Rendben van, nyugodtan ömlengj, engem nem zavar! Sőt, jót tesz az elitista lelkemnek, hogy van valaki, aki nemcsak Heideggert olvas, de még lelkesedni is tud érte, a filozófiáért! :-)
"Ám boldogságon az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyûszerrel történõ elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rendíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete." - írta out of order az idézetben.
Schopenhauer aforizmájában nem ebben a jelentésében áll a boldogság fogalma, hanem abszolút hétköznapi, konvencionális értelmében.
Nekem nem kevésbé. Inkább megérteni a világot, a létezés törvényszerűségeit - benne az emberi létezés sajátosságaival - és nem annyira magyarázni, ami eleve bizonytalan kimenetelű - bár kétségtelenül izgalmas és sokszor szép, sőt heroikus - vállalkozás.
Ok, én Heideggert másképp látom, de egyrészt teljesen szubjektívek a benyomásaim, másrészt bőven vannak lukak a filozófiai műveltségemben...a Lét és idő számomra egy reveláció egyelőre, nem érzem azt a trivialitást benne, amelyre oly gyakran hivatkoznak. Nekem ő már egy szellemóriás marad, a magabiztosságával, az őstehetségével, a lendületével, ahogy 2500 éves kategóriákat és lételméleti problémákat értelmez újra, a nagyon nehéz, de brilliáns elvonatkoztatásaival, melyek mégis tündöklően fényesek.
No nem ömlengek tovább...:)
Egyébként a többi következtetésedben alighanem igazad lehet (persze lehet, hogy Heidegger megítélésében is, én elfogult vagyok:).
"A magamfajta filozofálást egy olyan tradíció részének tartom, amely Németországban inkább elcsökevényesedett, vagy egyáltalán nem is igazán mûvelték. Ezt Wilhelm Dilthey- -Bernard Groethuysennek a tanára, akirõl disszertációmat írtam - legalábbis történetileg feldolgozta; ez a görög-római életfilozófia tradíciója, ami a francia filozófiában és pszichológiában elevenen él tovább. Olyan filozófia ez, mely életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezõben, az életen való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belsõ felvértezettség mûvészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogságon az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyûszerrel történõ elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rendíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete."
"Filozòfàlàssal nem tudod az életet a legmélyebb szinten megélni."
Filozofálással nem feltétlen, de út lehet hozzá. És aki eljut végül az ő perszonális Filozófiájához, az igenis átélheti az életét, mégpedig a legmélyebb szinten. Ugyanakkor el tudok képzelni más utakat is, nincs kizárólagos privilégiuma a filozófiának: a vallás, egy alkotó tevékenység gyakorlása és/vagy szemlélete (értsd: művészet) is lehet az élet legmélyebben történő megélésének módja, de akár - horribile dictu - bizonyos kábítószerek is alkalmasak lehetnek.
Én is kedvelem Heideggert, bár nem tartom olyan kiemelkedő (pláne nem zseniális) gondolkodónak, ahogyan szokás tekinteni rá és nem is a kedvencem. Vele kapcsolatban vannak bizonyos fenntartásaim, már ami az eredetiségét és a filozófiatörténetben kivívott előkelő helyét illeti. És nem a torzóban maradt főműve miatt. Egy jó ismerősöm (filozófus, a Sorbonne-on végzett) pl. volt olyan ádáz, és nem átallott kikeresni a Lét és Időből sorról-sorra azokat a gondolatokat, amiket - szintén konkrét hivatkozással - Kierkegaard korábban már megfogalmazott. Nem egy és nem kettő ilyen van. Persze ez önmagában még nem feltétlen von le sokat Heidegger érdemeiből és filozófiai konklúzióiból, de épp a megfogalmazásai, a rendkívül körülményes és nehézkes írásmódja teszi kvázi életidegenné őt. A gondolatait, a Lét és Idő konklúzióit valójában triviálisnak gondolom, amiknek szerintem a cirkalmas terminusai adnak egyfajta tudományos ízt. Mondom mindezt persze "a tévedés kockázatával". A kozmológiákkal kapcsolatban igazad van és ebben revideálom magam: tényleg nem feltétlen szükséges az empíria a filozófiában; valamely teória igaz lehet úgy is, hogy nem áll kapcsolatban az empíriával... Ám ez - leginkább Hume óta - megmarad esztétikumnak, egy szép hipotézisnek, műalkotásnak, amelynek igazságértékét igazából sosem lehet a priori igazolni. Hegel rendszere lehet jó (ellen)példa itt: felépített egy nagyjából koherens és konzisztens gondolati építményt, épp csak minimálisan sem korrelált a valósággal - sem kozmológiai, sem hétköznapi szinten, hogy az etikáról már ne is beszéljek -, hogy végül törvényszerűen bukjon meg. De ilyen lehet Boethius filozófiája is. Szép gondolatai voltak és pazar élmény olvasni őt, mégis ezer sebből vérző teória, amely szükségképp vált az idők során irrelevánssá. A pozitivista filozófia pedig (főleg a logikai pozitivisták, Carnap-pal az élükön) egész egyszerűen egy tarthatatlan filozófia számomra, egy pszichológiai jelenség, akik szimplifikálni szerették volna maguk - és követőik számára - a legtágabban felfogott életet, a létezést. Elfojtani, ill. racionalizálni akartak. Freud óta tudjuk, minek a megnyilvánulása ez. Mit kezdjek például azzal a véleménnyel, amely szerint a metafizika kiküszöbölendő, mondván, hogy az pusztán egy "életérzés"? (Carnap) Nem véletlenül jutott viszonylag hamar zsákutcába a pozitivizmus és követőinek (elsősorban a Bécsi kör-t értve itt) intenciói...
"Az a filozófia, amely magát csakis szigorú tudományként definiálja (mint tette pl. Husserl vagy a logikai pozitivisták), és magával az élettel nincsen szoros kapcsolatban, tévút."
Ezzel nem értek egyet, egyrészt szubjektív okokból, mivel a kedvenc filozófusom, Heidegger is ebbe a kategóriába tartozik, másrészt sokszor nincsen meg, főleg ontológiák esetében ez a szoros kapcsolat, maguk a művek mégis hallatlanul értékesek. Persze értem, amit mondasz, csak ez kikivánkozott belőlem, hogy a pozitivista filozófiának is meg lehet, és meg is van a maga helye, szerepe, fontossága. Párhuzamként a kozmológia jut eszembe, ott is számtalan alternatív elmélet verseng, egy részük egyelőre egyáltalán nincs "tapasztalatilag" megalapozva, de a szépségük és értékük pont a nagyívű elvonatkoztatáson, és a szellemi erőfeszítés L' art pour L' art szépségén alapul ott is.
Nos szàmomra itt kezdödik az agy hatàra, ne értsd félre semmi szàndékom a sértegetésekre. Az agy szerepe az életet ugy làtni, ahogy akarja. De ennek még semmi köze a valòs élethez. Ami te magad vagy. Ha felhagyunk az életröl valò értekezésröl, csak akkor ismerhetjük meg azt. Csak akkor tàrulkozik az fel elöttünk. Ez ugyanugy érvényes egy filozòfusra mint egy "egyszerü" kapàlòra. Mert a kapàlònak is meg van az életröl gondolt meggyözödése. Fogadd el az életet olyannak, amilyennek szàmodra a jelen pillanatban megmutatkozik és az megmutassa magàt a sajàt valòsàgàban neked. Bemutat téged magadnak.
Az egò szerepe az életünkben sokkal többrétübb mint mondjuk egy szerepbetöltés utàni vàgy. Az egò kérdezheti azt is, hogy van e valaminek egyàltalàn értelme. Ezt akàr egész életen keresztül kérdezheti. Lényeg az, hogy van dolga. Egyik embernél ez, a màsiknàl az.
Filozòfàlàssal nem tudod az életet a legmélyebb szinten megélni. Az egòd kattanàsig megélt szintje lehet ez csak. Kétségtelenül ez egy esély arra is, hogy az egònak annyi legyen, felrobbantsa sajàt magàt, mert elöbb utòbb ez lesz a sorsa. Ezutàn jön a valòs megértés, felismerés. De ennek màr semmi köze a filozòfiànak.
Különben a belyegyzésem màsodik részét teljesen figyelmetlenül hagytad... Pedig ez volt az egésznek a lényege szàmomra. Itt nyer a kapàlò ember filozòfàlgatàsa teret. Egészséges, életerös, az élettel egyévàlò teret.
Örök problémàkròl beszélni màsképp és a jelenlegieket gòrcsö alà venni.
Erröl beszéltem, hogy ez lassan meghaladt ut, hozzààllàs. Ennek igy sohasincs vége. Pedig màst sem akarunk vele elérni mint a végére érni, ha beismerjük ezt, ha nem.
Az agyalàsnak van egy hatàra, az agyszabta hatàra. Ha ez nem igy lenne, akkor nem itt tartanànk ahol tartunk. Eljött az àtfogòbb, sokkal összetetteb megközelitése az ugynevezett problémàknak. Ez pedig nem màs mint az agyunkon valò tullépés. Az lényege az egésznek az, hogy nem az agyunk vagyunk, hogy erre végre ràjöjjünk.
Bizony, egyetértek, mi sem áll távolabb tőlem, mint ha valaki kizárólagos filozófiadefiníciót ad. Ezzel együtt az én megközelítésem az is-is, és azt hiszem, ezt te is aláírod: vagyis, legyenek szakfilozófiák, filozófiai kutatások (egyetemek, intézetek stb.), de ugyanakkor legyen helye, ideje, tere, fóruma annak a filozofálásnak, ami az előbb felsoroltakon kívül esik. Mert ez utóbbit is lehet jól és színvonalasan csinálni, gondolok itt többek között a nívós ismeretterjesztésre - pl. Filozófusbejáró c. könyv vagy a Franciországban megjelenő népszerűsítő, magazin jellegű filozófiai folyóirat. (http://www.philomag.com)
Annyiban mindenképp életszerűtlen, amennyiben fogalmakkal, absztrakciókkal operál, ám ez elkerülhetetlen, ha az általánosat, az örökérvényűt kívánja megragadni. Ám ha az empíria is megjelenik benne, akkor máris nem lehet életidegen.
"Mi fütheti a mai ugynevezett filozòfust (a régieket sem fütötte màs mint a többi kifényesitett aggyal versengeni) azon kivül, hogy az egòjàt etesse?"
Több dolog is. Például meglévő, örök problémákról beszélni másképp. Vagy épp az élet, a világ stb. olyan területeit górcső alá venni, amikről korábban nem, vagy alig beszéltek. A filozófia nem egy lezárt, lezárható tevékenység, ahogyan az örök kérdések sem eliminálhatók úgy, ahogyan azt meglehetősen optimisztikusan előadod. A mai ember sok szempontból minden kor emberénél elveszettebb és nyomorultabb helyzetben van, miközben a többség ennek a súlyát még zsigerileg, tudat alatt sem érzékeli, ami nem feltétlen az ő hibájuk...
"Egy kerdesem azert csak lenne: mier baj, hogy sokan a vilagunkban penzcentrikusak?"
Mert számukra cél az, ami eszköz kellene hogy - eredeti rendeltetése szerint - legyen. És ez a fetisizmus alárendel aztán mindent: emberi kapcsolatokat, művészetet, az egész hétköznapi létezést, aminek aztán szükségszerű következménye az elidegenedés, a kiüresedés. Aki pedig tudatosan nem ilyen értékrend szerint él, hanem autonóm, szuverén individuum, az minimum megmosolyognivaló idealista a többség szemében, rosszabb esetben beilleszkedni képtelen, munkára alkalmatlan személy, még rosszabb esetben az elmegyógyintézetek szívesen festő lakója (direkt sarkítok persze).
"Van-e olyan, hogy problema?"
Természetesen van. Probléma aztán mindig.
"Talan miert lenne jobb, ha mindenki ugyanugy gondolkozna, ahogy mi?"
Nem tudom, de azt igen, hogy még nem történt kísérlet arra, amit Platón megfogalmazott az Államban, vagyis hogy egy országot filozófusok vezessék. Lehet, hogy az is cudar világ volna, de ennyi vérontás, pazarlás és súlyos értékválság szinte biztos, hogy nem létezne, mint így. Ha a többség legalábbis filozofikusan tekintene a világra és benne a saját életére, szerintem sokkal élhetőbb, emberibb, kevesebb nyomorúsággal és vérrel járó világ lehetne, főleg akkor, ha tekintetbe veszem az ehhez rendelkezésre álló technikai-civilizációs nívót. De ehhez mindenképp először befelé kellene elindulni, és ha megtette mindenki a saját belső útját, akkor lehetne irányt váltani - immár kollektívan. Ahhoz persze, hogy valaki elindulhasson egy ilyen úton és/vagy a filozófiával foglalkozhasson, nyilván kell annyi anyagi bázis, hogy az egyéb praktikus feladatai, szükségletei ne szenvedjenek csorbát. De úgy gondolom, hogy sokkal többen élhetnének jobb anyagi körülmények között, mint ma, akkor, ha a filozófia - és itt akár a buddhizmust is említhetném! - nagyobb teret kapna, mondjuk az oktatásban. De ez innentől kezdve már politika, amiben nem szeretnék belemenni (kevés dolgot tartok érdektelenebbnek).
Amit írsz, azzal amúgy egyetértek, de másról beszélünk: a filozófia igenis lehet egy út, egy jó értelemben vett eszköz ahhoz, hogy mind az egyéni élet teljesebbé és relatív módon bár, de értékesebbé válhasson - persze az örökké érvényes létadottságok között -, mind egy mindenkori társadalom közérzete, aminek csak egy részét (igaz persze, nem elhanyagolható részét) jelenti az, hogy mennyire jók a financiális lehetőségei. Magyarul: mekkora az általános jólét benne.
Filozòfusnak lenni kapàlàs közben szerintem sokkal elörehaladottabb a mai korban, sokkal nagyobb tàvlatokkal birò mint filozòfiatörténelmet tanitò szòcsépelönek lenni. Mert mit akar egy mai "filozòfus" még kigondolni, amit màr az elödök nem ràgtak szét? Mi fütheti a mai ugynevezett filozòfust (a régieket sem fütötte màs mint a többi kifényesitett aggyal versengeni) azon kivül, hogy az egòjàt etesse?
A mai kor embere meghaladta ezt a tanult filozòfiàt, ez a tevékenység, mert nem több mint tevékenység, mult korok szellemének terméke volt. Néhàny, magukat kivàlasztottnak vélö, ember verte a hideg vasat.
A mai ember egyre jobban ràérez az élet összességére, és ehhez a kapàlàs is hozzàtartozik. Ràérez arra, hogy ö is az Összesség része, hogy ö maga az Összesség. Nincs kizàràs, végsösorban kérdések sincsennek, csak vàlaszok. Vàlaszok, amik az Összességböl automatikusan jönnek. Ez pedig nem a müvelt filozòfiànak köszönheti, hanem a megélt sajàt kis gyakran meggyötört életének, életeinek.
Mindettöl függetlenül természetesen te is azt teszed amit tenned kell, mint mindenki màs.
"S a határok tágítása sem előzmény nélküli: a francia penseur (gondolkodó/ bölcselő) moralista alakja, az esszéista hagyomány, s ezek hatástörténetei."
Visszamehetnénk akár a kezdetekig: a filozófia mindenekelőtt a bölcsesség szeretét kellene, hogy jelentse, úgy, ahogyan az a görögöknél és a hellenisztikus korban már jelen volt - nemcsak művek formájában, de az egész életformában. Épp ezért súlyos félreértés a filozófiát csak és kizárólag az akadémia falai közé száműző - meglehetősen szánalmas és kevély - felfogás; a "filozófus-gyár", a műveket elsősorban mennyiségi és nem minőségi aspektusból méltató szemlélet. Aki a filozófiát csak tudományként fogja fel, téved. Téved az is szerintem, aki szerint a filozófia művészet. Az igazság itt is paradox, mint annyi más területén az életnek: a filozófia lehet mindkettő egyszerre. Legszebb példái azok, ahol az igazság bár szubjektív eredetű, mégis objektív érvénnyel bír(hat), és túl ezen: szépirodalmi módon fogalmazódik meg. Ilyen kiváló stiliszta és bölcs volt pl. Seneca, Platón, Pascal, Montaigne, Kierkegaard, Schopenhauer, Bergson, Nietzsche is. Az a filozófia, amely magát csakis szigorú tudományként definiálja (mint tette pl. Husserl vagy a logikai pozitivisták), és magával az élettel nincsen szoros kapcsolatban, tévút.
A filozófia szakos diploma kapcsán merült fel bennem hogy bemásolom ide a napokban írt feljegyzésemet - Gregor engedélyével. (vállalva az esetleges offtopic irányt)
Soha nem adtam fel kapcsolódásomat a filozófiához, ugyanakkor folyamatosan újragondolásra kényszerül e viszony; fel kell tennem a kérdést: milyen formában kötődöm a filozófiához – úgy, hogy annak nem vagyok képzett művelője. „Képzett” – ezt a szót használom, hisz az egyetemek filozófusokat képeznek (avagy filozófiatörténészeket, filozófiatanárokat, filozófia szakos előadókat – ez már önmagában is megérne egy vizsgálódást, hisz mások a hangsúlyok, ugyanakkor fontos szakmai identitástényező lehet.) Ugyanakkor filozófiát csak filozófia szakos diploma birtokában művelhetek? Természetesen a szakmának is megvannak a maga kritériumai, de ugyanakkor látni kell, hogy a professzionalizált bölcselet-ipar - a szakkönyvtermeléssel, a folyóiratközlésekkel - nem fedi le a filozófiafogalom teljes területét. Szélesebb horizontja van tehát: a kultúra egészét áthatja a filozófia felé irányuló érdeklődés, másfelől a filozófia irányából is vannak törekvések arra, hogy túllépjen a szűk akadémai kereteken. S a határok tágítása sem előzmény nélküli: a francia penseur (gondolkodó/ bölcselő) moralista alakja, az esszéista hagyomány, s ezek hatástörténetei. Az egzisztencializmusnál szerencsésen ötvöződött a két irányvonal: a filozófiai alapok mellett az irodalom révén – Sartre, Camus, Beauvoir művei által – szélesebb olvasóközönséghez jutottak el filozófiai gondolatok, nem feledve a hely- és a kor atmoszférájának szellemi rásegítését.
Tudatosan ügyelek, hogy ne legyek (túl) patetikus, ami amúgy nem állna tőlem távol, de ezúttal kivételt kell tennem és engedek magamnak: minden elismerésem és őszinte csodálatom a Tiéd. Személyesen vagyok lenyűgözve ettől a kifarolástól és bátorságtól, amire én akkor, 20 évesen nem volt képes, elsősorban praktikus-pragmatista megfontolásokból és amiatt, mert - legfőképp életkori sajátosságból adódóan - még hittem abban, amiben ma már nem. Ha számít bármit is, tudd: tisztellek azért, amit tettél, ami ma, ebben a pénzcentrikus, szellemileg hitvány világban még nagyobb szó, mint korábban. Szívből kívánom, hogy ne add fel az álmaidat és ha megteheted, tarts ki a filozófia mellett! Szükség van ilyen emberekre, mint Te!
Elnézést Schopenhauer szellemétől, de most pont egy híres és szerintem nagyon szép, találó Hegel-mondat jutott eszembe: "Minerva baglya csak a szürkület beálltával kezdi röptét." Legyél Te is Minerva baglya!
Nem szeretnék már Gregor türelmével visszaélni, szívesen elmondom, de mailben, és mivel nem nyilvános a mailcímed, dobj már rám egy üres vagy párszavas mailt a peterlake70@freemail.hu -ra, és elmondom, kösz.
Ne istenezz itt légyszi. Adja karma, ha már. És tessék megvenni a Szerelem-Élet-Halál-Életbölcsességet, mert még mindig fenn van... A többit inkább privátban légyszi. Köszi!
