VII–VIII. századi kazár (szabír) nyereg csont borítólemezére vésett harci jelenet a silovszkiji sírmezőről (Szamarai körzet), amely szám szerint öt, talpig páncélba öltözött katonát ábrázol
Alekszandr Lemesko vezetésével időszaki kiállítás nyílt a moszkvai Állami Történeti Múzeumban (Государственный Исторический Музей) Ló és lovas címmel, amelynek 5. szekciójában Kelet-Európa déli sztyeppéi a középkorban elnevezés alatt VIII–IX. századi fegyverek töredékeit mutatják be
Bár azt meg kell hagyni, a menekülő emberalak lehetne éppenséggel szimplán var-khun vitéz is, mert Agathiasz tudósítása szerint a hunugurok a hajukat közbefűzéssel fonták
Üldözési jelenet a híres csernyigovi ivókürtről (nem valamiféle kutatói paranoia hatása!): egy íjjal felszerelkezett páncélos vitéz üldözi pajeszos kollégáját, aki minden valószínűség szerint a zsidó hitre tért kazár arisztokrácia egyik képviselője. Mindkét vitéz a belső-ázsiai eredetű páncélos lovagságból kerülhetett ki, ami azért valószínű, mert a keleti-szláv államként nyilvántartott Csernyigov valójában a kazár utódállamok egyike volt (ezek a kisállamok nagyjából ugyanúgy jöttek létre, mint a Kárpátok peremén az elszlávosodó var-khun kiskirályságok a VIII. században kezdődő deszikkáció során). A harcosok öltözéke a nagyszentmiklósi 2. korsó páncélos lovagjának és a mödlingi korongpár íjászainak sodronyingét, illetve védőpikkelyeit idézi elénk.
Finkelstein a hosszú – a középkori európai lovagi kardok előképét jelentő – egyenes kardok és a szablyák viszonyát illetően sem téved, az ívelt vágófegyverek ugyanis csakugyan a Kazár Birodalom lovagságánál kezdtek dominálni. Bálint Csanádnál láttuk, hogy például a korábbi európai var-khun mellékletekben még inkább az egyenes hosszúkardok vannak túlsúlyban.
„Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak [római kori szarmaták – Epstein dr.] óta nem látott fegyvernem: a nehézpáncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vaslemezekből összefűzött, az egész törzset beborító perzsa típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pengéjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes »kelet-ázsiai« típusú lovassági kard és csontmerevítős reflexíj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-hátul magas kápájú nyereg és – Európa földjén első ízben! – a vaskengyel. Azavar lovas vitéz tehát valamennyi ellenfelével szemben – beleszámítva a bizánci íjász lovasságot is – biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott, és foroghatott a nyeregben. Lova, nélkülözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talált élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesztően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar »lovagi« mag. Teljes páncélt eddig kevés sírból ismerünk – igaz, páncéltöredéket sokból –, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos melléklet a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott »máglyagödrök«-ben. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem »aul«-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis temetők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alapján egyébként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvérzett a 626-ig tartó bizánci háborúkban.
Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tudott sikeresen ellenállni – beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidéken viszont, például az Alpokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott.
Az avar pásztorok könnyűlovas alakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy hárométű vas nyílhegyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli európai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd’ kétszer olyan távolságra (mintegy 5–800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekkoruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gyakorolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelmetes biztonsággal kezelték íjukat. Íjászaik – s ugyanezekkel a íjakkal voltak felszerelve páncélos vitézeik is – ellenfeleiket már akkor szét tudták szórni, megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobardok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a minden irányból süvöltő nyílzáporral szemben.
A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gyalogharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egyszerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vakmerőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét.
E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett – márpedig Baján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz hasonlíthatjuk – sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hathatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezetttöbbé. Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avarok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni,vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek, és soha nem is tanulták meg.”
(A középkor hajnala – A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében; Corvina, Bp., 1974, 86–89.)
„Súlyos tévedés az avar hadsereget könnyű fegyverzetű nomádokból összeverődött lovas íjászoknak tekinteni. A korabeli bizánci katonai szabályzatok és a régészeti leletek egyöntetű tanúsága szerint hadseregük magvát közép-ázsiai–perzsa típusú nehézpáncélos lovasság alkotta. Becslések szerint 1–3 ezer főre tehetjük a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt viselőket. A többiek bőrpáncélt viseltek.”
(Bartha Antal szerk.: Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig; Akadémiai, Bp., 1984, 321.)
The Judaic biblical rule to wear Peyot (long hair at the temples) found resonance with the hairstyles of the Hunnish and Turkic warriors. It is likely that the Peyot worn by this Jewish warrior, and still worn by many Jews today, developed into their particular fashion through the cross-fertilisation of Jewish and Steppes Nomad cultural norms.
When the nobility of the Viking Russ (later to merge with the Slavs to become Russians and Ukranians) began to assert power in the region, they copied these Peyot – wearing them as a mark of power.
The armour of the warrior is based on contemporary descriptions, art and artifacts from the area of the Khazar Kaganate. The belt, decorated with medalions which often signified tribal identity and status, is a mark of the Turkic warrior. It too was later adopted by the Russ in their efforts to establish legitimacy in the region.
The Khazars were among the first tribes to fully adopt the curved Saber in preference to the straight sword. The preference for the Saber over other styles spread through the rest of the world, last to be adopted in Napoleonic era Europe. It is somewhat ironic, in the face of the almost complete replacement of the Sword by the Saber in Russia of the later Middle Ages, that the Russian authors of the "Primary Chronicle" (Povest Vremenikh Let) derided the Khazar saber, extoling the virtue of the Russian (Scandinavian) straight, double-edged sword.
Steven Runciman: „That Malamir existed we know, not only from inscriptions, but also from the account given by Theophylact of Ochrida, the only historian to attempt a connected account of the reigns and relationships of the Khans of Krum’s family; he clearly had access to some older source now lost. He says that Omortag had three sons, Enravotas, Zvenitzes, and Malamir (Μαλλομηρός); Malamir succeeded his father, and was succeeded by his nephew, the son of Zvenitzes; a few lines below this second item he speaks of the Bulgarian Khan as ‘ ὀριθὴς Βωρίσης ’2 — a phrase that has usually been emended as ‘ ὁ ῥηθεὶς Βωρίσης. ’ Malamir is also mentioned asBaldimerorVladimir in the account given of the exiles of Adrianople by the Logothete: which a few lines below suddenly mentions Michael (Boris) as Khan. But all the Logothete’s information is misty; Baldimer is called the father of Symeon.32 Theophylact, Historia XV. Martyrum, pp. 193, 197. 3 Leo Grammaticus, pp. 231-2 (Βαλδίμερ): Logothete (Slavonic version), pp. 101–2 (Vladimir).”
(A History of the First Bulgarian Empire; G. Bell & Sons, London 1930, 293. o.)
Omeljan Pritsak rámutat, hogy a hunokat Európába vezető Balamir nagykirálynak a neve ötféleképpen őrződött meg Jordanesnél (XIV, 130 és XLVIII, 248–49): Balaber, Balamber, Balambyr, Balamur és Balamir.
Nyilvánvaló tehát, hogy a -mir csak a szlávok által kedveltebb változata a személynevekben gyakran előforduló végződésnek.
"»Does Czech also have a whole class of names that end in mir?« In Croatian there's Branimir, Trpimir, Zvonimir, Kresimir,Vladimir, Mutimir, etc. etc. I'm sure there are even more, but those are probably very archaic indeed..."
Knez/Zupan Časlav Klonimirović (son of Klonimir, grandson of Strojimir), ruled 927/8-ca. 950: Liberated the central Serbian tribes from Bulgarian empire.
Miroszláv (meghalt 949-ben) a középkori Horvát Királyság uralkodója volt a Trpimir-házból 945-től, amikor meghalt apja, I. Kresimir. Miroszláv Kresimir legidősebb fia volt. Uralkodása alatt Horvátországban polgárháború tört ki, amelyet öccse, Mihály Kresimir hívei robbantottak ki. A belső harcok közepette a horvát állam elveszítette Krk, Osor, Rab és Vergada szigeteket, illetve tengerparti városokat, amelyek visszakerültek bizánci uralom alá, Vis és Lastovo pedig Časlav Klonimirović szerb herceg uralma alá került. Časlav herceg kihasználta a horvát belvillongásokat, és 948-ra megszerezte Horvátország területeit a mai Boszniában is a Vrbas folyóig.
A korábban nagy erejű horvát flotta 30 hajóra apadt ebben az időben. Miroszláv gyalogsága és lovassága hatalmas vérveszteségeket szenvedett, és végül 949-ben Pribin bán megölte magát a királyt is. Öccse, Kresimir követte a trónon.
I. Trpimir 845 és 864 között volt a tengerparti horvátok fejedelme, aki székhelyéül Klissza városát jelölte ki. A Trpimir-háznak, mely a 9. és 10. században uralkodott, egyik fontos tagja volt. Sikerei között tartható számon, hogy megvédte a horvátokat a bizánci támadásoktól, és elhárította a bolgár kánok csapásait. Trpimir és csapatai gyakran harcoltak a frankok oldalán.
Pallas Nagy Lexikona:
Trpmir: (850-864), Mojszláv horvát bán utóda. Az ő uralkodása alatt (857) történt a nagy egyházszakadás: Horvátország a két küzdő egyház között feküdt s innét a küzdelemben nagy része volt. A dalmát városok a keleti császárság és a keleti egyház mellé állottak, Horvátország többi része Rómához hű maradt, noha T. soká ingadozott, hová csatlakozzék, végre Rómához szegődött. Minthogy a spalatói horvát primás is a szakadárokhoz állott, T. Ninben alapított püspökséget. I. Miklós pápa ezt nem ellenezte, hanem kivánta, hogy erre beleegyezését kérjék ki; maga T. az ügy rendezése végett fényes kisérettel Rómába indult, de útközben meghalt (864).
Branimir died in (892) was a Duke of Dalmatian Croatia, reigned 879–892. He was the recognized by Pope John VIII as the Duke of the Croats (Dux Chroatorum). Branimir was a member of the House of Domagoj. The name itself is an old Croatian name, and could be translated as "the one who protects peace". Branimir was brought to the throne of Croatia by the Anti-Byzantine coalition under the Roman Pope. In 879 Branimir had Zdeslav, a supporter of the Byzantine Empire, killed near Knin in a rebellion that he led. Approval from the Holy See was brought about by Branimir's own actions to bring the Croats further away from the influence of Byzantium and closer to Rome. Duke Branimir wrote to Pope John VIII affirming this split from Byzantine and commitment to the Roman Papacy. During the solemn divine service in St. Peter's church in Rome in 879, Pope John VIII gave his blessing to the duke and the whole Croatian people, about which he informed Branimir in his letters. Pope John VIII brought the very decision on May 21, 879, and confirmed it in his letter from June 7, 879. This was the first time that the Croatian state was officially recognized (at that time the international legitimacy was given by the Pope). In Branimir's time Venetians had to pay taxes to the Croatian state for their ships traveling along the Croatian coast. During Brainimir's reign, the Croatian Bishop of Nin recognized the supreme ecclesiastical authority of the Roman Bishop, unlike the Archbishop of Split, who recognized the supremacy of the Patriarch of Constantinople. Duke Branimir promoted the Croatian Bishop of Nin to the Archbishop of Split, after the Archbishop's death in the Patriarchate of Aquileia without knowledge of the Holy See, which worsened his relations with the Pope. Under the influence of Methodus' baptising missions in 882 who made a stop in Croatia on his way from Moravia to Constantinople, Branimir endorsed parallel usage of Latin and Slavic in the Ecclesiastical service, which was not like by the new Pope, Stephen V. Throughout his life, Duke Branimir worked on increasing Croatian independence. Branimir died in 892. He was succeeded by Trpimir's third son, Muncimir. An inscription found on a beam in a church near Benkovac holds an inscription of Branimir's name in Latin letters dating back to the 9th century (see picture.) Currently, Croatia's government presents the Order of Duke Branimir as one of its highest state honours.
Knez Mutimir ruled over Serbs from the second half of 9th century to his death in 891/892. He was the eldest son of Knez Vlastimir. Mutimir, together with his brothers Gojnik and Strojmir, defeated the Bulgar Army sent by Khan Boris I and led by his son, who was together with 18 boilades captured by the Serbs. Mutimir took the throne, leaving his younger brothers with smaller power and soon they rebelled against him, resulting in the younger brothers fleeing for Bulgaria, seeking refuge under Boris. The two sons of Mutimir were captured by Boris when the Khan was to get his son back, the sons of Boris and Mutimir reached a peaceful resolution, and Mutimir gifts to Boris was 2 slaves, 2 falcons, two dogs, and 80 furs.
Pallas Nagy Lexikona:
Mutimir: horvát fejedelem, Trpimir fejedelem fia, Branimir fejedelem halála után 892. jutott a trónra, és valószinüleg 912-ig uralkodott. Egy Bihácson 892 szept. 28. kelt, a spalatói egyház kiváltságait megerősítő oklevele maradt fenn időnkig, de más adatunk uralkodásáról nincsen.
II. Trpimir (meghalt 935-ben) Horvátország királya volt 928-tól haláláig. A Trpmir-házból származott, valószínűleg királyi elődje, I. Tomiszláv öccse és Muncimir(Mutimir) fia. Horvátország második királyi rangú uralkodója. Utána a dinasztia a horvát források szerint még 1091-ig uralkodott. II. Trpmir uralkodásáról nagyon keveste lehet tudni, de mivel a bizánci források keveset említik Horvátországot ebben az időben, és akkor is tisztelettel beszélnek róla, feltételezhető, hogy Trpimir jó viszonyban volt Bizánccal és a római pápával is. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár De Administrando Imperio c. munkája említi, hogy Trpimir idején Horvátországnak jelentős kereskedelmi flottája volt, és az egész Adriai-tengeren kereskedett.
Magasság: 9 cm (talán csak jelképes célokat szolgált)
Birmingham City Art Gallery
Fehér mázzal bevont parthus cserépkulacs Ardabilből, napjelképpel
Kr. u. I–III. század
Magasság: 14, 4 cm
Kōjirō Ishiguro-gyűjtemény, Tokió
(Shinji Fukai: Ceramics of Ancient Persia; Weatherhill, New York, 1981, 95. tábla)
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kr. u. I–III. század
26, 7 x 14, 7 cm
Magángyűjtemény, Osaka
(Fukai i. m. 93. t.)
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kr. u. I–III. század
Magasság: 12, 9 cm
Magángyűjtemény, Aichi
(Fukai i. m. 94. t.)
Hódmezővásárhelyi kerámiakulacs 1861-ből, a közepében napjelképpel
Szántó Kovács János Területi Múzeum, Orosháza
Rovásfeliratos kazár kulacs Sarkelből
Néprajzi Lexikon:
Kulacs: Ólommázas cserépedény. Igen változatos formájú borosedény. Egyik változata lapos, korong alakú: tulajdonképpen két tál összeragasztása révén nyert forma. Lapja lehet lapos, domborodó vagy homorú. Keskeny oldala lapított, fülekkel ellátott, amelyekbe szíjat lehet fűzni. Szája kicsi, kerek, gyakran kupakkal ellátott. Hasonló formát ismerünk a mo.-i avar ásatási anyagból. Másik ismert változata a pereckulacs, amely körré formált tömlő. Oldalt szintén füllel ellátott. A közepén rozettával áttört kulacs a pereckulacs egy változata. A hordókulacs 3–10 kicsi, összeragasztott hordócskából áll, amelyeket csövekkel illesztenek egymásra és egymás mellé oly módon, hogy az építmény körvonalaiban háromszöget alkot. Ennek is van szája, lába és akasztója. Mindegyik formát egyedileg készítették, általában megrendelésre, és gyakran évszámmal, névvel látta el mestere. Első fennmaradt emlékei a 18–19. sz. fordulójáról valók (pl. Nagyszalonta, 1790; Hódmezővásárhely, 1813; Ják, 1824). – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).
„A szekszárdi 786 síros temető a Kárpát-medence egyik kiemelkedő lelőhelye, feltárását 1974–75-ben végezték. Az avar korban a temetők nagy részét a sírrablók feldúlták és kirabolták, sorsát ez a temető sem kerülhette el. A feltárás során koporsómaradványok csak ritkán kerültek elő, gyakori volt viszont az agyagedény melléklet. A temetőt az avar népesség valamikor a 7. század elején nyithatta, az utolsó temetkezések 8. század végiek. A gazdagabb harcosok közül néhányat a kedvenc hátaslovával együtt temettek el, de különálló lósírokkal is találkozhatunk. Ezekben gyakori mellékletek a vasból készített kengyelek és zablák. A harcosok leggyakoribb fegyverei közé tartoznak a kétélű kardok, a lándzsák, a csontmerevítős reflexíjak és a nyilak. A temető agyagedényei közül kiemelkednek a díszes kulacsok. A jómódú harcosok több esetben griffes-indás övveretekkel díszített fegyveröveket viseltek. A női és a gyermeksírok leggyakoribb mellékletei a fülbevalók, díszes gyöngyök, csont tűtartók, orsógombok. A temető elemzéséből az is kitűnik, hogy lakói jobbára mezőgazdasági tevékenységet folytathattak, a katonai feladatok ellátásából kisebb részt vállalhattak. A szekszárdi avarok temetője mellett a régészek feltárták az egykori faluhelyüket, településüket is, a feltárás dokumentációjának a közzététele sem várat már sokat magára.”
(Trugly Sándor: Folytatódik az avar leletanyag közzététele; in: Új Szó LIV. évf. 44. sz., 2001. febr. 22.)
Az igazi, valóban használt kulacsok a parthusoknál is feltehetően fából és bőrből készültek (akár csikóbőrből), mert azokat könnyebb volt hordozni. Ezek azonban elporladtak, és csak kisebb, votív megfelelőik maradtak az utókorra. Mindenesetre a fülek elhelyezkedése úgy a vásárhelyi, mint az ókori parthus kulacsoknál világosan jelzi, hogy övre vagy nyeregre függesztették őket.
Kazár 
Kazár szablya, pajzsdudor, üvegtárgyak, nyílhegyek és harci sisak
Kazár lovasszobrocska 
Kazár hosszúkard 
Kazár harci sisak
Harcosok küzdelme egy másik kozár véseten. A bal oldali harcos lándzsáját ellenfelébe mélyeszti, aki kiejti kezéből a hosszúkardot
Egy másik jelenet ugyanarról a csontlemezről
VII–VIII. századi kazár (szabír) nyereg csont borítólemezére vésett harci jelenet a silovszkiji sírmezőről (Szamarai körzet), amely szám szerint öt, talpig páncélba öltözött katonát ábrázol
Parthus (avar) kataphraktosz
...és a rekonstrukció
Lábvértek fragmentumai az 5. szekcióból
Karvértek töredékei ugyaninnen, ugyanebből az időből
Vállvértek töredékei a kiállításról, melyek a VIII–IX. századi kelet-európai sztyeppék déli vidékeiről származnak
Alekszandr Lemesko vezetésével időszaki kiállítás nyílt a moszkvai Állami Történeti Múzeumban (Государственный Исторический Музей) Ló és lovas címmel, amelynek 5. szekciójában Kelet-Európa déli sztyeppéi a középkorban elnevezés alatt VIII–IX. századi fegyverek töredékeit mutatják be
Bár azt meg kell hagyni, a menekülő emberalak lehetne éppenséggel szimplán var-khun vitéz is, mert Agathiasz tudósítása szerint a hunugurok a hajukat közbefűzéssel fonták
Üldözési jelenet a híres csernyigovi ivókürtről (nem valamiféle kutatói paranoia hatása!): egy íjjal felszerelkezett páncélos vitéz üldözi pajeszos kollégáját, aki minden valószínűség szerint a zsidó hitre tért kazár arisztokrácia egyik képviselője. Mindkét vitéz a belső-ázsiai eredetű páncélos lovagságból kerülhetett ki, ami azért valószínű, mert a keleti-szláv államként nyilvántartott Csernyigov valójában a kazár utódállamok egyike volt (ezek a kisállamok nagyjából ugyanúgy jöttek létre, mint a Kárpátok peremén az elszlávosodó var-khun kiskirályságok a VIII. században kezdődő deszikkáció során). A harcosok öltözéke a nagyszentmiklósi 2. korsó páncélos lovagjának és a mödlingi korongpár íjászainak sodronyingét, illetve védőpikkelyeit idézi elénk.
Pajeszt viselő kozár nehézpáncélos lovag portréja
Parthus ivókulacs Ninuából
Fehér mázzal bevont parthus cserépkulacs Ardabilből, napjelképpel
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Kék mázzal bevont parthus cserépkulacs Haft Tepéről
Hódmezővásárhelyi kerámiakulacs 1861-ből, a közepében napjelképpel
Rovásfeliratos kazár kulacs Sarkelből
