pufók hold bámészkodik a park fölött kíváncsi kamaszként mi jön ezután mert jöhetett volna ámde mégse jött üldögéltek csak egymás mellett sután majd a félszeg mozdulatot “jaj ne itt” sóhaj vágta ketté a sóhaj mindig segít hirtelen szél futott át a lombokon “bocsásson meg talán nem volt rá okom lehet az illem vezérel nem szivem talán tévedek de mondja meg ki nem bárhogy is lesz én barátomnak tudom lehettünk volna egymásnak többek is de hagyjuk ezt most már minden szó tövis amely mélyre hatolhat és megsebez ne akarjunk többet maradjon meg ez elképzelhetjük megtörtént ami nem én nem is tudom mi történik velem”
*
úgy néztél rám mintha kútba néznél mélyre ahol a tiszta víz fakad egy pillanatig nem voltam észnél nem tudtam ez most valóban te vagy ennyire kiszolgáltatod magad vagy tettetés csupán az egész bár nem vall rád játszol velem a szív (agy) olykor túlontúl merész
minden folytatódik vagy épp elkezdődik talán egy ígéretes délelőtt egy álmos délután nézünk a tovarebbenő lepke – perc – után helyet keresve suta mozdulatnak kósza gondolatnak tétova érzésnek mily soknak tűnik olykor a kevés máskor meg a sok milyen kevésnek nézem tarkódon riadt kis pihe babrál rajta a fény nem megy az idő semmire kaland ez de ha én de ha te nagyon vagy most mert akarlak túláradó örömmel formázlak meg magamnak remélhetőleg nem azért hogy valaki mást – engem – igazolj de épp ezért vagy ennek ellenére miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel nekünk legyen a legjobb minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot a másikban és magunkban két ember nem sok és nem is kevés csodához és csalódáshoz épp elegendő
*
mindennek eljön az ideje ideje jött a feledésnek új érzésnek lettem a helye vágyak – hol sietnek hol késnek elveszett szavaim ne keresd napot tetőz be minden est és új napot kezd a reggel ami volt – szép – ne feledd el szél és rigó hussan a lombból valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból
mint tüske hatoltál belém sebhelyed vagyok ma is még mikor már azt hiszem vége elkezdek lüktetni ismét
az elme összeférceli lazán a múltat és jelent az egy bordában szőtt élet kettőnknek más sorsot jelent gondolataimat szövöm egyre mint hálóját a pók gyorsan magamévá teszem azt a sok meghalnivalót
semmi sem tisztán önmaga mindenen átüt egy másik hiányod agyamhoz koccan s mint a kovakő szikrázik
Mondjátok: nem volt jobb, se több… Lehet! Nem kell hullatni hazug könnyeket. Éppen csak ember, mint akárki más. Nem vittem zászlót, és a rohanás fáklyát nem szúrt kezembe. Nem mentem semmi árral szembe. Itt jártam, erre… s nem mutatja semmi. Lépteimet, mint pille léptét, az útifű is elfelejti
Szép őszpiros ma is az erdő, pedig tavasz van. Nézd, mennyi rossz csira s kesergő vágy pusztul el, míg a tavaszban egy-két didergő virág kikel. Nézd, ami volt, hogy harcol, amíg az új elől eltakarodik, – nézz és vigyázz: gyilkol a harc és gyilkol a béke és a törvény egyszerüsége, ha belelátsz, a te jövődből is eleget megmagyaráz.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, láztalan érés szenvedélytelen gyermekei, kik mozdulatlanúl s rejtett szemekkel vizsgáljátok a sűrűitekben járó idegent, a féreg-embert, óh, fogadjatok testvéretekké!… Én megvetem a véres kapkodást, a kéjenc, falánk, izgága húst, a hangos, lázas és erőszakos életet s magamat: igazi hazám a kristályok és sejtek világa, az alakzatok rendje s zenéje, és nem közönyös szemmel nézem a forgó évszakok mindig különböző és mégis-egy, örökké ártatlan szépségeit. Én ismerem a ti nyelveteket; előző életemben én is azt beszéltem, és ha felejtettem is, tudom, hol a Föld jós köldöke, és nagy hallgatása ma is ismerős. Közétek vágyom, – óh, fogadjatok testvéretekké: jobb s más életet keres, aki hozzátok menekűl: nem gyávaság vezeti: tudja, hogy minden fűszál csábító intelem, mult és jövő, és isten közele: tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, mint a véré, és mégsem üres álom.
"A Jerusalema kihívás még 2020 elején kezdődött el, miután Afrikában több országban is korlátozásokat vezettek be, egy baráti társaság pedig videót készített róla," **
"Érted táncolunk. Téged gyógyítunk. Neked küldjük a reményt.
Magunknak, mert csak együtt tudjuk túlélni a járványt...
Csatlakoztunk kórházunkkal a Jerusalema táncos kihíváshoz, amellyel egyetlen célunk van: reményt adni Nektek, magunknak! A legnehezebb pillanatokban is..."
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat. Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon. Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat. Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz. Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj. Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház. Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?
Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje. Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka. Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje. Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.
Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész. Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva. Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz. Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen... s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő... és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis gyerekkoromtól meg-meglátogat vértjében a sárkányölő lovag, kinek neve véletlenül enyém is. A szörny bűzös lehe arcomba csap s érzem Galerius véres dühét is, s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is, ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában lengett felé a lányok leple, lágyan, hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
Túl legendák s babonák sűrü árnyán hadd képzeljem egy percre el a máglyán ropogó, csupasz emberi hitét.
Bőrömben férgek miriádjai laknak, mozognak. Ki rakta belém, ki rakta rám e külön életek viszkető őrületét? Jaj, miért dolgozom, mért járom a végtelent, mért kell gyűrűs évekbe osztanom a tengerzöld űrt, – ős glecsereket tornyozva, steppék síkjait, tömör társadalmát az ásványoknak, és ringatnom felhők, hegyipatakok szüntelen táncát, ha beszennyez a testem hámjában szörcsögő nyüvek népe, az ember? Spórák, atomok, a férgeim! S én, a tenyészet, én, én, az óriás, nem bírok velük. Figyelem őket. Éhes tömegük körülömöl, kimar, telepeket épit hátamon, pörsenéseket, – s tehetetlen prédája valami nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem csillagtestemről lesöpörni az idegenek szemetét és rühét. Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít ami idegen, – s minden idegen, ami kivül van a bőrömön! és mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt eget magának, s tulvilágot, és engem hogy megvet, amig szipolyoz a sok vándor kukac, a miriád faló-ürülő hús-tömlő, amely szétrág s elemészt, s bennem párzik és mialatt mocskát rajtam szétkeni, egy-egy tébolyult és parányi agy a világ fényének hiszi magát! Világ fényei? Vaksi termeszek a szent anyagban: kristályszivemig lüktet állkapcsuk zaja: sercegés, moszatolás és szúkopácsolás, szakadatlanúl – A bűneim ők? Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál a megváltóm, pusztuljak velük. Egy villámokkal zuhogó éjszakán villámokkal felelek én is, és míg égostromló glecsereimet fölgyujtva a vak űrbe szétvetem magamat és minden kínzóimat: megváltott lelkem a kelő napot csókolva hunyja álomra szemét s ugy pihen el a megsemmisülés játékos és szent sugaraiban.
Lombkoronákon átszűrt fényben, nyárég alatt, sugárzó kékben, míg pilleszárnyú szél emel. Verset, zsolozsmát zsong a tenger. Mintha most, itt kezdődne minden. Mintha semmi nem múlna el.
Rétről szökött be. Könnyű csipkefátyol egy álommessze délszigeti tájról. S úgy leng a szobák mély sötétjén: ezüstkösöntyü nyár bársony éjén, hogy fölzenél a fűzöld cirpelés. Lebeg, akár a templomestbe füst. Harmatgyöngyözte csokor, réti fény. Szél szívverése. Eleven ezüst.
Nem tudjuk, éljük, érezzük csupán: ami történik képtelenség, mert hetek alatt a teremtés s a világvég végbemegy újra. Az apokalipszis csapata a napsütött tisztáson pihen. S ragyog a völgy az ítélet után.
Ezüstös nyírfalomb fölött bronz pillangó cikázik. Arannyá lobbant alkonyat kísér el hazáig. A nehéz aranytűz mögött a nyír ezüstje játszik, és amikorra este lesz, ellátni már a fák között a színezüst halálig.
