Emlékeidet kaszáld halomba, hogyha a fáradt, lomha betegség szétrág, legyenek előtted fák, füvek, legelők, a gyermekkor szép édene, nyájas családi kör, tűnt ifjúságod tájai, versek varázsa vagy szerelem szivárvány havasán holdak, csillagok, csalóka álmok, munka, gond és az embertelenség vadona, véres háborúk s te ezek előtt emeld magad magasba, soha ne hagyd abba, hogy a gonoszok ellened rontsanak, mindig legyen partfok amin kiköthetsz, egyetlen perc a fájdalmas iszonyatban és ember maradsz abban, ki tudja végzetét, hogy jön, megy a végtelenből de előbb
elvégzi kimért dolgát, mit istened bízott rád, szántást, vetést, egy tisztes fővetést vagy, egy gyönyörű füttyszót, szívedből messze-hangzót!
Gyermeknapon szeretettel köszöntöm a kicsiket, a már felnőtt gyermekeinket, unokáinkat!:)
*
Csík Ferenc
Régi gyermeknap
Mesék, vár alján zöldell a rét. Álomba ringatón még visszatér. Vidáman játszanak, Rúgják a port, Labda repül, a szív zakatol. Ezer virágos rét mind a tiétek, Gyermeknapon álomvilágban éltek. Átélem újra veled a gyermek világát, Játszik a szélben a mesés világ.
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek! Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány, Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány. Egyszer repülök, madárként szállok az égbe, Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok, Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok. De nélküled kietlen tájon találom magam, Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén, Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén. Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska, Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad, Fényesen világít, lesz saját holdad. Üstökösként repül át az égen, Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten, Fény gyúlik a mély sötétben. Nincs fagy, hideg, fájdalom, Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká, Repítelek, elviszlek bárhová, Csak hiányodat nem bírja szívem, Megszakad, és elveszítem hitem.
Két külön világegyetem bőrrel határolt végtelen kikben külön folyó erek külön párálnak gőzlenek kikben két külön öntudat jár külön-külön utakat törékeny diplomáciák vad áradást hidalnak át kigyúlt mágneses pólusok kék északfénye felragyog s egymáshoz vonzott részletek összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok eloldódó mozdulatok félöntudatlan fordulat hagy el idegen partokat kihűlt ragyogás hűs sötét védi a magány felszínét külön-külön hűlő világ viszi hunyó zsarátnokát űrben mely őrzi távolát: külön keringő két halál
Egyetlen szilárd pontom a vanban a nemlétező. Csordogál bennem az idő, és én is csordogálok benne. Szegődj mellém, csordogáljunk együtt ebben a kézzel nem fogható ismeretlenben. Ha egyszer célba érünk, akaratunk beteljesül, az élet álmot lát, és az álom életet. A lét kivetett hálójában te leszel a vérvörös szenvedély, míg én az égszínkék tudat.
Pilinszky János A huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.
E világ nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal, és így lakik jól ő velem; az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből kijózanodva a szemét így ütközik ki, leplezetlen föladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlen végül is így lesz otthonos. Mint hervadás az őszi lombot, a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje! S mint tetejébe hajitott ócskavasak, holtan merednek reményeink, a csillagok.
Ne kövess csalót, hazug álnokot! Ne rabolj mástól pénzt, se birtokot! Küzdelmedben kitartást rejt Sorsod, Élj, s túlélj - nincs más dolgod. S ha majd az út véget ért, mondj egy imát az eltévedtekért.
Mosolyod legyen bölcs és hallgatag. Ne gúnyolj, és ne üldözz másokat! Ne hivalkodj azzal, mit más adott, tartsd szem előtt az alázatot. Dolgozz! Küzdj a mindennapokért, s fáradt estéken sóhajts álmokért.
Egy nap majd úgyis minden véget ér. Nem lesz már fontos se rang, se bér. Magaddal tovább csak azt viszed, mi lelkedben él – talán… szeretet.
Az ember naivan mindig arra vágyik, hogy a holnap majd messze űzi bánatát. Hajnal- harmatra vetülő, kusza fények árnyékában múlnak el a fáradt évek, és oly ritkán halljuk a szeretet szavát.
Bús fátylat bontunk a meghitt ébredésből, s míg karjába zár a hajléktalan magány, remények mélyén lapuló Isten-hitünk imáiban kegyes feloldozást kérünk – csak ne remegjen úgy szívünkben a hiány!
Valamit mindig várunk, vagy elmulasztunk, szüntelen keresve tévedésünk okát. Hallgatjuk és siratjuk a hűvös csöndet, szemünkben messzi mereng egy égi könnycsepp, hogy egy sóhajjal csodákba emeljen át.
Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken. Egy ezüstnyárfát adj nekem, arcom a rezgő lombba nyújtva hadd fújjam rá lélegzetem, s ő fújja vissza szüntelen új, szennyezetlen életem, mig kettőnk arca közt lebeg a lélegzetnyi végtelen.
Külön világban és külön időben éltél, be messze tőlem. Már vége – vége! Már új idő, új rend van készülőben, egy új teremtés, könnyű kezdet: susogja versenyt egymás mellett egymást vidáman rábeszélve két karóránk felém a langy sötétbe.
Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak kehelynyi külön korszak. Beh vártam, várom: napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat. Fülelem, hogy a két szív, melyet egy karban tartok, hogy felelget, hogy békül, mióta egymáson majd összetört – hogy egymásra találjon!
Felriadok egy ideje, mint pásztor apáim, minden pirkadáskor. Mit féltek? Éltem féltem az éji tolvaj elmúlástól? Gyúl kint a nappal, tele széjjel nyájként mozduló eseménnyel. Kár már mi érhet? – kérdem, mióta gondom tiéd, felerészen.
Nagy fényben alszom el. Álmomban, úgy szeretlek, multamba is már beeresztlek. Gyermekkoromban jársz fel-alá velem –, ha est közelget, nevetve rántsz kézen anyámnak hívó szavára, tán anyám vagy – Ismerlek; mosolyodban forgok, heverek, végre megnyugodtan.
A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdõ elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belõle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyû lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdõk felett. És akkor egyszerre belém nyilalt: Költõ vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyõk közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelõdaruk Lendítették ki lelkembõl a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, põröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába! Hiába lebeg A pici Mester a mezõ felett. - A dalt, a könnyût, a hivogatót, A játszit, tündét, üdét, illanót Nem tanulom már soha, soha meg!
Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik hangjától a levegő; lüktető köröcskék pengetik a nap feszes sugarait.
Zeng, zeng a pacsirta, óceánra menekült kis kalózadó, s azt sugározza egyre, fáradhatatlanul, hogy milyen rettenetes éjszakánként egy magányosan didergő kökénybokor alján virrasztani.
végtelennek tűnő némafilm tekercse mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit örököltem a mítoszokig visszamenőleg, még az ősködről is őrzök egy-két kockát. Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra, a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket sose láttam, mint gyermekkorom őszi harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző lesötétített falusi szobára.
Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik kockájához olykor hangokat próbálgatok.
ISTEN TÖRÖTT CSELLÓJA, HALLGATOK Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. Olyan vagyok én ebben a világban, Mint az a gordonka, amelyet láttam Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán Gyászfátyol van átvetve, néma flór. S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek Már csöndje a szent, mint a remetének, Ki elfelejtett beszélni az évek Magányában, - s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved, Már nem emlékszik régi bánatára: Csak mintha némi fínom, messzi pára Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká, Melyhez nem illik más, csak némaság. Üvöltsön hát a szájas sokaság, Isten törött csellója, hallgatok.
Könnyű úgy tapintatosnak lenni, ha az egész egyáltalán nem érdekel. Könnyű úgy nem faggatózni, ha nem vagyok kíváncsi senkire. Könnyű úgy nem beleszólni mások életébe, ha mások életéről semmit nem gondolok. Ha csak annyit gondolok az életükről, amennyit mondanak, amennyit mutatnak. Könnyű úgy elfogulatlannak lenni, ha megvagyok nélkülük, ha mindenkit fel tudok címkézni.
Igen. Tapintatlan voltál, faggatóztál, beleszóltál, elfogultan. Gondoltál róla valamit, és mondtad. Én meg igyekeztem keveset mutatni. Az volt a mélypont, felnőttkorom legelején. Aztán évekig titkolóztam. A részleteket nem ismerted, teljes féltékenységeddel mégis tudtad az egészet. Jobban, mint bárki más. Rossz helyre tájoltad, mintha tőled vennék el valamit. Ezért tompítotam, miattad is, nemcsak önvédelemből. Később egyre kevésbé. Aztán a sötét év, közös kétségbeesésünkben mind többet beszéltünk. Szerettél és szerettelek, és talán soha nem mondtuk ki, soha nem léptük át félszegség korlátait. És amikor ott feküdtél, ki tudja, milyen tudatállapotban, csővel a szádban, akkor is csak úgy mondtam: szeretünk.
És soha nem felelhetsz már semmit, csak a hirtelen hiányoddal, az elvett figyelmeddel, elmozdított tanúm.
*
De: máshogy se könnyű. Nem ez az egy ellentét van. Bár te ebben éltél. Ha fontos, az a nehéz. Akkor is csak tehetetlen kívülálló lehetsz, mert a másik ember sohasem a tiéd. A tapintat pedig nem hazugság. Életem második felében, amikor élt az izzás, ahol a féltékenység értelmezhető, ezeket tanultam meg, mostanra teljesen fölöslegesen, hiszen itt maradtam idegenek közt bemtatkozni, egyre kérgesebben, egyre kevésbé a körömön belül, ahol megvagyok nélkületek, és ezekről emlékezetből beszélek. Így aztán most már könnyű nekem is.
A fáradtságból nem lehet kilépni. Hol véget ér, új kezdetét találja. Múlása nincs, nem oldja meg helyettem egy fel sem tűnő hónap változása. Átélhető. Időt csak ennyit ad. Figyelmem önmagára ráterelje. Higgyem, hogy így bármeddig elmehet: rájátszik nappalokra, szürkületre. Ha vége van, most nem nevezne nyárnak. Fordulna őszbe, félig zárt szemekkel. Álom-tél – hívná meg hasonlatát; és tartana, míg tart ébreszthetetlen.
Miként az ujjak más ujjak közé Fonódva szinte összefekszenek: Csak úgy. Szorítja, nyomja, összefogja Egyik dolog a másikát… Amint Megíratott… Akárha volnánk éjszakák, Napok, szerelmes ujjak párbeszéde… Ujjperc a perchez, lét a pillanathoz: Úgy elvegyülni és kiválni végül. Úgy lesz egésszé, lassan összeáll majd Eggyé világunk – semmihez simul, Mint hallgatag kés megszegett kenyérhez. Élet halálra fordul, összefér, Egymásra nyílik, már-már összeér: Egymásra néz két reszkető tenyér.
Szervusz Drága AnnKa, kellemes délutánt, jó egészséget kívánok!:-)
*******
Somlyó György
Zsoltár férfihangra
Töredelem nélkül bevallom Uram (vagy akár töredelmesen) (bár még sohasem kérdeztél) olykor velem is megesett hogy olyasmire vágytam amim nem volt (bár még többször arra hogy az se legyen amim van) tóparti tanyára (netán tengerpartira is) könnyedebb lélekre és könnyedebb kezekre cifrább öltözetekre (tükör-ábrándos hiusággal) cápafejű macskaléptű új kocsira mindig újabb és még újabb könyvekre (bár még többször arra hogy a meglévők is elhagyjanak) mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem (bár tudtam hogy nem is igazán kellene) Töredelmesen (vagy töredelem nélkül) bevallom Uram hogy olykor még irigyeltem is azokat akiknek több jutott (bár még többször azokat irigyeltem akik a kevesebbel is beérték vagy akár csak kénytelenek voltak beérni vele) Most az emberélet útjának felét elhagyva rég imé látod (hiszen azt mondják mindent látsz Uram) itt állok és semmim sem maradt még tető sincs a fejem fölött (amely a tulajdon biztonságával ámítana) csak egy bérelt szobám (hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére) csak egy szobám amelyben semmi sem enyém csak egy szobám készülő munkáim kemény ülőhelyével és szorongásaim szöges ágyával kényelmetlenül bebútorozva Töredelem nélkül (vagy töredelmesen) bevallom neked Uram (csak Neked) (bár tudom hogy nem érdekel)
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok, s kiket a kétség megöl; kik ezrekért meghalnátok, de százezrek meghalhatnak aggódásotok felől. Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók, gyűlölködve szeretők! Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók, üldözők! Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást ölitek. Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis lelketek. Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete és istene; ti vagytok legnagyobb csapás magatokra és a Lét ítélete.
Szeretek köztetek élni, emberek! - és azt hiszem, nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében féltiben mint segít magán az ember, s hogy éli át itt és ott és mindenütt ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet, e szörnyűt és e gyönyörűt. Úgy él ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét tereli. Én jövője irgalmába ajánlom és forrón, szívből megbocsátok már neki. Éljetek hát boldogan e világon: - talán lehet. Én próbáltam és tudom már: - nincsen ennél, nincsen semmi nehezebb!
Forrás:
Arany-Tóth Katalin weboldala aranykati.blogspot com
Válogatás a "VÁCI MIHÁLY Összegyűjtött művei" című kiadványból (Magvető Könyvkiadó Budapest 1979)
Mi is vagyok? - most újra kérdezem. S a világról minél többet tudok, eltörpül, egyre jobban, szerepem, és nem tudom, miért is alkotott a Lét? A Mindenség énnélkülem is száll, kering és nem azért osztódott naprendszerekre, hogy végül én boldog élő legyek; - hát mi célja velem?
Kihűlt világunknak, mely közönyös halálos ájulásban, végtelen megsemmisülés űrjében köröz, - a Mindenségnek nem is létezem! Miért játssza hát a komédiát az ember, és miért él a vak hitben, hogy szerepe van, s küldetése itten, holott csak ő képzelheti magát.
Csak Kedvesem, szülők és pár barát tudatában vagyok olykor jelen: néhány sejtben fellobbant villanás; - ó, érdekelhet hát a Végtelen?! Itt akarok maradni, koponyák űrjében cikázni, kedves erekben; idegek rejtsenek! Csak ami engem érez, megért, - az nekem a Világ.
Az embernek nincsen értelme csak az emberben. E sivár, mostoha önzésű, részeg örvényű anyag világa nem sejtheti meg soha. Csak együtt és csak egymásban lelünk létünk értelmére, s annak csodálatába, mit mi hoztunk el e méltatlan világba. Más hívőnk, más istenünk nincs nekünk!
Ó, nem a naprendszer és nem a Föld, nem ország, temető, nem ez a táj, csak néhány elviselhetetlenül gyötört agykéreg mindenségem és hazám; csak ez a pár sejt sejti a csodát halványan derengő plazmái mélyén, aminek társult tenyészetem szövevényén bújdosó énem képzeli magát.
Ez az elektromost fehérje-közeg számomra az egyetlen éltető-elem; e szféra delejes mezőinek határán kívül nincsen életem; itt kell az egymást-jelző emberek között, a Mindenség háttere nélkül, megfelelni feloldozó menedékül az életre erőt adó hitet.
S hinni, ahogy csak a mindentudó ember képes nagy kétségeiben, és keresni e mindent tagadó emberiségnek megtartó igent; a csillagok közé szórt milliók világ-felfedező hördülésére hihető üdvöt igérni, hogy élve tűrjék el a fagyos űrt, - a Valót.
Kire a felfedezett Minden rászakadt, s hisztériás orgiákba menekül, - kezéből kivenni kést, poharat, s hitetni őt, bár csúfos egyedül, s ha mellettünk Jel sem tanúskodik, összecsiholódni a Reménytelennel, s szikrázni: - Őrizd magad Ember! Még meg kell érned valamit!
Ez ad értelmet kozmikus arányoktól megsemmisült életemnek, s e cinikus Univerzum, vad Idő újra szült, hogy dacból higgyem: - már közel kell lenni annak, ami még nincs, s amit a fáradt lélek csak azért hisz, mert már annyira kell!
Forrás:
Arany-Tóth Katalin weboldala aranykati.blogspot com
Válogatás a "VÁCI MIHÁLY Összegyűjtött művei" című kiadványból (Magvető Könyvkiadó Budapest 1979)
Mélán ültük még az iskolát, s ittuk már a lelked italát tejnek, mint a jó bor elejét: ó csak most érezzük erejét! Lelked íze lelkünkön maradt s lelkesebb a lelkünk általad.
Ó most hull a test és hull a vér, addig élünk míg a lélek él!
Lélekzetem gyorsan tűnő ködöt lehell az ablakon homálya holdja egyre nő ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vígaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, éppen szívem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testű tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
*
Mindenkinek aki olvassa!:)