Ágaskodnak az igába fogott szavak, vágtatnának, de heveder feszül a szügynek, a lovas türelmetlen, repülni szeretne, a habos csillagokba. Hajnal lobban az éjszakába, mocorogva szétterül az álom, könnyeznek némán a fák, valaki halkan átbukik a halálon. Micsoda végzés fut a csendbe: árnyéktalan lobogás, mely csak világít, eleven tűz, pusztít, de életet hajt, Ráborul a hallgatás a vállakra, dédelget, becézget, kihallgatja a szív gyorsuló ritmusát.
Egyszerű ember volt apám és nem hagyott semmit se rám, se pénzt, se nevet, se tanácsot, legyen emléke mindig áldott. Tűrte, hogy járjak szabadon, sokszor, de balga utamon, örült, ha vakmerőn repültem, és nem szidott, ha tétlen ültem. Ha ijesztett a meredek, kezem megfogta. Szeretett. A szíve egy volt a szívemmel, mért nem lehettem olyan ember, mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény, a bánat fátyla volt szemén, sok élőt, sok halottat gyászolt, az élet néki pusztaság volt. Száz keserűség pohara, kegyetlen, izzó Szahara, örök homok, kevés oázis, sokat bántották. Én is, más is. De sohasem panaszkodott, férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt. A sok bajt elviselte mégis, mért nem tanultam tűrni én is, mint az apám?
Mikor az ideje letelt, lázadozón nem feleselt, meghalt, mikor meghalni kellett, senki sem állt az ágya mellett. Én istenem, ha menni kell, add, én is így mehessek el, éjjel, sötétben, észrevétlen, büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, haljak meg én is egyedül egy vén díványra ráborulva, és senkire se rászorulva, mint az apám.
Ha nem lennének szép selyemruhák, Ha nem lennének szőnyegek, puhák, Ha nem lenne autó mely úgy suhan, Ha nem lenne parfüm, ó! Csakugyan... Ha nem lenne ékszer mely úgy ragyog, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem volnának gazdag emberek, Kiknek zsebében pénz van, rengeteg... Akik unottak és kényelmesek, Kiknél a szerelem nem nagy eset, Kik nőt vesznek mint egy szép állatot, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem lenne éjjel tánchelyiség, Ahol ezer, sugárzó villany ég, Ha nem keringne francia zene, Az édes pezsgő ha nem ömlene, S nem tetszettek vón' hitvány kis dalok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha nem lenne kávéház mely meleg, És benne vastag, hangos emberek, És cigány aki jókedvet csinál, S egy vendég aki sörrel megkínál, S akitől egy tubarózsát kapok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Kinn a ligetben ha nem volna pad, Melyre leülni ingyen is szabad, S melyre a kócos fiú is leül, S nem maradunk ott este egyedül, S ha nem ragyognának a csillagok, Nem lettem volna az ami vagyok.
Ha a világon nem lenne nyomor, Gyomor melyet az éhség ostromol, Apa akinek teher a gyerek, Anya ki csak köhög, s pityereg, S nem kérdi a lányom hol csavarog, Nem lettem volna az ami vagyok...
Mit ér vajúdni, tépelődni? Kisiklanak kezemből a szavak. láncos golyót hurcol a gondolat. szürkés iszap az órák üledéke. Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, nem nézhet fölfelé, ahol színes palástban vonulnak a koronás évszakok, mint vándorló királyok, ahol tánclépésben fut át a szél, ahol szárnycsapás minden mozdulat, s ahol elfüggönyözve az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, és mögöttük halomban állt a kincs ...
Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant. Azt hittem, hogy csak a levelek, a nappalok, a madárrajzás, a Csütörtök macskájára leső Péntek párduca, a cipősarkok, a bulvárok lankadó és emelkedő láza, a gyűlések, a felszólalások, a fáradtság, a pihenés, az autók s a nap küllői, az elguruló holdgaras, az éjszaka, a nappal, az éjszaka. Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant.
Nem tudtam, hogy épp te voltál, aki átsuhantál a csillagoktól hemzsegő óriás számtalan sok mozdulata között, a számtalan sok kereket forgató számtalan sok hajtókar között, a számtalan sok sorsot görgető jó néhány koponyarulett között; mennyi mozgás, hogy elrejtsen egy árva, néma fecskét, kit egy pillanat szúrt keresztül, egy mozdulatlan pillanat, a pillanat, a nélküled való.
Aztán minden megy tovább, előre, az élet tincsei tovább hullámzanak, milliárd napsugár nő az árnyékká sötétült szál helyébe.
Tu ne quaesieris, scire nefas, quem mihi, quem tibi
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz. Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren: szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.
Mindennap ugyanazt megtenni menedék, körénk rakódnak a mozdulatok, szokások, ahogy az ember a tér kockájára lép, vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.
Saját magának így épül örökre gólem, amit a nap hevít, félelmetes golyó, nem marad vele már egy barát, egy rokon sem, nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,
nem marad a szívén esztendő és harag se, járkál a tereken csak, mint mogorva gép, a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le, és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,
amely beégeti hevét a vérbe, csontba, hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing, bemegy az ember a sugárzó csarnokokba a kék lapok közé, aztán kijön megint.
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Öregem, no, mi van veled? Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád? Vizes homokon kötelek kötnek-e ki? Te azt sem unnád. Bátorság! Lesz még olyan munkád, amelyben kedvedet leled, - most - bárha egek ura ront rád, - teremtsd elő a kenyered.
Hisz itt a szenvedés belül, - de ott kivül a magyarázat. S hogy' olvasod le emberül, hogyha tagjaid citeráznak? Ez a fegyenc-kor leigázhat, de szabad leszel, ha belül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziur települ.
Jöjj világra! Anyád apád te légy! Ne less tündéri nőre s szakállas végzetre, ki rád vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre! Gondolj a ravasz csecsemőre, - sír-rí, hogy szánassa magát, de mig mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.
*
Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, - törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni. Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, sikos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
*
A csillám szememből kihagy, szemem már tanul rámeredni a dolgokra. - Gyermeki vagy - szól - én már nem tudok szeretni. Én azt látom, hogy emeletnyi áttetsző állkapocs, a fagy, siklik ott fönn... Annyit feledni nem tudsz, hogy ember ne maradj.
*
És most nem tudom, mit tegyek, öljek-e, vagy olvassak ponyvát. Ösztöneim az életet, a kegyetlenkedőt nem unnák. Jobb' szeretik a bő uzsonnát, mint én a tünő felleget, egy lány mosolyát, mint a munkát én és a dolgos képzelet.
*
Mi emberek, sötét erők, érezzük, napjaink letelnek. S ha érezzük, a vég előtt, mint dögöt légy, a világ ellep. Eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyujtom a temetőt.
*
Szépen beszélsz! Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél s igazad van! De most aludj, ma éheztél és nem kerestél, egész nap új világra lestél.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Az életednek van egy titkos csúcsa, Mely rejtve őrzi boldogságod, Egy sziklafok, ahonnan Te az élet Töretlen teljességét látod, Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa Köröskörül őserdő, ősbozót – Keresztül-kasul vágtató csapások, A sok hamistól nem látni a jót, Isten előre ment, a csúcson vár be – Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa, Hová a mélyből kibukkan fejed S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. –
Egy arc derűje lelkembe ivódott: Őserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Kihűlt és megkövült a rengeteg. – De mit most tárnamélyről felhozok: A fekete gyémántban napmeleg: Az a mosolygás lappangva remeg.
Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék, de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok. Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd, de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt. Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél, de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos. Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék, de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat. Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk, de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme. Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk, de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon. Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp, de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz. Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel, de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled. Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal, de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz. Azt akarod mondani, szinte bármit megtettél volna értem, de csak azt mondod, az eddigieknél többet nem várhatok el. Azt akarom mondani, csak a szeretet maradását várom, de azt mondom, neked minden más fontosabb maradt nálam. Azt akarod mondani, te törekedtél, próbáltál, közeledtél hozzám, de csak azt mondod, bármit tennél, nekem úgysem lenne elég. Azt akarjuk mondani, együtt még ez az egész jóvátehető, de végül azt mondjuk, elég volt, a szerelem magában nem elég
Alig pislog már lámpánk kormos szeme s födetlen asztalra bukik homlokom, homlokom, amelynek ráncaiban a szomorúság éhes madarai élnek.
Még ébren vagyok és hallom, hogy csipegetik maradék morzsám, búgó hangjuk, mint az anyák zokogása: kiktől elmarta gyermekük a falánk nyomorúság.
Ők az én tanuim, ők tudják szenvedésem s éjfélkor sírva így telepednek hozzám – de mért röppennek most hirtelen magasba, miért oly vidámak, mitől fényes hangjuk?
Ó, tudom már, hallom: a messzi tereken májusi ének kél a keserű szájakban s hullámzik, mint szellő, de viharrá válhat, mely morzsákká tépdesi börtönünk falait!
Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan árnyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hajlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben –
ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben.
Közel a nap ha hátranézek, Hatvan év térdel már mögöttem, Tudom, jégcsapként csüngenek majd December ereszén a percek – Milyen fiatal az apám! Tizennyolc évvel ifjabb nálam, Ülünk a piros plüssdíványon Egy csillagon, egy volt szobában S mert fölizzik a kis vaskályha, A falakról a dér lemállik, Szívem fölenged, s szólok én:
A légben lenge vé alak, úgy vélnéd, vándor vadludak – de nézd: szárnyuk mily ingatag s nem is rikoltnak, nem libák: a sűrű, alvadt csenden át csak pelyhes felhők szállnak – majd ők is csendé mállnak.
Mert ág se moccan, szél se jár, mozdulatlan piheg a táj. De a tenyérny fű alatt népekkel dús országutak: munkába indul, harcbaszál hangya, cincér, szarvasbogár. S mélyebben, a föld húsát ezer csatorna sebzi át: rejtett utcák, terek között vakondok és hörcsögök s fürge mezei egerek – mit tudsz róluk, mond, ismered e bújó s örök életet, amely harcol, szorong, remeg ott, hol már szemednek: a túl s hol a szemednek már: alul?
S ti füvek, lombok, levelek, tudhatod milyen óriás, ha egy hangya útjába áll, a páncélos szarvasbogár?
S ti füvek, lombok, levelek, ha érthetném a nyelvetek, a zizegést, a lombsúgást, a lengő nádat és a sást – bókol az erdő, vagy perel, ha ezer levél kerepel?
Gőzölög az alkony. Merülök. Megszólal fennen egy tücsök. Cérnányi hangja, mint patak futkos még a lombok alatt. De egyre, egyre szélesebb s hogy már kútmélyű este lett: csattog s szétömlik, mint az ár – tücsökzenévé vált a táj! Őt zengik rétek, fák, hegyek, holdként ő száll a föld felett, hold-szemmel nézi: mily parány, ki én vagyok most, a magány…
s úgy tűnik immár, fű alatt fekszem… fölöttem pók szalad.
Nem volt első szó, nem volt első író ember, nem volt első alany és nem volt első tárgy. Hirtelen erősödött adattá számtalan dolog a térben, amikor a szabályos kézmozdulatok előtti korban alászállt a kép, ismétlődő hangokat hozva magával, majd szavak vonultak el mellette a levegőben, és megpihentek a hallójáratokban. A pupillák mögött mondatok várakoztak, mint lelassult halak a tó befagyott jege alatt. Aztán a fény forrósodni, a jég repedni, rajta a vonalak pedig írni kezdtek. Egy falka elhitte, hogy nem állat többé.
Ez a hasadás azóta dolgozik a fejben.
Szabályos sorokban világlanak fel szavak, mint reggeli fények a sötét redőnylécek között. A történés képpé, a kép pedig üzenetté lesz, majd érzések áradnak szét a múlt hideg jeleiből. Egy erő összehúzza a pupillákat, s a szem már nem képeket lát, a rajzok összekapaszkodnak. Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen, ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek, főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel, aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem. E rituális beismerés örökösei vagyunk.
A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.
A nyelv, mint jégfelszínen a pára, a folytonosság vizét leplező súly zavaros meghosszabbítása. Emberhang tölti be a levegőt élettel és halálfélelemmel, az írás pedig átörökít egy-egy végzetváró képletet. Legkedvesebb főneveinket kegyetlen igék kísérik, és hihető melléknevek tapadnak rögzült számsorokhoz, melyek összekötnek bennünket a csillagokkal. De ki érez majd bármit is nullákból és egyesekből? És milyen büntetés vár a berlini zsidó múzeum vakbuzgó robotjára, amelyik ateista létére szüntelenül másolja a Tóra szent szövegét? Vagy milyen áldás?
Most hogy magunkra maradtunk herceg beszélgethetünk végre mint férfi a férfival bár a lépcsőn heversz és annyit látsz csak mint a halott hangya Soha nem tudtam mosolygás nélkül gondolni a kezeidre s most amikor a kövön hevernek akár a lehullt fészkek éppoly védtelenek mint azelőtt És éppen ez a vég Külön hever a két kéz Külön a kard Külön a fej és külön a lovag lábai puha papucsban
Katonatemetésed lesz bár nem voltál katona ez az egyetlen rítus amihez értek valamicskét Nem lesznek gyertyák sem ének gyújtózsinór lesz és dörrenés az utca kövét söprő gyászlepel sisakok vasalt csizmák tüzérlovak és dobpergés dobpergés tudom nincs ebben semmi szép
ez lesz az én hadgyakorlatom a hatalom átvétele előtt torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kissé
Akárhogy is meg kellett halnod Hamlet nem voltál életre való kristályfogalmakban hittél s nem az ember-agyagban folytonos görcsökben éltél mint aki álmodik rémképekre vadásztál mohón haraptad a levegőt és kihánytad nyomban nem tudtál semmit ami emberi még lélegezni se tudtál
Most nyugton vagy Hamlet megcselekedted ami a dolgod és nyugton vagy A többi nem néma csend hanem az én dolgom a könnyebb részt választottad hatásos tőrdöfést de mi a hősi halál az örökös virrasztáshoz képest hideg almát markolva a magas trónszéken a hangyabolyt figyelve meg az óra lapját
Ég veled herceg vár rám a csatornázás terve s határozat a kéjnők s koldusok ügyében és egy jobb börtönrendszert is ki kell találnom mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön
Elmegyek a dolgomra Megszületik ma éjjel a Hamlet-csillag Sosem találkozunk többé ami utánam marad nem lesz tragédia tárgya
Nem köszönhettünk nem búcsúzhatunk őstengeri szigeteken élünk s a víz a szavak mit is tehetnek mit is tehetnek herceg
1. Kőre koppant világok gurulnak a lábam elé: melegbarna óceánok mosnak sápadt partokat. Ki érdemelné meg, hogy egyet tenyerébe véve, szívformájú szigetében fölfedezze arcodat?
2. Folyó feketedik, halkan hűl az est, szelíd színeivel fehér falra fest. Levelek úsznak el: tölgy, gesztenye, nyír, s mindegyiken ott ég pár csöpp hetyke pír.
3. Makulátlan kékre vetkőzött az égbolt, lehorgasztom magam, szégyen súlya húz. Megszürkült szememből peregnek a percek, míg egy feszült ágon lassan peng a blues.
4. Szél kergeti a leveleket, levél kergeti a szeleket, zizeg a szél, zörög a levél, zizeg a szél, zörög a levél.
Tér fürdeti a verebeket, veréb fürdeti a tereket, tocsog a tér, vacog a veréb, tocsog a tér, vacog a veréb.
Vizek tükrözik az egeket, egek tükrözik a vizeket, dadog a víz, didereg az ég, dadog a víz, didereg az ég.
5. Csöndes délutánba tunkolt tölgyfaágról sűrű napvilág csorog, s alatta a mézillatú tarkaságban kócos árnyék ácsorog.
6. Fenyőcsúcsok csiklandoznak bágyadt bérceket, arany bükkös fogja fel a foszló fényeket.
Fenyő és bükk árnyékában vándor lépeget, tekintete fogja fel a fáradt-kék eget.
7. Ráléptem, hát megroppant a levél gyönge gerince, nem görgeti tovább az úton kerge szél. Törött teste elvegyül a járdaszéli szemétben, se nyárról, se fáról, se mennyről nem mesél.
