A következő szöveget mi fordítottuk le közvetlenül orosz nyelvből (nem a Tuvok-féle fordítás), Viktor Sztyepanovics Grbennyikov: "Az én világom" c. könyvéből. Nem teljes, csak az 5. fejezet 1. szakaszának 80%-a. Elég furcsa és nehéz nyelvezete van az öregnek, próbáltam magyarizálni a hangulatképeit, amennyire lehetett. Némelyik rész hiányos, mondhatni alfa verzió a fordítás. :) Ha már ennyit vesződtünk vele, és nem nyithattam másik topicot neki, idemásolom.. Nem fűzök hozzá semmit. -- Csöndes sztyeppei este. A rézvörös napkorong már megérintette a távoli, ködös horizontot. Hazaindulni már késő van - feltartóztattam itt én, rovaros dolgaimmal; alváshoz készülődöm; szerencsére a flaskában maradt még víz, van szúnyogriasztó "deta" is, amelyre itt nagy szükség van, mert a sóstó meredek partján rengeteg van ezekből az idegesítő vérszívókból. A cselekmény a sztyeppén a kamislovi völgyben folyik - az Irtis valaha erős mellékfolyójának maradékában, amely a sztyeppék felszánátása, és az erdőirtás miatt mély és széles !!LOG lánccal sós tavacskákká változott.
Szélcsend van - még egy fűszál sem rezdül. Az esti tó fölött kacsarajok tűnnek tova, szalonka füttyögése hallatszik. A magas égbolt drágakőszínűen terül szét az elcsendesedő sztyeppei világ fölött. Milyen jó itt, a végeláthatatlan sztyeppés térségben!
Közvetlenül a meredély szélén telepszem le; a füves tisztáson szétterítem kabátomat, fejem alá helyezem hátizsákomat. Mielőtt lefeküdnék, összeszedek néhány száraz marhalepényt, magam mellé rakom, és meggyújtom őket - ennek a kék füstöcskének a romantikus, felejthetelen illata lassan szétterül a szunnyadozó szyteppén. Lefekszem egyszerű nyoszojámra, élvezettel nyújtom ki a nap alatt elfáradt tagjaimat, előre élvezve az előttem álló - nekem ritkán megadatott - csodálatos sztyeppei éjszakát.
A kék füstöcske lágyan elvisz engem a mesék birodalmába, és az álom hirtelen jön: hol icipicivé válok - hangyányivá, hol óriásivá - mint az egész ég, és pillanatokon belül elalszom. De ma - valamiért- testem eme látszólag "bajkeverő változásai" valahogy szokatlanok, nagyon erősek; hozzájuk adódott valami új: zuhanás-érzet, mintha hirtelen elvették volna alólam ezt a magas partot, és én belezuhanok az ismeretlen, szörnyű mélységbe!
Hirtelen felvillannak valamiféle fénycsobbanások. Kinyitom a szemem, de a csobbanások nem tűnnek el - táncolnak a drágaköves-ezüstös éjszaka egén, a tavon, a füvön. A számban erős fémíz jelenik meg, mintha a nyelvemhez érintettem volna egy erős elem érintkezőit. Zúg a fülem, és kivehetően hallom a saját szívem kettős dobbanásait. Hogyan is tudnék így elaludni!?
Felülök, és próbálom elűzni ezeket a kellemetlen érzéseket, de nem sikerül, csupán a fénycsobbanások a szemeim előtt, szélesből és életlenből átváltoztak keskennyé és élessé - talán szikrákká, vagy talán láncokká - és zavarnak a késői szemlélődésben. Ekkor eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt már átéltem hasonlót, az erdőcskében, méghozzá az elvarázsolt ligetben!
Fel kellett kelnem és járkálnom egy kicsit a parton, hogy mindenhol ilyen-e ez az érzés? Itt, kb. egyméternyire a szakadéktól egyértelmű valaminek a hatása. Elmegyek mélyebbre a sztyeppébe, pár tíz méterre, és ez a valami, az amott nagyon egyértelmű, most eltűnik.
Kissé félelmetessé válik egyedül a néptelen szyteppében, az elvarázsolt tónál... gyorsan összeszedni magam, és el innen! A kíváncsiság azonban ez alkalommal fölém kerekedik: Mégis, mi ez? Talán az illattól van, vagy a tótól és a csendtől? Leereszkedem a szakadék alá, leülök a víznél, egy nagy agyaghalomra. A !!SZAPROPEL erős, édeskés illata - a túl rothadt moszatoké, algáké - bevon engem, úgy, mint a gyógyiszapfürdőben. Ülök öt percet, tízet - semmi kellemetlen sincs, ideje lenne valahol errefelé leheveredni aludni... de itt lenn túl nedves minden.
Felkászálódom a meredély tetejére - folytatódik az előző történet! Forog a fejem, újra galvanikusan savasodik a szám, és mintha változna a súlyom - hol hihetetlenül könnyű vagyok, hol fordítva: nagyon nehéz. A szemeim előtt megint sokszínűen hullámzik...
Érthetetlen. Ha ez egy valóban "döglött hely" lenne, valamilyen anomália - nem nőne itt fent oly dúsan a fű, és nem fészkelnének azok a nagy testű méhek, melyeknek fészkeivel tele van a meredély hirtelen leomló, agyagos fala - pedig én pont az ő földalatti "méhváros"-uk fölött rendeztem be éjszakai hálóhelyem, melynek gyomrában természetesen óriási számú folyosó - kamra, élő, egészséges báb és lárva van.
Az alkalommal nem értettem meg semmit, hanem kialvatlanul, nehéz fejjel, nyári kora reggelen - még fel sem jött a nap - elindultam az út felé, hogy stoppal Iszilkulba menjek.
Azon a nyáron még négyszer voltam az elvarázsolt tavon különböző napszakokban, és különböző időjárási viszonyok között. A nyár végére a méheim hihetetlen mennyiségben repdestek. Valahonnan élénksárga virágport szállítottak odvaikba - egyszóval csodásan érezték magukat. Amit nem mondhatunk el rólam - egy méterre a szakadéktól az ő fészkeik fölött - egyértelmű a kellemetlen érzések komplexusa, de alig öt méterre onnan... semmi hatás.
Megint az értetlenség: miért pont itt érzik jól magukat a növények és ezek a méhek, melyek oly nagy mennyiségben fészkelnek itt, hogy a szakadék úgy néz ki mint egy túlontúl lyukacsos sajt, sőt, helyenként mint egy mosogatószivacs?
A megfejtés sok évvel később talált rám, amikor a méhváros a kamislovi völgyben elpusztult: a szántóföld elérte a szakadékot, amely emiatt leszakadt, és most nemhogy odú, fű, de csak elkeserítő földhányás maradt. Csupán egy maréknyi régi agyaggolyó maradt meg nekem, azoknak a fészkeknek a töredékei - megszámlálhatatlan sejttel és kamrácskákkal. A sejtek fala összeért, apró gyűszűkre emlékeztetve, vagy inkább fokozatosan szűkülő torkú korsókra. Már tudtam, hogy ezek a méhek a négycsíkos GALIGT-hoz tartoztak - hosszúkás potrohukon található világos gyűrűk száma szerint.
Az eszközökkel, hangya-, szöcskeketrecekkel, kémcsövekkel, reakciós anyagokkal, és mindenfélékkel telerakott dolgozóasztalomon volt egy széles edénytartó, amely meg volt töltve ezekkel a sejtes agyagdarabokkal. Valamit meg kellett fognom, és elhúztam a kezem ezek fölött a lyukacsos töredékek fölött... és csoda történt! Fölöttük hirtelen meleget éreztem... Megérintettem a rögöcskéket: hidegek. Fölöttük azonban egyértelmű melegérzés, és hozzá még az ujjaimban ezeddig ismeretlen lökések, rángások és bökdösések jelentek meg.
Mikor odébbtettem a fészkekkel teli tálat az asztal szélére, és fölé hajtottam az arcom, ugyanazt éreztem, amit annak idején a tónál: mintha a fejem könnyű és nagyon nagy lenne, a testem valahová lefelé zuhan, a szemeimben szikraszerű lobbanások vannak, a számban elemérzés, és könnyed hányinger.
Az arcom és és fészkek közé helyeztem egy kartonlapot - az érzések ugyanazok. Lábasfödőt - mintha ott se volna. Ez a valami áthat ezen az akadályon is.
Sürgősen ki kellett vizsgálni a jelenséget. De mit tehettem volna én otthon, minden fizikai mérőműszer nélkül? A fészkek megvizsgálásában VASZHNIL városka több intézetének dolgozói segítettek, de sajna a mérőeszközök nem reagáltak rájuk sehogy sem. Sem a legpontosabb hőmérők, sem az ultrahangmérők, sem a voltmérők, sem a magnetométerek. Lefolytattuk ennek az agyagnak a legpontosabb kémiai elemzését - semmi különös. A sugárzásmérő is hallgatott (A VASZHNIL a volt Szovjetunióban - A Országos Földművelésügyi Tudományos Akadémia és Lenin nevét viseli. VASZHNIL városának mint a mai napig Kraszoobszkot hívják, Novoszibirszk alatt fekszik, és a szibériai agrártudósok települése).
Viszont a kezek, az egyszerű emberi kezek - és nem csak az enyéim - egyértelműen érezték a fészkek fölött azt a meleget, azokat a hideg áramlatokat, azt a libabőröztető érzést, azokat a rángásokat és "sűrűbb közeget"; egyeseknek "elnehezült", másoknak mintha felfelé taszítaná a kezét valami; megint másoknak mintha elgémberednének az ujjai, görcs rántja össze a kar izmait, forog velük a világ, szédülnek, és bőséges nyáltermelést tapasztalnak.
Hasonlóképpen viselkedett egy köteg papírcsövecske, amelyeket levélvágó méhek építettek. Minden alagútban egy sor többrétegű, levélnyesedékekből készített poharacska helyezkedett el, amelyeket homorú, kerek - szintén levelekből készült - fedőcske zárt le; a poharacskák belsejében - ovális selyemgubókban lárvák és bábok voltak. Olyan személyeket kértem meg arra hogy tartsák tenyerüket vagy arcukat a levélvágók fészke fölé, akik semmit se tudtak az én "találmány"-ról. Mindent részletesen dokumentáltam. Eme szokatlan kísérleteim eredményeit a "Porzóméhek fészkeinek fizika-biológiai tulajdonságairól" című a Szibériai Agrártudományi Hírnök 1984-es, harmadik számában megjelent cikkemben találhatják meg. Ugyanott írtam le a jelenség képletét - ennek az érdekes jelenségnek a rövid fizikai magyarázatát.
A méhfészkekből kiindulva készítettem néhány tucat mesterséges tákolmányt műanyagból, papírból, fémből, fából, és kiderült hogy ezeknek a szokatlan érzéseknek az oka nem valamiféle "biomező", hanem méret, forma, mennyiség, az üregek elrendezése, amelyeket bármilyen kemény testekből alkotunk. És még mindig: a szervezet érezte, az mérőeszközök pedig "hallgattak".
Ezek után a "találmányt" elneveztem az "üregi struktúrák effektusának" (a továbbiakban "EPS"). Még energikusabban folytattam és kiszélesítettem a kísérleteket, mire a Természet egyre-másra tárta fel előttem a rejtett titkait - egyiket a másik után.
Kiderült, hogy az EPS működési területén észrevehetően elnyomódik a ???szaprofit talajbaktériumok fejlődése, az élesztő és más gombák, a gabonamagok fejlődése, megváltozik a mikroszkópikus, mozgékony hlaminomonad moszat viselkedése, megjelenik a levélvágó méhek lárváinak fénykibocsátása, a felnőtt méhek pedig ebben a mezőben aktívabban viselkednek és a növények beporzását két héttel korábban befejezik.(a szaprofit organizmusok - elahalt növények maradványaival táplálkoznak.)
Kiderült hogy az EPS semmivel se mutatható ki, mint ahogy a gravitáció sem, mégis hat minden élőre - falakon, vastag fémen és egyéb akadályokon keresztül is.
Kiderült, hogy ha az üreges tárgyat áthelyezzük másik helyre, akkor az ember az EPS-t nem érzi meg rögtön, hanem csak másodpercekkel - percekkel később, az előző helyen pedig marad egy "nyom" - vagy ahogy én megérezvén, elneveztem "fantom"-nak - amit kézzel több tízperccel, néha akár hónapokkal később is érzékelni lehet.
Kiderült hogy az EPS mező az építményektől nem egyenletesen csökken, hanem láthatatlan, de néha nagyon élesen érzékelhető "burkok" rendszerével van körbevéve.
Kiderült hogy az élőlények (fehéregerek) és az emberek még erős EPS zónába kerülvén is bizonyos idő elteltével megszokják azt, adaptálódnak. Másképp nem is lehetne, hiszen minket mindenhol kisebb-nagyobb üregek, rácsok, - élő és elhalt növények sejtjei (persze a saját sejtjeink is), mindenféle porolon, műanyag-, és betonhab buborékok, épületek, folyosók, termek, otthonok, maguk a szobák, bútorok, pultok, eszközök, gépek, fák vesznek körül.
Kiderült, hogy az EPS "oszlopa" vagy "sugara" erősebben hat azt élőlényre akkor, amikor Nappal ellentétes irányba, vagy a Föld közepe felé irányul.
Kiderült, hogy erős EPS mezőben időnként "hazudni" kezdenek a mechnaikus és elektromos órák. ???
Kiderült, hogy ez mind a matéria hullámainak megnyilvánulása, az örökké mozgékony, örökké változó, örökké létező és hogy ezeknek a hullámoknak a felfedezéséért Lui de Bröill fizikus a 20-as években Nobel-díjat kapott, és ezeket a hullámokat használjuk az elektronmikroszkópokban is.
Kiderült... bizony sok minden kiderült. De ezek a kemény test fizikájába vezetnének minket, a kvantummechanikába, a részecskefizikába, ami messze van a mi elbeszélésünk főhőseitől, a rovaroktól.
Nekem mégis sikerült készteni az EPS objektív regisztrációjához szükséges eszközöket, amelyek tökéletesen reagáltak a bogárfészkek közelségére. Íme ők, a rajzokon. Ezek hermetikusan zárt edények, melyekben pókfonálon - ferdén felfüggeszett megégetett gallyak - rajz szenek, szalmaszálak vannak; az alján egy kevés víz van, hogy ki lehessen az elektrosztatikus hatást zárni, ami zavarhatná a kísérletet száraz levegőnél. Az indikátor felső végére ráhelyezünk egy darázsfészket, méhkast, egy marék kalászt - és az indikátor "nyelve" lassan, több tucat fokra kitér... Csoda itt sincs: a pislákoló elektronok energiája, mindkét sok üregű testből a térben alkot szummáris hullámrendszert, a hullám pedig energia, mely képes munkát végezni ezeknek a tárgyaknak az ellökésében - még akadályokon keresztül is - mint pl.: egy vastagfalú acélkapszulához hasonlón keresztül (a fotón). Nehéz elképzelni, hogy a páncélzaton keresztül átjutnak az apró, könnyű darázsfészek(melyet a fotón láthatunk) hullámai, és az indikátor ennek a nehéz, süket kapszulának a belsejében elfordul a rég lakatlan darázsfészektől, időnként fél fordulatnyira - de bizony így van. A kételkedőket arra kérem, látogassanak el Novoszibirszk alá, az agroekológiai múzeumba, ahol mindezt saját szemükkel is megnézhetik.
Szintén ott, a múzeumban áll egy működő, gyógyító méhsejttekercs; mindenki, aki leül erre a székre pár percre, az alá a tartó alá, (amelyben néhány keret található, a méztermelő méh üres, de hibátlan sejtjeivel (méhészeti szakkifejezéssel "SZUS!!!")), minden bizonnyal, érezni fog valamit (hogy pontosan mit, kérem írják meg nekem, nagyon hálás leszek érte). Akinek pedig fáj a feje, néhány percen belül - néhány órára biztosan - elbúcsúzhat fájdalmától. Az én fájdalomcsillapítóimat sikeresen használják országunk különböző részein - nem csináltam titkot felfedezésemből. A sugárzás kézzel is könnyen érzékelhető, ha tenyérrel fölfelé alulról megközelítjük a keretekkel telt tartót, amely lehet karton, préselt fa, de még jobb a bádog, aminek áthatolhatatlanul hegesztve vannak a szélei.
Íme a rovarok még egy ajándéka...
Az elején így gondolkodtam: a mézgyűjtő méhhel az embereknek évezredek óta kapcsolata van, és még senki sem panaszkodott semmi kellemetlenre, kivéve persze azokat az eseteket, mikor a méhek csíptek. Egy kicsit tartottam a keretet a fejem fölött - működik! Megálltam egy hat darabos készletnél. Íme a nem túl bonyolult története ennek a felfedezésnek.
Teljesen másképpen működik a régi darázsfészek, annak ellenére hogy a mérete és a formája a sejteknek nagyon hasonlít a méhekéhez. De itt van a lényeges különbség is: a sejtek anyaga - a viasz sejtektől különbözően - sokkal mikropórusosabb, omlósabb, lazább - papír (mellesleg a papírt elsőként a darazsak, nem pedig az emberek találták fel: felaprítják a fa rostjait, és összekeverik ragasztós nyálukkal), a sejtek fala sokkal vékonyabb mint a méhsejteké, az elhelyezés, a méret szintén más, na és persze a külső burok szintén többrétegű papírból van, résekkel köztük. Tudomásomra jutott néhány padláson felépült darázsfészek negatív hatása. A többsejtes építmények és objektumok többsége, melyek erős EPS-szel rendelkeznek, már az első percekben vagy órákban az emberekre messzemenően kellemetlenül hatnak - a mézgyűjtő méhek sejtrendszere egy a nem túl sok kivételből.
A 60-as években az Iszilkuli lakásunkban többször is megfigyeltem dongókat(posztméh?). Egy ifjú dongó végigjutván a hosszú csövecskén a kasból, a kisablak keretén keresztül először hagyván el a házat, nem túl lelkiismeretesen jegyezte meg otthona helyét. Hazatértekor sokáig bolyongott az ablakoknál, és nem csak a mieinknél, hanem a szomszédokénál is, amelynek hasonlítottak a mi ablakainkhoz. Este pedig elfáradva és "legyintvén" a nem túl erős látóemlékezetére, felült a téglafalra, pont a fészekkel szemben, és megpróbált magának "utat törni" egyenesen a fészek felé. Honnan tudhatta ez a rovar, hogy pontosan itt, négy méterre a fészkétől és másfél méterrel lentebb a vastag fél méteres fal mögött van a szülőfészke? Akkoriban elvesztem a találgatásokban. Most viszont már tudom, miről van szó; csodás felfedezés, nemde?
És most jusson eszünkbe Pompilov város Pitomnyikban, amikor a darazsak, méghozzá a vadászó darazsak nem csak az adott térség bizonyos pontjára repültek, hanem egy egészen más pontra is, ahová átvitték a fészküket tartalmazó földdarabot: ott is minden bizonnyal a fészkük üregei által alkotott hullám világítótornyuk dolgozott.
És még egy titkot felfedtek nekem rovar barátaim a növények virágaival kapcsolatban. Kiderült hogy a színen, szagon és nektáron kívül a virágok, hogy odacsalogassák szárnyas beporzóikat, rendelkeznek egy hasonló hullám-világítótoronnyal, amely igen erős, és szintén semmi sem árnyékolja le. Felfedeztem, hogy nagy, harang alakú virágokkal (tulipán, liliomok, amariliszok, tökvirág, stb.) körözve a detektorom előtt, már messziről érződött ennek a sugárzásnak a hatása. Később a virágot a sötét szobában már 1-2 méter távolságról megtaláltam amellett a feltétel mellett, hogy nem helyezték át, mert a régi helyen bizonyos ideig "hamis cél" maradt - a számunkra már ismerős "maradék fantom". Én nem vagyok médium: ez a mutatvány bárkinek sikerül egy kis gyakorlás után. A szenecske helyett lehet használni egy sárga fajtájú cirokseprű tízcentis darabját vagy pedig egy rövid ceruzácskát, melynek tompa fele kell hogy a virág felé nézzen. Egyeseknél a tenyér, a nyelv, vagy még arc is érzékeli a virágtól jövő "meleget", "hideget", "bizsergést". A nagyszámú kísérletek azt bizonyították, hogy a gyerekek és a tinédzserek érzékenyebbek az anyag "Virág" sugárzására. |