Csörgő Zoltán (1967) tudományos kutató és kutatásszervező, író, szerkesztő. Tanárként és művelődésszervezőként végzett az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán (1993), majd mentálhigiénikusként diplomázott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (1998). Jelenleg a Kelet-Nyugat Kutatóintézet kutatója és folyamatmenedzsere, valamint a Mantra Alternatív Természettudományi Főiskola tanára.
A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében
''A század legjelentõsebb tudományos eredményei közé tartozik, hogy felfedezték: az emberi elme tanulmányozása révén szerezhetõ felismerések már az emberiség homályba veszõ múltjában is megtörténtek. A vallások is örök kérdésekre keresik a választ, és a magjukat, lényegi üzenetüket “beburkoló” mitológiai események és elbeszélések gazdag változatossága, a történetek mélyén szimbolikusan megfogalmazott tapasztalat pedig az emberi lélek mélységeibe enged bepillantást. A mítoszok kutatásának tudománya és az összehasonlító vallásbölcselet, karöltve gyakran lélektani irányzatokkal egyre jobban tért hódít.''
''Az összehasonlító vallástudomány a vallástudomány egy szakterülete, mely a világ vallásai közös témáinak és fogalmainak értelmezési különbségeit vizsgálja. Ez a szakterület a leírt történetek megvizsgálásával igyekszik értelmezni vallásos szóképeket és változatos módszerekkel próbálja a különböző vallási hagyományok közötti lehetséges közvetlen kulturális kapcsolatokat feltárni.''
[PDF] Dr. MARINOVICH Endre, kandidátus, közgazdász, a Főiskola ...
Fájlformátum: PDF/Adobe Acrobat Az összehasonlítás módszere - mint sok minden más - köznapi értelemben és a tudomány szemszögéből is értelmezhető .... hagyományok, a vallás, a nemzeti empátia és antipatía. ... összemérése statisztikai módszerek. Osztályozás, tipológia ... elib.kkf.hu/okt_publ/szf_06_06.pdf
csak egy Isten van, személyes, végtelen, változatlan, megismerteti önmagát
csak egy Isten van, három személyben létezik, végtelen, változatlan, örök, megismerteti önmagát
A messiás
még eljövendő
Jézus a már eljött Messiás, a Krisztus, aki vissza fog térni
Jézus
egy az álmessiások közül / nagy rabbi
a Messiás, Isten és ember, a Háromság 2. személye
Szentlélek
Isten szelleme / megszemélyesítése
Isten Lelke, a Háromság 3. személye
A világ
Isten teremtette, és egy napon újjá fogja teremteni; valóságos
Isten teremtette, és egy napon újjá fogja teremteni; valóságos
Az ember
Isten teremtménye; jónak teremtetett, de választania kell jó és rossz között: követnie kell Isten akaratát
Isten teremtménye; jónak teremtetett, de elbukott; a Lélek által újjá kell születnie, hogy jó és rossz között választhasson
Az ember problémája
az ember az öntörvényűséget választotta, megszegi Isten Törvényét, vétkezik Isten és embertársai ellen; Isten az ítélet napján számon kéri életét
az ember az öntörvényűséget választotta, vétkezik Isten és embertársai ellen (bűnös), kiszolgáltatott az ördög hatalmának; Isten az ítélet napján számon kéri az életét
A megoldás
mindenben követni kell a Törvényt; egy napon eljön a Messiás, és felállítja királyságát
eljött a Messiás: Isten emberré lett Jézusban, a bűnösök helyett bűnhődve meghalt, de feltámadt; aki benne hisz, bűnbocsánatot kap, lelkileg újjászületik, üdvözül; Jézus visszatér, és felállítja királyságát
Külső segítség
a Tanach és a hagyomány, Isten szelleme, a zsidó közösség
a Biblia, Isten Lelke, az egyház (és a hagyományok)
Részlet a „Vallásosság mint intertextualitás vagy Heinrich von Veldeke Servatius-legendájának tipológiai dimenziója” című doktormunkából írta: Dr. Günter Siegfried Steiner
(Megjelent a Szent Margit Lap 56. és 57. számában)
Tipológia: a középkor szellemi gondolkodási formája
''A középkori ember számára a történelem nem az okokból és hatásokból számunkra magától értetődő, újkori magyarázat-kísérlet értelmében vett fejlődés. A történelem a középkori ember számára – beborítva a keresztény érték-kozmoszba – elsősorban üdvtörténet. A középkori történetírók illetve költők nem a tényekből indulnak ki, hanem „az idők Istentől meghatározott rendjéről való tudásból, mely a kinyilatkoztatásból és a hagyományból ered, és melyet a történelmi világban nem megtalálni, hanem csak újratalálni és kimutatni kell”. Természet és történelem egy „didaktikus képeskönyvet” alkotnak. A teremtett világban és az emberiség történelmében minden ilyen vagy olyan módon arról tanúskodik, amit Isten az embernek felismerni enged. Az élettelen kőtől a legmagasabb rendű életformákig – az embereket minden a teremtés végső értelméről tanítja valamire, az embereknek az isteni üdvtervből nyilatkoztat ki valamit.
Ebből a középkori szemléletmódból gazdag lehetőségek nyílnak a tipológiai és szimbolikus történelem-értelmezéshez. Mint utalás az üdveseményekre a „világtörténelem egy hasonlat és a rejtettségben nyilvánvaló”. A tipológia tért nyer a költészetben, ha a költő olyan pontra helyezkedik, ahonnan a történelmet mint üdvtörténetet látja át. A tipológiai gondolkodás évszázadokra előfeltételezi a kitekintés magasztosságát. A tipológia bizonyos értelemben a történelem rendje az üdvösség világában. Bert Cardon azon a véleményen van, hogy a tipológia tágabb értelemben a történelemről alkotott középkori felfogást tükrözi vissza, mely isteni üdvtervnek tekinti azt, s mely az ember bűnbeesésével van kapcsolatban. A középkori ember magára mint a megelőző korokkal való egységre tekint. Ebben a tudatban veszi át az ókori pogány irodalmat és filozófiát. Meg van róla győződve, hogy saját költészete adja csak meg az ókori irodalom és filozófia antik formáinak, ábrázolási eszközeinek és kifejezési lehetőségeinek tényleges értelmét, mikor azokat keresztény tartalommal tölti meg. Miként az Ótestamentum titokzatos módon az Újtestamentumra utal és az Újban teljesül be, úgy szolgál az ókori költészet a kereszténynek előérzetül és előzményül. A pogányságot e gondolatban fogadja be, és így teszi saját kora részévé. Isten követelményeivel szemben minden földi háttérbe szorul, és a költészet elveszti létjogosultságát, ha a lelkeket veszélyezteti.
A középkori ember számára például Nagy Sándor elsősorban nem a felülmúlhatatlan hódító, aki legyőzte a perzsa birodalmat, és a görög kultúrát egy addig soha nem volt nagyságú területen elterjesztette, hanem sokkal inkább annak az ideának a megtestesítője, hogy a „gőg a bukás előtt jön”. A történelem nem az egyszeri és különleges rekonstrukciója a múltból, hanem ellenkezőleg: az univerzális erkölcsi igazságok felmutatása, melyet a múlt a jelenkornak kínál. Ez a módszer a középkori költőnek magától értetődő igazság, mely a hitben megy végbe. Az ókori költészetet nem azért utasítják vissza, mert költészet, hanem mert a pogány ókort reprezentálja. A kijelentések a tartalom ellen irányulnak, míg a szerzők formális példaszerűségét elfogadják. A keresztény szerzők új költészettel próbálkoznak, mely átveszi a jót a pogány költőktől, versüket és nyelvüket, képeiket és stílusfiguráikat, de az antik „mendacitas”-t modern keresztény igazságokkal helyettesíti. Az antik költői művek tartalmát magyarázzák, és az irodalmi allegóriához már az ókorban meglévő hajlamot a keresztény biblia-értelmezés csak megerősíti.''
''Az ókor nagy és szervezett vallási rendszereinek találkozása esetében természetes folyamatként bontakozik ki a szinkretizmus, a vallási szférák összeolvadásának jelensége, India vagy Róma ókori történetében azonban már a vallási pluralizmusnak, eltérõ vallási rendszerek egy társadalomtesten, etnikumon vagy kultúrán belüli párhuzamos együttélésének jeleit is megtaláljuk. Mindez a sajátos 'képlékenység' - külsõ, történelmi okokon kívül - abból a ténybõl is fakad, hogy az ókori világ vallási rendszerei dogmatikai értelemben nyitottak, alkalmazkodóképesek, a vallási közösséghez való tartozás fõ ismérve a kultuszközösségben való részesedés. Gyökeres változást csupán a szigorú monoteizmus alapján álló, ebbõl következõen normatív és kizárólagos vallások megjelenése hoz. Ezek sorában az elsõ, a zsidó hit még megmarad az etnikai vallásosság 'zárvány-világában', a kereszténység kiformálódásával viszont egy olyan univerzalisztikus és misszionáló típus jut vezetõ szerephez, amely a vallási közösség szervezõdésének is új útját járja.
Nagyon szigorú értelemben a keresztény vallás az egyetlen, amely a vallásosság megszervezésének különösen zárt, tagolt, hierarchikusan felépített formáját jeleníti meg a világ vallási mezõnyében.''
''A vallási világ tudományos vizsgálatában az utóbbi évtizedek több új, de a korábbi hagyomány mentén haladó irányzatot hoztak felszínre. Így a régi 'mágikus evolucionizmus' mentalitás- és élettörténet-vizsgálatokkal, erõs szociálpszichológiai tartalommal bõvült ki, a mitológiai-historikus hagyomány pedig a posztmodern mitográfia és a hermeneutikai szöveganalízis eljárásaival bõvült. A vallásfenomenológiai szemlélet azonban - úgy tûnik - õrzi bõ fél évszázada elfoglalt helyét ebben a tudományos kínálatban, hiszen ma is az egyik - bár nem az egyedüli - módszer a világ vallási sokféleségének egyoldalúságoktól mentes összehasonlítására.''
''A mai teológia és keresztény vallástörténet beletörõdött abba, hogy a hit mitikus nyelvezetével számot kell vetnie, ugyanakkor ráébredt arra is, hogy az emberiség 'közös vallási nyelve' alkalmas eszköz arra, hogy a vallásközi kommunikáció valódi lehetõségekhez jusson. A kereszténység világméretû növekedése és távoli tájakon való inkulturációja is hozzájárult az egyetemes vallástörténeti komparatisztika és a keresztény hit megbékéléséhez, tisztázva azt, hogy valamely vallás - belsõ, transzcendens - igazsága nem a vallástudományok 'külsõ' elemzéseinek világában realizálható.''
''A késõi ókor és a középkor századaiban a világ vallási sokféleségére való rácsodálkozás tehát a 'contra paganos' szemlélet harcos magabiztossága mellett alig jutott szóhoz.''
''Az ókori világban az egyes hitrendszerek egymásnak való megfeleltetésébõl hitvilágok egyesítésének gyakorlata származott; a szinkretisztikus vallásosság keleti és mediterrán gyakorlata a görögök vagy Róma szellemi világában már természetes ténnyé tette, hogy a vallási jelenségek közös tõrõl fakadnak, az isteneiknek eltérõ szavakkal és gesztusokkal hódoló emberek a szó elvont értelmében 'egy nyelvet beszélnek'. Herodotosz, Plutarkhosz vagy Cicero számára az Oikumené vallásainak hasonlósága természetes, magyarázatot sem igen kívánó tény volt; a mítosz és a rítus azonossága vagy rokonsága szerves egésszé fogta össze a mediterrán világ hitrõl, vallásról való gondolkodását.
A vallások összevetésének ez a spontán gyakorlata a zsidó-keresztény gondolat diadalával, a kereszténység univerzális térhódításával szenvedett csorbát: a kizárólagos monoteizmus teológiai spekulációja a közös vallási örökség méltatása helyett az 'igaz hit' és a 'pogány hamisság' elválasztását tekintette saját logikája szerint természetes, de a világ vallási sokféleségét méltányolni alig tudó feladatának. Ebben a hagyományban a saját hit más vallásokkal szembeni diszkontinuitása a meghatározó, amibõl természetesen adódik, hogy a vallások valóságos hasonlóságáról, egyenértékûségérõl vagy egymásból következésérõl semmilyen értelemben sem lehet szó.''
''A vallások összehasonlításának, összemérésének gyakorlata, ha nem is okvetlenül egyidõs az emberrel, a 'homo religiosus' igen régi idõtõl töprenghetett el nem csupán saját hitén, de embertársai vallásosságának természetén is. Mindez természetes, hiszen a vallás azemberrel õsidõk óta együttélõ jelenség, cselekedeteinek és gondolkodásának alapvetõ eleme. Ha nagyon leegyszerûsítõ módon közeledünk a vallás jelenségeinek világához, akkor is magabiztosan állíthatjuk, hogy a 'hit-szféra' két meghatározó eleme által jellemezhetõ: a vallásban az ember 'hisz és tesz'; rituális elvek által vezérelve vezeti életét, egyben pedig mitikus eszközök segítségével reflektál saját 'szakrális' létezésére. Kétségtelen tehát, hogy minden vallás a ritus és a mitosz, a már-már motorikus cselekvés és az érzelmileg, a fantázia vagy a tudás által vezérelt gondolkodás és értelmezés egysége; amikor az emberi közösség önmaga és a mások hitét veszi szemügyre, összehasonlítási alapnak e két szféra kínálkozik.''
A vallások összehasonlíthatósága és a kultúrák közötti kommunikáció
''Összehasonlítani csak összemérhetõ, azaz egyenértékûnek feltételezett dolgokat lehet. Amikor megszületett a modern vallástörténeti szemlélet és természetesen vetõdött fel annak lehetõsége, hogy magát a keresztény hagyományt is összevessék más vallások eszméinek alakulásával, változásával, ez azt is jelentette, hogy a korábban kitüntetetten 'igaz' hit maga is besorolódott a kritikai elemzésre érdemes vallási rendszerek világába. Érthetõ, hogy a teológia és fõleg az egyházi tekintély oldaláról minden ilyen kísérlet veszedelmes kihívásnak minõsült; a protestáns szellemi életben néhány évtizeden, a katolikusban másfél évszázadon át heves ellenkezés kísérte az összehasonlító módszer érvényasítésének törekvéseit.''
''A Jung gondolatait közreadó kiadványok mindegyike azonos módszerrel, az életmű különböző helyeiről vett részletek összefűzésével készült. Itt az első csoport általában a vallásról szól lélektani megközelítésben, majd a vallási élményt, a „bennünk lakó Istent” és a felekezeti kérdéseket érintő eszméket olvashatunk. „A vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalások szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes életéből fakadnak” – ez az egyik központi gondolata. S íme egy másik: „Ha feltételezzük, hogy Isten a lélek mélyét érinti és mozgatja, .akkor az archetípusok úgyszólván az Isten munkaeszközei”. A karcsú könyv második része a kereszténységgel összefüggő reflexiókat gyűjti össze. A Názáreti alakja az európai bölcselő és pszichiáter gondolatvilágában fontos helyet nyer, de Jung figyelmeztet a keleti vallások pozitív vonásaira is.''
''Az analógia az ókori rítusok és a keresztény vallások szertartásai között – ahogy ezt Jung több helyen kimutatta13 – azért lehetséges, mert végeredményben mindkettő az isten útján vezeti végig híveit, és a szent lénnyel való azonosulást éri el. Ezek az egyezések azt a kompromisszumot jelzik, melyet az egyháznak győzelmekor a pogánysággal kötnie kellett.''
13. Többek között a Gondolatok a vallásról és a kereszténységről c. írásában (Budapest, Kossuth, 1996.).
'' A fa mint világtengely (világfa, kozmikus fa) a kozmosz kiteljesedésének kifejezője. Mivel gyökereivel a földbe hatol, törzsével a földi, ágaival az égi szférában él, a világ függőleges egységeinek összekapcsolója (alvilág, földi világ, égi világ). Kapcsolatban áll az ősi vi- zekkel (gyökér) és belenő az idő világába (évgyűrűk), hogy kinyilvánítsa korát. A világrend tér- és időbeli tagoltságát reprezentálja. A gyümölcstermő fa az istenség tápláló, védelmező szerepét, a szerteágazó korona a származási rendet (családfa) is jelölheti. (Szimbólumtár, Balassi Kiadó, 2001. 136. o. szócikke alapján)''
''Abban, hogy az életfa napjainkban is továbbél, fontos szerepet játszott a néphagyomány. Gazdag meseanyag szól róla, melyekben mint életfa, égig érő fa, teteje nélküli fa vagy világfa jelenik meg. A népművészet ábrázolásaiban is töretlenül él napjainkig az életfa motívuma. Különös módon a katolikus egyház is kivette részét az évszázadok során az életfa ábrázolásának továbbéltetésében. Számos katolikus templom hangsúlyos pontjain, például kapuzatán kaptak helyet az életfa-ábrázolások (a monoszlói templom déli kapuzatán, a soproni Szent Jakab-kápolna timpanonján, az erdélyi Vurpód és Vízakna templomainak timpanonjain stb.). A templomi ábrázolásokra azért nehéz magyarázatot találni, mert az életfa egész jelentéstartalma mélységesen idegen a keresztény gondolkodásmódtól és világképtől. Ráadásul a katolikus egyház egyik fő egyháztanítója, I. Nagy Szent Gergely pápa azt hirdette, hogy a templomi ábrázolások az írástudatlan nép Bibliája.''
Surányi Dezső A görög hitvilág növényei Ponticulus Hungaricus • X. évfolyam 11. szám • 2006. november
''(Az aranyalma) Az életfa és az aranyalma sorskijelölő szerepet játszik, ezért él az életfamotívum109 és az aranyalma-történet110 szinte minden nép hagyományaiban. A tudás fájára, a tappuachra111vonatkozó tilalom döntötte el Ádám és Éva sorsát. A Földanya aranyalmával ajándékozta meg Hérát, fáját az Atlasz-hegységben a Heszperidák őrizték.112 A Heszperidák almája éjjel felragyogott nyugaton, az Éj csillaga az aranyalma volt.113 Viszont a babiloni életfa felett a Nap ragyogott, azt jelképezte.
A Heszperidák fája szükségképpen halálszimbólum, s a szerelem, a termékenység gyümölcse, vagyis ambivalens. Héra a nászára almát kért a Földanyától, de az viszályt és halált hoz.114 Az aranyalma jelképi tartalma tehát változó. Legfőképpen Nemeszisz attribútuma; Aphroditénak Paphoszban és Tanasszoszban almaligetet szenteltek.115 E szent ligetekben buja ünnepélyeket tartottak, amelyekről az egyik apokrif irat is megemlékezik.116
"Azonban különösen izgalmas mozzanatok rejlenek az Atalanta-mítosz ovidiusi változatában.117 Először is például az aranyalmák fája nem a Heszperidák kertjében virul, ahonnan Aphrodité is csak ajándékba kapja az almákat, hanem az istennő küproszi ligetében. Úgy látszik, hogy ez a mediterrán vegetációs istenek és istennők ősi alakjaival függ össze."118
Az aranyalma szedését tiltották, s mivel Héra nem bízott meg a Heszperidákban (dézsmálták a gyümölcsöt),119 a fát a későbbiek során sárkány őrizte. Héraklész tizenegyedik feladata volt az aranyalma megszerzése, ezt csak csellel tudta teljesíteni. Becsapta Atlaszt, sőt az aranyalmák letépése után még a Földet is újra a vállára vette. A legvégén Héraklész megölte a sárkányt.120
Kardos igen alapos kutatásokkal bizonyította, hogy az Árgirus-széphistória termékenységi varázslat. A kert aranyalmái rendszeresen eltűntek, ezért kellett őrizni őket. A széphistóriának három változata van, egy valamiben azonban hasonlítanak: engesztelő emberáldozat volt.121 Árgirus épp egy aranyalmafa alatt alélt el, ez számára szinte az alvilág kapuját jelenti.122
Tantalosz története szintén az alvilágba vezet; az egyik porladó gyümölcs épp a csodás alma.123 A már említett Atalanta-történet is kapcsolódik az aranyalmához: Melanión három aranyalmával érkezett a futóversenyre, amelyeket Aphroditétől kapott. Amikor vesztésre állt, eldobta az almákat, s Atalanta felszedte őket a földről. Emiatt lemaradt.124
Erisz almája lehet a Heszperidák almája125 vagy csak aranyból készített gyümölcs:126 a díj konfliktust keltett Héra, Athéné és Aphrodité között.127 Az istenek Páriszt jelölték ki bírónak, ám ő hiába akart pártatlan lenni: Erisz aranyalmája lett a trójai háború kirobbanásának oka. Trója eltűnt, s felbomlott a műkénéi birodalom,128 igaz, a klasszikus irodalom a "szépségverseny" nélkül az Iliásszal, az Odüsszeiával és az Aeneisszel lenne szegényebb...
Még előző tanulmányunkban is gránátalmának gondoltuk az aranyalmát, de most a kérdés mitológiai aspektusból új megvilágításba került: az aranyalma folklórja minden bizonnyal Kréta szigetén született. Így a sokat emlegetett aranyalma (ha tényleg szabad botanikai fajra gondolni) a küdóniai alma, vagyis a birs (Cydonia oblonga).''
109 Czellár, K.: Az életfa az ókori képzőművészetben. In: Világosság, 1976/10. 630—639. o.
110 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória.
111 Teremtés könyve, 3, 2 ▪ vö.: Surányi, D.: A Biblia növényei. In: Vigilia, 1973/5. 311. o.
112 Homérosz: Iliász. I., 609 ▪ Pauszaniasz: Görögország életrajza. II., 38, 2. o. ▪ Apollodórosz: Mitológia. II., 4, 11. o. ▪ Hésziodosz: Istenek születése. 215, 518 ▪ Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV., 27, 2. o.
113 Apollodórosz: Mitológia. II., 5, 11. o. ▪ vö.: Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374—375. o.
114 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374., 138—139. o.
115 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 139. o.
116 Barnabás evangéliuma, 18, 298.
117 Ovidius: Átváltozások. X., 560.
118 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 179. o.
119 Eratoszthenész: Kataszteriszmoi. 1, 3. o.
120 Hésziodosz: Istenek születése. 275, 384 ▪ Kerényi, K.: Görög mitológia. 295—299. o. ▪ Euripidész: Héraklész. 396 ▪ Apollodórosz: Mitológia. II., 5, 11—12. o.
121 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 119—120. o.
125 Euripidész: Héraklész. 394 ▪ Graves, R.: A görög mítoszok II., 437. o.
126 Vergilius: Aeneis. I., 27.
127 Lukianosz: Istenek párbeszédei. 20. o. ▪ Apollodórosz: Mitológia. III., 1. o. ▪ Hyginus: Fabula. 92. o. ▪ Graves, R.: A görög mítoszok II., 423—439. o.
''Bár tiltott volt a középkorban az antik-pogány világ széleskörű ismerete és parázna művészete, de vívmányait mégis olyan nagyságok olvasztották a keresztény bölcselet tégelyébe, mint Aquinói Szent Tamás. A skolasztika atyjának egyik legnagyobb érdeme - mai szemmel nézve - Arisztotelész bujtatott formában történő "legalizálása"; ahogy nevezték: Arisztotelész "megkeresztelése" volt. A pogány filozófus munkái ugyanis "listás" könyveknek számítottak, ahogy azt A rózsa neve c. film gyakran megdöbbentő képsoraiból is kiderült. Szent Tamás filozófiájában ötvözte e, Krisztus előtti tudomány esszenciáját a saját keresztény világképével: átmenekítve ezzel Arisztotelész gondolatait.''
''Homéroszt és az ószövetségi genealógiákat fellapozva döbbenten szembesülhetünk vele, micsoda mérhetetlen múltvesztésre és lelki zsugorodásra ítélt korunk végletes individualizmusa. Az életlánc azelőtt megkérdőjelezhetetlen, sorsszerű tradíciója mára elmagányosodott tömegemberekre és csonka kiscsaládokra szakadozott, ahogy idegenként bukdácsolunk át egymáson naponta – emléktelen múltunkból jeltelen jövőnk felé tolongva... Eleinket s a tágabb rokonságot legfeljebb különc nagynénik, bogaras öregurak tartják manapság számon, s a „Honnan jöttünk, kik vagyunk, hová leszünk?” alig százéves, gauguini kérdése napjainkra bosszantó naivitásnak, mi több: kényszerzubbonyért kiáltó, elmekórtani példamondatnak hat... Holott van-e, lehet-e méltóbb kérdés ennél – eszmélésünk kezdeteitől tudatunk végső kialvásáig... Nincs rejtély, mely érdemesebb volna a faggatásra – igaz, nincs még egy olyan fogós feladvány sem, mellyel annyian hősies kudarcot vallottak.''
''Az életfa mint a világfa képzetének egyik változata, számos hagyományban előfordul: az élet hordozóinak – növények, állatok, emberek – egymást követő megjelenését ábrázolják az életfa szimbólumával. Az élet alapvető sajátossága, hogy képes újratermelni önmagát, s a vallási rendszerekben hangsúlyt kapott az élet felfelé tartó vonala a születéstől a növekedés maximális stádiumáig: a virágzásig és a termés beéréséig. A legszemléletesebb képet erre a növényvilágban találták meg, az olyan fák között, amelyek élettartama jelentősen felülmúlja az emberét. Az életfa legismertebb képe a bibliai Teremtés könyvében található: „És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép, és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának a fáját.”
ESŐ. Irodalmi lap. IX. évfolyam 4. szám (2006. tél)
Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Szepes Erika A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai II.
A megszemélyesítés mint az antropomorfizáció első fázisa
''A bináris oppozíciók felsorolásakor szó esett arról, hogy a különféle mitológiák kettős rendszerét hálókon (gráf) ábrázolják, és ezeket a hálókat egymásra vetítve meglepően sok azonosságot találnak. Szó esett már arról is, hogy a tér, ill. az időhármasságot egymagában képes szimbolizálni az az égig érő fa, amelynek gyökerei a föld alatt, törzse a föld színén, ágai pedig az ég felé nyújtózva a levegőben helyezkednek el. Időbelileg a gyökér a fa múltja, a törzse, az ágak, a levelek és a virágok a jelene, gyümölcse pedig a jövő. A kozmikus méretű és jelentőségű fa neve a mitológiai szakirodalomban világfa, de a következő neveken is említik: arbor mundi, kozmikus fa, élet fája, a termékenység fája, a közép fája, a felemelkedés fája (ehhez hasonlót láttunk a lótusz esetében: térbeli és spirituális felemelkedés egyszerre), égi fa, sámánfa, misztikus fa, a tudás fája (ez utóbbi kettő az Édenkert fájának epithetonjai), a halál fája, a bukás fája (szintén az Édenkertben), világ temploma, világ pillére, világasszony, világember. A középütt lévő törzs a fát két szimmetrikus félre osztja: a bal és a jobb paradigmáira, és ez a kétoldali szimmetria egyenesen vezet az antropomorfizmushoz: a világember és a világasszony megjelenése a fa alakjában erre mutat.
A világfa a mitológiai rendszerek szervezője, struktúrája, paramétere, melyen az alapvető szemantikai ellentétpárok két oldalán vertikálisan emelkedő fokozatokként (növény, állat, ember) sorakoznak. A függőleges paraméter ad lehetőséget a genealógiák elrendezésére és áttekintésére, a vízszintes struktúra a világ tárgyainak elrendezésére. A világfa mint rendező elv választja el a kozmikus világot a kaotikus világtól. (Tokarjev 1988: 268)''
''áteredő bűn, eredeti bűn: a teológiai szakkifejezés, az első embernek mint az egész emberiség képviselőjének bűne, mely mint kegyelem nélküli, bűnös állapot minden emberre átszáll.''
