Egy kis népszerűsítés a veszélyeztetett fajtának.
Ismertem egyet, két hónapig volt egy ismerősöm birtokában ugyanis véletlenül bezárták egy vasúti kocsiba és messze került otthonától.
Két hónapig kereste a gazdája mire sikerült rátalálnia, a poén az hogy sokan azt hitték direkt akartak megszabadulni a kutyától, azért zárták a marhavagonba. Ez az eset még akkor történt amikor tilos volt az erdélyi kopók tartása Romániában.
A cikk a Kutya magazinból származik.
Erdélyi kopó
Az erdélyi kopó, – a magyar agár és a drótszôrű magyar vizsla mellett, – kétségtelenül a legveszélyeztetettebb helyzetben élô honi kutyafajtánk Külsô és belsô értékmérô tulajdonságai, sokoldalú felhasználhatósága alapján többre hivatott jelenlegi megbecsültségénél. Európa és világszerte megfigyelhetô egy olyasféle kutyatartási irányzat, ahol az egészséges, ellenálló, nem túltenyésztett, mondhatni naturális fajták erôteljes térhódítása ölt testet. Ha ezen tulajdonságok az állatvédôk által kifogásolt fül- és farokvágás mentességgel, valamint az egyszerű gondozhatósággal párosulnak, akkor egyenes az út a népszerűség felé. Pontosan ilyennek alkotta a természet az erdélyi kopót is. Hogy a kopónk jövôje elôtt álló út mennyire lesz kacskaringókkal teli, avagy nyílegyenes az csak a fajta megszállott hívein múlik. Jó példa lehet az évekkel ezelôtt hasonlóan sanyarú helyzetben élô kutyánk, a mudi helyzete is. Szinte a végveszélybôl indulva, ma kedvelt és keresett eb itthon és külföldön a natúrfajták kedvelôinek körében. Igaz, a fajta sajátosságai okán tartása mindenképpen csak szakavatott gazdának javasolható, kezdôknek komoly gondot okozhat nevelése. Valószínűleg nem lesz a jövôben sem úgynevezett divatkutya „hál’ istennek”.
Aki ismeri a vad, erdélyi havasi tájat az tisztában lehet azzal micsoda aktivitással, kitartással rendelkezhet az a kopó, aki hegynek le, hegynek fel akár napi nyolcvan-száz kilométert tesz meg a vadhajsza során. Mivel Erdélyben a kopóállomány mondhatni egésze vadászok kezén élt és él, általános a fajta fenti képessége. A rendszeres munka középméretű, jó csontozatú, erôteljes, de nem durva felépítésűvé alakította a kopót. A szélsôséges idôjárás viszontagságainak ellenálló félhosszú, inkább rövid, fekete alapon cser, illetve fehér jegyekkel tarkított szôrzettel rendelkezik. Ismerünk azonban néhány zsemle sárga, fehérrel tűzött, rövidlábú példányt is, ami szintén elfogadott változata a fajtának. A vadászkopó igazi lételeme a vad hajszája, az erdôs, nehezen járható, meredek terep ilyenkor nem akadály. A kopós vadászat lényege, hogy a kutya által felzavart vad territóriuma határáról visszafordul, s így kerül a vadász elé, aki ennek megfelelôen helyezkedve igyekszik azt puskavégre kapni.
Történelmünk során a kopót az agár mellett a vadászat egyik legfontosabb szereplôjének tartották. A kopó fáradhatatlan, kiváló orrú, rendkívüli támadókedvvel megáldott példányait kedvelték. Felkutatta, űzte, utolérte a vadállatot. Bölény, medve, ôz, vaddisznó, nyúl, róka vadászatánál egyaránt megállta a helyét.
1729-ig a fajta neve magyar kopó volt, amelynek két tájváltozatát különböztették meg: Az Alföldön használatos pannon kopót, és a hegyi jellegű erdélyi kopót. Az 1729-ben hozott törvény mezôgazdasági okokra hivatkozva betiltotta a kopózást, ami, ezáltal a használati értékét vesztett pannon kopó kipusztulásához vezetett, egyes vélemények szerint. Erdély ez idôtájt különálló közigazgatással rendelkezô „gubernium” volt, így a magyarországi törvények nem feltétlenül érintették, s jelen esetben ez az erdélyi kopó megmaradását eredményezte.
A pannon és az erdélyi kopó nagy valószínűséggel a közép-európai, és kelet-európai kopófajták keresztezôdésébôl származott. Krisztus elôtt 3. században az akkori Pannónia területére a kelták áramlottak be. A kelták itt találták a közép-európai kopó egyik fajtáját, amit kitűnô érzékkel továbbtenyésztettek. Így jött létre a kelta kopó. A Római birodalom bukása után a Kárpát-medencében hun, avar, és magyar törzsek is portyáztak, akik magukkal hozták vadászkutyáikat, köztük a keleti típusú kopóikat, amit ôsmagyar kopónak is neveznek. A honfoglalás után a kelta kopó és az ôsmagyar kopó keresztezôdése során jöhetett létre a pannon és az erdélyi kopó.
Történészek szerint jelentôs szerepe volt a honfoglaló magyarság életében a kopókkal történô vadászatoknak. A kopót és a vele történô vadászatot számos értékes régészeti leleten tanulmányozhatjuk. A XII. századból elôkerült kôfaragáson egy vadászt és a nyulat üldözô kopóját láthatjuk. Jól kivehetô rajta a kutya típusos feje, lapos koponyája, izmos mellkasa. Az 1300-as évekbôl származó Bécsi Képes Krónikában néhány miniatúrán az ôsi magyar kopók ábrázolását is sejthetjük.
A középkor és az újkor idején is az erdélyi kopózás virágzó vadászati módként élt fôként a fôúri udvarházaknál. Késôbb, már közelmúltunkban, az 1947-es román törvény elrendelte minden kopó kiirtását, mely csaknem a teljes kipusztuláshoz vezetett. Hosszú kutatómunka eredményeként 1968-ban sikerült a kihaltnak vélt fajtából két példányt felderíteni. A két ebet „átcsempészték” Romániából, és a fôvárosi állatkertben helyezték el. Ekkor kezdôdött a kopó megmentése. A romániai rendszerváltás után további példányokat fedeztek fel Erdélyben, és vonták be a hazai vérfrissítésbe. Napjainkra eljutottunk oda, hogy Erdélyben már vadászversenyt rendeznek kizárólag erdélyi kopók részére, s rendszeresen több mint 100 eb nevez a megmérettetésre. A kopó még sincs rózsás helyzetben, égetôen szükséges lenne a fajtának újabb híveket találni, a populációt számbelileg is növelni.
Az erdélyi kopó mindazokkal a külsô és belsô tulajdonságokkal rendelkezik, amit a mai kutyatartó elvárhat társától. Családi házban kamatoztathatja rendkívüli bátorságát, hiszen még a hatalmas vadkan által megsebzetten sem hátrál meg a vadászatokon. Éppen ezért a portát nyugodtan rábízhatjuk. Öblös hangján éberen sejteti a rosszban sántikálókkal, hogy nem érdemes kikezdeni vele. Ha nem értenek az ízes „erdélyi szóból”, akkor cselekedni fog. Szívósságát, kitartását, erejét az ôrzô-védô munkában is bizonyítja, elsôrangú sportkutya képezhetô belôle. Rövid szôre miatt lakásban is tartható, de biztosítsunk számára elegendô mozgást. Fülét, farkát nem vágják, úgynevezett öntisztuló szôrtípussal rendelkezik, nem kell szôrét nyírni, trimmelni, ezért gondozása egyszerű, és olcsó.
Az erdei, mezei csavargásokat kedvelôknek szigorúan figyelembe kell venni amint arra fentebb utaltunk, hogy csak igen komoly nevelés eredményeként válik kézben tarthatóvá, ezért nem igazán ajánlható vadászterületen való futtatása. A mai vadászati munkában elsôsorban véreb munkára való betanítása látszik célszerűnek. Vaddisznózás esetén szintén ügyelni kell arra, hogy csak a vadászat rendezôjével egyeztetett módon használjuk kopónkat.
Az biztos, hogy mind a kutyának, mind a gazdájának felejthetetlen kaland, kitűnô testedzés, kitüntetés az ôsi közegében, funkciójában való egész napos tevékenység. Egy ilyen nap után bizonyára elhatalmasodik kedvencünkön egyetlen rossz tulajdonsága a mérhetetlen étvágya.
Aki szeretne egy ma is élô, sokoldalú, csodálatos „történeti relikviát”, és közreműködni óhajt egy magyar kutyafajta megmentésében, annak jó szívvel ajánlhatjuk az erdélyi kopót, a fenti intelmek betartásával.
Arany Csaba nyomán
a Szerk.
