Régi és Új Barátok feltűntek, nekik örülünk, szurkolunk, adunk esélyt, hogy kifejezzék magukat.
Míg élünk, remélünk.;)
És itt álljon Füvi a 'Miatyánk' után legkedvesebb verse....(imája )
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
...nem, én ilyesmire gondoltam: "...nagyon fáj itt belül az "én", mert meghalt az egyik nagyszülőm, mit tegyek?" és nem szólt senki, így tovább fájtam... itt belül... azután évekre rá meghalt a másik nagyszülőm is - két Nagymamám, mert nekem csak Ők jutottak -, és a kérdés elhangzott itt belül, reagálás semmi... aztán jönnek a hírek ártatlanok haláláról, ami másképp fájó, de kérdés szinte mindig van, válasz soha...
Egyszer, akkoriban amikor úgy tetszett, hogy figyelnek, bár senki nem volt a közelben, félelmemben széttéptem a telefon kihangosítójának zsinórját. Megvágtam vele a kezem. Akkor valaki megkérdezte: Fájt? Erre megnyugodtam.
