"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Az Isten malmai Őrölnek csendesen, Zeng, zúg a végtelenség, Halál és Szerelem, Földön hadak robognak, Kométák az égen. A plánták egyre nőnek S hervadnak rendesen, A néma temetőkben Ragyogva s jeltelen A sírok sokasodnak, Tavasz lesz egyre fenn,
Gyümölcsei az ősznek Rothadnak redvesen, Annát tegnap szerettem S felejtem szüntelen. Nem vérzik már piroslón, Fehér bimbó sebem, Magam is rögbe térek, Belőlem fű terem, Felőlem soha többé Nem fogtok hallani, Őrölnek csendesen tovább Az Isten malmai!
Tomiban õsz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektõl oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban õsz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költõ és mirõl dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban õsz van. Hervad a babérág, Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban õsz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban õsz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem!
Sok hó esett le tegnap éjjel,
Szűzen, fehéren, hidegen,
"Az álmaim" szól a poéta
És babrál a lantidegen.
"Illúzió" szól a fehér lány,
Ki preparandiába jár,
"Hó-opp!" kiált a fuvaros és
"Szilárd halmaz" szól a tanár.
A munkanélküli facérok,
Kik várnak búsan, betegen,
Csak ennyit szólnak s ezt is lassan
Mondják csak: "A keresetem!"
2
Hali hé, hali hó,
Hull a hó, hull a hó.
Oly szép a hó, a tiszta, első,
Mint az illúzió,
De holnap sár lesz majd belőle
És hol van a tavalyi hó?...
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
Szívem, e nagy és bánatos gyerek
Játékait elúnja néhanap,
A bábuk és rímek nem kellenek
S kemény neki a régi vaskalap
És untató a sok öreg remek
És semmi új az ódon nap alatt...
Szívem, a nagy és bánatos gyerek
Gügyögve szól magához, ideges,
Minek e sok, idegen emberek,
Az alkony és a hajnal mit keres?
És minek a világos, víg delek
És minek a magányos éjszakák?
És minek minden, ó minden minek,
A bús napok, ez elhagyott tanyák?
És tűnnek társak, tavaszok, telek
S tünődve sír szívem: emlékszel-e,
Hogy Anna is volt és játszott veled?
Hogy Anna is volt s játszottál vele?
Emlékszel-e, hogy Anna szőke volt,
Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa,
Emlékszel-e, hogy mint szerette volt,
Ha sírtál és ha verset írtál róla?
Szívem, a nagy és bánatos gyerek
Zokogva kérdez és nem felelek.
A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.
A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!
Testvéreim, egy látó küldi néktek Üdvözletül ma könnyes szavait, Ki mindig fájón és szédülve nézett Egy szép pokolt, mely földnek hivatik. Ô onnan jött, hol a magas mennyeknek Szférája zeng és csillaga ragyog, Szemében még e fény árnyéka reszket, Az édené, mit sírón elhagyott. Mint nagy elődje, Milton, aki vak volt, Ô is szeretne látni víg eget, Túl minden földi harcon és kudarcon Felé örök világok intenek.
Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tűnő örömben üdvöket kutat, Ki istent vár a múló gyönyör arcán: Mind vak szegény, ki nem talál utat. És nem vak az és ő meg fogja látni Istent magát mind, kinek lelke fény, Minden világi pompák csillogási Kialszanak, ha Isten fénye kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive!
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
... Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szivemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
Nagy csuda este varázsos lelke
Borít be Téged puha varázzsal.
Szemedben vágyó száz álom szárnyal
Napfényvilágba el, messze-messze.
(Magyar)
Nagy csuda esne, mondd kis leányka,
Ha észrevennél a hátad mögött,
Esténként négy bús furcsa ördögöt
Homály-tükörben, becsukva, bezárva?
(Terescsényi)
Egy pillanatra nézz csak hátra, ránk
A félszegvágyú, kócos vén fiúkra,
(Pokol tornácán négy sötét figura.)
Te szép, te tiszta... álmodott aránk!
(Gács)
A hegedű most fölzokogva ujjong,
A vágy és bánat dallammá remeg,
A szívünk végre kicsordul a bútól:
Fogadd e négy piros, szent serleget.
(Juhász)
