Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében, Dacos fejem meghajtva mélyen, Szelíden és örök reményben Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia, Istent teremtő földi szellem, Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön, Sarcol a rögből életet, Nap égeti és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja S a jövendő útján haladva Csókolják fény és fellegek! Nézzétek: napba törtetően Mint épít büszke kupolát, Egekbe lendül lelke, karja, Kőhomloka, ércakaratja Győzelmesen lendül magasba És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én. Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén!
Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell. Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.
Olyan világba jöttem hol arany hegedűtokkal hóna alatt járkált a reggel a fák ásítva nyújtóztatták görcseiket Bordáim létráján fel és alá mászott a napfény
Szerettem nyelni a tejszínhabot és rágni a fűszálakat utánanézni a mellettem elhaladó gömbölyödő almafáknak
Tétova ujjal tapogattam a zongora töredezett, fehér elefántcsont körmeit hangja illatos volt és kopott sokakat végigszolgált már előttem
Ha átmentem a szobán mindig akadt kezem ügyébe egy alma csak egyet-kettőt haraptam belőle Már mint gyerek mindent hamar félbehagytam
Így éltem csíkos és dagadt macskák között, az udvaron mint aki törött üvegtáblákon lépked végighaladt az idő
Testemen futkároztak az izmok pókjai erősödtem amint egyenként vállamra hágtak a napok
Kitévedtem a kapun és mintha cserepes virágok kíváncsi fejek nőttek az ablakokban s én végigvonaglottam a rosszul csiszolt üvegen
Állandó ellenszélben haladtam hajam csattogott fülem végleg kivörösödött hangomban biztos kézzel dobolt az izgalom
A hosszú hajúak kicsik voltak kegyetlenek vagy én voltam velük kegyetlen a kegyetlenséget mint könnyű labdát dobálgattuk egymásnak
Egyikkel együtt sírtam míg egészen békanyálas nem lett az iskolapad egy másiknak pedig majd harminc levelet írtam aztán elfelejtettem
Ha elhagytak vagy én hagytam el őket utána mindig csodálkoztam hogy lehet a világon az, akit én már nem tartok számon
De mostanra rájöttem hogy semmin se kell és nem is tudok csodálkozni
Hisz létezni csak azért a másodpercmutatóért érdemes melyet meglelhetsz füvek és virágok fák és bokrok gyökereiben és amely nem pihen körben elszórja az időt és termékennyé teszi a világot
Azóta találkozhatsz velem árokpartokon együtt mászom a tarka bogarakkal sarjadok és szétszórom magvaim mint a pitypang
A kerítés árnya alá mint vékony fekete kartonpapír egy macska árnya csúszik utolsó, kékes virágait bontja a kémény
A nap végigszalad a kulcson amint beteszem a zárba a szoba sarkában letámasztott vándorbot a homály
Azt hiszem, ez az ágy régebben az enyém volt Lefekszem, várom, hogy egy kéz megigazítsa fejem alatt a párnát testemen a takarót
Széles golfáram: nagy idő sodrásod selymesen ragyoghat, körém a semmi burka nő, buborék gömb, belül sajogtat. Külön időm külön pereg, pörgetheted szivárványgömböm, ebből már ki nem léphetek, külön időm a külön börtön.
Különös szörnyek néznek rám: boldogtalanok, emberek, síró szivárvány arcukon külön időm külön pereg, kaméleon színük alatt falsápadt bánatuk sajog, időm elpereg, elapad, belül vagyok, külön vagyok.
Van négy dolog, amelynek, hogyha elfut, Nincs útja, min tehozzád újra feljut: A szó, ha egyszer ajkadról levált, Olyan nyíl, mely az íjtól messze szállt; A kimondott szó vissza sose futhat, És mit tehetsz, hogy mává tedd a múltat? Kilőtt nyilad tán visszatérhet-e? A szív tűnt gyönyört visszakérhet-e? Megsínyli az, ki nem vigyáz szavára, Botor beszédnek megbánás az ára. Míg nem beszélsz, a nyelven úr az ész, Ha szólsz, a lelked hazugságra kész. Mint szép varázst, élvezd az életet, A letűnt "tegnap" "most"-tá nem lehet. Sorsát még senki nem kerülte ki, A bölcs megadja önmagát neki. Bizony, magasztos, drága kincs az élet: Sosem nyered már vissza, ha kiégett.
Olykor az álom, akár egy lábnyom, átbotlik életen-halálon, hogy nálad vagy nálam magára találjon. Hiszen a való pont arra való, hogy legyen benne jó, valami apró szeretnivaló. Mint a napfény télnek idején, vagy egy csillag az éj köldökén, egy út, egy cél, arcodon a szél, a pillanat, ahogy lelkedhez ér, a mágia, a hét és a három, vagy csupán egy álom, mi átlebeg életen, s halálon.
Szeretem a friss eső ózonillatát, üde, tarka réten hallgatom dallamát, s mikor könnyeivel a földet áztatja, bánatos lelkemet tisztítja, ringatja
Májusi záport sí-rí a futó felleg, alatta tócsa van, tátott szájjal néz fel-le. Benne ázott szárnyú veréb vígan szökell, tekintete némán boldogságot lövell.
Kis tacskóm is vele ugrál, farkat csóvál, tekintete többet ér nekem minden szónál. Nézd szivárvány közelít, hét színre bomlik, az eső a Naptól búcsút int, szétfoszlik.
Aztán megáll, tündöklik egy pillanatig, még rám kacsint, elkísérem a kanyarig. Este lassan átkarol, nappal elköszön, és egy újabb májusi záport üdvözöl.
harmatcseppként várom a megszűnést lágyan ringatózom egy fűszál végén Elpárolgok vagy Zuhanok? széljárta reggeleken választani nem lehet halkan dúdolok...
Bánatba burkolózom, ha nem vagy velem. Elmentél, utánad sír a tekintetem, befüggönyözött arcom, a képzeletem. Szavakban bujdokolok: üldözött betyár. Elrejt a bús rengeteg, kiad egy madár. Fölibém száll, körözget, azt mondja: aludj. Világ fészkel a szememben: eléred, ha futsz.
Te, ki romló házadból szabadulva még hazajársz, érints meg újra s újra!
Mert bárhogy is, kívülem nem lehetsz meg.
Egymásba nőttünk, megsebzett facsonkok. A rostjaink úgy összekeveredtek, egymást felélő éltetői lettek egymásnak. Mint magamat, úgy szeretlek.
Ha ezt vagy azt mondom, nem én, te mondod, ha ezt vagy azt mondod, tőlem tanultad. Vakon is tudott hajlékom a múltad, s jövődé én, míg melléd nem temetnek. Ha ezt vagy azt – régóta azt se, ezt se, de elbitangolt szavaidra, de a szétzüllött földi testre –
Ha más alakban létezel, te lélek, megérted: birtokomból kitaszítva milyen kettős tisztítótűzben égek. Gazdátlan láng emészt utánad: az iszonyat ellen keresni érvet, hogy kialudtál, máris újra támadt.
Mert nem tud ellenállni a halálnak, élve-halni menekül a test a testbe.
Légy irgalommal hozzám, már időtlen, ha így, ha úgy, igazítsd egyenesre ezt a gubancos útvesztőt előttem!
Sic transit (ha nem is glória, persze), de elvesztette végleg azt a rendet, amelyet felsőbb szándék s jó szerencse kezdetben, csakis benne, megteremtett.
Esendő anyag, megereszkedett, elnyűvődött bőr, petyhüdt szövetek, ráncok, redők, mély árkok - az egész menthetetlenül szétzüllött, beomlott arc csupa gödör, kitüremkedés.
Úgy-ahogy ép csak a csontkoponyára feszített, bár ráncos bőr - csak a homlok.
Az orrcimpáktól egy-egy kördarab a keserű száj mellett elhaladva az áll túlhúsos dombjáig szalad, derék- vagy tompaszögben megtörik, úgy ereszkedik le az állat felülről körbezáró félkörig.
Mene tekel, hogy többé-már-soha, hogy amit az olyan könnyen megejtett, csontig nyilalló gyönyörökre ajzott sejthalmaz így-úgy mindig elfelejtett, a szeszélyesen összevissza rajzolt arcból most nyilvánvalóan kitessék:
egyetlenegy biztos tulajdona a szorongató ideiglenesség.
"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek."
Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei -
Neked és a Látogatóknak is!:)
