A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan, olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint, rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent. És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.
Drága AnnKa, köszönöm a jó szót, a kedvességet!:-) Örömteli húsvéton vagyok túl, gyerekek, unokák hozták a boldogságot!:-)
*********
Juhász Gyula
Húsvétra
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Kik csak az uccán járnak-kelnek, szépséget rajta nem igen lelnek, kiváncsi szemmel rá nem tapadnak: csak egy karika, szürke karika, ólomkarika, vén templomablak.
Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, - sütheti napfény, sötét örökre, mint világtalan, bús világtalan, agg világtalan húnyt szeme-gödre. De ki belép a tág, iromba, boltozatos, hűvös templomba s belülről pillant ablakára, megdöbbenten áll, megkövülten áll, elbűvölten áll, - Nézz a csodára! -
Színek zengése! Fények zúgása! Mártir mosolya! Szűz vallomása! Kék, ami békül, piros, mi lázad! Magasba ragad, a mennybe ragad lángtünemény és tűzkáprázat! Ó, titkok titka: a földön itt lent belülről nézzen mindenki mindent, szemet és szívet és harcot és békét! - Áldja meg az Úr, áldja meg az Úr a belülről látók fényességét!
Jézus, feltámadásod világosság a népeknek, fény az embereknek! Hadd legyen életem is fény a sötétségben:
szeressek ott, ahol gyűlölnek, megbocsássak, ahol sértegetnek, összekössek, ahol szakadás van, reményt ébresszek, ahol elkeserednek, vigasz legyek, ahol szenvednek, örömet vigyek, ahol szomorúak.
Húsvét, húsvét! a kábult emberek harsogva mennek templomi zászlókkal tüzes-piros nagyszombat alkonyán. Templomokból kibúg az orgona, a világ ujjong, kongnak a harangok és körmenetre siet az anyám.
Szobám sötétedik, nehéz a szívem s azt gondolom: be jó is lenne már, ha nem gunnyadnék többé pörlekedve, szívemnek sánta lába meggyógyulna s tüzes-piros nagyszombat alkonyán mehetnék egyszer én is körmenetre.
Sok éve egyszer mentem az uccákon. Szememből lassan könny hullott az útra, könnycsepp és bánat, hervadás, halál - Sok esztendős könnyek száraz nyomában az életrekelt nagyszombati Krisztus kicsi szobámba vajjon eltalál?
Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca, lelkem fala sugárzón hirdeti, hogy megbékültünk, nincsen haragunk... Künt körmenet lesz, kongnak a harangok, de mi Krisztussal, a drága Krisztussal nagyszombat este ketten maradunk.
És hogyha akkor én nem megyek el, Ki tudja sorsunk merre jár velünk? - Egész közel Van kettõnknek egy titkos szigetünk De mi sem lépünk arra már soha.
Egy ajtót akkor becsuktam örökre De ott van most is kettõnk szép lakása Ott van mögötte. S bár adtam fejem hiú vándorlásra Ki mondja, hogy én hontalan vagyok?
Sok szigetem, lakásom merre járok S útamat szegik fényes tengerek Melyekre ki nem szállok. Tágul és nõ világom míg megyek. - - - És az ösvényem egyre keskenyül.
Görög út Az idén nem megyünk Görögországba, pedig már másfél évtizede minden nyáron eltöltünk legalább egy hetet az Égei-tenger északi partján, Nea Potideában, a háromujjú Halkidikí-félsziget legnyugatibb ujján, Kasszandrán, de most úgy döntöttünk, nem vállaljuk a kockázatot, főleg a határátkelőknél, hiszen a járvány miatt mindenféle űrlapokat kell kitölteni, és amellett, hogy nyilvántartásba vesznek, állítólag a koronavírus-tesztet is el kell végeztetnie mindenkinek, de nem is ez a baj, hanem újabban minden bizonytalan, nem lehet tudni, mi történik egy hét alatt, amíg mi a sós, langyos hullámokkal birkózunk szelíden, vagy estefelé hosszan figyeljük a hófehér sirályok repülését, nem fogunk hát ebben az évben simára csiszolt kavicsokat gyűjteni, nem kerülgetjük a vízalatti kövek közt feketén meghúzódó tüskés tengeri sünöket, nem érezzük úgy, hogy ide kellett volna születni, és talán még most sem lenne késő végleg itt maradni, nem mondjuk el tizedszer, századszor is, hogy igen, egy olyan helyen, ahol az öböl túlsó partján tiszta időben fel-feldereng az Olümposz, könnyű elképzelni Heléna pusztító szépségét vagy Odüsszeusz hosszú bolyongását, és könnyű átölelni reggel a még álomittas tengert, mint egy hatalmas, ébredő női testet, nem, ezúttal mégsem utazunk Görögországba, nem fogom megírni újabb szonettekben, amiről nem írni kellene, hanem egyszerűen csak élni benne, de íme, most is azt írom, amit nem írhatok meg, legalább egyetlenegy versben mégis, látszólag a hiányról, bár utólag teljesen mindegy, hogy az emlékeinkről beszélünk-e valóban vagy arról, ami nem lehet ismét emlék.
Miféle testben jössz elém a földi sodrásban megint? Folyton változik alakod a nevek örvénye szerint: homokpart, kőarc, kisgyerek, idegen szempár a buszon, vagy egy utca, mit ismerek, de a helyet már nem tudom.
Szálltam erre, mint repülő – ha majd leszek, integess! Folyton elébem kerülő, találgatom, ki lehetsz. Amikor ott vagy valahol, minden a hangodon beszél. Amikor nem vagy, üresen ragyog a szív-nem-látta tér.
Emberruhám ha levetem, találkozunk-e valahol? Milyen betűkkel írsz nekem az összefirkált ég alól? A márvány Szaturnusz mögül Odatalálsz-e, mint a fény, hogyha smaragdtábla leszek a Hold fekete felszínén?
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk… Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országútak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. mindég kettőt, soh'se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki. A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni. Így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, júdáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező. Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te. Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe. Bizony, jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy útakra megyünk. Messzi nagy útak porából bizony, köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk.
Tudhattam volna Már egy ideje nem jártunk arrafelé. A darazsak fészket építettek a verandán, pontosan a hátsó bejárattal szemben, ahol a vaskorlát a falba illeszkedik, sok ilyen darázsfészket láttam már, akkorák, mint egy kisgyerek ökle, precíz, mérnöki munka volt ez is, ellenségesen röppentek ki belőle hárman-négyen, amikor kinyitottam az ajtót. Tisztes távolságból egy nagy adag rovarirtót fújtam rájuk, szanaszét szálltak kétségbeesetten, az egyikük még egy ideig szédülten vissza-visszatért, de mindig megrettent az utolsó pillanatban. „Pusztító szelet küldök Babilóniára” – jutott eszembe teljesen váratlanul. Darázsfészket elpusztítani, tündöklő metropoliszt vagy kincsekben dúskáló országot lerombolni ugyanannyi az Úrnak. Egyetlen templomért. Vagy pedig a darazsak eljövendő bűneiért. Neki ezer esztendő csak egy pillanat, semmi különbség a messzire fénylő Babilónia és az ajtónk előtt lázongó darazsak között. Aki mindenható, annak sem az egyikhez, sem a másikhoz nincs szüksége semmiféle erőre. De ezek szerint a hatalmas Babilóniát és egy parányi darázsfészket megtartani is ugyanaz. Éppen olyan könnyű lenne megőrizni ezt is, azt is. Nem törvény a teremtés. És nem törvény a pusztítás. Tudhattam volna, hogy aki megkíméli a darázsfészket, valójában Babilóniát kíméli meg. De most már késő.
Mint ezüst gyík villan setét mohákon Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkéktől bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja, S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.
Mint a setét színpadra, akkor este, Ezüstös apródként jössz most. Kezedre Karéjos csipke függ, csuklódon alván. S mintha szelíd Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján.
Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedről félrehajtva, S máris, sebten, a hűs falakba folysz át, S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.
S egyszer majd végképp elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad Illata emlékemből messzereszket... És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne, S az égre könnyes, vak szemet meresztget.
A VÁNDORNAK. Kalandos útad merre hordoz? Térj vissza a hármas halomhoz, Világnak vándora! Arcod látják, hogy elfeledjék... Idegen vagy, legtöbb, ha vendég, Fordulj ott bárhova.
Oh mennyi van, ki jönne... jönne!... Vágyódás közt omolva könyje: Gyötrődik szertelen, S bús szíve csak remélve enyhűl... - Te elszakadsz e drága helytűl Önként, keservtelen!
A gyászt hivéd itthon feledni? Vagy jársz gyönyört, élvet keresni A földnek távolán? Ki sors-vésszel dacolni látszál: Hited megtört? s mint gyenge nádszál Földig hajolsz talán?
De, bár öröm- s fény-lakba nyithass: A más borától lészesz ittas... A mámor oly rövid, Hogy bú s árny ismét rád omoljon! - Mi is felejtetné az otthon Fájdalmát, örömit!
S ha férfihoz, nagy veszteségben A bánat illő: - csüggedés nem, Mely kór gyanánt ragad: Reményed látva, lombot lásson Bús, kétkedő a pusztaságon. - Ki nem vall: az tagad!
Viraszd át a zordon, nagy éjet, Fogjon körül gonosz kisértet És képtelen sötét; Hogy érezd a bűbájt egészen, Ha gyult szövétnekkel kezében, A hajnal kél föléd!
Vagy tán a mély s örök sebeknél, Ama csáb-utra tévelyedtél, Mely csillogó, - s rideg, Ki agyrémét követve jár ott, Szolgálni a széles világot: Elvész övéinek.
Csak Isten napja, mely derengve Süt milliók- s az egyetemre, Osztván fényt, életet: Szivünk szűk körben égő fáklya, Hadd láttassék meg fénye, lángja, Min oltárunk felett!
Tedd bú s örömben, tedd alant, fent, Amit reád amaz örök, szent Kötelesség rova... És útad bármily mesze hordoz. Térj vissza a hármas halomhoz, Világnak vándora!
Nagypéntek az egyházi év legcsendesebb ünnepe: Jézus kínszenvedésének, halálának és sírba tételének napja. Az Anyaszentegyház ősi hagyomány szerint nem mutat be szentmisét ezen napon, mert maga az örök Főpap, Krisztus az áldozat a kereszt oltárán.
Az egyházi év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük nagypénteken. A nagypénteki szertartás három fő részből áll: az igeliturgiából (olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel), a kereszt előtti hódolatból, valamint a szentáldozás szertartásából.
A liturgia színe már előre jelzi a szenvedéstörténetet. A piros szín a vértanúság, a mártírság, a szenvedés színe. A pap piros miseruhában, némán vonul az oltárhoz, majd leborul az oltár előtt. A pap földre borulása az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jeleníti meg.
Nagypénteken az esti szertartást megelőzi a délután három órakor végzett keresztút. A keresztút segít megértenünk a történelem drámáját, de bennünket, hívőket biztosít arról, hogy nem a halálé az utolsó szó, hogy nagypénteket követi a feltámadás, a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, a szeretet győz a gyűlölet felett, a harmadnapra Feltámadt Krisztus győzelme hirdeti, hogy az utolsó szó Istené, aki maga az Élet.
Síremlék a Kerepesi temetőben (Fotó: Legeza Dénes István)
Reszkető, enyhe fény sugárzik. Egy felhő lassudan megyen. A lélek fáj, a fény sugárzik. Valaki ballag a hegyen, hűs homlokáról fény sugárzik s szemét lehúnyja - úgy legyen! Elszállt szerelem illatától kövér és fűszeres a lég. Halott szerelem illatából soha, de sohasem elég. Bomló szerelem illatából sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult, - ó, angyalok, bús, kék szeme - a seb már nem sajog, begyógyult, - ó, halkan búgó, mély zene! - a seb már régesrég begyógyult és mintha mégis vérzene.
Valaki lépked, felfelé tart. Bozót közt víg madársereg. Valaki lassan felfelé tart. Tövisről vérharmat csepeg. Valaki fel, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszitse meg.
– Az Eucharisztia és az egyházi rend alapításának ünnepe
Részletek
Nagycsütörtökön két liturgikus ünneplést tart a Katolikus Egyház: délelőtt az olajszentelési szentmisén emlékeznek meg a papság (egyházi rend) alapításáról; az utolsó vacsora emlékére bemutatott esti liturgián az Oltáriszentség alapítását ünnepeljük.
Nagycsütörtökön délelőtt hagyományosan olajszentelési szentmisét vagy más néven krizmaszentelési szentmisét mutatnak be a főpásztorok a papság tagjaival az egyházmegyék székesegyházaiban. Ekkor szentelik meg azokat a szent olajokat, amelyeket a keresztség, a bérmálás, a papszentelés, a templomszentelés vagy a betegek szentségének kiszolgáltatásakor használnak. Ezen a szentmisén az evangélium elhangzása után a papság megújítja a szenteléskor tett ígéreteit, kifejezve közösségét a főpásztorral és az egész Egyházzal.
Az esti liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását, a szenvedéstörténet kezdetét tárja elénk. Az utolsó vacsora az első szentmise és az Oltáriszentség alapításának ünnepe. Jézus ezen a vacsorán adja a főparancsot: „szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13,34) – olyan tanítás ez, amelynek szolidaritásra és összetartásra vonatkozó üzenete a mai világban különösen is időszerű.
János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes sziven Pihen, de lelke a holnapra gondol S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felől a fuvalom Hűsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedve néz a mécsvilágra, Péter zokog és árvább, mint az árva, Judás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derűs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg S megszegi az utolsó kenyeret!
kora este volt siettem – tőled el azt hiszem – néha hirtelen üzennek értünk s akkor menni kell könyörtelenül cipeltem magammal néhány fáradt indokot amiben feloldhattam magányomat mindent leegyszerűsödött elborzadok ha arra gondolok mennyi minden jutott nekem a test fájdalma s a léleké mind a sorompón innen rekedt miattad torzultam mindenidejűvé hogy azonnal szerethesselek amint lehet ha volt is bennem egy kis gonosz öledbe vonva azt hittem átmostad egészen a határokról beszélgettünk a gátakról és árterekről s akkor meggondolatlanul belenyúltál a sebbe homlokodon a ráncot a pára befonta – tudtam nyomban: mégsem ismertél meg s mindennap retteghetek melyik hibámat nagyítod rám ugyanarról beszéltünk mind a ketten de akkor ott felmentést adtam magamnak és elszabotáltalak végérvényesen
Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt lesve alázatosan? Fut az idő, és ami él, annak mind igaza van. Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy gyűlölet közelít-e felém? Ha mindig csak megértek, hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond szövevényben lenni szál; megérteni és tisztelni az őrt s vele fájni, ha fáj! Aki bírta, rég kibogozta magát s megy tőrök közt és tőrökön át. Ketten vagyunk, én és a világ, ketrecben a rab, mint neki ő, magamnak én vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab! Hol járt, ki látta a halat, hogyha a háló megmaradt sértetlenűl? Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely nem osztozik: álmodjuk hát, ha még lehet, az Egynek álmait!
Év évre telt, évekre évtized, s vitt, forgatott a forgó gömbsziget, vitt a vén Föld, fényévek tengerén, föl és le a Tejút fénykerekén, a robbanás örvényében, amely mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem telültek Pest utcái, s én velük, s lett élet, halál, lett történetük, s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma, tegnap, holnap, mámora, undora kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda, s második gyerek, s millió buta tragédia mindig, s komédia: időtlen fények közt repűltem a fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én.
kívánok!:)
a lelkünket!:)
