Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
És Édesanyám, még azt meséld el, ki leszek, hogyha meghalok. Hogyha majd kukacok, lárvák, giliszták, férgek, rovarok bennem az útjukat járják. Bennem, akiben más lakott. Akiben életében egyszer Isten magára pillanthatott?
És Édesanyám, még azt meséld el, hogy minek ez a sok szenvedés. Ami a szívünket aszalja, s olyan lesz tőle szemünk alja, mintha a könnyünk sósav volna. Ha az élethez is kevés?
És Édesanyám, még azt meséld el, hogy mi fogan, hogyha meghalok. A föld méhében összegyúrva port, hamut és homokot, sárt, agyagot, lélekből lelket, kilenc hónapot s a halált, ki fogadna el gyermekének? Ki az, aki értem kiált?
És Édesanyám, még azt meséld el, hogy miért írok verseket. Hogy miért nem lehet, ha írok, s ha nem írok, akkor sem lehet, és nem lehet ébren s ha alszom, és nem is kell már senkinek.
Többségnél az igaz, bitorolja hatalmi jogarként, Pálca suhint, aranyán isteni gondviselés Mása ragyog hamisan, ki nem érti, legyint a világra, Bár neki csepp vize sincs elpazarolni való.
Méregtelenítés te, ki számon tartod vérképem csillagrendszerét, adj nekem felhőtlen laborképet! ne engedj idegen napok arcába, szemébe nézni, elfénylő remények díszes zuhanását tükrözni vissza, untalanul! és fogadd jó szívvel az elköltözőket, a hozzám már vissza soha nem bútorozókat! legyen még reményük dacban, vesében, májban, új lakások sötétlő üregében méregtelenítve tisztulni! és tudd, hogy csalódni bennem, újra, végül is csömör: dicsőség. kezdeni elszánt, öröklött diétákba. és hizlalódj lassan az elcsukló imákon. adok le vért, frisset, megint. mennyi érv maradt még a maradásra, és mit engedsz felfogni magadból? hogy találjak rád koleszterin, triglicerid, szeretethiányos keresztutcáimban? istenem, gyógyíts meg magaddal, húzd ki a tűt, hogy a pirosnál biztosan felismerjelek!
Idő és megbocsátás közötti vájatokban Szerelem és vágy között. Kegyelem és hit közötti vájatokban Gyémántok és érdes kövek között. Küzdelem és szabadság közötti vájatokban Tengeri hányódó roncsok és gyöngyök között. Föld és ég közötti vájatokban Kín és megszabadulás között. Sötétség és hajnal közötti vájatokban Emlék és gyógyulás között. Bizonyíték és ígéretek közötti vájatokban. Szerelem és elvesztés közötti vájatokban Rád találni.
Ó, hogy van ez, hogy mostanában olyan sokszor “szembejön”, állig gombolt nagykabátban, nem is biccent, nem köszön, mikor nem várod éppen, egy autó fénykörében, egy kirakat üvegében, felnéz, pislog, rád nevet, és már indulásra készen áll, megy is, látod, integet.
És hogy van az, hogy annyi minden összefut. Például tegnap éjjel. (Félelmetes minden éjjel.) Egy furcsa levlap, egy sárga újság, sétabot, kalap. Úgy hajnali három. És a kép már tovafut.
És úgy van aztán másnap reggel, összeraknád, nem lehet.
Túl jóval az emberélet… De ha tényleg, egyszer tényleg…
Nem tudom.
Egy régi gyümölcs íze, illata. Egy régi, félsötét szoba.
Mi bizonyítja életeimet, hogy tényleg éltem és le is éltem sorsomnak minden véletlenjét, nem csak magamnak vigaszképp elmeséltem?! Mi igazol majd engem ama Bíró előtt, hogy az egész nem csak fájdalma az emlékezetnek? Persze tudom: emlék élet nélkül nem létezhet. De élet nélkül is létezhet emlék! Hogyne! Ha nem vagyok, nem is voltam. Ha nem voltam, nem is vagyok. És mégis véletlenül, anya nélkül éltem? Névtelen személyemben nem jelentve semmit senkinek? Élek pedig, koldusaként emlékezetemnek.
Mama! Én most nem irigylem Istent, hogy előtted meg kell állnia. Perelted Őt és számon kérted itt lent, s most, hogy megnyílt Számodra kapuja, elbujdosna, de bocsánatot kér, s Te persze Neki is megbocsátasz. Az égen szivárvány-telér. Látlak, és aztán már nem látlak.
*
Az égen szivárvány-telér. Látlak, és aztán már nem látlak. Fölzokog egy szőlőlevél, s még nem tudja, hogy már utánad. Formát keres a fájdalom, de Benned az öröm öltött testet. S most eltűnik oldaladon, ahogy az eget kékre fested.
*
Most eltűnik oldaladon, ahogy az eget kékre fested, a kezed, az a kis halom, s a nagyobb, ami már nem a tested. Könyörögnek az esőcseppek, futkorásznának Teutánad, ne bocsáss meg az Istenednek, ne ríkasd meg az unokádat, s Te elillansz egy mosolyon, de hiszen olyan sokan várnak.
*
Elillantál mosolyodon, megértem, persze, sokan vártak. Sírok között botladozom, sírhat is, akit sírni látnak. Én elengedlek, menj, Mama, majd addig nézek a magasba – ANYÁM ANYJÁNAK OTTHONA –, míg szemeimből kavarogva kiválik a színes telér – látlak, és aztán már nem látlak –, ami a bokádig sem ér. Menjél, Mama, mindenhol várnak.
*
(azt hittem ruha vagy ne fázzak) (azt hittem étel vagy hogy éljek) (a ruhátlanok ennyire fáznak?) (mások is ennyire félnek?)
Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló, hamvadó rőzse, daloló palló. Évből az évbe karcsún hidalló Szilveszter hídja: most általléplek.
Mit vigyek magammal az eredő évbe? Mit vonjak magammal a révülő révbe? Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe? Hej, haj.
Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám? Vigyem a házam, vigyem a szolgám? Vigyem az ősöm, vigyem a párom? Mit vigyek által az ingó határon? Hej, haj.
Elverve a terhem, elszórva a nóta a házam is zárom, szabad a szolga. Ősök örökje, örökös párom nem viszlek által az ingó határon.
Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves, köntösöm széle könnyedtől nedves. Hej tulipiros örvény, tulipiros árok! Túlnan a hónap, hol szivem jót kap: Szilveszter hídján egyedül járok! Hej, haj!
Ki szól utánam, ki int haraggal, hangosan halló harangos hanggal? ...Istent se viszem által a hídon: vagy megelőzött, vagy őt se hívom.
Azt hiszi, tiszta lappal kezdi vele. Hogy csak addig kellett eljutni, hogy fogja a cókmókját és kilépjen a korábbi lakásából és beköltözzön abba az újba, ahol eddig csak titokban találkoztak. Azt hiszi, amikor becsukta maga mögött az ajtót, akkor itt minden lezárult, hogy innét majd elkezdődik egy új élet, amiben csak ők vannak ketten, meg azok a gyerekek, akik majd ezután születnek. Azt hiszi, ennyit jelent az a húsz év, amit velem töltött, azok a napok és éjszakák, amikor mellette voltam. Azt hiszi, nem cipeli át a fejében az összes emléket, azt az időt, amit már leélt, hogy nem fog neki mindennap százszor eszébe jutni, hogy mégiscsak lapátra tett egy családot, szétzilálta a kapcsolatot a gyerekeivel. Mindennap felvillan majd a kép, ahogy a gyerekek utoljára néztek utána, hogy tényleg elmész, apu, és az anyuval mi lesz, ha mi is elmegyünk. Nem, nem kezdődik semmi tiszta lappal, és hiába utazik majd minden nyáron egyre messzebbre ettől a helytől, ott lesz majd az arcán, hogy most idejöttem a tengerre nyaralni az új gyerekeimmel és az új feleségemmel, de mi van most a régi gyerekeimmel, meg a régi feleségemmel. Nézi ezt az új feleséget az adriai verőfényben, és arra gondol, hogy miatta van minden, holott már ő sem annyi éves, mint mikor beleszeretett. Arra gondol, hogy ezzel a nővel is az történt, ami az első feleségével, hogy összetörte a bőrét az idő. De nem csak a test dől romokba, omladozik a kettejük közötti kapcsolat is, ahogy minden kapcsolat omladozni kezd egy idő után. Épp azok a bajok jelennek meg, amiket már ismert az előző házasságából, épp azok a mondatok hagyják el a száját, amelyeket már nekem is mondott, hogy nincs tiszta ingem, ilyenek, hová tűnt a fiókból az összes pénz, már megint nem akarsz. S akkor majd megbánja, hogy ezt a döntést hozta, ami épp oda juttatta, ahol már volt egyszer, amit már korrigálnia nem lehet, hisz erre az életéből már nem maradt idő. Azt hiszi, hogy csak ennyi kellett, kiugratni a családból, és innéttől megszűnik minden nehézség, ami a kettősségből meg a titkosságból eredt, s nem marad más, csak örülni annak, hogy együtt van vele. Holott az az új élet csak az új feleségnek új, mert akit kiugratott a családból, az korábban már mindent átélt, ami majd történik vele. Azt hiszi, hogy az a férfi képes lesz még úgy örülni az új gyerekeknek, ahogyan akkor örült, amikor először lettek, de nem fog. Csak úgy csinál, mini aki örül. Valójában arra gondol, hogy miből neveli fel és mennyi évig kell még cipelni ezt a családot, s valamelyest az előzőt is. Hisz pontosan tudja, hogy a család a legdrágább. Nem, egyáltalán nem lesz boldog, csak megtanult úgy viselkedni, mint aki boldog. Most még hiheti, hogy miatta jobb lesz annak a férfinak az élete, mert ő mindent megad, azt is, amit én nem. De nem lesz jobb, mert az a férfi nem tud boldog lenni soha többé, mert nem tud attól a gondolattól szabadulni, hogy hiúságból, mert imponált neki ez a fiatal nő, egy szánalmas jellemhiba miatt tette tönkre az életét, veszítette el az első gyerekeit, az emlékeit. Amiatt a hiúsági hiba miatt kell úgy tennie, mintha húsz évvel fiatalabb volna, sportolni, meg diétás ételeket fogyasztani, valamint új konyhabútort vásárolni, holott valaha eldöntötte, amit egyszer már megvett, azt többször nem fogja. Hogy e miatt a jellemhiba miatt nem tud kiszállni a munkaerőpiacról, hogy megpihenjen, vagy legalább szusszanjon egyet. Azt hiszi, hogy ő annyira más, mint én, pedig nem más. Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki. hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni, hogy minden perc fogság abban a lakásban, amit olyan boldogan rendeztek be valamikor, amikor még boldogok voltak. Azt hiszi, az a férfi újra tudja majd élni az időt, hogy épp azzal lesz ritmusban, ami húsz évvel azelőtt volt vele. Hát nem. Az idő nem élhető újra, ami volt, az már nincsen, és csak egy későbbi idő van, épp az az idő, ahány éves a férfi, épp azok a keserű és fáradt emlékek, amiket a múltból cipel, és azok a testi sérülések, amiket az idő vakart belé. És az idő csak tovább dolgozik, senki nem lesz fiatalabb, s hamarosan az a tizenöt év már nem úgy lesz tizenöt, ahogyan most, hamarosan már ki sem kell mondani ezt a számot, csak azt, hogy egy fiatal nő és egy öreg, beteg férfi, mert beteg lesz, én tudom, mert láttam, hogyan élt, hogyan őrölte szét magát. Egy öreg, beteg férfi, aki rettegve néz a fiatal nő után, hogy most elmegy otthonról megcsalni őt egy fiatalabb férfival vagy egy ugyanolyan öreg, de egészséges férfival, lehet, épp a legjobb barátjával. Azt gondolja, tiszta lappal indulnak, de a férfi lapja már soha nem lesz tiszta, tele van szennyes foltokkal, repedésekkel, szakadozással, és mindinkább csak annyi látszik belőle, ahogy napról napra tovább gyűrődik, s végül csak egy mocskos kis galacsin lesz, ami sehová nem való, csak a szemétbe.
Halottat mosdat a fény: kiterítve fekszik a délelőtt. Nem veszel részt a tiszteletadásban. Tömböket vártál az időtől, súlyos és áthatolhatatlan anyagból épületeket, ne cikázhasson bennük szelével a kósza esetlegesség,
de ez a kiismerhetetlen és képlékeny, áttetsző és folyton változó közeg megbénít és nyugtalanít: most már mindig ebben kell irányt találnod, utat keresned? Találkozás helyett kitérni, félrehúzódni és lecövekelni – erre
biztat valami. Igen, cövek. Magadat fához pányvázni, oszlophoz kötözni, ezt sürgeti a csontokban és inakban remegő lélek; megállni mozdulatlanul a mindenütt imbolygó mozgás ellenében. Karmodat, ha volna, a pillanatba vájnád,
erősen megragadva, ami van – ne múljék, ne alakuljon át valami mássá. Reménybeli növény, szilárdat áhítasz, kemény, de tápláló talajt, melyben lassan gyökeret verhetnél, szívni kezdve, amit korábban nem találtál meg sehol: a biztonságot.
Mások talán kivezető utakat kínáltak neked. De megosztom veled a kudarcok sorozatát. Mások talán kivezető utakat kínáltak neked. Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok. Nem töltöm meg a csöndet hamis hangokkal, de megosztom veled a kudarcok sorozatát. Mások talán kivezető utakat kínáltak neked. Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok. Amikor a fény elenyészett, önmagamat kezdtem keresni. Nem töltöm meg a csöndet hamis hangokkal, de megosztom veled a kudarcok sorozatát. Mások talán kivezető utakat kínáltak neked. Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok. Amikor a fény elenyészett, megosztom veled az ürességet.
Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet, ahol születtünk, és ahol a fű szálai nagyapáink szívéből nőnek napfény és kaszák elé, hű szent László király halványodó képét végig a régi székely templomokban, nem tudjuk nem szeretni házaink, patakjaink és rengetegeink, mindent, bár limlom, s mindent, ami érték…
Látjuk hűségünk százszor megtoroltan a csángó kislány meggyengült szaván, a sok ezer kivándorolt családon (kit a halál vitt el, kit a vonat), Bálványos szétmállott várfalain, s a rémálmokon, ahová bezárom, akárcsak te, sok hétköznapomat.
Az ébredés? Megérted azután. Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak, s mivé lettek a hajthatatlanok. Ha nem vállalod, és ha vállalod, ha nem lelhetnek itt békét a holtak s az élők sem, ha belefáradok, s te is, ő is, abba, hogy elomolnak reggelre mind kilátótornyaink:
majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk, s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk, ezt a közös bút-bajt… És aki vesz annyi fáradságot, hogy visszatérjen: semmit sem ért a gyér nyomok fölött! Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet: hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.
Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok, borókaágak, gyapjas jegenyék, hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok, hogy hitünket-vérünket ne vegyék. Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten: akaratunk, erőnk nem végtelen. Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten, hogy életet, nem pusztulást terem.
Gyémántmezők és vérmezők. A dér s a harmat, ezek ők. A lázkirály s a rémkirály Meótisz tocsogóin jár. Gyémántok, visszasütő napban, ahogy lovuk patája csattan. Előttük rendetlen közökben már némán, de még üldözötten a kihalásra ítélt népek mentik a cserepet s az épet, az ikont és a takarókat, meséket, talpalávalókat. Senki sem kérdi, mi lesz holnap. Kihalnak, de már nem papolnak. E szekérre ítéltek háza magasan lángol. Isten láza! Hátul a hómezők is égnek. Cseréppé égő szenvedések. Hegedűsíkjain a rögnek a lánckirályok dübörögnek. Amíg a nomád hajsza tartott, gyémánttá robbantak a martok. Már csak a legjobbak a jók folytatni ezt a dáridót.
Én fogtam a fejét. Ha jól emlékszem, kicsit reszketett. Egyre csak a szemét néztem, helyesbítek: ő nézett engem. Ha valakit éppen a halálhoz segítesz hozzá, a levegő hirtelen súlyos lesz, és férfimunka-szag terjeng. Ölni. Az olyan férfias – de akkor nem erre gondoltam, csak fogtam a fejét és néztem, ahogy nézi, ahogy nézem. A halál joga még ma a tiéd lesz. Megölünk még ma. Csak az orvos szólt ritkán, keményen fogd, térdelj rá, ha kitépi magát, cseszhetjük az egészet, van-e ásó. Persze, a sírt már korábban elkezdtük ásni, aztán egyedül fejeztem be, lapogattam, bólintottam az ég felé, ha ott ül a védangyala, legalább lássa: gondosan dolgozunk. Hirtelen kő lett a hús helyén, ahogy megszúrta a doktor, és én szorítottam, mert belül valami kitört. Tíz másodperc. A lassan szürkülő szem, a finom remegéssel ernyedő lábak, és egy keserű, aranyló csillanás, a lélek utolsó tiszteletköre. Mi, férfiak, felálltunk, és nagyokat kezdtünk káromkodni, de a kislány ráborult a kutyájára, és sírt. Az meg csak súlyosan feküdt, rákos hasára már nagy csapatokban gyűltek a legyek.
akik utoljára maradnak mi lesz azokkal mi lesz szívükkel arcukkal ha a szemek írisze színtelenné dermed s nem lesz már élő kéz elosztani a maradék vigaszt egy pohár vizet emlékek mélység-tükörét az egyszer-volt énekek is mind elenyésznek nem készül koporsó sem méltó sírgödör bizony látható immár ez a messzeség is kibomlik az árnyak fekete kárpitja mögül akárha képzelet s valóság ölelné egymást nem a játék hanem a játékot követő végzet melyben eggyé porlik dicsőség és hatalom s nem lesz sem emlék sem emlékező ott
2
a jövőtlenség eposza árad csend és üresség ölelkezik kő se mozdul homok se zizzen meghalt a halál kaszájába dőlt
a látomás elibénk dermedt lett tükör a sötétség tömény öle elnyelvén kérdést kérdezőt s a holnapot amely el sem érkezett
érzed-é az árulás fenségét s a bűn gyönyörét a pusztításban hogy véled s általad teljesült be a mindenség-szülte végítélet
3
napja világodnak nagyúr lehanyatlott odvas harangok nyelvét penész lepi hajnali szél sem sír már errefelé voltak itt hegyek erdők lankás ligetek élő források hozták a mélység hangját eléd s válasz-szavadat sem kérték tőled örök adóstól itt a mélység készülődik benne új kőkor visszaomolnak a vulkánok ön-üregükbe hull pernyeözön elapasztván a tengert utód nélküli lét ez lett végtelen feledés s mélység morajlását sem hallani már s a magasságok csillagai is mind kihunytak
Üres és átlátszó Van, aki hisz, van, aki nem hisz. Én hiszek is, meg nem is. Ma széna, holnap szalma. Lehet, hogy már az elején döntöttek rólam: szél dobálta csónak, hányódjam a kételkedés vizén, s kettős arcom legyen, akár a holdnak. Apad és árad bennem a remény, fogy s nő a bizalom. Néha a rossz csak vékonyka árnyéksáv, mindent a fény ural, máskor szorosan körbefognak az ártó démonok. Lelkem edény, üres és átlátszó tömlője voltnak és várhatónak: nincs tartalma más, csak amit beletölt a változás.
Bujkáltam néha már unom az egészet fej vagy írás nem izgat de utálom ha védekeznem kell magyarázkodni hülyén gyanakvás nélkül hittem el mindent később már játékból is hogy etessenek csak legyenek tőle boldogok vonzott a barbár pompa szabad akartam lenni s bujkáltam különös szavak közt nincs nálam nevetségesebb mint tekintélyes pucér tomporok sarokba szorítanak éveim hogy lett volna jobb? végképp nem tudom
A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt december hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra. – Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött… Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá. Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni… A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni. – Ha akarnék, el is csúsznék… – Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt. Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet. – Hát ugye elcsúsztam?… – El, de most mehetsz haza… – Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad… És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia. Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész. Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba. Harmadnap doktorért kellett menni. – Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában. A doktor nem sokat vizsgált. – Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök. Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe néz, hogy anyja elsírta magát. Így jött el a karácsonyeste. Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak. Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca. Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek. Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek, Isten tudja, megéri-e a reggelt… A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes részében izzó lélegzet repkedett. A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg világosság szétáradt az éjszakában. Ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás december is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé. – Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény. Mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak. A fény aztán szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben. December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé. – Készülj, fiam! Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk. A kis fenyő boldogan mocorgott. – A hó rajtam marad? – Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?… Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen… És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak. A madarak a fenyőre szálltak. – Mehetünk. – És a lábam? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a földbe. – Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni… Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között. – Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni… – Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor… És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos lelkiismeret furdalások gyötrik… A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott. Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett – Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót. Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé… – Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett… A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga… – Kifelé!… És a Láz ész nélkül kapta bundáját. – No, most aztán játszogassatok! Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka… – Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára. Jóska csak gondolataival felelt. – Jól… Istenem… jól, de nem álmodom? – Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velünk… Csak meg ne szorítsd őket… És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre: – Ne fáraszd a gyereket! A nyúl felugrott a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét. – Nem harap?… – Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?… Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette. Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta –, és intett. – Elaludt. Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába. * A párnás, puha hó aztán megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske benyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre. Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott… Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte. Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összecsapta a nagy ámulattól, és úgy suttogta: – Istenem, milyen ismerős…
Tavaszodott, araszoltunk a parcellák közt, egy őszes úr előreengedett a sorban. A tömeg közelebb akart furakodni, mintha várná az eredményhirdetést. Számháború a dátumokkal: mindenki lefelé tartotta homlokát. Megtudtuk, ki esett ki. Az elhunyt lányának bemutatkoztam: olyan a videón, mintha gratulálnék. Nyár vége volt, hogy újra csak temettünk. A gyászbeszéd alatt a galléromra telepedett egy sáska, mint egy zöld színű bross. Ahogy leszállt a koporsó a mélybe, ment a nyakamon lassan fölfelé, és mint egy hírnök, a fülemhez hajolt, aztán felröppent. Némelyik platán lombja fakult már, de tűzött a nap. Pöndör levelek kéregető kezével volt már tele az út, amikor harmadjára mentünk búcsúzni. A kongó urnatemplom egy pályaudvar alagsorát idézte, ahová testvérünket megőrzendő csomagként, földre szegzett szemmel betettük a Föltámadásig. Forgolódtunk, hogy hol van a peron. Kifelé mindenki bedobta a pénzt. Ahogy suttogva haladtunk a lépcsőn, megláttam Őt: egy másik, távoli világ gyerekkorában egyszer egyidősek voltunk. Emlékszem átizzadt hajára. A szeme a régi, de a teste! A teste idegen, formátlan és halandó. Fölismert ő is. Lemaradtam, ne kelljen fogadnom a nemköszönését.
Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok… Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton – olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, – örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal, keserüszagu mirrhámmal, kenném véres lábadat.
mi tette hírhedtté zsigmond fejedelem nevét? nem túlkürtölt győzelmei a törökön nem szószegéseinek változatos sora hanem az első búcsú mikor erdélyt először három társzekér kinccsel odahagyta előtte mindent elrontatott összeszedetett minden aranyat összetörette a régiségeket elégette a becses okmányokat szemétdombra került szkander bég képmása gyerekek játszottak (a szultáni ajándék) pigmeus koponyával egy közkatonáé lett mátyás király kardja – égjen pusztuljon minden ami csak ittmarad!
így van ez ha egy fejedelem impotens hiába huzatja tálján zenészekkel hiába szinészkedik hetvenkedik attól még vetetlen marad a nászágy
és bár oppelnből van még visszatérés ami elpocsékolt vissza nem kapható s martalékul marad az ország
Egy csontmezőn tántorgok a távolinak képzelt cél felé és szomjan halok, ha nem tudok versekkel vizet fakasztani a csontból szellem liheg a nyomomban, vagy pár lépéssel előttem, ki tudja, az úgynevezett ihlet, egy kurva, akinek hinnem muszáj, akárhányszor is becsapott idáig. A költészet, súgja a fülembe, végső soron varázslás, mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót, s rögeszme nélkül ki élhetné túl a bombázásokat, a rettentő fölismerést, hogy az ember embernek farkasa lehet, hogy költészet nélkül is van jövőnk, épp csak szomjan kell majd veszni benne, mint üres kulaccsal a naptól izzó Szaharában.
