Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tavaszodott, araszoltunk a parcellák közt, egy őszes úr előreengedett a sorban. A tömeg közelebb akart furakodni, mintha várná az eredményhirdetést. Számháború a dátumokkal: mindenki lefelé tartotta homlokát. Megtudtuk, ki esett ki. Az elhunyt lányának bemutatkoztam: olyan a videón, mintha gratulálnék. Nyár vége volt, hogy újra csak temettünk. A gyászbeszéd alatt a galléromra telepedett egy sáska, mint egy zöld színű bross. Ahogy leszállt a koporsó a mélybe, ment a nyakamon lassan fölfelé, és mint egy hírnök, a fülemhez hajolt, aztán felröppent. Némelyik platán lombja fakult már, de tűzött a nap. Pöndör levelek kéregető kezével volt már tele az út, amikor harmadjára mentünk búcsúzni. A kongó urnatemplom egy pályaudvar alagsorát idézte, ahová testvérünket megőrzendő csomagként, földre szegzett szemmel betettük a Föltámadásig. Forgolódtunk, hogy hol van a peron. Kifelé mindenki bedobta a pénzt. Ahogy suttogva haladtunk a lépcsőn, megláttam Őt: egy másik, távoli világ gyerekkorában egyszer egyidősek voltunk. Emlékszem átizzadt hajára. A szeme a régi, de a teste! A teste idegen, formátlan és halandó. Fölismert ő is. Lemaradtam, ne kelljen fogadnom a nemköszönését.
Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok… Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton – olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, – örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal, keserüszagu mirrhámmal, kenném véres lábadat.
mi tette hírhedtté zsigmond fejedelem nevét? nem túlkürtölt győzelmei a törökön nem szószegéseinek változatos sora hanem az első búcsú mikor erdélyt először három társzekér kinccsel odahagyta előtte mindent elrontatott összeszedetett minden aranyat összetörette a régiségeket elégette a becses okmányokat szemétdombra került szkander bég képmása gyerekek játszottak (a szultáni ajándék) pigmeus koponyával egy közkatonáé lett mátyás király kardja – égjen pusztuljon minden ami csak ittmarad!
így van ez ha egy fejedelem impotens hiába huzatja tálján zenészekkel hiába szinészkedik hetvenkedik attól még vetetlen marad a nászágy
és bár oppelnből van még visszatérés ami elpocsékolt vissza nem kapható s martalékul marad az ország
Egy csontmezőn tántorgok a távolinak képzelt cél felé és szomjan halok, ha nem tudok versekkel vizet fakasztani a csontból szellem liheg a nyomomban, vagy pár lépéssel előttem, ki tudja, az úgynevezett ihlet, egy kurva, akinek hinnem muszáj, akárhányszor is becsapott idáig. A költészet, súgja a fülembe, végső soron varázslás, mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót, s rögeszme nélkül ki élhetné túl a bombázásokat, a rettentő fölismerést, hogy az ember embernek farkasa lehet, hogy költészet nélkül is van jövőnk, épp csak szomjan kell majd veszni benne, mint üres kulaccsal a naptól izzó Szaharában.
Első fűtés: megperzselt por szaga. Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.
Szeles éjjel után reggel merő dió a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja tömi el a csatornát. A gravitáció megránt egy pórázt és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap mágnese, most kopogva és lebegve igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben maguk is sűrű sárrá feketednek. Amikor a jövő vonzása már erőtlen, mágnesként kezd el vonzani a kezdet.
A iniciálék tövében még volt áhítat, még ha hamis is, a küllem volt a dolgok hitele, de olykor maga a kódex is visszabeszélt, mint a nyelv. És kérte a mondandó a szereplőket, artikuláljanak szépen, mert a kulisszák mögött nem mindenki az Ige magjából bújt elő és nehezen fogják fel, amit elbeszél az idő. A diktátorok néhány rémtett után a történelemre fogták, hogy ölni muszáj. Nabukodonozor azután megtért. A História egy fékezhetetlen démon, jegyezte meg Kék Ottó, a krónikás és szimbolikusan átkötötte jó, erős madzaggal a Történeti Lexikont. De a második kötet lapjai közül csak elő- szivárgott a háború szelleme és beleszólt a mikrofonba: nélkülem nincs esemény, morogta, akár egy medve és összegyúrta az Európa nevű gyurmabábut a többi bábbal. A massza lángra kapott és hirtelen bevilágította az éjszakát. Kék Ottó levizelte. Még belekap az esernyőmbe, gondolta. A háború szellemét meg meghívta egy sörre. Valahogy szót kell érteni, suttogta a nézők felé, akik tapsoltak. Az iniciálék pedig táncra perdültek a címlap színpadán.
Azt mondja aki él és fönn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán fölírta valami kis papírra, és a zsebében hordja azt, aki
él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk, nem keresni és nem találni semmit. Azt mondja, akire süt a nap, Uram, rám süt a te napod, miránk süt
ez a nap. Vagy így hallgat tovább, és senkinek se szól. És akkor nem megy, megáll és néz, és nem is néz, csak hallgat. Nem látja micsoda fekete is az a nap.
Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni, azt nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek, úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
Meliorisz Béla Szeretni akarlak ezek már téli csillagok holnaptól fűtenünk kell napközben is csukni az ablakot távol dértől remegő réten elkóborolt állat szimatol a fa lombot álmodik zúzmarásan hamar este lesz s én szeretni akarlak ahogy régen nem szavakkal játszani mindenért egészen
„Belépsz a lakásba, a konyhába lépsz. nem is kell belépned. Az otthonos négyzetmétereket megtöbbszörözi a sülthagymaszag. No, nem annyira. Amit már a kapuban éreztél, egy másik ebéd” – mondom a látogatónak, és beljebb tessékelem. Kiválasztom, melyik kommentárral függetlenítsem valódi lényemtől a beüvegezett erkélyt. Nyert ügyem van, leültetem és megkínálom, kezd megszokni nálam, a fények sok mindent megoldanak.
Akár egy kimosott befőttesüveg, ha belülről, bezárva, rejtélyes módon porosodik, eltelt egy évszak várakozással. Még jó lesz valamire. Vártam, hogy majd jó lesz. Egyszer csak véget ér a teremtő végtelen türelme. Nem szolgáltam meg, de megérdemlem. Én tudnék mit kezdeni a jóval. Hányat kell még aludnom addig?
„Mert az Ő képe ebben a világban a pénz. Határt szab az akaratnak, és pénzt fial.”
A családban van egy szerencsés, de elvei vannak, sportból spórol, a családban maradt. És a rokonokban él egy gondolat, élteti őket, és szégyellik, hogy él.
Minden elalvás egy újabb procedúra, bezavar a szomszéd zenéje, nagy életet él, megteheti. Aztán mégis álmodom, de ott is papírból vannak a falak. Fedetlenül kerülök iskolába.
Déltájt levágott hajam maradéka ízeltláb, rovartű, és a testem hungarocell. A bálnatestű nő most ismerősként üdvözöl, a szertárba hív. Zuhogok lassan: ablakon a víz, medúzában a fény, kígyóban a tojás. És leszerződik velem az a másik, pedig nem akarnám. Nem jut eszembe a gyerekkori ima, érveim fogynak, érverésem lassul. Becsapódom a földbe, a tenyerébe csapok – ez ébren is érvényes, mondja még, de felébresztenek.
Felébredek felejteni. Váltok unalom egyből unalom kettőbe. Kigondolok egy másik, részletekben gazdag életet. Mint amikor először csináltam homok helyett ételből ételt: minden jó benne van, és mégsem emberi.
„Kijutok innen mindenáron. Lesz még ünnep is, felkészültem. Lesznek gejl krémek, disznófejből kocsonya, a spájzban némi megmentett bor ecetesedik. Használat nélkül kopik a ruhám, nap mint nap beszívom az émelyítő molyirtószagot.”
Aztán késő van megint, begubózom, ellennék ebben a pózban ítéletnapig. Maguktól múlnak az órák, ne nyúljatok hozzám, így könnyebb azt képzelni, hogy az egészet csak képzelem. Ne érintsetek! Hányszor, hányféleképp érint az ördög, és átváltozik mindig, mire odanézek. És későn állítom le az örömöt.
Késő van. Az utcában szokatlan világítás. Hazafelé megyek, szakaszonként és megokoltan a hátam mögé nézve. Látom, ahogy ég a kuka, lesz sokféle szemétből egyféle szemét, és fény.
Idült, idétlen idők: lopni sincs mit és kitől. A légionáriusok üres marokkal térnek vissza a hadjáratokból. A szibillák összetévesztik a múltat a jövővel, akár a fák. És a színészek, akiknek senki nem tapsol soha többé, elfelejtik a nagyszerű végszavakat. Amúgy is a felejtés a klasszikusok anyaméhe. Egykoron majd ezekre az évekre úgy fognak emlékezni, mint egy márványtáblára: erek hálózata – vízvezeték, csatornarendszer, az adószedő útvonalai, fülledt katakombák, fonala valakinek, amely egy labirintusba (-ból) ki?, be? stb. stb. – egy rekettyebokorral, amely a kövezet közepéből kimered. Pedig az unalom és a nyomor kora volt ez, lopni sem volt mit, nemhogy venni vagy ajándékba adni. Nevetséges. A császár erről egyáltalán nem tehetett. Ő a többieknél is jobban szenvedett a fényűzés hiányától. Nem tehetünk szemrehányást a csillagoknak sem, mivel a fölénk süppedt felhőtakaró leveszi az égitestek válláról az emberlakta helyek iránti felelősséget: ami nincs jelen – semmit sem jelent. A márványtáblának éppen ez a lényege, mivel a síkbeliség nem kedvez a perspektívának. Talán csak annyi történt, hogy a dolgoknak előbb ment el a kedvük, mint az embereknek, hogy sokasodjanak.
Úgy jöttem meg, mint aki sohasem lesz. Az éjszaka könnyű szárnyán Csendben megpihenek Kopott csizmámról letörlöm a port Önmagammal bátran szembenézek Úgy vagyok itt, mint akinek nyoma sincs. A nappalok nehéz ködjén Egyszer keresztülvágok S ha magamra lelek a törött tükörben Úgy megyek el, mint aki sohasem volt.
Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak, és hol van, hol van az írógépetek: hulló hajszállal és korpával volt tele a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek, hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend az út fele?
Néztem háttal a tükörben a fenekem, mit mondjak, nem a régi, mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy, mindig te vagy csak, te drága negyvenéves férfi, aki lassan ötven leszel, a hátad érzi, elég rendesen őszülsz és ha mosolyogsz, látni hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és a konyhában a kenyeret kentem. Remegett a kezed és később a hangod is a telefonban. Mert benne élsz te minden ronda nyakkendőtűben, egész átbökött életemben, minden légüres szerelemben, lakásban, lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint lehullott nyárfalomb az úton, avar, mely lassan gyullad és kékes füsttel ég, de felsugárzik titkosan, mint kertben őszi tűz, és láthatatlan van jelen, álomban bányalég.
Várom az Atyát. Jöjjön le, adjon a kezembe kulcsokat. Kérjen elnézést a rendetlenség miatt, és hozzon nekem egy széket, amire leülhetek. Egyszóval – szorítson nekem helyet. Vagy küldje el a Szentet, üzenje meg vele, hogy késni fog addig is várakozzak, nézzem a lányokat vagy harapjak a környéken valamit. Jobban örülnék, ha inkább bemutatná a Nőt, akit felvidíthatok, vagy a Gyereket, akit megtaníthatok arra, hogy evés előtt mindig mossa meg a kezét és akkor is, ha egy nő bőréhez akar érni vele. De nem jön helyette senki sem. Talán otthon ül, attól tart, hogy túl korán érkezik, vagy talált helyettem valakit, aki bemegy a Házba, megmossa a hátát ott, ahol ő nem éri el, és aki cserébe nekitámaszthatja a füzetét ha majd senkinek sem lesz már asztala. Hozzám pedig már nem jön el, nem ráz meg, van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak mint üdítős dobozban a maradék, vagy egy süllyedő hajó rakterében a mind magasabbra emelkedő víz hullámai. Tudtam, hogy így lesz, s ez büszkeséggel tölt el, de csak olyan a fölényem, mint egy tanóra utáni, üres katedrán állni, vagy egy ellopott szobor talpazatán esetleg egy dobogón, amin egykor díjakat vettek át egy rég feledésbe merült sportág bajnokai. Mert szórhatok morzsákat ostoba verebeknek, cipelhetem öregasszonyok holmijait, megtaníthatok minden gyereket latinul úgyis én leszek az, aki piszkos kézzel nyúl a szemébe rálép az öregasszonyok lábaira és ráadásul még az anyja legszebb vázáját is fellöki – Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, amit néha még használnak, de már rég nem változik.
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt vagyunk a kert is rábólint tilosban futó idő megállt a túlba így vitt maradni kéne még azt súgja jól van bólint a bodza is alacsony napba bámulsz felállsz lassan lemész a stégre nyugágyak bent a villany is lecsapva ősz van és délután sietni kéne hová pedig a táskát összeraktam valamit egyszer úgyis itt felejtünk meleg a fal úgy ég az őszi napban lopott napunk ahogy nemrég a testünk
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt egy hosszú szál inkább ki kéne húzni harminchárom éves vagyok pedig mit kéne tennünk mondod ki kéne húzni de meddig még szeretsz és úgy öregszem ahogy a kert apránként észrevétlen csak most nem hogy a fejem az öledben fekszik a nád ledőlt sohase értem tetten még az időt amikor színt vált épp a levél a szemed is néha barna néha meg mikor a szerelem színt vall mélyzöld színű hullámmal dob a partra
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt érjen gyümölcs savanykás íz utol fordult az út de most a fák behintik hosszú nagyon indulni ez a tél ne érjen itt inkább vigyél magaddal ha fordul is ha érni kell hát érjen véget múljon mi integet marasztal el végleg és most ne rajtunk ne tétlen múljon levél varázslat hogy lehulljon rólunk mi tart még – vissza nem találhat magába út hogy útrakelni tudjon csak úgy léphet mint víz színére lábad
Elegem van belőled, édes hazám, Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán, Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend, Ha kellőképpen rugalmas a jogrend. A fuldoklót a vízből partra mented, De vízben hagyod saját parlamented, Hogy megírhassa rólad minden firkász: Nem más ez, csak ócska ingyen cirkusz. Izzadva tanulod a demokráciát...
Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját? Jelképként tiltod a nyilaskeresztet, De a pöcegödröt magadra ereszted, Ha eltűröd a nyelvhasználatot, Mely emberben találja föl a vágóállatot. És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról? Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol? Bizakodsz, hazám? hogy majd a jövő? hogy megúszod sértetlenül? Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót, Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.
Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél? Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél. Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek, Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.
Államfőt nehezebb utolérni a fürge kutyánál, Forgalom is szünetel, törvényt zúz a hazug, Megfertőzheti gondolatod hamis útra terelve-, Mégse való szüli meg önmaga cáfolatát.
Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték, úsztak lótetemek, hullák ’44-ben, szovjet hadiszállítmányok később. Jött azután Bős–Nagymaros, így aztán elúszott a Duna is. Kedves Attila, Duna nincs már. Hol vagyunk már attól, hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny. A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út. Nem lehet, nem érdemes már odamenni.
*
Dunaalmás sincs már, ahol oly sokat ültünk Mayával a „Zúgónál” – ez egy hajdanvolt vízi malom környéke –, ahol (ésszerű mértékben!) duzzasztották a vizet. Dölyfös weekend-falu lett. Újgazdagok lepték el. Úri rablók. Csupán a temető! Az még olyan, amilyen volt. És még mindig ott van Csokonai Lillájának a sírja.
(Hacsak el nem lopták temető-fosztogatók. A sírkőrablás mára ún. húzóágazat lett.)
*
A múlt századi szép álmok: Duna-konföderáció! Értelmesek voltak. Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben soha nem tengett túl a racionalitás. Ésszerű megbékélésre semmi remény. Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő nyomor közepette, a nemzeti tébolydák. De azért...! Én azt mondom, hogy NEM. Hagyjunk már végre föl a reménnyel. Lehet élni hit és perspektíva nélkül. Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!” Vagyis éljünk egyik napról a másikra. Jövő nincs.
Ugyan mi jöhet még ezután? A nagy narratíváknak lőttek. Viagrával feltámasztott álmok kora jő, szabadpiac, multikulti, guminő, a szaporodás távkapcsolóval működtethető, lesz helye globalistának és ébredőnek.
Tüntetés, ellentüntetés: legyen vagy ne legyen abortusz, halálbüntetés.
Világállam világcsendőrséggel, mozgalom a teljes foglalkoztatásért, planetáris határőrség, pimf ipari kémek, helyi katasztrófák: a föld beleremeg. Ideológiának pókhálóelmélet. Borzongató várakozás a földönkívüliekre - utolsó esélynek.
Minden vágy csírájában elégül: örökifjú gének. Nincs helye álmodozásnak, nincs helye ébredésnek.
A hóhérnak, tán annak, nem nekem. Vigyétek, vegyétek.
lehetne mélyből a magasba lassan föllebegni keszonolva lazán fogva a kötelet, csak úgy a látszat kedvéért okosan beosztva erőt, időt, oxigént mint aki tudja mint aki mindent tud
lehetne a magasból alulra siklórepülésben hosszú körökben, nyolcasokban hurkot hurokba fűzve beosztva okosan távot, súlyt, iramot mint aki tudja mint aki mindent tud
vagy lehetne ostobán hirtelen bukkanással gyors zuhanással erekben buggyanó gázzal fülben roppantó nyomással nem ügyelve erőre, távra feledve időt és súlyt oxigént, iramot konokul szétrobbanva makacsul agyonzúzódva mint aki elszántan nem tud semmit
csak itt a síkban nullaszinten ne kellene emelkedésről és alászállásról felbukkanásról és zuhanásról félokosan félhülyén mint aki csak ezt tudja
Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba, az ablaknak, melyen át kinézek, a levegőnek, melyet belélegzek, az ételnek, melyet magamhoz veszek, a víznek, mellyel szomjam oltom, a tűznek, melynél melegszem, a ruhának, mely befedi testem, az ajtónak, melyen át a szobába lépek, a földnek, melyen járok, az útnak, melyen sétálok, a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben, a falevélnek, mely elém hull, a fűnek, melyet nyírok, a magnak, melyet elültetek, a zöldségnek, melyet magam termesztek, a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok, az erdőnek, melybe vágyom, a papírnak, melyre írok, a ceruzának, melyet közben fogok, a terasznak, hova munka után kiülök, a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra, a széknek, melyben helyet foglalok, az estének, mely felváltja a nappalt, a kutyának, mely a lábamhoz telepszik, a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
