Te, ki romló házadból szabadulva még hazajársz, érints meg újra s újra!
Mert bárhogy is, kívülem nem lehetsz meg.
Egymásba nőttünk, megsebzett facsonkok. A rostjaink úgy összekeveredtek, egymást felélő éltetői lettek egymásnak. Mint magamat, úgy szeretlek.
Ha ezt vagy azt mondom, nem én, te mondod, ha ezt vagy azt mondod, tőlem tanultad. Vakon is tudott hajlékom a múltad, s jövődé én, míg melléd nem temetnek. Ha ezt vagy azt – régóta azt se, ezt se, de elbitangolt szavaidra, de a szétzüllött földi testre –
Ha más alakban létezel, te lélek, megérted: birtokomból kitaszítva milyen kettős tisztítótűzben égek. Gazdátlan láng emészt utánad: az iszonyat ellen keresni érvet, hogy kialudtál, máris újra támadt.
Mert nem tud ellenállni a halálnak, élve-halni menekül a test a testbe.
Légy irgalommal hozzám, már időtlen, ha így, ha úgy, igazítsd egyenesre ezt a gubancos útvesztőt előttem!
Sic transit (ha nem is glória, persze), de elvesztette végleg azt a rendet, amelyet felsőbb szándék s jó szerencse kezdetben, csakis benne, megteremtett.
Esendő anyag, megereszkedett, elnyűvődött bőr, petyhüdt szövetek, ráncok, redők, mély árkok - az egész menthetetlenül szétzüllött, beomlott arc csupa gödör, kitüremkedés.
Úgy-ahogy ép csak a csontkoponyára feszített, bár ráncos bőr - csak a homlok.
Az orrcimpáktól egy-egy kördarab a keserű száj mellett elhaladva az áll túlhúsos dombjáig szalad, derék- vagy tompaszögben megtörik, úgy ereszkedik le az állat felülről körbezáró félkörig.
Mene tekel, hogy többé-már-soha, hogy amit az olyan könnyen megejtett, csontig nyilalló gyönyörökre ajzott sejthalmaz így-úgy mindig elfelejtett, a szeszélyesen összevissza rajzolt arcból most nyilvánvalóan kitessék:
egyetlenegy biztos tulajdona a szorongató ideiglenesség.
"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek."
Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei -
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér a gondolat elér nincs idő nincs messzeség csak diadal a gondolat megvígasztal
Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám mindig kedveset, szépeket sötétet, napfényt lépteket feléd felém. . . a gondolat elér
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság? Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom? Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Szeretnék átölelni ma egy embert Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is piros betűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptű papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
Ágaskodnak az igába fogott szavak, vágtatnának, de heveder feszül a szügynek, a lovas türelmetlen, repülni szeretne, a habos csillagokba. Hajnal lobban az éjszakába, mocorogva szétterül az álom, könnyeznek némán a fák, valaki halkan átbukik a halálon. Micsoda végzés fut a csendbe: árnyéktalan lobogás, mely csak világít, eleven tűz, pusztít, de életet hajt, Ráborul a hallgatás a vállakra, dédelget, becézget, kihallgatja a szív gyorsuló ritmusát.
Egyszerű ember volt apám és nem hagyott semmit se rám, se pénzt, se nevet, se tanácsot, legyen emléke mindig áldott. Tűrte, hogy járjak szabadon, sokszor, de balga utamon, örült, ha vakmerőn repültem, és nem szidott, ha tétlen ültem. Ha ijesztett a meredek, kezem megfogta. Szeretett. A szíve egy volt a szívemmel, mért nem lehettem olyan ember, mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény, a bánat fátyla volt szemén, sok élőt, sok halottat gyászolt, az élet néki pusztaság volt. Száz keserűség pohara, kegyetlen, izzó Szahara, örök homok, kevés oázis, sokat bántották. Én is, más is. De sohasem panaszkodott, férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt. A sok bajt elviselte mégis, mért nem tanultam tűrni én is, mint az apám?
Mikor az ideje letelt, lázadozón nem feleselt, meghalt, mikor meghalni kellett, senki sem állt az ágya mellett. Én istenem, ha menni kell, add, én is így mehessek el, éjjel, sötétben, észrevétlen, büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, haljak meg én is egyedül egy vén díványra ráborulva, és senkire se rászorulva, mint az apám.
Ha nem lennének szép selyemruhák, Ha nem lennének szőnyegek, puhák, Ha nem lenne autó mely úgy suhan, Ha nem lenne parfüm, ó! Csakugyan... Ha nem lenne ékszer mely úgy ragyog, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem volnának gazdag emberek, Kiknek zsebében pénz van, rengeteg... Akik unottak és kényelmesek, Kiknél a szerelem nem nagy eset, Kik nőt vesznek mint egy szép állatot, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem lenne éjjel tánchelyiség, Ahol ezer, sugárzó villany ég, Ha nem keringne francia zene, Az édes pezsgő ha nem ömlene, S nem tetszettek vón' hitvány kis dalok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem lenne kávéház mely meleg, És benne vastag, hangos emberek, És cigány aki jókedvet csinál, S egy vendég aki sörrel megkínál, S akitől egy tubarózsát kapok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Kinn a ligetben ha nem volna pad, Melyre leülni ingyen is szabad, S melyre a kócos fiú is leül, S nem maradunk ott este egyedül, S ha nem ragyognának a csillagok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha a világon nem lenne nyomor, Gyomor melyet az éhség ostromol, Apa akinek teher a gyerek, Anya ki csak köhög, s pityereg, S nem kérdi a lányom hol csavarog, Nem lettem volna az ami vagyok...
Mit ér vajúdni, tépelődni? Kisiklanak kezemből a szavak. láncos golyót hurcol a gondolat. szürkés iszap az órák üledéke. Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, nem nézhet fölfelé, ahol színes palástban vonulnak a koronás évszakok, mint vándorló királyok, ahol tánclépésben fut át a szél, ahol szárnycsapás minden mozdulat, s ahol elfüggönyözve az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, és mögöttük halomban állt a kincs ...
Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant. Azt hittem, hogy csak a levelek, a nappalok, a madárrajzás, a Csütörtök macskájára leső Péntek párduca, a cipősarkok, a bulvárok lankadó és emelkedő láza, a gyűlések, a felszólalások, a fáradtság, a pihenés, az autók s a nap küllői, az elguruló holdgaras, az éjszaka, a nappal, az éjszaka. Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant.
Nem tudtam, hogy épp te voltál, aki átsuhantál a csillagoktól hemzsegő óriás számtalan sok mozdulata között, a számtalan sok kereket forgató számtalan sok hajtókar között, a számtalan sok sorsot görgető jó néhány koponyarulett között; mennyi mozgás, hogy elrejtsen egy árva, néma fecskét, kit egy pillanat szúrt keresztül, egy mozdulatlan pillanat, a pillanat, a nélküled való.
Aztán minden megy tovább, előre, az élet tincsei tovább hullámzanak, milliárd napsugár nő az árnyékká sötétült szál helyébe.
Tu ne quaesieris, scire nefas, quem mihi, quem tibi
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz. Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren: szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.
Mindennap ugyanazt megtenni menedék, körénk rakódnak a mozdulatok, szokások, ahogy az ember a tér kockájára lép, vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.
Saját magának így épül örökre gólem, amit a nap hevít, félelmetes golyó, nem marad vele már egy barát, egy rokon sem, nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,
nem marad a szívén esztendő és harag se, járkál a tereken csak, mint mogorva gép, a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le, és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,
amely beégeti hevét a vérbe, csontba, hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing, bemegy az ember a sugárzó csarnokokba a kék lapok közé, aztán kijön megint.
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Öregem, no, mi van veled? Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád? Vizes homokon kötelek kötnek-e ki? Te azt sem unnád. Bátorság! Lesz még olyan munkád, amelyben kedvedet leled, - most - bárha egek ura ront rád, - teremtsd elő a kenyered.
Hisz itt a szenvedés belül, - de ott kivül a magyarázat. S hogy' olvasod le emberül, hogyha tagjaid citeráznak? Ez a fegyenc-kor leigázhat, de szabad leszel, ha belül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziur települ.
Jöjj világra! Anyád apád te légy! Ne less tündéri nőre s szakállas végzetre, ki rád vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre! Gondolj a ravasz csecsemőre, - sír-rí, hogy szánassa magát, de mig mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.
*
Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, - törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni. Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, sikos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
*
A csillám szememből kihagy, szemem már tanul rámeredni a dolgokra. - Gyermeki vagy - szól - én már nem tudok szeretni. Én azt látom, hogy emeletnyi áttetsző állkapocs, a fagy, siklik ott fönn... Annyit feledni nem tudsz, hogy ember ne maradj.
*
És most nem tudom, mit tegyek, öljek-e, vagy olvassak ponyvát. Ösztöneim az életet, a kegyetlenkedőt nem unnák. Jobb' szeretik a bő uzsonnát, mint én a tünő felleget, egy lány mosolyát, mint a munkát én és a dolgos képzelet.
*
Mi emberek, sötét erők, érezzük, napjaink letelnek. S ha érezzük, a vég előtt, mint dögöt légy, a világ ellep. Eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyujtom a temetőt.
*
Szépen beszélsz! Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél s igazad van! De most aludj, ma éheztél és nem kerestél, egész nap új világra lestél.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
