Felnőtt vagy - szólok undorodva néha, és nem segíthetsz rajta, lásd be végre. Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor, csak ülj a földre és beszélj az égre. Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína. A szék lábától, nézd csak! balra Kína és jobbra lóherés örök vadászmezők. Ó, hol vagy régi, indiáni gőg? nem érdekel már honnan fú a szél? - Az ember egyre vénül, verset ír, tanít... "Csak ülj a földre és beszélj az égre." S nem ül le. S nem beszél. Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
Ó nézd! Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt, metszett pohárban aranyszinü bor: csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak!
Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást (Egyébként elõször is, azt hiszem: Még nem volt divat férfiak között az ölelõsdi), Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, Mert nem és nem akartál csalni, bújni, Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, Negyven év múlva már bevallhatod, Hogy gondoltál-e gondolattalan A nagy versekre, amiket megírsz majd. Megérte, mondd? Tudom, neked megérte A költészetért keresztre feszülni És feltámadni versekkel rakottan. Vagy írtunk-e szebb verseket azóta Mi, akiknek megadatott a vénség? De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz Azon a megharcolt meredek úton Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. Menj hát, Miklós, elõttünk, per saecula saeculorum.
Megvallom, hogy amíg élt az ő poétai rangját ugyanúgy nem tudtam felmérni, sőt talán megsejteni sem, mint József Attiláét. Jó barát, hűséges társ volt részemre, akivel nem kell sokat törődni, hiszen úgyse csap be... Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság, nem pedig primadonnaíró ön- és közkultusza, segítő és ártó pozíciója, mely előtt hajbókolunk, míg él az illető. De a jövendő évszázadokon keresztül az a poéta világít, aki még él, olyan evidensnek és jelentéktelennek látszik, mint a gyertyaláng: míg mellette állunk, szinte tudomásul se vesszük, öntudatlanul foglalatoskodunk és látunk az ő fényénél - csak később döbbenünk rá, hogy egy torony ablakából ragyog, messzire, síkságon át, hegyekig!
Kis réten ülök, vállig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, – suttogom, – s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon a hullószirmu törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár… –
Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
... az volt a megdöbbentő, hogy ezekben a halálfélelemmel és megaláztatással telt napokban írt versein semmi zaklatottság nem érződött: éppen az emelkedett nyugalom adja különös szépségüket. Ezt meg is mondtam neki, de elhárította dicséretemet. Borzasztó volna, felelte, ha ezek lennének utolsó versei - nem elég nagyok ahhoz. Akármilyen hihetetlennek hangzott, neki elhittem, hogy akkor is, amikor mindnyájunkat a menekülés, elbújás kétségbeesett lehetőségei, a rádiók hírei s a frontok helyzete érdekelt elsősorban, és ha verset írtunk, csak lázasan hevenyészve - Radnóti megelegédett a végkifejlet bizonyosságával, s legfőbb gondja művének sorsa és tökéletesítése maradt. "Míves" költő volt, abban az értelemben, hogy a mű tökéletességét tartotta az élet legfőbb értékének, habár - ezt talán fölösleges is hangsúlyozni - távol állt attól a művészettől, melynek célja pusztán a gyönyörködtetés vagy éppen az öncélú csillogás. S hogy ez nemcsak vélekedés volt benne, hanem életének végső mozgatója - ez talán megmagyaráz valamit az irodalomtörténetnek abból a csodájából, amit utolsó versei jelentenek.
A világirodalomban legendaszerű teljesítmény ez az utolsó tíz vers, s nehéz és értelmetlen vállalkozás volna, ha e teljesítményben a téma és helyzet páratlan voltát el akarnók választani a művészi eredménytől. Holott e versek önmagukban véve is a költészetnek azokhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják.
Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrű sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.
1941. február 5.
Február
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorít. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a verbéb.
Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik újra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
