Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A madarak, fekete gyümölcsök a tar ágak között. A fák bújócskát játszanak velem, úgy járok köztük, mint emberek között, kik gondolataikat elrejtik, és a sötétlő ágaktól nevüket kérdezem.
Azt hiszem, virágozni fognak – belül zöldek – és szeretsz, bár rejted előlem.
A legnehezebb utakat egyedül járjuk végig, a csalódás, a veszteség, az áldozat útja mind magányos. Maga a halott, aki minden hívó szóra válaszol, és semmilyen kérést meg nem tagad, még ő sem áll mellettünk, és azt nézi, vajon képesek vagyunk-e minderre. Az élők kezei kinyújtva, anélkül, hogy bennünket elérnének, olyanok, mint faágak a télben. Minden madár hallgat. Csak a saját léptünket hallani, és a lépést, amit a láb nem tett meg, de megtenni készül. Megállni és megfordulni, nem segít. Menni kell.
Végy kezedbe egy gyertyát, akár a katakombákban, a kis fény alig lélegzik. És mégis, ha nagy utat megtettél, a csoda nem marad el, mert a csoda mindig megtörténik, és mert kegyelem nélkül nem élhetünk: a gyertya felfénylik a nappal szabad lélegzetétől, mosolyogva fújod ki amikor kilépsz a napra, és a virágzó kertek alatt elterül előtted a város, és házadban fehéren megterítve áll az asztal. És az elveszthető élők, és az el nem veszthető holtak megtörik neked a kenyeret és bort nyújtanak – és újra hallod a hangjukat egészen közel, a szíved közelében.
Egyszer, ha majd nagyon öreg leszek, talán úgy ötven év múlva, legyen negyven, dohányzom, sétálok majd valami városban, és a figyelmem fennakad valami tényleg szépen, egy különös kézügyességgel nyírt bokron, vagy egy fiatalos kocsma jópofa tábláján, és valahogy eszembe jutsz, miután sikerült majdnem teljesen elfeledni, bár azóta hatvan, hetven éve semmi, és ez persze teljesen felzaklat, pulzusom megindul az ég felé, és akkor már tényleg annyira öreg vagyok, de azért még tartom magam, jól állnak a ráncok meg a hetyke kis kalap, hogy már csak ennyi hiányzott a szívrohamhoz, és akkor látványosan kilehelem a lelkem valami forgalmas helyen, egy kínai étterem és egy cipőbolt között, és arra gondolok, hogy mégis megérte kivárni, és hogy nem baj, hogy kihullott az összes fogam, mert te verted ki őket a számból lassú, puha ökleiddel. – Írtál egy átlagos verset, az átlagosnál talán jobb befejezéssel, az idő persze ennél egykedvűbben válogat, de hogyha megöregszel, írd meg nekem ugyanezt, a közhelyeket faragd meg egy kicsit, ahogy engem.
A Velencei Köztársaság polgára vagyok. A világot hercegségek, királyságok, kalifátusok szorongatják. Mi itt csak élni akarunk.
A kereskedéssel fölhagytam egy ideje. A bolt az öcsémé, a szárazföldön levő szőlőimet bérlők művelik. Én itt csak élni akarok.
Szabad ember vagyok, dózse sosem lesz belőlem, de hajnalonta a halpiacon beállok a zsákmányt kipakolni, nem a pénzért, hanem hogy megismerjem az igazságtalanság arcát. Még a cápák szemében is van bánat. Ők csak élni akartak.
A templomi zenekarban hegedülök, egyedül a próbákon érzem úgy, hogy kimaradhatok a rablóbandából, hogy nem kell kalózok és haramiák társa legyek. Nem vagyok jó hegedűs, egyszerűen csak élni akarok.
Este a várost járom. Maszkos alakok jönnek szembe. A gondolákon fekete köpenybe burkolózó szerelmespárok. Vagy kést rejtegető összeesküvők. A nyomukban rendőrök. Ékszertolvajok, gondolatcsempészek, kölcsönből élők és pénzbehajtók, a jólét és a nyomor haszonélvezői. Én egy hídról figyelem őket. Nem hinném, hogy csak élni akarnak.
Minden lépésednél ott vagyok, vezetlek, vonzom tekinteted, hajnalban itt lesem a misére siető öreg papot, vérem ajándékával köszöntöm.
Mily könnyen levetem az álruhát mit rám próbáltok adni, mert nem bírjátok nézni igaz valómat fáitokra, hegyeitekre, házaitokra nincs időm.
Itt voltam már mielőtt a kő kemény lett, egész világunk meg sem foganhatott volna gondolatom nélkül.
Azzal áltatjátok magatokat, hogy én csak egy elérhetetlen vonal vagyok hogy nem létezem, ahogyan ti, de ez mind nem igaz: csak a fejem búbját látjátok alatta tartom a világot minden földet napot holdfényt és esőt.
Ti, akik gyűlölitek a változást ti, akik örökre ki akartok zárni engem hallgassatok ide:
valahányszor a halálra gondoltok, valahányszor olyan ember szobájába léptek, aki elhagyott benneteket, én ott leselkedem az ablak mögött, elkaplak benneteket, bár hálómnak csak egy zsinórja van, nem mentek semmire a tükrökkel, hazudnak, amíg nem lesz túl késő, nézzetek rám, s látjátok az egyetlen igazságot, a múltatokat, amik most vagytok, jövőtök minden fájdalmát és egyetlen áldásotokat.
Dal azokról akikre mindez ráillik s akik már mindent tudnak
Hogy tenni kellene valamit mégpedig rögtön ennyit tudunk már és hogy túl korai még tenni valamit és hogy túl késő már tenni valamit ennyit tudunk már
és hogy jól megy sorunk és hogy így lesz ezután is s hogy mindez céltalan ennyit tudunk már
és hogy bűnösök vagyunk és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla és hogy ez éppen elég nekünk ennyit tudunk már
és hogy jobban tennénk talán ha befognánk a pofánkat és hogy nem fogjuk befogni a pofánkat ennyit tudunk már ennyit tudunk már
és hogy senkin nem tudunk segíteni és hogy rajtunk sem segíthet senki. ennyit tudunk már
és hogy tehetségesek vagyunk és hogy választhatunk a semmi és egy másik semmi között és hogy ezt a problémát alaposan elemeznünk kell és hogy két szem cukrot teszünk a teánkba ennyit tudunk már
és hogy ellene vagyunk az elnyomásnak és hogy a cigaretta egyre drágul ennyit tudunk már
és hogy mindig mindent tudunk előre és hogy utólag mindig na-ugye-megmondtuk és hogy semmi sem következik ebből ennyit tudunk már
és hogy mindez igazság ennyit tudunk már
és hogy mindez hazugság ennyit tudunk már
és hogy ennyi az egész ennyit tudunk már
és hogy túlélni nem minden hanem semmi ennyit tudunk már
és hogy túléljük ennyit tudunk már
és hogy mindez nem új és azt hogy szép az élet ennyit tudunk már ennyit tudunk már ennyit tudunk már
nem panaszkodhatunk. rendeződtek a körülmények. jóllaktunk. eszünk. a fű növekszik. a nemzeti termék, a köröm, a múlt. üresek az utcák. tökéletes döntések. szirénák hallgatnak. ez elmúlik. holtak végrendelkeztek. eső alábbhagyott. még nem üzentek hadat. semmi sietség. füvet eszünk. nemzeti terméket eszünk. körmöt eszünk. múltat eszünk. nincs mit titkolnunk. nincs mit mulasztanunk. nincs mit mondanunk. de van. óra felhúzva. meg kell tennünk. tányérok elmosva. az utolsó busz elment. üresen nem panaszkodhatunk. mire várunk még?
ki szólít, tépett szájjal, a köd-kuckóból? ki úszik gumi-gyűrűvel a nyaka körül, ezen a vértől és baksörtől fortyogó pocsolyán át? ez ő, akiért én mindezt a porba írom, ő, aki jeleim nem fejti meg.
kit temettek be végleg az újságok meg a ganaj? és ki ürít uránt? kit varrtak be a grémiumok nyúlós nyálába? kit fostak tele ólommal? nézd, ő az, nyakszirtjéből antenna áll ki, ő, az ótvaros agyú szótlan zabáló.
micsoda képtelen fülek ezek, e sivár cukor-sziruptól csöpögősek, mik árfolyam-listákba burkolóznak és földuzzadnak az iktatókban süket, mogorva irat-kötegekké? ezek a figyelmes fülek, fülei a megszeppent árulkodóknak, hidegen szólok én hozzájuk, mint az éj, s kérlelhetetlenül.
s mi ez az üvöltés, mely elnyeli szavaimat? a hivatali mocskos keselyűk rikoltása járja át a lélektelen eget, ők üvöltenek hogy megvédjenek minket. a májunk falják föl, az enyémet s a tiédet, olvasóm, ki nem olvasol.
zabáljon a keselyű nefelejcset? mit akartok a sakáltól, hogy levesse bőrét? a farkastól? talán a fogát ő maga húzza ki? mi nem tetszik nektek a csendőrökön és a pápákon, mit bámultok oly bambán az ágynemű közül a hazudozó képernyőre?
hit ki varrja föl a vérszín stráfot a generális nadrágjára? ki tálalja föl a kappant az uzsorásnak? ki akasztja büszkén a pléhmedáliát korgó hasa fölé? ki fogadja el a borravalót, az ezüstpénzt, a hallgatáspénzt? sok a meglopott, a tolvaj kevés; ki az hát, ki tapsol nekik, ki tűzi föl a kitüntetést, ki sóvárog hazugság után?
nézzetek a tükörbe: gyávák, féltek az igazságtól, mert kényelmetlen, idegenkedtek a tanulástól, a gondolkodást kiszolgáltatjátok a farkasoknak, legkedvesebb ékszeretek az orrkarika, nincs ámítás, mely elég buta lenne nektek, nem lehet elég olcsó a vigasz. túl szelíd nektek minden zsarolás.
bárányok, ti, hozzátok képest nővéreink a varjak: egyiktők kivájja a másiknak szemét, testvériség uralkodik a farkasok között: falkában járnak.
dicsértessenek a rablók: ti hívogatjátok, hogy erőszakoskodjanak, s az engedelmesség rothadt ágyára vetitek magatok. vinnyogva még hazudtok is: ti akarjátok, hogy széttépjenek. nem változtatjátok meg ti a világot.
szemlesütve hátráltunk faltól a falig nem él már itt semmi – bizalom is alig – könnyen elhittelek (kódom is volt hozzád) s tudtam: a tilostól mindig jobb a fogság most magányosan ülsz egy huzatos téren hiánypótló kávét szürcsölget a szégyen álmaidat bontja vissza a szűk este s rád zuhan egy emlék túlhidratált teste
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon, Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon, Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény, Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény, Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb, Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok” Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci, Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci, Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu, Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu, Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek, Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.
még hozom a statisztikai átlagot: a kávét két cukorral iszom a pulóverem könyökben megnyúlt fejgörcs kínoz ha front van s alvajáróként élem napjaim mióta nem kulcsolódik rám az életed… most egy vonalban vagy velem nem kötsz belém pedig tudom mennyi mérget szórt közénk a megszokás már nem érdekelnek a trópusi virágok hosszúra nyúló árnyai sem a kettétört remény – este pedig elalszom nélküled…
Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsudtam hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban: "Megszoktam őt, akár a levegőt, Ő adja nékem a lélekzetet.”
Sajnálom azokat, akik hallgatni tanulnak S művészien pajzsokká formálják hallgatásaikat: Bölcs-hallgatás, megvető-hallgatás, Megalázó- vagy gúnyos-hallgatás. Ők jobbaknak tűnhetnek nálam, nagyobbaknak, Ők sohasem hibáznak, mint én, és mégis Micsoda félelmet rejt hallgatásuk! Miért Ez a sok felvont híd? Kit védenek Tulajdonképpen? Emlékszem, egyszer, Amint a víz alatt úsztam, jól ismert Szomorúság kezdett fojtogatni — a nagy némaságban Hallottam, hogyan csukódnak össze előttem a kagylók.
íme bíborba öltözött a körtefa egy főhajtás a télnek egy hűséges alattvaló már nem szállhatok el mint egy őszi sóhaj hátára vesz, himbál egy fáradt város de én tudom hogy hattyú megyünk valahova pihenj szívem, pihenj, pihenj lett volna idő megszakadni ha most szeretnénk porig égne ez az utca pihenj szívem, pihenj, pihenj hiszen szerettünk, hiszen győztünk ó, kései virágok apró, gyöngéd lángja nem mehet el ki észrevesz benneteket élek a Napnál erősebben s már nem tudom mi a nagyobb szomorúság messzi, fehér, mediterrán falak állok omolhatatlan íme most nem lehet szeretni megint egyedül kell az ünnepek ragacsos képébe nézni s nem lehet megfojtani a karácsonyfát egy főhajtás a télnek egy hűséges alattvaló
nehéz vagyok a földnek ennyi szerelemmel szememből menekülnek a sólymok fülem zúgása: mintha a megrokkant tenger sírna
Mióta nem szeretlek kevesebb a május verseimben kevesebb az orgona, viola-illattól részegen nem ásítoznak a falusi utcák a hó, a szél, az eső, a tenger is kevesebb mintha minden évszak együtt múlna el csupaszodik, őszül a versem mióta nem szeretlek gyermekkoromat sem szeretem pedig milyen jó volt elbújni benne szaladni nyártól nyárig jegenyétől jegenyéig hogy megmutassalak téged egy templomban is viháncoló kislánynak aki olyan kicsi volt hogy a frissen csépelt búzába majdnem belefulladt mióta nem szeretlek egy összeszorított állkapocs zárult a gyermek-zokogásokra a gyermek-sebeken húsz év aranypora nagyanyám petúniái árvák és a japán tyúkok hiába ülnek fel a meggyfára éjszakázni nem törődöm velük sem nyúlós, álmatag napok jönnek nincs már dolgom nem izgulok már és nem sietek nem állok már ki tapsolni a jégesőbe szegényebb lett a föld egy boszorkánnyal szegényebb lett egy tündérrel messzire húznak tőlem a madarak nem küldöm többé hozzád őket mióta nem szeretlek verset írni sem szeretek új szavakat akarok kitalálni új évszakokat, új virágokat, új folyókat újra akarok nevezni mindent mert a régiek nagyon fájnak mióta nem szeretlek mint egy kitörni készülő vulkán örökké fenyeget a földrész ahol veled éltem ahol nem volt szükségem más nyarára más kenyerére, más kézfogására ahol homlokod fényében aszkéta voltam
a szálló por a hulló csillagok a hóra zuhant megfagyott kismadár tiéd minden széthintenek vagy betakarnak az égboltra rajzoló vadliba csapatok az utca sarában ázó kenyér amit már nem tud senki megmenteni magának tiéd minden a bezárt boltok utcája az üres kamrában futkosó egér a hitelminősítés a világ nyilvánosháza üldözött és üldöző a globalo-komprádor liberokrata uralkodó beszédmód a lejátszás-technikai felszín alatt földbe fúlt nyöszörgések eltitkolt sírások néma üvöltések programok és lemondott programok üresen fájó esték kitöltött elzüllő esték álmokból rád hulló napok hamar kibújó megfagyó rügyek fagyhalottak hátbaszúrtak lezuhantak mérgezők és mérgezettek tiéd minden értelmező hatalom dübörgő tőzsdék szegények imamalma a C-lista a B-lista az adóslista a halállista az önfenntartó börtönök álma
kelet és nyugat tiéd minden az alma és az almáról készült festmény a festményre szálló por az almában dolgozó féreg tiéd minden észak és dél szél és szélkakas tenger és kalóz az emberképek a magyarságképek a cigánysorok a szegénygettók a legyen ön is milliomos hülyék és hülyítettek munkaadók és munkanélküliek az utolsót repülő pilóta a földre fagyott repülőgép fapadosok tolongása hiéna sakál és héjatársaságok európa szégyenpadja
…
vagyunk akik még titokban őrzünk ne hagyj el minket te adtad emberi arcunk könnyeinket és reménységünk itt jártál közöttünk senki se látta, mikor tűntél el nem érezzük már jelenléted azt is mondták, hogy meghaltál egy hatalmas fa alá húzódtunk lombjai között egyszer valaki arcodat látta kirajzolódni de ha összedőlne hirtelen mindnyájan ott maradnánk összezúzódva alatta keresünk a gomolygó felhők között talán a szállongó hópelyhekkel bánatodat küldöd szét kellett volna osztani szeretetünket hogy másnak is jusson belőle annak is aki a téli kútnál mossa tányérját és egész élete egy szatyorban van annak is aki még gyűlölni tud tiéd minden imádság gyűlölet fázós kezű virágkötők verseink énekeink káromkodásaink táncaink sötétben vonszolódásunk adósleveleink és az űrlapok akik megszöktek innen és akik nem tudnak elmenni mert csak egy hazát kaptak egy fél cella egy egész börtön tiéd minden gyere vissza várunk
Kik gyülekeznek a legfelső városkapu előtt? Kezükbe miért vették arany és ezüst művekkel mintázott botjukat? A kisbírók mit dobolnak országszerte? Hogy ízlésdiktatúrája miatt elcsatolják tőlünk a Nyugatot? Hogy majdani temetőnk bejáratának oromdíszeit, az egy-két oroszlán közrefogta oszlopot porba döntötték jóelőre, és a sírkövekről kivésték a Hádés-járó dalnokok nevét? egyébként pedig köpnek Weöres homokba írott lábnyomába? Rendeletet hoztak a bársonypárnák beszerzésére, s hogy fényezzük házunk vaskulcsát szorgosan mi is, ahogyan ők a Város aranykulcsával teszik. Hogy földig hajolva, mivel a barbárt elbűvöli a ceremónia, nyújtsuk át majd a limesek felől törpe lovon érkezőknek. Már készen áll a sötétkék barlang, a bor palackozva. Ez mégiscsak megoldás lesz, ígérik.
...............................
Konsztantinosz Kavafisz
A barbárokra várva
„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?"
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?”
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt-karkötők, és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?" Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most — vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."
Szerintem sosem élt. Csak hagymázas képzeletünk sorolja közénk az Ugarra. Nem lakott a Veres Pálné utca első emeletén, a hétköznap négy és hat óra között látogatható múzeum‐lakásban soha. Csak száműzöttségünk tudata rajzolja az égre a nagykarimájú, gyűrt kalap alatt parázsló, nőktől árkos szemeket, a beteg, de bárkitől oltalmat remélő arcot. A ránk emelt tekintet ránk gyújtotta a meghitt akolt. Füstben és forróságban támolygunk a kijárat kifelé. A fellobbanó világosság mámorát kívánjuk vissza, de úgy, ahogyan volt, soha többé nem lesz. Se Nagyvárad, se Párizs nem forog tovább. Nincs kijárat.
– Képzeld, mit álmodtam. Látszólag minden egészen olyan volt, mint nálunk. A láb alatt talaj, víz, tűz és levegő, függőleges, vízszintes, háromszög, kerék, bal- és jobboldal. Tűrhető időjárás, elég kellemes tájak, és számos élőlény, beszéddel is megáldva. De másképp beszélnek, mint mi itt a Földön.
Mondataikban a feltétlen mód uralkodik. A nevek szorosan a dolgokhoz tapadnak. Semmit sem lehet hozzájuk tenni, elvenni, változtatni, átformálni.
Az idő mindig az órával egyezik. A múlt és a jövőnek nagyon kicsi tér jut. Az emlékezésre egyetlen elmúlt másodperc marad, az előrelátásra is csak egy pillanat, ami épp most veszi kezdetét.
Csak annyi szó, amennyi kell. Sohasem eggyel több, ami azt jelenti, hogy líra nem létezik és nincs se filozófia, se vallás. Nincsen hely az efféle szabadosságra.
Semmi sincs, amit csak el lehetne gondolni, vagy látni behunyt szemekkel.
Keresni csak azt lehet, ami éppen közelünkben. Kérdezni meg azt, amire kész a válasz.
Nagyon csodálkoznának, ha tudnának csodálkozni, azon, hogy valahol léteznek okok a csodálkozásra.
A „nyugtalanság” szót trágárnak ítélik, nincs ahhoz bátorsága, hogy megjelenjen a szótárban.
A világ még a legnagyobb sötétben is számukra világos. Mindenki jutányos áron jut árucikkekhez. Mielőtt elmenne a kasszától, nem kér vissza a pénzből.
Érzelmileg – elégedettek. Minden zárójel nélkül. Az élet: lábhoz tett pont. És zúgnak a galaktikák.
Ismerd be, ennél rosszabb egy költővel nem történhet. Utána meg semmi jobb nincs annál, mint hogy fölébred az ember.
Amikor közeledhettünk volna egymáshoz akkor nem közeledtünk hanem visszariadtunk ettől nem nekiindultunk hanem hirtelen megtorpantunk és hátat fordítottunk hogy ettől aztán megint visszariadjunk de szűkölve és vinnyogva meneküljünk tovább el egymástól minél messzebb csak minél távolabb mint akik igazából nem is egymáshoz eljutni hanem egymástól örökre eltávolodni akarnának mint akik nem is szeretnének soha szembetalálkozni akik már nem is szeretnének arra az útra lelni ha van ilyen út egyáltalán amely a másik felé a másikhoz vezet csak küszködnek előre a viharosan csapkodó szélben vánszorognak elgémberedett vaksi bogarakként imbolyogva és hunyorogva és nincs soha nincs megkönnyebbülés nincs föllélegzés sem révbe érkezés csak egyre hevesebb nyugtalanság van amelybe egyre elviselhetetlenebb fájdalom hasít
