|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44649
|
Medgyes Lajos
AZ ÉV UTOLSÓ ESTÉJÉN
Oh, mint rohannak az évek!
Mint jár le minden itt alant!
Öröm, kedv, játszi remények,
És az élet egy pillanat;
Csak te vagy végtelen, oh Isten!
Benned semmi változás nincsen.
Elmúlt egy esztendő ismét;
Mi jó volt benne: oda van!
De mik a szivet megvérzik,
Ég a seb dobbanásiban!
Az enyhület csak tőled szállhat.
Szerető lelke a világnak!
Előtted állok remegve
Az évnek végső alkonyán,
Könnyek szöknek fel szemembe
S imádlak téged jó Atyám,
Örökléted mély tengerének
Csöppeiből hullnak az évek.
Ki tudja, élek-e még én
Több esztendőt a nap alatt?!
Vagy tán ez évnek eltüntén
Éltem napja is elhalad!
Oh, kétes sors! oh, titkos végzet!
Oh, változó, oh tünő élet!
De bár ha összedől a föld
És megroppannak az egek,
S a rémület mindent eltölt –
Én még akkor sem rettegek.
Lelkem a dült romokon által
Hozzád örök honába szárnyal.
Új aranyhárfa [62.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44648
|
Medgyes Lajos
AZ IDŐK JELE
Forr a világ, nagy napok jőnek,
Mint villámtelt fölleg ha jő.
Oszlopai a vén időnek
A rázkódástól összedőlnek,
Uj fénylőbb korszak áll elő.
A zsarnokok hiába vágynak
Elnyomni a közszellemet.
A nap, ha már egyszer föltámad,
Fényárját az éji homálynak
Kioltani többé nem lehet.
Átfolyta már a vér a földet
Napkelettől enyészetig;
Miktől milliók porba döltek,
Az ágyuk végkép elmenydörgtek,
A számadás következik!
Fejök büszkén emelik égre
Mindenfelől a nemzetek;
A cél, mért küzdtek, el van érve,
Kezet fogtak szent szövetségre
Nagyok, megdönthetetlenek.
Munka, müveltség, szűzerényben
Versenyre szállnak szabadon,
Mézgyűjtő méhek seregében
A heréknek helye nem lészen,
Vész a rest, él a szorgalom.
Létfáján az emberiségnek
Lemetszik a töviseket,
Az űzérek háttérbe lépnek,
Nem lesz nyoma vad üldözésnek,
Áthat mindent a szeretet.
Mely zárva volt, megnyilt a pálya,
Önkény s ármány pusztulni fog.
A testvérszivek Miatyánkja
Az ég kupját keresztül járja
S alá néznek az angyalok.
Magyar költők 19. század. 1.,
1872. április 18. [538-539.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44647
|
Medgyes Lajos
TÉLEN
(Allegória)
Nem szeretem én a telet,
Rabság színét hordja a föld,
Folyam, csermely, erdő, mező
Jégből, hóból rabláncot ölt.
A természet föl-fölsikolt
A rabság vad fájdalmiban;
A vészben, mely ordítva sír,
A természet panasza van.
Jön nemsoká a szép tavasz,
S kitűzi fényes zászlaját,
S folyam, csermely, erdő, mező
Levetkezi a rabigát.
S a természet meglelkesül,
A vészből örömdal leszen,
A szabadság örömdala,
Mely összezeng völgyön, hegyen.
Oh ekkor én is elhagyom
Szobám, hová a sors vetett.
S imádom a szabad tavaszt
És a dicső természetet!
A bátrakhoz leszáll az Isten,
1853. január 13. [29-30.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44646
|
Medgyes Lajos
NEMZETI DAL
Föl, nemzetem! Föl szebb jövőre!
Föl, nemzetem! föl, élni kell!
Elég volt immár sindevésznünk;
A rút halált kerüljük el.
Múltunk vesztén mért búslakodnánk?!
A tett koránya virradoz;
Fönnen kiált a szent szabadság
Ezüst színű zászlóihoz.
(. . .)
Mennyi bennünk az ész hatalma!
A büszkeség! a becsület!
Az égnek válna szégyenére
Elhagyni egy ily nemzetet.
Föl! dobbanjon hangos verésre
Szívünk, mint régen vert vala;
Üljön méltóság homlokunkon,
Legyen parancs a nép szava.
Ősének lelkét híja vissza,
S forrjon eggyé minden magyar:
A bátrakhoz leszáll az Isten,
S meglesz a dicső diadal.
Föl! küzdjünk egy szív-, egy lélekkel
Egyért! a nemzetéletért.
Rettentők leszünk egybeforrva;
Megnyerjük a szép pályabért.
S fényben ragyog fel Budavára,
Bámulják a föld népei,
S kül- s belviszály nem fogja többé
A hős magyart megdönteni.
A bátrakhoz leszáll az Isten, 1846 [22.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44645
|
Mécs László
NYÍRFÁK
Ismerjük őket jól: mindég izlésesek,
fehérek, finomak, átszellemültek,
akár az üdvözültek.
Isten vidám, midőn ily fákat ültet.
Ismerjük őket jól: hegyek lakói ők,
lapjára az angyalkék ég-papírnak
szép szőke rajzot írnak
s ha jő az ősz, aranyló könnyet sírnak.
Ismerjük őket jól: bűntől borzonganak,
az álmot is már szinte-szinte zajnak
veszik s egy cinkefajnak
fészkét tűrik csak hónalján a gallynak.
Ismerjük őket jól: mily halk zene remeg,
midőn ezernyi fény-húrú levélnek
kis hangszerén zenélnek
a fény-vonócskák s hegedűt cserélnek.
Ismerjük őket jól: s örök rejtély nekünk,
hogyan kerül mocsárba kettő-három
s gyökérzetük a sáron
alulról szentséget szí mindenáron!
Mi éjjel álmodunk s a Hold felhők felett
magához csalja megsemmisült szivünket.
Piros szivek repülnek
és megpihenni e nyírfákra ülnek!
Kolibri-szíveket vadászni vérívó,
bagolyszemü vámpír-rajok suhannak.
Szegény szivek! Jaj annak,
kit e vadorzó rémek megrohannak!
Én tisztelem a tiszta nyirfa-lelkeket,
kik lombhajukba csillag-fésűt tűztek.
Beléjük száll a Szűznek
hatalma és boszorkányt, rémet űznek.
Varázsuk: a piszok-iszony! Izlésesek,
fehérek, fínomak, átszellemültek,
akár az üdvözültek.
Isten boldog, midőn ily fákat ültet.
Az erdő poézise [140-141.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44644
|
Mécs László
VISSZA A CSENDBE!
Úgy voltam az örök Csendben
mint a káosz az Istenben,
melyből aztán Ő teremtett
csodákkal telt csillagrendet:
köztük a kis Föld-bolygónak
Napos-Holdas menetrendet.
Sok milliárd évig forgott
Földünk ember nélkül: boldog
csendben – később megrakottan
bűnnel, bajjal. Kihullottam
a Nemlétből, mint fészkéből
a fióka s ordítottam.
Kik hallották vad sírásom,
mint új, apró messiáson
mosolyogtak mind egy szálig;
s igaz volt, mit Madách állít:
az újszülött mind messiás
s pimasszá csak később válik.
Nőttem. Vitt a vágyak lába
Hiúságok vásárába.
Tilalomfák kiabáltak:
„Vigyázz, mert itt Sátán bált ad:
Szerelem, Pénz, Hatalomvágy
bokáz s bóvli bájjal áltat.”
Jártam, mintha minden lárma,
zene mélyén a Csend várna
legendává tömörülten:
én a lármát túlfütyültem
– s bábbá, mint a hernyó selyme,
a csend mégse vált körültem!
Azt fütyültem, hogy mily jó itt!
Virág bájolt, szárnyas ló vitt,
Dávid hárfázott a Holdban;
egyet-kettőt kurjantottam
s kinyíltak a szívek, lelkek:
mindjárt tudták, hogy én voltam.
…Most a Föld: bolondok háza.
Lovam lassít, nem cifrázza.
Jajt kiáltok. Itt a vége
minden zajnak. Örök béke
Ős-csendjébe készülődöm.
Vár az Isten Csendessége.
Vissza a csendbe, (1976 előtt) [175-176.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44643
|
Mécs László
FEBRUÁR VÉGÉN
Halálos halkan hull a hó.
– De belerikkant egy rigó:
„Ébredj, sok lustán álmodó
rügy, bimbó, fütty-, szín-dáridó!”
Meghallja a téltemető
virág; elsőnek ébred ő,
bimbót sodrintva szúr fel ő
s lyukas lesz a hószemfedő.
Utána a víg hóvirág
csöpp hagymából szökkent csírát,
szárat, míg a hóból kilát
s fehéren szól: „Vivát világ!”
Mátyás a nép-naptár szerint
jégtáblát lelt s tört szét megint;
Zsuzsanna hóseprővel int
s pacsirtát égre penderint.
A cinke cin-cin-cin-t fütyül;
száguld a szél a domb mögül,
fákon rügy-kottát hegedül,
– de csak a som nyit egyedül.
Sötét sürüben egymaga
a somfa! Arany ballada:
vér-termést rejt, mint garmada
bajok közt skót bárdok hada.
Ily arany-balladás talány
lehetett rég bakfiska-lány
korában álmodó anyám
bokros bajok hegyoldalán.
Lejtőn arany som-folt… Alant
szívem: tört szárnyú vadgalamb.
Gubbaszt, mert mint más csintalant,
nem hívja már Tavasz, kaland…
Vissza a csendbe, 1971 [174.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44642
|
Mécs László
AZ ISTEN ÖSVÉNYEI
Az Őskaoszban szundikált
a Mindenség: csillag-csírák,
Tejút, Nap, Hold, ember, virág,
minden mi létre, fényre várt.
…S az Isten Lelke egyszer intett,
s a fényre kezdett hívni mindent.
Azóta minden menekül
mindentől, ami zűrzavar,
mi zsarnokság, mi éjt kavar,
csírát öl, mint rothadt avar,
mi kételyt kormoz és Miértet,
mert a Kaosz még itt kísértget.
Azóta minden fényre tör.
Az éji lepke látja: láng
lobog bent, s mint legény a lányt,
tudós titkát, világtalányt:
bámulja és boldog körökben
bolondosan feléje röppen.
A zsarnok tél dühöngne még:
haragja tart! – S egy hajnalon
erdők mélyén, hegyoldalon
a Számpó, a csodás malom
fényt őröl, és a hóvirágszál,
som nyitni kezd, s egy lepke rászáll.
Szép az Ezeregyéjszaka
– de a legtündéribb Mese,
ha a Mágnesek Mágnese,
a Fény vonz, mint Isten keze:
s kicsalja emberből a Szentet,
földből a tücsök-regimentet.
Sokfélék Isten útjai.
Lehet nagy, vagy tenyérnyi út,
míg egy virág a fényre jut,
vagy barlangból forráska-kút
világba fut Niagarának:
szivárványos világcsodának!
A Menetrend zord és kemény:
az Úr sziklás ösvényein,
a kétkedés örvényein,
lápon, bűn-piszkon át megy ím,
ki fényt vár, mit nem adnak ingyen:
féltékeny fény-bankár az Isten!
Pált Damaszkuszban dobta le
a gőg s a ló: feküdt vakon,
– de új hitén, mint ablakon
át fény zúdult rá egy napon!
S míg fényt habzsolt: miféle koszton
élt Norbert s tévelygő Ágoston?
S hol járhatott a Jobb Lator,
Magdolna, Krisztust éhező
Papini, s későn érkező
sok más: Babits, Szabó Dezső,
végpercben gyónó Kosztolányi,
míg égi fényt tudott találni?
És én? Hányszor fogott a Bűn
ösvényén eszme-zűrzavar,
szirom-farsangból lett avar,
bengáli lángból lett badar
borongás! Csak a Fények Atyja
tudhatja, ki mind számontartja!
Ó Istenem, te Hármas-Egy!
Talán végső ösvényemen
megyek most: kérlek, kegyelem
ragyogjon rám, hogy végtelen
Fényedbe mágnesezze lábom,
ha nem vár több út a világon!
Aranygyapjú, 1968 [381-382.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44641
|
Mécs László
TAVASZI TANÁCS
„A mennyek országa
Bennetek van.” (Biblia)
Tündérhonért nem kell messze menned.
A mennyország is közel van: benned.
Mozdulnod sem kell, hogy csodát láss ott,
hol csodátlan éltél. Jöjj ma vélem,
megmutatom, hogy csinálják mások.
Nézd a hernyót: falta a nyers lombot.
Remete lett s ekkor szárnyat bontott
belőle szebb énje: a szép lepke.
Más lett étke: nektár, méz és illat,
mert fölszárnyalt szebbik énje: lelke.
Nézd a nagyfát: Téli fagyok tüntén
most lép ki a bennerejlő Tündér!
Honnan vette? Csak magából! Szépen
kibontja a bennerejlő Májust
s ott áll Tündérország közepében.
Éppúgy van az emberben a lelke,
mint fában szín, hernyóban a lepke.
A túlvilág nem más világ! Itten,
benned van! Más állapot kell s lelke
étke más lesz szeretetben, hitben.
A mennyország benned van. Őszintén
hidd s az Isten is benned lesz szintén.
S ahol ő van, percek alatt bent is,
kint is tavaszodhatsz mint fa, hernyó.
Másvilágba csöppensz s lehetsz szent is.
Vissza a csendbe, 1962 [120.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44640
|
Mécs László
LEVÉL A MEZŐK LILIOMAIHOZ
Boldog húgocskák, bájos mezei
liliomok, Jézus kedvencei!
Egész világ előtt a hegytetőn
szépségtekről beszélt becézgetőn.
Nem volt királynőn, tündéren soha
ruhátokhoz hasonló szép ruha.
Műkertész mégse tenne titeket
kirakatába mint legszebbeket.
Jézus megtette. Földből vétetett,
de fényre éhezett szép testetek,
s Nap, Hold emlőjét jó volt szopnia.
Fénytől fogantok, mint Szűz Mária.
Ti mosolyogtok, ha világvihar
tipor meg, vagy bivaly patáival;
holt bájatokra bőg a szörnyeteg,
míg égbe illan illat-lelketek.
Húgocskáim, tudjátok hol lakom?
Pokolra nyílik három ablakom,
s mégis: a hit, remény s a szeretet
tárt ablakán át látom mennyetek.
Meghalt apám-anyám: Holdam-Napom,
fény-kosztom pár csillag-szívtől kapom,
s az elmúlás hull, mint éjszín homok.
Imádkozzatok értem, liljomok!
Aranygyapjú, 1962 [363.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44639
|
Mécs László
BESZÉLGETÉS A TÉLI FÁKKAL
Kószáltam kerten, berken át.
A hó csikorgott. Téli fák
mormoltak víg litániát.
Megkérdeztem: „Ti téli fák,
mit zengtek? Nincsen ok panaszra?”
– „Nincs: készülünk az új tavaszra!”
„Napisten holt: A testetek
csupasz: kilátszik rengeteg
görcsös golyvátok, sebetek:
reszkettek, mint a lázbeteg
s nem vágytok mégse seb-tapaszra?”
– „Nem. Készülünk az új tavaszra!”
Fagyott a gyökér-kamara.
Hó hull reátok és dara.
Rügyet gyilkol jég, zúzmara.
Bosszant szél-ördögök kara:
mi ád okot mégis vigaszra?
– „Hogy készülünk az új tavaszra!”
„Nagyböjt van most: hát böjtölünk.
Zsoltárral unalmat ölünk.
Rügy-embriókat rejt ölünk.
Minden bút, bajt kiböjtölünk,
fütyülve minden szél-kamaszra:
így készülünk az új tavaszra.
A Nap föltámad s megmarad.
Megesszük a napsugarat,
és lesz belőle kék, smaragd,
bíbor báj: diadalt arat
az életvágy, ha nincs kiaszva!
Így készülünk az új tavaszra.
Nemcsak bámuljuk a Napot,
mint Istent hívek és papok,
de meg is esszük a kapott
malasztban!! Vontatott
jeremiádnak semmi haszna!
Te is így készülj a Tavaszra!
Sebes bár főnk, lábunk, fülünk,
– megváltó-rügyet rejt ölünk.
Szépségversenyre készülünk.
Tavasz jöttén szűzen szülünk.
Csöpp messiás-rügyek malasztja
csodákat csókol a tavaszra!”
Aranygyapjú, 1961 [345-346.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44638
|
Mécs László
MÉG SÜT A NAP
Még süt a Nap. Ki itt marad,
még sok szívből kap sugarat.
Még sok virágból süt a báj.
Mégis, miért hogy fáj a lét,
s a dolgok mélyén fáj a táj?
Az ég egy nagy váróterem.
Elszáguldott nagyhirtelen
a tavasz-expressz és a nyár,
s az ősz is már befűtve vár:
köd füstöl s fanyar krumpliszár.
A zengő sürgönydrótokon
sürgönyt kapott a sok rokon:
sok fecske, csíz – s nagyhirtelen
eltűnt akár az ifjúság
s az ifjúkori szerelem.
S ott ült apám, anyám szíve,
és elrepültek messzire.
Panaszra nincsen épp okom,
de szívem sokszor nyugtalan,
s megül a sürgönydrótokon.
S most készülök, bár nincs okom,
mint annyi millió rokon.
Bár süt a Nap, s még int a báj,
a dolgok mélyén fáj a táj,
a Menetrend s a nagy Muszáj.
Aranygyapjú, 1960 [343.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44637
|
Mécs László
ŐSZI ALKONY
Agyvérzése van a Napnak,
némán búcsút int a tájra.
Arany sugár-trombitája
nem harsogja már a fényt.
A Föld-vulkán lárva kérgén
felbűvölte, megérlelte,
mi jót rejtett a Föld lelke:
almát, búzát, bort, mesét.
Nyugodtan megy. Lent a földben
tavasz-álmot hagyott hátra:
gumót, hagymát; fent a fákra
rügyet csókolt és reményt.
Így volna jó egyszer némán:
titok-rügy, tulipán-hagyma
mélyén tavaszt, reményt hagyva,
áldó csendben tünni el.
Vissza a csendbe, 1958 [95.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44636
|
Mécs László
EMLÉKEZZÜNK AZ ÉLŐKRŐL
Nem születtünk e világra csak-magunkért egyedül.
Bolond az, ki boldogságról csak-magának hegedül.
Az önzőnek boldogsága, mint eltévedt napsugár,
megfagy a nagy világűrben, ha egy bolygót nem talál.
Hollószárnyon száll a sóhaj egy szeretett szív felé
s csodamadárszárnyon tér meg a sóhajtó szív felé.
Ha van kivel koccintanunk, jobb a bor mit lenyelünk.
Ha van kivel paroláznunk, melegebb a tenyerünk.
A szeretet nem tormába szorult féreg: örökebb,
istenibb, ha fodrozni tud mennél messzibb köröket.
Tündértóba dobták szívünk, kört vet: ez a kis család;
ehhez küldjük először az emlékezés angyalát.
Senki sem tud úgy szeretni végig, mint a vérrokon:
mert az Isten cimbalmoz a vér-hálózta húrokon.
A második szeretetkör, zengő hullám a Haza.
Minden magyart boldogítson bora, csókja, igaza!
Minden magyar egymást féltő egypásztorú nyáj legyen,
mint a Hegyi Beszéd népe Jézus körül a hegyen.
A harmadik szeretetkör a világnyi nagy család.
Küldjük hozzá a testvéri emlékezés angyalát.
Minden népnek úgy lehet csak egy-családdá válnia,
ha naptárja, menetrendje egy lesz: a szent Biblia.
De a nagykör nagyban kell csak, mint szép Álom, Délibáb,
mely, ha megvan, szebb lesz tőle a hazányi kis világ.
Szívünk nem Nap! Zseblámpányi fényszórója kis teret
csókol össze egy-fénykúpba. Napként csak Isten szeret!
Vissza hát az álomkörből a Tiszához, vissza hát,
hol tokaji borral koccint a boldogság vissza rád.
Kinek anyja Hungária, legyen féltett rokonunk!
Amióta megszülettünk, halál felé rohanunk
s a fekete rohanásban legpirosabb perceink
azok, mikor meg-megállunk, hol egy rokon szíve int.
Gondoljunk rá nemcsak akkor, ha adója, voksa kell;
vagy robotkor, hol csak karja s Olcsó-János-volta kell;
vagy hajtónak, ha vadásznak mindenkori nagyurak
s az emberek millióit hajtatják mint a nyulat.
Gondoljunk rá áldomáskor, kedvvel, mely forr s forral is;
érdemrend és bók-osztáskor: dicsfény-érlelt borral is!
Koccints borral, bajjal, bájjal: ökör iszik egyedül
s bolond az ki boldogságról csak-magának hegedül.
Magyarok misekönyve [51-52.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44635
|
Mécs László
A VÍZCSEPP ÉNEKE
Miséző kisvirágnak kelyhébe harmat is hull,
míg mézzé változandó fényt tölt belé a Nap.
Így tölt a szentmisében borbő arany kehelybe
egy harmatcseppnyi tiszta vízcseppecskét a pap.
Így tölté Isten itt a Titkos értelmű Rózsa
kelyhében istensége borába, égi íz
közé vízhez hasonló értékű emberségünk:
Jézus Krisztusban Isten vérévé vált a víz!
Uram, mint ember, én csak könnycsepp vagyok, mely illan
a vén idő szakállán; – de vágyom az örök
életre, mint a népem, mely tudja, hogy mivé lett
a Bábel-nép, az asszír, a hun, az ógörög!!
Azért, Uram, keverj be véreddé változandó
borodba s én, a semmi, könnycseppnyi csöpp elem,
megistenülve együtt a borral a kehelyben,
megkezdem életem, mely véredben végtelen.
S Uram, keverd be népem vízcseppnyi életét is
örök, szent lényegedbe, melyet véred jelent,
hogy általad, tebenned, tevéled élje eztán
új életét: a békés, a boldog végtelent.
Magyarok misekönyve, 1953. február [43.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44634
|
Mécs László
AZ UTOLSÓ AJTÓ
Schalom Asch A Názáreti című regényében
ezt mondatja Jézussal: „Az utolsó ajtó vagyok
én, és ha ezt is elrekesztik (a szegények, bűnö-
sök elől), vajon hol kopogtassanak?”
Midőn a földön megjelentünk,
mesébe csöppent játszi lelkünk;
Valaki küldte e világba,
kopogtasson kíváncsisága
kilenc s kilencszer kilenc ajtón
Titokvárban csodát óhajtón.
Minden napunk: új rébusz-ajtó;
minden csók: kulcs, új zárt pattantó;
minden siker, könyv, társ, pohár bor:
kilincs egy új ajtónyitáskor.
Balek szívünk boldog csodát vár
minden újabb ajtónyitásnál.
Ajtók mögött meg vár a Semmi
szemfényvesztése: meg kell enni
a terüljasztal látszat-kosztját,
ahogy látszat-kezek kiosztják.
Boldogság nincs, csak boldog láz van
ajtónyitó borzongatásban.
Így kell ezerszer pórul járni,
mint kis korunkban a vásári
üres bódéban, hol a vásárt
vidámító két felírás várt.
Kint: „MAGYAROK BEVONULÁSA.”
Bent: „MAGYAROK KIVONULÁSA.”
Mégis szép volt borzongni, félni,
csalódni, vagy kacagni: élni!
– De fogynak az ajtók, az élet
fogy, s egyre éhesebb a lélek,
s éhenhal az, kinek utolsó
ajtója csak: sírbolt s koporsó.
Én átrohantam sok-sok ajtón,
minden éhségben Őt óhajtón,
mert minden megszomorítottak
reménye Krisztuson kopogtat.
Utolsó ajtó Ő: mögötte
vár a Boldogság. Mindörökre.
Aranygyapjú, 1951 [333-334.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44633
|
Mécs László
ŐSZI ROZSDAFARK
Magas szobámból nézve le:
nagy perzsaszőnyeg most a park.
Szép nap van dérvert éj után.
Lapos tetőn lepkét, legyet
vadászgat egy kis rozsdafark.
Az elkésett vándormadárt
anyás csókokkal fürdeti
a Napból jött vad ős-elem,
a tűz, mely fénnyé finomult
formában vígaszt hoz neki.
Elolvadt épp a hártyajég
a tócsa-tarka pléhtetőn.
Kedvet kap. Fürdik. Szárnyait
széttárva guggint boldogan,
veres farkát billegtetőn.
A káoszból lett elemek:
a fény, a lég, a víz remek
rokonságában fürdeni,
elkeveredni jó nekünk
kicsiny madár, míg elmegyünk!
Ó apasággá finomult
teremtő férfiakarat!
Ó anyasággá finomult
földízű csókos szerelem!
Fürdettetek egy madarat.
Fürdettetek egy kis szívet
s eltűntetek! Most ősz, derek
fagyasztják, öröm-étke fogy,
nagy útja van nagy Cél felé
– s nem bír búcsúzni. Ténfereg.
Vadászik még pár kései
lepkét, Édenből szöktetett
ábrándot – bár vár rá az ég,
s Istenné tágult, végtelen
finom szülői szeretet.
Aranygyapjú, 1951 [327-328.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44632
|
Mécs László
ADOK, HOGY ADJ!
Adok, adok, földem neked
kéklő pacsirta-éneket,
jó megmunkálást, jó magot,
aszályban ima-harmatot,
jó zsíros trágyát, jó gyökért,
jó csemetét, s tudod miért?
– Hogy adj nekem pacsirta-ének-
locsolt vetést vidám kenyérnek,
hogy add meg fán, tőkén a kölcsön
adott szeretetért gyümölcsöm,
pajzán borom, s hogy adj a végzett
munkáért boldog békességet.
Adom neked, kicsiny család
s hazám, a vér közös dalát,
adok szabadság, szeretet
feles-földjébe elvetett
lemondást, munkát, fürge vért,
életritmust, s tudod miért?
– Legyen ki szívem tartsa számon
a hangyabolyban, mint kívánom;
hogy el ne vesszek a viharban,
mint lepke-szárnyú, lenge dallam;
s ha tél jön: a közös emlékek
csókolják rám a békességet.
Adok Neked, jó Istenem,
Alfám, Omegám, Mindenem,
gyermekhitet, alázatot,
bevallott bűnt, gyalázatot,
s a szívem, mint örök hűbért,
legyen tiéd! Tudod miért?
– Hogy add nekem, mint terüljasztalt,
mely már sok lelket megvigasztalt,
melyen sok testi jóegészség
terült és lelki lakni-tessék:
add a malasztot, add a Téged
jelentő örök békességet!
Aranygyapjú, 1951 [325-326.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44631
|
Mécs László
JÁTÉK A HOLDDAL
Száz-színű már a parki hegyoldal.
Járok a fák közt, mint a lesen
rég a Bakonyban. Játszom a Holddal,
mely ki-be bujkál őz-kecsesen.
Most a fa mind, mind tarka kulissza.
Nem tologatja kezem, se karom,
– én megyek, én jobb, bal fele, vissza
s mind „odaáll”, ahová akarom!
Így igazítva újra, meg újra:
más fa regényén más lesz a Hold.
Most van a tölgyön: jól belebújva
kúszik, akár sunyi, sanda kobold.
Hársi fasorban összehajolnak
fent a tar ágak csúcsívesen:
dómi laterna-fénye a Holdnak
hull az avarra üveg-színesen.
Majd a fenyőfán mint papírangyal,
Betlehem egyszerű hírnöke, leng
és a szívemben gyermeki hanggal
régi karácsonyok éneke zeng.
Mint a Hubertusz szarvasa, fent áll
százados és csupasz ággal a bükk,
szarvai közt a Hold, ez a Szent Grál,
mint lovagok csoda-mágnese csügg.
A jegenyén a Hold merev és vén
réz-sisak: így szalutálgat egy őr;
a szomorúfűz könny-vízesésén
túl: anyaszív, lám, vérzi a tőr.
Mint aranyálom, rebben a szűzi
nyírre, amelynek a pendelye tüll.
Percnyi a csókja, s már tovaűzi
sorsa, s a nyír-fejen árny feketül.
Végül a Hold csak furcsa lidérc-szem:
hipnotizálja szemem, s egyedül
nézem, amint hull, túlmegy a bércen,
és a világ szíve elfeketül.
Aranygyapjú, 1951 [323-324.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44630
|
Mécs László
AKI SZERET…
Aki szeret, az mint az őrült,
semmit se lát a hegytetőrül,
sem a szép, sem a csúf világot,
csak egy titkos értelmű Rózsát
mérföldeken túl, s érte fut.
Aki szeret, annak nagy éhe
már boldogság, és mint a méhek
virágmenetrend-vándorútján:
csalánból is csapol ki mézet,
s lakása-lelke csupa méz!
Aki szeret, az mint a kagyló,
remete lesz a vad, morajló
vagy napsütötte élet alján
mindent kizáró szent magányban,
s minden álma drágagyöngy.
Aki szeret, az csuda színt lát
holtában is, s mint ifjú Szindbád
szirom-csolnakká vált koporsón,
kalandos vágy vitorla-szárnyán
repül a Boldogság felé!
Uram, segíts, hogy méhe-éhhel,
vagy mély, kagylós remete-léttel,
vagy misztikus szent őrülettel,
vagy megszentült színdbádi vággyal
szeresselek, szeresselek!
Üzenet, 1949 [203.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44629
|
Mécs László
ISTEN CSŐSZE
Három napja hull a víz
az egekből, s bár a zápor
zúdul – fészkén ül a bátor
stiglic, sármány, cinke, csíz.
Kotlik a sok kismama,
ki bokorban, ki ereszben,
ki odúban: ki ne vesszen
Isten játék-dallama.
Nincsen házam, tűzhelyem,
kertem sincsen. Az a tisztem,
hogy mint vén csősz: a jó Isten
játékait figyelem.
Késsel rovom botra fel
mint tücsök-csősz, lepke-pásztor,
mi történik tücsök-nászkor,
s ha egy bábnak bába kell.
Följegyzem, hogy a szelek
mit fütyülnek, mit suttognak,
mit zenélnek a bokroknak
hárfáin s a fák felett.
Bár május van, nagy a köd.
Bolygok benne mint köd-fantom,
itt is, ott is megpillantom
egy-egy titkát s örülök.
Víg balladák köde ez:
itt egy fa mint virág-ara
tűnt fel, ott csöpp Niagara
gyanánt csízdal csörgedez.
Lelkem is ily garmada
búbánatba, köd-kaoszba
bebörtönzött, virágozva
borongó víg ballada.
Így élek. Se tűzhelyem,
sem otthonom. Az a tisztem,
hogy mint vén csősz: a jó Isten
játék-nyáját figyelem.
Aranygyapjú, 1949 [317-318.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44628
|
Mécs László
A MESE CÍME: MÁJUS
Nemrég itt szív, madár didergett,
– most bűvöletben él a kerted.
Ma Jézus is mosolyog keresztjén
s kicsit pogány minden keresztény.
Minden magban vár egy csoda,
megnyílt a csirke-óvoda.
Fény hull, mindent csókkal fürösztvén.
Ma minden út szerelmi ösvény.
A szív ma égi csókot éhez,
vagy földit s futna kedveséhez.
A legfurcsább lény, a csiga,
ki egyszemélyben talyiga,
kocsis, ló, ház és házigazda,
veszettül vágtat a tavaszba.
Óránként másfél méteres
iramban fut, mert párt keres!
Az almafák a részeg földnek
bolond álmától tündökölnek!
A legnagyobb előtt maradva,
felnézek rá mint vén arabra.
Sebforradásos, barna, durván
görcsös törzsén tündéri turbán:
csúcsán egy stiglic tarka, ritka
ékkővel élő mozaikja;
a vén arab mesél: a nyelve
illattal, színnel, fénnyel telve;
meséje tünde, mint az álom,
és fogy vaskos valóra válón.
Az Ige test lesz, ízes élet
lesz a bűbájból míg mesélget;
mert méz lesz itt a méh-zenéből,
gyümölcs a szirmok színeséből
és ember lesz a szerelemből!
Egy nő bukkan fel épp a csendből.
Szerelmi ösvény lett ma csacska
szívétől a kopott utacska,
arany tallért kacag körötte
a gyermekláncfű – ám mögötte
kaszattá érett bóbitája
száll s új magot visz szét a tájra.
Ez magja minden szép mesének,
a Májusban is ez a lényeg.
Az Ige test lesz és a tünde
báj nyers jóízt hoz életünkbe.
Vissza a csendbe, 1949 [52-53.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44627
|
Mécs László
SZÉNABOGLYA MELLŐL
Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.
Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,
azaz kaszáltattam, fekete legények
s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.
Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.
Ami szépet láttam, már a boglya foglya.
Amiért hevültem, aminek örültem:
idegyűlt illattá, csendé szenderülten.
Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.
Ideszorult éltem minden léha tücske,
hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,
itt koncertez nyaram minden színskálája.
Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,
hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.
S a fehér és fekete legények kaszálnak,
suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.
Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:
az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?
– Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan
vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?
Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,
mely esténkint rétem füvén elidőzik,
– vagy az, amely régen megjelent előttem,
s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?
Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb
révületbe: az-é, ki most nefelejtset
szed itt átmenőben – vagy az, kinek lelke
illatját imaként boglyámba lehelte?
Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:
az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza
– vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?
S míg borzongva nézek előre és hátra:
fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,
beleszorult éltem pitypalattya, tücske.
A titok-legények kaszálnak, fű serceg,
suhognak a kaszák, suhannak a percek.
Aranygyapjú, 1947 [305-306.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44626
|
Mécs László
EPERCSOKOR A KORMOS KALAPON
Szombatesti erdőszéli séta.
Pírban ég a sok-sok margaréta.
Szénégető legény jön a hegyről,
ideköszön, de csak úgy foghegyről.
Egész héten nem volt fekte-kelte:
ülve szunnyadt itt-ott. Teste-lelke
kormos lett, míg a boksája égett.
Váltani megy inget, emberséget.
Lázba ejt a nagy fekete ember
kalapján csokornyi eperrel.
Nem is tudtam, hogy már így megérett!
Hogy ott jártam, csak virág fehérlett.
Piros gyümölcs lett a hósziromból,
mint vérbő csók szűzfehér álomból.
Kinek viszi vajon? Nem anyjának,
nem öccsének, nem harmat húgának!
Valaki más gyönyörködik benne,
s csipegeti, mintha gyöngyszem lenne,
mint galamb a piros búzát,
ő meg áll majd s bámulja a blúzát.
Elment. Lám csak, az eper megérett!
Ezt forgatom, amíg hazaérek.
Egész éjjel eperről szól álmom:
a nagy hegyet végigszaladgálom.
Az egész hegy eperszínű végig,
az oldalán kis rőzsetűz fénylik,
mellette a földdel beszórt boksa,
bent parázslik a holt fa pirosra.
Halott fából fojtott tűzű szén lesz.
Hasonlít e mesterség enyémhez:
holt élményből parázs is lesz, szén is,
magam vagyok, legény vagyok én is.
Hétköznaptól kormos leszek én is,
ünnep előtt inget váltok én is,
fölveszem a Boldog Ember ingét,
s viszek mindég piros csokrot innét.
Emberek közt akkor támad ünnep,
ha jó népek szent dolgokra gyűlnek:
szeretetre, szűz csókra, misére:
kenyér, bor, szív istenülésére.
Egész éjjel így szövődik álmom,
míg a hegyet végigszaladgálom.
Reggel tényleg fölmegyek a hegyre,
mosolyogva, epercsokrot szedve.
Fel is tűzöm hetykén kalapomra,
gondok kormát hordó alakomra.
Kinek adjam? Akárkinek adnám:
akkor is csak mindenkinek adnám.
Költő azért van, hogy ízesítsen
álmot másnak, bár senkije sincsen.
Jó illattal teljen meg az ünnep,
ha jó népek szent dologra gyűlnek.
Szagos lesz az út, egy emberöltő,
ha csokrával végigmegy a Költő.
Üzenet, 1947 [303-304.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44625
|
Mécs László
POSTA-PILLANGÓ
Van vers, mely annyi terhet bír el,
mint egy galamb,
mely száll pár kurta sornyi hírrel
s egy ország sorsát dönti el
a háború!
S van vers, mely mint egy csöppnyi fecske,
csak annyit bír el,
amennyi egy kis nefelejtske
szirmára fér, ha sürgönyöz
egy nagy öröm.
E dalt szemeid úgy tekintsék,
mint posta-lepkét:
viszi a föld, ég minden kincsét,
ha tűvel hímporára írom:
szeretet!
Aranygyapjú,
1947 [302.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44624
|
Mécs László
A PIRÓK ALSZIK
Kicsiny patak, de eltart lüktetése
a tengerig! Kinek van küldetése,
ilyen mind: bátor, víg, mint egy gyerek.
A zuhogókon itt-ott pityereg.
Patak partján most kezdem esti sétám.
A Hold megindult már az esti métán.
Vörös. Arannyá érik, míg halad.
Nézem. Megállok egy fenyő alatt.
Fejem felett ág rezzen: négy madárka
repül el róla. Felnézek az ágra,
míg éjbe tünnek a jajos sírók.
Egy ottmaradt még s alszik. Egy pirók.
Fejét a szárnya mellé dugva, gyéren
szűrt fényben alszik, mint egy zöld tenyéren,
míg malom zúg és zeng a vízfolyás.
Olyan mint egy szív vagy hímestojás.
A bagoly érte kémli át az éjjel
a fákat foszfor-kékes rém-szemével,
vérét szomjazza nyest, görény, menyét,
– s ő e kis ágra bízza mindenét.
A fákon a szél fagy-gyantás vonója
ítélet-dallamot vonóz, leszórja
a lombot, mint lejátszott hangjegyet
– s ő alszik pár szál fésűs gally megett.
Így ring a szívem az Isten-tenyéren,
bár száz baj les rám, szomjúhozva vérem.
S bár sors-örvények nyílnak és sírok,
– a szívem alszik, alszik a pirók.
Vissza a csendbe, 1946 [19.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44623
|
Mécs László
TUDÓS A PARKBAN
Egy lombnyíláson fényt csáváz a Nap,
lent megragyog a mohos parki pad,
s a fehér fejű bencésrendi pap.
Számtancsodákat fejt meg. A berek
csöndjében gyöngyvirág-vágy szendereg.
Pillangók léte percekben pereg.
Harangvirág-lét órákban suhan,
évszázad-léptű tölgyé lassudan,
a napsugár fény-században suhan.
A paptanár a sátán tőreit
átlépte rég s a klastrom őre itt.
Kicirkalmazta tudós köreit.
Szíve vétózik, ha egy kör fele
gyilkos zajt küld az élet harctere:
„Circulos meos moli tangere!”
Számokban él, de mégse szárad el:
a park mélyén száz csöpp csodára lel,
szívén szépség varázsa árad el.
A parkban él, a park meg benne él,
a park csírázó titka benne él,
és benne hull le holt rügy, falevél.
A hóvirágtól vadciklámenek
fajáig az egész virág-menet
szívében is fut s farsangot nevet.
Számon tart kis-fát, fészket. Most beteg
páfrányt pillant meg s kút felé siet,
otthagyva irkát, tudós képletet.
Kamaszka szél meglátja, ott terem,
füzetjét átlapozza hirtelen
s elillan, nyitva hagyva egy helyen.
Egy vörösbegy a pad felé megy épp,
a Végtelen Sor sok-sok számjegyét
megnézni, s rajta hagyja névjegyét.
Aranygyapjú, 1946 [300-301.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44622
|
Mécs László
SZEGÉNY KERESZT
A dombon egy útszéli, árva
paraszt-keresztfa tűnt elő.
Jézus függött, karját kitárva,
minden népet Szívére zárva,
mind egy-karámba ölelőn.
Véletlenül feléje mentem
egy csúnya háborús napon,
s hogy odaértem át a csenden,
köszöntöttem, lekapva mentem
pacsirta-csókos kalapom.
Merengtem a szent Ölelésen,
majd észrevettem a tövén,
hogy át hegyen, völgyön, vetésen
vonult embert vérezni készen
a sün-tüskéjű drótsövény.
A katonák a szent keresztet
úgy vették, mint karók között
karót, s rá drótsövényt szegeztek.
Fent telefon-kábelt hegyeztek
rá, mely sok gyilkos hírt közölt.
Szegény kereszt! Mennybéli kották
hárfája, mit tettek veled!!
Nyíllá, horoggá torzították
rajzod, s rajta haláltánc-kottát
futtatnak harci kábelek.
Jézus, népek szent Ölelése,
hárfádhoz hajtom homlokom,
pengess minden nyájt egy-vetésre,
feszítsenek bár újra: mégse
legyen más nép itt, csak: rokon!
Aranygyapjú, 1945 [295.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44621
|
Mécs László
KI ÉRTI EZT?
A Nap rászállt a hegytetőre
s megitta az éj tengerét.
*
Galamb ivott a nagymocsárból,
s a fertő forrás-tiszta lett.
*
Fecskényi jóhír szállt szívemre
s megitta tenger-bánatom.
Aranygyapjú, 1944 [292.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44620
|
Mécs László
EGY VADALMAFA SÍR-NEVET
Mögöttem ősi bükkös áll,
mint millió pillérű dóm,
előttem el nem fáradón,
se száradón, se áradón,
csermely csobog, mint kegyelem
a búcsújáró kegyhelyen.
A dómban víg zsolozsma zsong:
záportól mormolász a lomb,
mint hogyha már nem lenne bűn.
A most-nyílt gyöngyvirág-gyepűn
szaglászva, hosszan elidőz
egy halk, apáca-léptű őz.
A tisztáson vadalmafa
virágzott ki ma éjtszaka;
nincs rajta más, csak kacagás,
még lombja sincsen máma más,
csupán virág, virág, szirom:
piros máglya zöld pázsiton.
A máglya lángján jóleső
könnyet csordít a gyors eső,
így sír emlőért kisgyerek,
szép süldő lány így pityereg:
nincs benne jajszó, keserű
vád: aki ránéz felderül.
A nagy zápor hiába hull,
a máglya ég oltatlanul,
sőt csúcsán énekes rigó
trillázgat könnyet szárító
nótákat, bár szájába hull
az áldás szakadatlanul.
Most látom, nincs is almafa
a környéken! Lelkem maga
virult ki, s mámoros-hiún
szállt rá szívem. Ó ópium,
május! – Most eltűnt dóm, patak:
a tisztáson feltűnt a bak…
Vadócba rózsát oltok, 1944 [187-188.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|