Május elsején egy olyan gulyáslevest fõztem, aminek a receptjét annak idején Zoli irta le nekem, és az azóta is megvolt floppyn, de nem tudtam, hogy hol lapulnak azok a régiek. Most elõkerült vagy 12 darab floppy valahonnan, és köztük egy olyan, hogy "A Mogorva féle gulyásleves" amit nem röstelltem elkésziteni. Igaz hogy nem a hónap 30.-ára, de ez nem is a legfontosabb. Nagyon jó volt, és eszembe jutott a fõzés közben, nemi pohár fehérborok között, hogy sok komolyabbfajta elvi és ideológiai félreértés után voltaképpen ezek az egymásnak írott 2-3 receptek békítettek bennünket össze.
Zolikám, akárhol is vagy, nékem sokkal jobb lenne ha itt lennél az emberek között, mert sokaknak hiányzol. Nincs igazság az életben, ezt mindig tudtam, de ezzel már ne törõdj , csak nyugodj békében, és .... nem felejtünk el
talán ez a vígasz visz Téged tovább. BUÉK! illetve kívánom, hogy az idő kicsit enyhítsen a fájdalmadon. Az tényleg "jó", hogy nem szenvedett, az esély... meg, hogy esélye sem volt, hogy életbe maradjon..... talán jobb, ha ekkora sérülés volt, biztos nem lett volna egészséges, sem testileg sem szellemileg, nem bizots, hogy Neked könnyebb lett volna végignézni az állandó szenvedését. Én ápoltam kómás beteget. Már én kívántam azt, hogy bárcsak ne hoznák mindig vissza az orvosok a klinikai halálból, talán 5-ször hozták vissza. Jó volt látni, hogy "életben" maradt, de gyakorlatilag egy élő halott volt. Nagyon idegkimerítő volt és neki sem volt jó, én hiszem, hogy éberkómában volt, és érzékelt minket, de az orvosok szerint nem, de hiszem, hogy tudta, hogy mi folyik körülötte, emlékezett mindenre amiről meséltem neki, a közös élményekre és sírt, mert azt sem tudta mondani milyen jó volt, megmozdulni nem tudott. Tudod milyen az, hogy fekszel, érzékeled (talán) körülötted a világot, de nem tudsz még megmozdulni sem, nem tudsz mondani semmit, saját testedbe vagy bezárva. Talán ez lett volna Mogorvával, talán csak "testi" sérült lett volna, de ha belegondolsz az is szörnyű lett volna. Ha belegondolunk minden eshetőségbe, talán azt mondjuk így lett jobb, hogy elment, nem szenvedett, szerintem most neki már jó. Tudom, hogy egy anyának nem mondhatjuk meg, hogy ne sírasd a fiad, sírasd csak, de azért élj, és gondolj azokra a szeretteidre, akik élnek. és próbálj rájuk 100%-osan figyelni, mert ha ők is elmennek, gyötörhet a lelkiismeret, hogy míg itt voltak, nem "törödtél" úgy velük, ahogy kellett volna. Mogorva is ezt szeretné.
Igen én is sokszor gondoltam rá, hogy a mi fiunk sem szeretette volna tolókocsiban leélni a hátralevő életét, neki talán jobb így, de nekem nem. Esélye sem volt a túlélésre, mert azonnal meghalt /koponyatörés, agysérülés stb./ Négy év után engem is csak az vígasztal, hogy nem sokat szenvedett.
A karácsonyokat még mindig szívfájdalommal élem meg, mert a szüleimet is decemberben temettük el, egy év különbözettel.
nem voltam net közelben karácsonykor, csak most, de tudtam, hogy gondolsz rám, meg én is gondoltam rád.
egy gondolat jutott eszembe, nem tudom említettem-e, hogy volt nekem is egy balesetem, elütött az autó. "csak" a bokám roncsolódott, most már egész szép, tudok járni, de időnként nem funkcionál, egyik percről a másikra lebénul, és olyankor bizony eldőlök legyek akárhol, tegnap sikerült kificamítanom a lábamat, állóhelyzetben, el akartam indulni, ugyanúgy, ahogy mindig, de a lábam, ill. lábfejem nem mozdult, és magam alá gyűrtem, ránehezedett a testsúlyom, és ahol voltam onnan kb. 50 méter alig bírtam hazamenni, most is iszonyúan fáj, be van dagadva, nem bírok menni és 30 éves vagyok. Van egy másik barátnőm szintén elütötte az autó, az egyik lába teljesen roncsolódott, iszonyú fájdalmakat kell átélnie... Ő azt kérdi mindig, miért kell neki ezeket elviselnie, miért nem mehetett haza...
