Az életednek van egy titkos csúcsa, Mely rejtve őrzi boldogságod, Egy sziklafok, ahonnan Te az élet Töretlen teljességét látod, Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa Köröskörül őserdő, ősbozót – Keresztül-kasul vágtató csapások, A sok hamistól nem látni a jót, Isten előre ment, a csúcson vár be – Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa, Hová a mélyből kibukkan fejed S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. –
Egy arc derűje lelkembe ivódott: Őserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Kihűlt és megkövült a rengeteg. – De mit most tárnamélyről felhozok: A fekete gyémántban napmeleg: Az a mosolygás lappangva remeg.
Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék, de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok. Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd, de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt. Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél, de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos. Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék, de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat. Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk, de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme. Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk, de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon. Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp, de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz. Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel, de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled. Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal, de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz. Azt akarod mondani, szinte bármit megtettél volna értem, de csak azt mondod, az eddigieknél többet nem várhatok el. Azt akarom mondani, csak a szeretet maradását várom, de azt mondom, neked minden más fontosabb maradt nálam. Azt akarod mondani, te törekedtél, próbáltál, közeledtél hozzám, de csak azt mondod, bármit tennél, nekem úgysem lenne elég. Azt akarjuk mondani, együtt még ez az egész jóvátehető, de végül azt mondjuk, elég volt, a szerelem magában nem elég
Alig pislog már lámpánk kormos szeme s födetlen asztalra bukik homlokom, homlokom, amelynek ráncaiban a szomorúság éhes madarai élnek.
Még ébren vagyok és hallom, hogy csipegetik maradék morzsám, búgó hangjuk, mint az anyák zokogása: kiktől elmarta gyermekük a falánk nyomorúság.
Ők az én tanuim, ők tudják szenvedésem s éjfélkor sírva így telepednek hozzám – de mért röppennek most hirtelen magasba, miért oly vidámak, mitől fényes hangjuk?
Ó, tudom már, hallom: a messzi tereken májusi ének kél a keserű szájakban s hullámzik, mint szellő, de viharrá válhat, mely morzsákká tépdesi börtönünk falait!
Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan árnyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hajlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben –
ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben.
Közel a nap ha hátranézek, Hatvan év térdel már mögöttem, Tudom, jégcsapként csüngenek majd December ereszén a percek – Milyen fiatal az apám! Tizennyolc évvel ifjabb nálam, Ülünk a piros plüssdíványon Egy csillagon, egy volt szobában S mert fölizzik a kis vaskályha, A falakról a dér lemállik, Szívem fölenged, s szólok én:
A légben lenge vé alak, úgy vélnéd, vándor vadludak – de nézd: szárnyuk mily ingatag s nem is rikoltnak, nem libák: a sűrű, alvadt csenden át csak pelyhes felhők szállnak – majd ők is csendé mállnak.
Mert ág se moccan, szél se jár, mozdulatlan piheg a táj. De a tenyérny fű alatt népekkel dús országutak: munkába indul, harcbaszál hangya, cincér, szarvasbogár. S mélyebben, a föld húsát ezer csatorna sebzi át: rejtett utcák, terek között vakondok és hörcsögök s fürge mezei egerek – mit tudsz róluk, mond, ismered e bújó s örök életet, amely harcol, szorong, remeg ott, hol már szemednek: a túl s hol a szemednek már: alul?
S ti füvek, lombok, levelek, tudhatod milyen óriás, ha egy hangya útjába áll, a páncélos szarvasbogár?
S ti füvek, lombok, levelek, ha érthetném a nyelvetek, a zizegést, a lombsúgást, a lengő nádat és a sást – bókol az erdő, vagy perel, ha ezer levél kerepel?
Gőzölög az alkony. Merülök. Megszólal fennen egy tücsök. Cérnányi hangja, mint patak futkos még a lombok alatt. De egyre, egyre szélesebb s hogy már kútmélyű este lett: csattog s szétömlik, mint az ár – tücsökzenévé vált a táj! Őt zengik rétek, fák, hegyek, holdként ő száll a föld felett, hold-szemmel nézi: mily parány, ki én vagyok most, a magány…
s úgy tűnik immár, fű alatt fekszem… fölöttem pók szalad.
Nem volt első szó, nem volt első író ember, nem volt első alany és nem volt első tárgy. Hirtelen erősödött adattá számtalan dolog a térben, amikor a szabályos kézmozdulatok előtti korban alászállt a kép, ismétlődő hangokat hozva magával, majd szavak vonultak el mellette a levegőben, és megpihentek a hallójáratokban. A pupillák mögött mondatok várakoztak, mint lelassult halak a tó befagyott jege alatt. Aztán a fény forrósodni, a jég repedni, rajta a vonalak pedig írni kezdtek. Egy falka elhitte, hogy nem állat többé.
Ez a hasadás azóta dolgozik a fejben.
Szabályos sorokban világlanak fel szavak, mint reggeli fények a sötét redőnylécek között. A történés képpé, a kép pedig üzenetté lesz, majd érzések áradnak szét a múlt hideg jeleiből. Egy erő összehúzza a pupillákat, s a szem már nem képeket lát, a rajzok összekapaszkodnak. Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen, ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek, főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel, aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem. E rituális beismerés örökösei vagyunk.
A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.
A nyelv, mint jégfelszínen a pára, a folytonosság vizét leplező súly zavaros meghosszabbítása. Emberhang tölti be a levegőt élettel és halálfélelemmel, az írás pedig átörökít egy-egy végzetváró képletet. Legkedvesebb főneveinket kegyetlen igék kísérik, és hihető melléknevek tapadnak rögzült számsorokhoz, melyek összekötnek bennünket a csillagokkal. De ki érez majd bármit is nullákból és egyesekből? És milyen büntetés vár a berlini zsidó múzeum vakbuzgó robotjára, amelyik ateista létére szüntelenül másolja a Tóra szent szövegét? Vagy milyen áldás?
Most hogy magunkra maradtunk herceg beszélgethetünk végre mint férfi a férfival bár a lépcsőn heversz és annyit látsz csak mint a halott hangya Soha nem tudtam mosolygás nélkül gondolni a kezeidre s most amikor a kövön hevernek akár a lehullt fészkek éppoly védtelenek mint azelőtt És éppen ez a vég Külön hever a két kéz Külön a kard Külön a fej és külön a lovag lábai puha papucsban
Katonatemetésed lesz bár nem voltál katona ez az egyetlen rítus amihez értek valamicskét Nem lesznek gyertyák sem ének gyújtózsinór lesz és dörrenés az utca kövét söprő gyászlepel sisakok vasalt csizmák tüzérlovak és dobpergés dobpergés tudom nincs ebben semmi szép
ez lesz az én hadgyakorlatom a hatalom átvétele előtt torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kissé
Akárhogy is meg kellett halnod Hamlet nem voltál életre való kristályfogalmakban hittél s nem az ember-agyagban folytonos görcsökben éltél mint aki álmodik rémképekre vadásztál mohón haraptad a levegőt és kihánytad nyomban nem tudtál semmit ami emberi még lélegezni se tudtál
Most nyugton vagy Hamlet megcselekedted ami a dolgod és nyugton vagy A többi nem néma csend hanem az én dolgom a könnyebb részt választottad hatásos tőrdöfést de mi a hősi halál az örökös virrasztáshoz képest hideg almát markolva a magas trónszéken a hangyabolyt figyelve meg az óra lapját
Ég veled herceg vár rám a csatornázás terve s határozat a kéjnők s koldusok ügyében és egy jobb börtönrendszert is ki kell találnom mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön
Elmegyek a dolgomra Megszületik ma éjjel a Hamlet-csillag Sosem találkozunk többé ami utánam marad nem lesz tragédia tárgya
Nem köszönhettünk nem búcsúzhatunk őstengeri szigeteken élünk s a víz a szavak mit is tehetnek mit is tehetnek herceg
1. Kőre koppant világok gurulnak a lábam elé: melegbarna óceánok mosnak sápadt partokat. Ki érdemelné meg, hogy egyet tenyerébe véve, szívformájú szigetében fölfedezze arcodat?
2. Folyó feketedik, halkan hűl az est, szelíd színeivel fehér falra fest. Levelek úsznak el: tölgy, gesztenye, nyír, s mindegyiken ott ég pár csöpp hetyke pír.
3. Makulátlan kékre vetkőzött az égbolt, lehorgasztom magam, szégyen súlya húz. Megszürkült szememből peregnek a percek, míg egy feszült ágon lassan peng a blues.
4. Szél kergeti a leveleket, levél kergeti a szeleket, zizeg a szél, zörög a levél, zizeg a szél, zörög a levél.
Tér fürdeti a verebeket, veréb fürdeti a tereket, tocsog a tér, vacog a veréb, tocsog a tér, vacog a veréb.
Vizek tükrözik az egeket, egek tükrözik a vizeket, dadog a víz, didereg az ég, dadog a víz, didereg az ég.
5. Csöndes délutánba tunkolt tölgyfaágról sűrű napvilág csorog, s alatta a mézillatú tarkaságban kócos árnyék ácsorog.
6. Fenyőcsúcsok csiklandoznak bágyadt bérceket, arany bükkös fogja fel a foszló fényeket.
Fenyő és bükk árnyékában vándor lépeget, tekintete fogja fel a fáradt-kék eget.
7. Ráléptem, hát megroppant a levél gyönge gerince, nem görgeti tovább az úton kerge szél. Törött teste elvegyül a járdaszéli szemétben, se nyárról, se fáról, se mennyről nem mesél.
Ma átmentem a tű fokán. Ám amit ott találtam a túlsó oldalában - most már: innenső oldalán (visszatekintve - láttam) még sivárabb is volt talán - a tű foka meg én - mint annak idején az indulási oldalon. Mivel az a remény mely átpréselt a tű fokán a tűfok túlsó oldalán maradt...
ritka szép nap kedvemre való nem zökkent ki semmi önmagamból
íróasztalom a hold s egyetlen hosszú út a tejút melyen én és a gyermek görkorcsolyázunk mintha híd lenne az út mellette se erdő se rét mellette semmi csak lebegés
látóhatár sincs amibe nézésünk beleütközne belátjuk a világmindenséget az eleje a végénél
a csend akkora szájmozgásunk csattogásként szól csillag csillag mellett de angyal sehol
régen egy könnycseppben laktunk... de ezen a nyári forróságon elpárolgott s csak mi maradtunk ketten, nem meztelenül csak kifosztva, bezárva egy maréknyi ósdi közhelybe s egy rég halottnak hitt vágyba
emlékszel a könnycseppben ott volt a sós tengerek minden titka Odüsszeusz édes bánata a nimfák leple s az inga nem járt nem beszélt nem volt óra hogy szememről a ködöt s a szivárványt örökre leoldja
mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat némi rútság és sok önsajnálat fonnyadó hús és sok vacak óra hol bárd az inga s a szele súrolja szinte percenként a tarkód s a kényszer, hogy valamit akarj ott hol már régesrég nem lehetsz
pufók hold bámészkodik a park fölött kíváncsi kamaszként mi jön ezután mert jöhetett volna ámde mégse jött üldögéltek csak egymás mellett sután majd a félszeg mozdulatot “jaj ne itt” sóhaj vágta ketté a sóhaj mindig segít hirtelen szél futott át a lombokon “bocsásson meg talán nem volt rá okom lehet az illem vezérel nem szivem talán tévedek de mondja meg ki nem bárhogy is lesz én barátomnak tudom lehettünk volna egymásnak többek is de hagyjuk ezt most már minden szó tövis amely mélyre hatolhat és megsebez ne akarjunk többet maradjon meg ez elképzelhetjük megtörtént ami nem én nem is tudom mi történik velem”
*
úgy néztél rám mintha kútba néznél mélyre ahol a tiszta víz fakad egy pillanatig nem voltam észnél nem tudtam ez most valóban te vagy ennyire kiszolgáltatod magad vagy tettetés csupán az egész bár nem vall rád játszol velem a szív (agy) olykor túlontúl merész
minden folytatódik vagy épp elkezdődik talán egy ígéretes délelőtt egy álmos délután nézünk a tovarebbenő lepke – perc – után helyet keresve suta mozdulatnak kósza gondolatnak tétova érzésnek mily soknak tűnik olykor a kevés máskor meg a sok milyen kevésnek nézem tarkódon riadt kis pihe babrál rajta a fény nem megy az idő semmire kaland ez de ha én de ha te nagyon vagy most mert akarlak túláradó örömmel formázlak meg magamnak remélhetőleg nem azért hogy valaki mást – engem – igazolj de épp ezért vagy ennek ellenére miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel nekünk legyen a legjobb minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot a másikban és magunkban két ember nem sok és nem is kevés csodához és csalódáshoz épp elegendő
*
mindennek eljön az ideje ideje jött a feledésnek új érzésnek lettem a helye vágyak – hol sietnek hol késnek elveszett szavaim ne keresd napot tetőz be minden est és új napot kezd a reggel ami volt – szép – ne feledd el szél és rigó hussan a lombból valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból
Mondjátok: nem volt jobb, se több… Lehet! Nem kell hullatni hazug könnyeket. Éppen csak ember, mint akárki más. Nem vittem zászlót, és a rohanás fáklyát nem szúrt kezembe. Nem mentem semmi árral szembe. Itt jártam, erre… s nem mutatja semmi. Lépteimet, mint pille léptét, az útifű is elfelejti
Szép őszpiros ma is az erdő, pedig tavasz van. Nézd, mennyi rossz csira s kesergő vágy pusztul el, míg a tavaszban egy-két didergő virág kikel. Nézd, ami volt, hogy harcol, amíg az új elől eltakarodik, – nézz és vigyázz: gyilkol a harc és gyilkol a béke és a törvény egyszerüsége, ha belelátsz, a te jövődből is eleget megmagyaráz.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, láztalan érés szenvedélytelen gyermekei, kik mozdulatlanúl s rejtett szemekkel vizsgáljátok a sűrűitekben járó idegent, a féreg-embert, óh, fogadjatok testvéretekké!… Én megvetem a véres kapkodást, a kéjenc, falánk, izgága húst, a hangos, lázas és erőszakos életet s magamat: igazi hazám a kristályok és sejtek világa, az alakzatok rendje s zenéje, és nem közönyös szemmel nézem a forgó évszakok mindig különböző és mégis-egy, örökké ártatlan szépségeit. Én ismerem a ti nyelveteket; előző életemben én is azt beszéltem, és ha felejtettem is, tudom, hol a Föld jós köldöke, és nagy hallgatása ma is ismerős. Közétek vágyom, – óh, fogadjatok testvéretekké: jobb s más életet keres, aki hozzátok menekűl: nem gyávaság vezeti: tudja, hogy minden fűszál csábító intelem, mult és jövő, és isten közele: tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, mint a véré, és mégsem üres álom.