Semmivel nem jobb sajnos. Gyakran a sírhantja közelébe kell mennem, mert most ott érik a füge és ha látom, mindig sírok. A monitorom asztalán is van néhány fotó róla, azokat is nézegetni szoktam. Muszáj megnézni őt. Nem tudom elengedni. Sokat sírok. Most is hogy írok róla.
Ébredéskor mikor indulok a szobámból, a bejárati ajtó üveg részén át látszik a lábtörlő. Reggel mindig ott szokott ülni cica, várja a bebocsájtást, és egyből a hűtőhöz veszi az irányt.
Még mindig ránézek reggel a lábtörlőre és szörnyű hogy üres a helye.
Majd könnyebb lesz egyszer. De ki tudja. Engem a családban csak az apai nagymamám szeretett. 79-ben hagyott itt, és még mindig kicsordul a könnyem ha nézem a fényképét. Lehet hogy cicával is így járok. Az előzőeket is nagyon szerettem, de ő különösen kedves volt.
Tudom, nem jó keseregni, mert az árt nekünk. De bízom benne hogy könnyebb lesz.
Én kettőt altattam el, és több mérget evett, vagy eltűnt. Engem is mind megviselt. A kutyám elaltatásába majdnem belehaltam én is, de nem tehettünk mást. 13 éves korára szinte teljesen vak lett, aztán egyszer majdnem megharapott mikor simítottam, fiamra meg vicsorgott, nem engedte be a lakásba. Valami idegrendszeri baja lett. Mindet nagyon sajnáltam, de talán ezt a cicát legjobban, mert ő volt a legragaszkodóbb, a legkifejezőbb bármit akart, és régen tudom hogy nem lesz több társam. Ő volt az utolsó. Részben mert alig jövök ki a nyugdíjamból macska nélkül is, részben mert félek hogy magára hagyom mire megöregszik. Vagy előbb. Nekem már nem való csak a magány. Majd beletörődök.
Nem volt fájdalma, legalábbis így gondolom. Ha csak a tüdeje nem fájhatott, és a nehezített légzés zavarhatta. Azt hogy a szájába rakom a falatot, kezdte annyira megszokni, hogy önállóan alig próbált már enni. Várta hogy tegyem a szájába mert így alig volt hogy kiesett belőle a falat. Magától vagy felvenni nem tudta, vagy kiesett. Jobb hogy nem vártuk meg hogy kínok között szenvedjen. De nagyon nehéz.
Most összeszámoltam : négy ciccet kellett elaltattatnom eddig . Mind megviselt . Még Mancika is , aki sose mert igazán hozzám kötődni . Azt az érzést nem lehet leírni , amikor az asztalon fekve , felette áll a doki a tűvel , a cicus meg néz rád .... mintha tudná ... (mingyá' elbőgöm magam annyira rossz még most is) .
... és valószínűleg még előttem áll a mostani kettőm , ha én élek tovább . :-((((
Nekem egy év kellett, hogy VHO után elkezdjek másik macskára vágyni.
Most biztos nagyon rossz Neked, de vigasztaljon, hogy neki szinte a lehető legjobban alakult az élete vége. Sok macska nem jut el az öregkorig és ha ő szenvedett is valamennyit, ha múlt héten még egeret fogott, akkor azért még nem lehetettek elviselhetetlen kínjai. Valószínűleg a legjobban választottatok időpontot...
El tudtad kísérni az útja végéig, és ez nagyon jó.
Mindig erre gondolok, de így is nagyon fáj. Mikor teszem túl magam ezen? Még egy héttel ez előtt is hozott nekem egy egeret. Itt a kertben foghatta, mert már nem járt el sehova. A lábam elé tette le és nézett felfelé a szemembe. Örült a dicséretnek, boldog volt hogy felvettem és jutalmul sétáltunk. A karomban mindig nagyon dorombolt. Nagyon hiányzik.
Ilyen helyzetben nincs mit segíteni. Majd biztos megnyugszok egyszer. Tudom nem szenved már, az orvos is nagyon kíméletes volt vele. Próbálom nyugtatni magamat hogy öreg volt és beteg, legyek hálás hogy neki megadatott hogy joga lehessen a kegyes halálhoz. De így se jobb nekem.
Ha nem is az egész életét tölthette boldogságban cica, de legalább az utolsó 5 évét mióta befogadtam őt. Egy év elteltével kezdett el dorombolni. Utóbbi időben meg azonnal dorombolt ha hozzáértem, ha meg a karomba vettem hogy sétára induljunk a kertbe, hát az volt az igazi boldogság.
Ha kilépek az ajtón, még most is lefelé nézek nehogy rálépjek, mert a lábtörlőn szeretett ülni. A kertben ha hátra lépek a fügebokortól, most is először hátra nézek, mert az volt a szokása bárhol megállok, lefeküdt közvetlen a lábaim mögé. Mindig szem előtt volt, most meg nem látom sehol. Csak a sírhantját. Kimondhatatlan szívszorító érzés, és csak siratom. Nem tudom mikor csendesedik le ez után a lelkem. Borzasztó mikor elmegy az utolsó lény is mellőled aki szeretett. Ez az öreg cica engem nagyon szeretett. Szinte hozzám volt nőve.
Cicát megint orvoshoz vittem, mert már 3 napja rakosgatom a szájába a falatot mert nem tudja felvenni. Pár napja a levegőt is nehezen veszi. Azt mondta az orvos, ez már nem élet. Valami baja van a tüdejének is. Persze hogy most is sírva mentem be mert sejtettem mi várható. Azt tanácsolta, altassuk el.
Az utolsó kép a nagy út előtt:
Olyan ürességet érzek, ki se tudom mondani. Nagyon hiányzik. Utóbbi időben itthon volt éjjel is, nappal pedig folyamatosan velem. Most meg nincs sehol. Nem tudom elmondani mit érzek. Nagyon kötődtünk egymáshoz.
Jaj de sajnálom szegénykét. De én is tudom hogy ez volt a helyes út. El kell fogadnunk az ilyen veszteségeket, és megnyugtató a tudat is hogy nem szenved.
Az udvar főnöke figyeli az eseményeket. Reggel 5 órakor már itt nyávogott hogy ő éhen akar halni... Felugrott a kerti asztalra, aztán ha hátat fordítok neki a fenekemet kaparássza majdnem lehúzza rólam a nadrágot.
Szegény kiscicát elaltatta az állatorvos, nem volt rá gyógymód sajnos. Nem akartam hogy vakon élje le az életét. Nagyon sajnálom mert amúgy életrevaló játékos cica volt, harapdált, dorombolt élénk volt. Valami fertőzése volt, valószínüleg amikor az anyja nyalogatta akkor kaphatott valamit. Más macskákkal nem nagyon került kapcsolatba.
A régi macskákkal játszik nagyokat most már, futkározik boldogan, biztos eszik nagyokat, szundizik naphosszat, boldog egy szép másik világban. A szivárványhídon átmenve még visszafordult, nyávogott kicsit, megköszönte hogy törődtem vele, etettem, simiztem játszottam vele...
Egy macskámat se tettem bele az almosba, maguktól elkezdték használni. Amelyik meg nem akarja, annak hiába mutogatom.
VHO is pontosan tudta, mire való az alomtál, általában használta is, de attól még időnként kísértésbe ejtette egy-egy nejlonszatyor vagy hátizsák, a fogason érezhető különböző szagokról nem is beszélve.
Az ilyen alom-visszautasítókkal az lehet a feneség , hogy nem találják elég tisztának az almot . Benne van a másik szaga , és neki már nem jó . Fene a gusztusát ! :-)
Eddig vagy 7-8 macskám volt (a mostani kettővel együtt) , de minddel szerencsém volt . Soha semmit nem szedtek szét , nem piszkítottak össze . Azzal kezdtem mindig , hogy egyenként bele tettem őket a tiszta almos ládába . Annyira tudták mire való , hogy mikor még családiban laktam , a kertből is bejártak az alomba ha otthon voltam .:-)
De ha mégis szívesen maradna, talán a fürdőszobában éjszakázhatna, ott könnyű takarítani. A műhely nem jó, ott sok szokott lenni a hozzáférhetetlen zug és a lehugyozható mindenféle. Legalábbis ha a férjem műhelyéből indulok ki...
Mielőtt a kinti cicákat ivartalaníttattuk, napokig pakoltam a melléképületben, hogy minden zug hozzáférhető legyen. Lemonszínű, Brumi és Rudi szobatisztának bizonyult, Sarolta viszont nem ment az alomba. Képes volt leszarni az asztal magasságában lévő munkáskesztyűt és a virágföldes zsákokra pisilt. De legközelebb se volt más lehetőség, oltás előtt be kellett zárni, hogy biztosan meg tudjam fogni. Igyekezetem takaríthatóra átrendezni a helyiséget.
Régebben írtam hogy nem megoldható. Aztán kipróbáltam hogy a műhelybe csukom be éjszakára, de ott is össze-vissza pisilte a szerszámokat, műszereket az asztalon, az alomba csak ritkán ment. Olyan bűz volt bent annak ellenére is hogy nappal nyitva tartottam az ajtaját, hogy fiam öklendezett mikor bement.
