Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Csak ház, csak udvar, semmi más maholnap a szülői ház, csak tárgy, leltári tétel, csak ennyi s ennyi négyszögöl, kerítés, pince: kő kövön, csak kert, sor ribiszkével.
Csak ennyi. Hogy volt ez nekem őserdőm, tündér rejtekem, nem fogyó kincsesbányám? Az volt pedig: part, kikötő, boldog sziget — remegtető, vad évek óceánján.
Mennyi mindennel rakta meg pántos ládámat, szívemet, mennyi fűszerrel, sóval! S ha fogytán volt a rakomány: — Ne bánkódj, ifjú kapitány, gyere! —szólt biztatóan.
Hej, kakastejes, lágy kenyér, nem kóstollak meg többet én, nincs már, ki süssön nékem! Jövök, de nincs, mit elvigyek, jövök, de a kis kert hideg, csak a gyep nő kövéren.
Csak ház, csak udvar, semmi más maholnap a szülői ház, alig több, mint az ára; eladni-megvenni lehet: ki lelke volt, oly messze ment, emlékem se találja.
Be kopár is lesz a világ, ha nem többek, csak fák a fák, csak lomb a lomb, nem fészek, nem búvóhely is, nem meleg kosár, mely szökken, fellebeg, ha hágcsójára lépek.
Ülök a régi küszöbön, de majdhogy meg nem köszönöm, hogy pihentet, marasztal. Itthon vagyok, de nem verem fel a házat istentelen, s nem kurjongtat az asztal.
Hallgatom pontos szívemet: ver, dobog, küldi az erek csatornájába vérem. Egyformán, hogyha jön a nyár, egyformán, hogyha tovaszáll a fecske fenn az égen.
(Elmondta Bíró Ferenc vén Dájdáj, 1972. IX. 23. Hallotta gyermekkorában.)
Vót, hol nem vót a világban, messze, messze a hegyen túl, vót valamennyi hengyabaj. Aki az én mesémet nem hallgatja, az megverődik annyisza. Hát vót egy ember és egy asszany. Annak sak gyermeke vót. Utujára mégis született még egy kicsi fija. De azt nem győzte szoptatni, annyit ett a gyerek. Hát két tehenye vót a szeginyembernek, de nem győzett annyi tejet fejni, hagy az a gyerek meg ne egye. Utujára már ráfagtak, a tajásakat is összeszödették mind a tyukaktó, hagy laktassák jól a gyereket. Hát az akka se lakatt jól. Mit csináljanak? A .gyerek nőtt napró napra. Nagyra nőtt, nagyra. Má akkara vót, hagy ement ki a kertbe, s annét, amit az apja kiásatt, a fődet, ahagy ásta fe a kertet tavassza, azt is mind egy cseppig megette. Nem számítatt nálla, hagy főd, hó, csak ett és ett. Hát nekifagtak, összöszidták a szülei, hagy miféle dalag az, hagy ezt má nem győzik ki ámbá... Evette magát, ebódult a gyerek. Ement ki a határra. Hát att megjütt a kedve, má látta, hagy az emberek szántnak. Nekifagatt att, att is átfagta az egész szántófődet. Megette. Ment tujább. Hát elérkezett egy udvarház. De őtet az apja enövöztö Kilencnek, má annyit ett, mint kilenc, még ejsze tíz is, se ett annyit, mint ő. Ement a fíjú. Kérdi az úr hagy: — hát téged hagy hinnék? Azt mandgya: — Ingem Kilencnek hínnak — azt mandgya —, de nézze — azt mandgya —, és sakat eszem, de sakat is dógazam — azt mandgya. — Annyi munkát aggyan, mint kilenc embernek. Na, megfagadta az uraság, az embert, azt a fiút. Na, a fiú dógazatt. Adatt neki két nagy ökröt, hagy azakka járjan, dógazzan. Járt is a fiú, de aztán neki minden áldatt nap kellett, egy ökröt meg kellett főzzenek, egy sütet kenyeret kellett, hagy adjanak, má ő csak úgy dógazatt hagyha... Már a gróf észrevette, hagy má vége neki, má mindenit megeszi. Mit csináljan velle? Eküdi ötét, hagy az erdőrő hazzan fát. Neki má e van menve má kilenc bérese ezelőtt kéthéttőfagva. Ő mennyen, azakat kapja att és azakka jüjjen haza. Ement ki a fiú. Hát a béresek att vótak. De mit csinált. Ajan sáncát csinált, hagy a víz teljesen ezárta az utat, hagy att nem jühetett e senki (hagy őtet várják meg hagy ő legyen az első). Emenyen ki ada az erdőre, s hát a béresek att telirakták a szekereket. Elindultak hagy gyüjjenek haza. De hát nem tudtak hazajünni. Megállattak az egész att, a vízné. Na, jól van, az megrakja a szekeret. De közbö egy ördög mind att nyargalt kereken. Há mika indul e, a kerék kiesik. Az ördög kitépte a tengelyvégszeget. Emenyen, szépen fülenfagja az ördögöt s adavitte. — Na, dugd bé az ujjadat ide — azt mandgya — egész hazáig. Úgy aztán az ördög jütt velle a szekérrel hazafelé. S mika utuléri ezeket. Azak att álltak, má nem tudtak ejünni a nagy viz miatt. Hát ő emenyen szépen. A lábává úgy eresztette, hagy aztán elindultak hazafelé. Ejünnek haza. Hát ő ezeket a béreseket nem is ügyelt ő. Amika menyem, leghamarabb ő ment bé. — Nyissák ki a kaput, uram! — Hej, Kilenc, hagy nyissa az ördög, hagy vigyen e. Azt mandgya az ördög: — Én nem nyithatam ki a kaput is, legyek tengelyvégszeg is. Na, hazamentek. Mit csináljan? Ement, gandalkazatt az úr, hagy vajjan mit csináljan evve az emberre, me igy nem megyen jól. Azt mandgya: — Kilenc, e van menve kilenc béres a malamba. S te eriggy, menny — azt mandgya — s hamarább hazagyere, mint ők. Jól van. Megrakják a szekeret búzává, s emennek a malamba. Hát az ördögök malmába kellett hagy menjen, má egyebünt nem járt a malam. Mit csinált Kilenc. Amint ment att ki a dambói hegyen, eszibe jutatt, hagy ezek má őreitek biztasan, jünnek, találkazik velek. Nekifagatt s egy nagyat ganélt az ódalba. Képzelheti valaki, hagyha egy ökröt egy étire megett, hát ganélhatatt is. Hát mika jönnek ezek, a szekerek megállnak, má att nem tudtak ejünni. Akkara damb lett, hagy semmiként nem tudták kimászni, ada belésűvedtek. Na, menyen Kilenc az ördögök malmába. Az ördög má megállitatta a malmat. Má meg vöt állva a malam. Nem akarták megindítani. De megcsípi az ördögöt Kilenc, adaviszi a kerékhez. Meghajtja a kereket ő, s adatartatta az ördögöt a csundré seggive. Megküszürülte istenesen. Akka csak leszökött az ördög, meginditatta. Kilenc ecceribe megőrelte, s elinditatta hazafelé. Há, mika jű Kilenc a dambói hegybe, megtalálta: az emberek att várták ötét. Közbö, amint jütt ki, a Küküllőbő úgy megszitta vizze magát, hagy mika kiérkezett a dambra, ezek hagy att várták őtet, szépen fejülkerült, nekifagatt pisilni. Addig pisilt, amég teljesen emasta a hegyet, s akka kigyütt, att háttá őket, s ejütt haza. ő őrelt, s ejütt haza. Na, mast az a nagy úr, hagy mit csináljan vele? Má tényleg, ettő má nem mentődik meg semmiképpen. Fagad sak napszámast, ásat egy kutat. Kilencet beléteszi, hogy rakja ki. Hát úgy is csinált. Nekifagtak, ásták a kutat, nagy hatalmas, mé kutat. Kilenc belément, hogy ő kirakja. A gróf adagyUtette az egész falut, hagy hardgyák a kövöt belé. Hardták a kövöt, hardták. Dabták a vasat. Mindenféle darabat. Majiket hagy dabták bé. Kilenc rakta. Má majdnemhagy kijüjjen a kútbó. Mingyá vége neki esmét. Szépen ekapnak egy harangat. Rádabják a fejire. Akka azt mandgya, hagy: — be jó, hagy ideadtátok azt a kalapat, legalább nem üti meg a kövöcs a fejemet. Na, csak kijütt aztán. De hatalmas, nagy fizetést várt a fiú. Azt aztán csakugyan meg is kapta. Ekapta aztán az uraságnak a lányát is feleségül, s mai napig élnek, ha meg nem hótak.
Tacitust olvasva látom, hogy Augusztus császár végrendeletében a népnek 43 millió 500 000 sestertiust hagyományozott. A testőrök 1000 — 1000, a légiók és a római cohorsok tagjai 300 — 300 sestertiust kaptak az örökségből. Miből? Honnan volt Augustusnak ilyen sok készpénze? Nyilván a zsákmányolásból és a sarcadókból, amelyeket a meghódított népekre vetettek ki. Vagyis rablásból. De lám ebből az következik, hogy a római köztársaság szervezett rablóbanda volt. Nemcsak a rablóvezérek, hanem az egyszerű katonarablók, s még a nép is részesült a zsákmányból. Mellesleg: ebbe buktak bele. Az államok talpkövei — mint ők mondták — a tiszta erkölcs, én azonban azt mondom, még ennél is inkább a munka, az igazi testi munka, a termelő munka. Minden civilizáció, amely az élősdiségre épül, elpusztul. Pusztuljon is!
mert itt vagy előttem, és nem látlak, a csókod elfelejtem, a szemed elhagy, a gondolat, mi agyamban felsugárzott, elpereg, a homokban botladozom üresen és siratlak, sírok, mert nem vagy, mert eltűnsz, elrepülsz, az űrbe szállsz, az ajkad rég volt dallamokat zokog, jaj, inog a láng, alszik a láng, az egyszerű, az örök, a visszavonhatatlan, a hangod elakad, szerteszáll, a részek kuszasága fáj, és fölszáll a megmaradt, az elpusztíthatatlan: hitem, gyönyörű hitem, és száll, száll, fölfele száll, a végtelenbe száll, suhan, rohan, és jaj, zuhan, lezuhan, a széttöredezett világban lefelé zuhan, az ítélet sugarában, hitem meglazult szerkezete, a csodaszép összhang: a nyugalom, a csönd, a bennem-született vigasztalás, a kék színű álom, a remény sugárhajtású lövedéke, a pillanat töredéke alatt kétfelé oszlik, meghasad, meghal a hitem, nézd
akinek ajkán tiszta világok hangjai szóltak, nézed ezt a borzalmas pusztulást, robbanást, ezt a szerelem-Nagaszakit, ezt a világpusztulást, ezt a szépség-hasadást, igazság-megsemmisülést, a szabadság eme szörnyű haláltusáját, nézed, és állsz könyörtelenül, állsz ott árván, már látlak, a világból kiszakadtam a valóságot megszégyenítve állsz ott egyedül, és nézed a tengert, az egyedül-igaz harmóniát, a csönddel telt víztömeg vigaszát hallgatod, a hullámok zokognak, és szenvedésükkel tudják, érzik a megpróbáltatás igazát, és szólnak és hívnak és énekelnek, énekelnek, és a szelek megállnak, állsz a füvek között, és mögötted az árnyak eloszlanak, mert itt van a fény, a láng, a tisztító világ, és agyunkban a kuszaság meglazul, és ragyog a nap, kezünk megállítja a viharokat, a füvek ölében a nyugalom, a béke csöndesül, itt van a fény, agyamban a csönd.
Az öregek, a gyönyörűek, a soha el nyugvó kezűek halállal hűek. Csontjuk villáskulcs; szerelik aláfekve a földet. Szétpattognak a szöcskék, bogarak elgurulnak, de működni kezd a fa, de mind a virágok kigyúlnak. Ahogy az asszony a kutat, húzogatja a szél az ágat, s megtelik zölddel a világ. Ártézi fény csobog. Bámészkodunk elnyíló szájjal, mi, taknyosok, szerszámot adogatni se méltók, lessük: megy a dolog — gyökér dolgozik, mag hasad, a föld forog.
— Álmosnak látszol. „— Éjszaka dolgozom, mindig.” Ikonok a szekrényajtóra festve. „—A fiammal csináltuk, közösen. Ő képzőművészeti gimnáziumba jár.” — Te is oda jártál, igaz? Képzőművésznek készültél. ,,— Régen volt.” Lovak, kavicsok, sarkantyúk, nádlámpa, toll, láncok, érmek, kagylók; a szekrényen nagy, sárga virág. — Nem érzed jól magad? „— Sose vigyáztam a gyomromra. Hülye dolog a gyomor.” — De kell, az is. ,,— Hát, sajnos, kell.” — Mondj valamit magadról, kérlek. ,,— Anyám háza összedőlt.” Elhallgat, mintha a szavakat keresné, úgy látom, rágja a szája szélét. Másra tereli a szót. ,,— Sokat olvasok. Most leginkább a határokon túli költőket. Tolnai Ottót, Fehér Ferencet, Tőzsér Árpádot, Lász-lóffy Aladárt, Király Lászlót”. — írsz verset mostanában? „— Keveset.” — Fáraszt ez a beszélgetés? Terhedre van? Vagy megszoktad, hogy interjú- és riportalany légy? „— Nem lehet azt megszokni. Az ember ilyen esetben nem mindig azt mondja, amit szeretne. Jobb az írás.” Amikor ki tudja, hányadszor gyújt rá, nem bírom ki szó nélkül. — Sokat dohányzol? ,,— Sokat. Pedig csak húsz éves koromban szoktam rá. Amikor apámnak dohányt ültettem. Akkor szívtam először.” — Jó volt? ,,— Nem. Elszédültem tőle.” Könyökre támaszkodva, egyenes testtartással ülve, messzire néz. Szívja a cigarettát. Kevéske csend. — Látom, bolgár cigaretta . . . „— Az. De nem a nosztalgia miatt Ezt vettem éppen. Véletlen.” — És az ivás? ,,— Régebben igen. Akkor sokat ittam. Volt idő, hogy esténként egy üveg konyakot.” — Éjszakába nyúltak azok az esték, nem? ,,— Néha a reggelbe is.” — Sokat dolgoztál? ,,— Főleg, amikor fordítottam. Tíz év alatt harmincezer sort. Ha elmaradtam, kétségbeestem.” — Rajzolsz még? ,,— Keveset. Inkább szobrászkodom. Van műhelyem is.” — Hogyan szoktál rá? ,,— Természeti ember vagyok. Régen is, ha hazamentem, mindig akadt valami. Tudod, mit mondok? Mostanában a sok nyavalygásom oka: elszakadtam a fizikai munkától.” — Mivel dolgozol? Kő? Bronz? Fa? ,,— A fa áll hozzám legközelebb.” Nézem a hosszú, fülére nőtt, fehéredő haját, kemény vonalakkal telerajzolt arcát, hallgatom furcsa-rekedtes hangját. — Lassan dolgozol? Gyorsan? Nehezen vagy könnyedén születnek a műveid? ,,— Ritkán egyre kijön a vers. Máskor javítgatni kell. Mikor hogy. A Mennyegzőt például lassan írtam. Napi öt sort: így haladtam előre, lassan.” — Javítások? ,,Ha lassan írok, akkor igen.” — Kézzel, vagy géppel írsz? ,,— Kézzel.” — Mondasz még valamit erről? ,,— Csak azt, hogy veszedelmes módszer ez.” — Miért? ,,— Energiaveszteség.” — Az alkotásnak melyik fázisa a legszebb? Mi jelenti a legnagyobb örömet? ,,— A legnehezebb előtte; a lét és nemlét határa az.” — Tehát? ,,— Ha készen van a mű.” — Elégedett vagy olyankor? „— Néhány pillanatig.” — És azután? (Erre már nem válaszol, csak mosolyog. Mintha mondaná: ugyan, kérem, elégedettnek lenni hosszan!) — Jó éjszaka dolgozni? ,,— Nem a realitások ideje.” — Tehát nem jó? Akkor miért csinálod? ,,— Rákényszerültem. Lakás, gyerek.” — Most jó lakásod van . . . ,,— Nézz körül. Az íróasztalomtól a Dunára látok.” Kinézek az ablakon (harmadik vagy negyedik emeleten vagyunk?) Kint hideg a nehézkes őszi levegő. Árvák a fák, az utak, a kapualjak. Mi mindent gondol itt a költő, amikor a megszokottság, magára kényszerített munkamódszer, s az alkotási vágy nem hagyja aludni? — A természet embere vagy. Természeti ember, hogy a szavaidat használjam. Mit gondolsz a természetről? ,,— Kell a városi embernek is. Ügy látom, még a gépszerelmes emberek is szeretnek kimenni. Igényli ezt az ember szervezete, idegzete. De nagy veszély a szennyeződés.” — Szeretsz a fővárosban élni? „— Megfordítom a kérdést. Mindig szerettem volna vidékre menni. Természetesebb életet élhetnék. Gyakorlatibbat. Most ez nincs meg.” — Barátok? „— Van állandó is. De az olyanokat is annak tartom, akikkel nem vagyok közös platformon. Szeretem megtartani a régieket az újak mellett.” — Sok időt elvesznek tőled? >•—Igen. De ez megbocsátható. A kapcsolatok egy másik fajtája a rossz: olyanokkal kell beszélni, akikből soha nem lesz semmi. Jön ám a telefon, a levél, küldik a kéziratokat. Nézzétek, ez a polc tele van verskéziratokkal. Azért mind megnézem. Izgat is: hátha van jó? Különösen, ha fiatalokról van szó.” — Egyéb kapcsolatod az emberekkel? ,,— A szerkesztőség. Képszerkesztő vagyok az És-nél. Na és az író-olvasó találkozók. De egyik sem az igazi. Egyik helyen nem alakult ki igazi „műhely”, a másik: romlott, megcsontosodott a forma, nincs lehetőség élő, eleven, izzó kapcsolatok kiépülésére. Az ember naponként ki van téve a „szeretném, ha szeretnének” Ady-kisértésnek. Ez ellen védekezni is kell. Ady Endre elvárta, hogy szeressék, mégsem hajlott meg a közízlés előtt. Bartók is szép példa: ahogy ő a népköltészetet gyűjtötte. Szimpatikusabb lett volna annak a társadalomnak, ha csak a magyart gyűjti,” — Mit tennél, ha abba kellene hagynod a versírást? „—Azt hiszem, nem tudnék létezni.” — Mit tartasz a művész és a társadalom viszonyáról? ,,— Attól költő a költő,és attól művész a művész, hogy gondok vannak a társadalomban. Ezzel szembe kell nézni. Nem vonulhatunk el a társadalomtól, távoli szigeten alkotni. Proust redőnyök mögött alkotott.” — Kérdezhetek bármit? Mosolyog, huncutul, hosszan, azután ezt mondja: ,,— Nagyon kiegyensúlyozott vagyok.” — Szereted a munkahelyedet? ,,— Nem szeretem a kötöttségeket. De ennek van egy jó oldala: emberekkel találkozom. Mindenki hozza magával a kicsi vagy nagyobb világát.” — A legutóbbi pécsi filmszemlén a zsűri tagja voltál. Jársz te moziba? „— Ritkán.” — Televíziót nézel? ,,— Nincs tévém.” — Nincs rá pénz? — tréfálkozom. ,,— Tán az lenne. De, akinek van, az leginkább rabja. Én nem vagyok az.
Rögtön jövünk, csak elhalásszuk a koncoktól a markokat, rögtön jövünk, csak megalázzuk a felfuvalkodottakat, rögtön jövünk, csak kaszkadőrök helyett ugrálunk szirteken, rögtön jövünk, csak még az ördög bőrét behajtjuk istenen, rögtön jövünk, csak letöröljük elvtársaink köpéseit, rögtön jövünk, csak még leköpjük azokat, kik őket köpik, rögtön jövünk, csak szenvedéllyel megvádoljuk, ki jégre visz, rögtön jövünk, csak azt, ki érvel, meghallgatjuk, ha vádol is, rögtön jövünk, csak megtagadjuk magunktól, mit más már megunt, úgy kapva gyászt is, ahogyan jut. Rögtön jövünk, csak meghalunk.
Mint patkó nyomta fűszál sóhaja, mint lelakatolt kismadártorok, mint villám kettéhasította fa, mint tűz, amely önnön hamvába fúl, mint ellenség tarolta, néma föld, mint kipusztított virágénekek, mint halott mellén a medália, mint eszme, tál lencséért elcserélt, mint forradalmár a bitó alatt, mint nép, ha nyelvét elfeledte már, mint Krisztus, állva Pilátus előtt, mint a soha-nem-lesz föltámadás –
te rajtunk segíteni fiam! ezt a 73 évet anyádnak ezt a 86 évet apádnak te már nem tudod nem tudhatod vissza a legfőbb babonás ember aki járt megrontani az ellen is hiába keltél fel hiába verted a tüzet hiába viadaloztál ellene a harcnak csak ez a vége: nem tudsz te rajtunk segíteni, fiam!
ezt a 159 évet te már nem tudod vissza nem tudhatod eszed mellett sem szíved mellett sem soha vissza!
pedig de szeretnéd de szeretnél lenni halállal vívó táltos
s talán miattunk életünkért lettél versektől átkos
tüzet versz rontás ellen hogy tudd is ki a rontó nem tudsz te rajtunk segíteni fiam
pénzzel sem mert mi már csak a végsőre gyűjtjük filléreinket gyümölcseink levét már torunkra tároljuk fejfánknak neveljük legkedvesebb fáinkat apró nyugdíjunk koszorúra szánjuk de élünk még fiam! vágunk tüzelőt mindhalálig
Ó ha te jössz semmi se számít! nem kell már rajtunk segíteni fiam mi orra bukva is kapálunk csak ne legyen csak ne legyen igen nagy terhedre halálunk
Magamat gyakran elfelejtem, mint folyók nevét, vagy ásványok nevét. Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban, besötétedő hegyek alatt. De ha te mellém surransz a múltból s fölragyogsz és lombokkal összeérő nevetésed a bátortalan halált faképnél hagyja újra: hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem s minden dombtetőn ott látom magam, oly élesen, mint aki tudja: zöldszemű gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára. Kellett a hajad hozzám, kellett az arcod csontja, földúlt lepkéid vesztőhelye hogy emlékem legyen magamról, s tűd járása ujjaid közt: villanyom fényével átszűrt némajáték.
Hát hiszed-e már, hű társam a "jaj"-ban, hiszed-e már, hogy hinni is szabad, hogy nem sebzik már karcosra a torkod a mindig visszanyelt igaz szavak, hogy kimondhatóvá szelídült a félsz is, s ha vad erővel feltör az öröm - nem kell összeránduló testtel várni a szigor korbácsát sápadt bőrödön... Nem a te hibád, hogy nem mersz hinni feltétel nélkül, mindent feladón hisz negyedszázadnyi léted megérezte negyedszázadnyi hazugság-hatalom.
Úgy akartál bízni, de hited tükrét kétely tördeli. Nehéz tantárggyá nemesült az élet. Huszonöt évnyi aljasság piszkából Szépet, valót kellene menteni.
Nincs bizonyosság. Remény van csupán s fájdalma a meggyaláztatásnak. Temesvár, Bukarest után keresni értelmét a sok mártírhalálnak.
A kocsma ajtaját kitárják, S hozzák subában a telet, Az istállóban ott a jászol, A jászolban a Szeretet. A gyémánt csillag áll fölöttük Füstös lármában szelíden, Nyájas barmok között az almon Az Ácsnak Gyermeke pihen. Kántálnak a három királyok, S velük a jámbor pásztorok, A söntés mélyén egy elázott, Elbúsult zsöllér tántorog. Könnyes szeme bámulja báván A betlehemi csillagot, A jó reményt, mit körülállnak Szegények, árvák, magyarok!
Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok, Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság, Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombú fák, Üllői-úti fák.
Szürke patakban szürke kavics dicshimnusza árad, Szürkét szürke dicsér, fon ma babérkoszorút, Este ha csillag csillan a vízen, mind maga fényét Véli zenélni, holott parton a béka brekeg.
így harminc felé tüsszögni kezdesz valami számodra ismeretlen növény vagy csupán az idő rozsdálló permete izgatja orrod
negyvennél igyekszed majd kikerülni az első infarktus lövészárkait ha koncentrálsz és mázlid van sikerül
ötven körül már nem reflexből kapsz hulló tárgyak dermedt szívek után mert tisztában vagy azzal elég egyetlen kiszámíthatatlan pillanat s gondolataid búzaföldjét elönti az ár
hatvanon boldog vagy ha le tudsz még hajolni unokádhoz virágokhoz halottaid sírjához
hetventől minden percet (ahogy ezt mondani szokás) ajándéknak érzel amely mentes a kiszolgáltatottság megalázó helyzeteitől
egészen addig míg át nem lépsz bárki is voltál a halhatatlanságba
