A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Azok a lények amik, akik nem csak szigorúan fizikailag, hanem intellektuálisan kölcsönhatásban vannak a valósággal, objektíven és szubjektíven fogják fel a tőle kapott hatásokat, információkat. Ez a kettős érzékelés okozza azt, hogy az egyének eltérően reagálnak a hatásokra. (Nem úgy, mint az elemi részecskék, amik mindig ugyanúgy reagálnak az őket ért hatásokra.) Ezzel a kettős felfogással pedig megnehezítik a konszenzuson alapuló döntések, axiómák elfogadását a valóságról. Úgy vagyunk ezzel, mint a végtelenhez való közelítéssel. Ami pedig időben nem korlátos, az elérhetetlen marad a számunkra. A valóság való és igaz, de teljességében soha nem mutatkozik meg számunkra.
Valamikor a fizikusok a valóságot igyekeztek modellezni.
Tehát amikor bizonyos szabályszerűségeket felismertek, akkor a valóságot közelítették.
Amikor a törvényszerűségek tetszőlegesen változtathatóak, az legfeljebb matematika, s semmi köze a valósághoz.
Természetesen annak sincs semmi köze a fizikához, aki kétségbe vonja a létezését,
mert hogyan modellezne egy olyan dolgot, aminek a létezését is kétségbe vonja.
A korábban említett mesekönyvben viszont mindenféle megkötés nélkül lehet működtetni az eseményeket. Csak a fizikát és a mesét nem szabad(na) összekeverni.
Az ősrobbanással keletkezett téridő és benne az anyag elemi részecskéi. Amelyek a Higgs skalármezőtől kapták a tömegüket egyszer és mindenkorra. Avagy folyamatosan arra vannak rászorulva a részecskék, hogy a skalármezőből eredő tömegük legyen a folyamatos fénysebességű száguldást, a plazmaállapotot elkerülve.
Mert ha ez utóbbi lenne, akkor minden részecske tömege egy folyamatos külső „betöltésből” származik. Ezt nevezhetnénk gravitációs töltésnek, amely során minden irányból a részecske felé áramlik a Higgs mező „bozonja”. Ettől válik vonzóvá a gravitációs töltés hatása. A szimmetria sérülés elkerülése miatt, azonban taszító hatású töltéseknek is léteznie kell, amelyek a partner részecskékből kifelé áramoltatják a bozonokat. Így a globális skalármező gerjesztettségének értéke változatlan, egyensúlyban marad. Ez magyarázatot ad arra is miért van négy féle, vagyis kettő távkapcsolatú részecskepár. A tömeget, és vele a tömeggel rendelkező testek tehetetlenségét is a Higgs mező biztosítja azzal, hogy szimmetrikus a Higgs bozonok tömegpontba és tömegpontból való áramlása. Ugyanez zajlik az elektromos töltések esetében is azzal a különbséggel, hogy azoknak nagyobb az intenzitása. Ezek a szimmetriák okozzák azt, hogy egy bizonyos tömeggel rendelkező testet, csak a vele azonos, vagy nagyobb erőhatással lehet gyorsuló mozgásra késztetni. :-)
A húrelméletben minden fizikai állandó tetszés szerint változtatható.
A multiverzum elméletben pedig a Higgs-mező fázisának véletlen beállása a különböző univerzumokban eltérő fizikai állandókat eredményez. (De ez nem bizonyítható cáfolható.)
Az ókori atom, átértelmezése az elektron és proton felfedezésekor megtörtént. De a proton három kvarkos szerkezete tovább bonyolítja a dolgot, mivel az őket összetartó gluonokkal is számolni kell. Nem is beszélve a tömegük eredetéről, meg a Higgs bozonról.
Erre is tudnál magyarázatot adni? Hol van itt szimmetria?
Ezek a részecskék kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak:
elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, proton:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekböl fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, az egyetemes gravitációs állandó meg G = g2/4π = 6.576(6) ∙10-11 m3kg-1s-2 és nem 6.673(10) ∙10-11 m3kg-1s-2.
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erösebb, mint a gravitáció.
Az elektromos töltésnek nincs tömege, de a gravitációsnak van? Mi különbözteti meg a töltést a tömegtől, ha mindegyiket taszító, ill. vonzó hatásnak érzékeljük?
Egy elemi részecskének hogyan lehet két különböző töltése, amikor egy fizikai állandót képez. Az a négyféle részecske, amit megmaradónak, állandónak tartunk, milyen szimmetriát képez közösen? Vagy ha aszimmetrikusak, mitől állandó az?
"Ennek a globálisan szimmetrikus kvantumgravitációnak a lokális megsérüléseiből keletkeznek az elemi részecskék elektromos töltései, és a részecskékhez felhasznált téridő kvantumok halmazából pedig a részecskék tömegei, tömegpontjai."
A részecskék tömegei az elemi gravitációs töltésekböl erednek, az elemi töltései meg a részecskék elemi elektromos töltéseiböl. A részecskéknek két fajta elemi töltése van.
"Ha azt is feltételezzük, hogy ezek a nagyon parányi taszító-vonzó hatások a téridő kvantumaihoz köthetők, akkor a gravitáció kvantumos eredetéhez jutunk."
Abszolút nem! A taszító-vonzó hatások az elemi gravitációs töltésekhez kell kötni, ez okozza a kvantumos gravitációt!
„És ha a tér kis darabkáit részecskéknek tekintjük, akkor ezek egymásrahatása részecskefizika.”
A diszkrét téridő feltételezése megnehezíti a folytonosságra épülő analízist, az integrálást. Egy darab téridő kvantumot nem tekinthetünk öröktől fogva létezőnek, mivel saját (nagyon rövid) idővel és ezáltal (nagyon kicsi) térfogattal egzisztál. Azonban tekinthetjük egy határértéknek, amihez a folytonosságot viszonyítjuk. A végtelen potenciából felbukkanó, majd abba alámerülő téridő részecskék, megszámlálhatatlanul végtelen számossága egy nyílt „folytonos”halmazt képez, amit az éppen egzisztáló határértékhez közelítve lehet integrálni. Ezzel elkerülve a harmad kvantálást, ami a téridő kvantumára irányulna. Mivel ezzel a téridő kvantum egy kiterjedt pontnak, a Minkowski téridő eseményének minősül, topológiailag a rendezetlen párokból álló, fluktuáló nyílthalmaznak számít. A kvantum fluktuáció már dinamikus jelenség, ami taszító és vonzó erőhatásokat feltételez. Ha azt is feltételezzük, hogy ezek a nagyon parányi taszító-vonzó hatások a téridő kvantumaihoz köthetők, akkor a gravitáció kvantumos eredetéhez jutunk. Ennek a globálisan szimmetrikus kvantumgravitációnak a lokális megsérüléseiből keletkeznek az elemi részecskék elektromos töltései, és a részecskékhez felhasznált téridő kvantumok halmazából pedig a részecskék tömegei, tömegpontjai.:)
