"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jönősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?
"Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait, nem bízik a környezetében, érzi, hogy veszélyben van. Az emberi szívben is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzá szóljon, akkor inkább bezárva marad."
Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltűnt nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszűnt. . Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, a tárgyak józan sorfalát szép suhanásoddal szétsöpörted, jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé, jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter amit utamból visszaadtál mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi pálya amivel megrövidítetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek.
Párizs reagált és útjára engedte az Őszt. Lesárgult levelek intenek szép jó éjszakát. Ady is csak messziről néz vissza terhelőn. Megmondta rég: a magyar megöli magyarját.
Furcsa lépésekben bújnak meg az őszi rímek. Lesütött szemekben fellegében rekedt eső. Fogaim közt erjed a halál érdes íze. Tegnapon ülök, percekre bontva, szétesőn.
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Néha elsétálok melletted, öreg barátom. Te is csillagokba akartál kapaszkodni, És most itt állsz betonba ágyazva, Tar ágaiddal meredve az ég felé. Odvas törzseden ezer rovar rág, Nem leveled, gyűrűidet szaporítod.
Valaha szép voltál és sudár, Neked bókolt a pompás napsugár. Ágadon madár fészkelt, S énekelt, Óh, ifjúi nyár!
Neveltél számtalan virágot, Zengett körülötted sok-sok darázs. Leveled árnya alatt szerelmesek Váltottak csókot, S a beléd vágott szív sem fájt.
Gyermek mászott fel rád, Bújva a többi elől. Megfáradt vándor hűsölt alattad, S te mily boldog voltál.
Gyökereddel a földbe kapaszkodva, Álltad vad szelek támadásait. Fiatal voltál és erős, A felhőkbe vágytál, S most szomorún lehajlott vesszőkkel Nyújtózkodsz felém.
De nézd, egyik ágadon új gallyacska nőtt, Boldogan tör utat a fény iránt. Nincs veszve semmi, barátom, Olyan leszel, mint egykor rég. Jön új tavasz, új rügyek, Új álmok. Messze még a vég!
Metsző őszi szél csapkodja a fákat. A szürke ólmos égből hűs eső szitál. Tegnap még mosolygós nyár lengte e tájat, Ma már a sétányon ember alig jár. Ki jár is, gallérját fázósan feltűri. Emléket gyűjt, míg fedél alá ér A sziklák vájatában a Szinva muzsikál. Rá kecses táncot lejt a hulló falevél. Egy sudár férfi áll csak, a palánknak dőlve. Könnyű ruhájában fittyet hány a szélnek. Nem mozdul, bár az eső egyre jobban hull rá, Különös varázsa babonáz szemének. Attila áll ott, ki tűrni régen megtanult Már gyermeki lelkét égette a tűz Ki korán árva lett, ritkán melegszik fel Mégis az fáj nagyon, kit hazája is űz. Szava volt vádirat, fejsze, kalapács. Hivatkoztak rá, idézték félbe sorait, Éltében a hazának bús árvája volt, Míg gyötört lelkéből elfogyott a hit. Régen volt! Sorsával perelni nem tud már. Bronzruhájáról az eső, mint sós könnye pereg. Szomorú szemét, gyötört arcát kérdem: Ha ma élnél, mire tanítanád meg népedet?
hány szerelmes szó hervadt hazug feledésbe hány édes pillantás csorgott végig bánatos arcokon és hányszor érezted mindennek vége lelked vére szivárog bánatos alkonyon
hány hang tapadt meg forrón izzó torkodon hány keserű dal halt el némán halványkék ajkakon és hányszor indultál ismeretlen utakon előre lábad lendült, de csak körbe jártál elhagyott nyomokon
hány árva pillanatot hittél öröknek hány magányos órát éreztél sivár nyirkos börtönnek és hányszor rajzoltál fájó jelenedbe égő kérdő jeleket miközben félelmeidtől nem láttad mennyire szeretnek
hány álom veszett el a lemondás szigetén hány kikötő maradt üresen míg vakon hánykolódtál a boldogság tengerén és hányszor hitted itt van már a part pedig az a vágy, az a sóhaj nem is Téged akart
hány dal van még mit játszhatok Neked hány táncot járhatok önfeledt-boldogan, lebegve a föld felett, Veled és hányszor szoríthatlak magamhoz amikor vége, megint kacaghatunk boldogan egymás szemébe nézve
Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.
Szerelme ág, nem moccan a lombja, légy te szellő: hajlítsd a karomba. Szerelme rét, aszály-ölte pázsit, légy te zápor s újra kivirágzik. Szerelme jég holt színén vizeknek, légy te napfény amitől fölenged.
Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.