A kék rózsa
Ballagok hegyen, völgyön, úttalan utakon; ruhám cafatokba lóg; dülöngök, dudorászom ittasan. Kísérnek vad nyarak, telek; könnyezem, botlom, elesem. És jönnek görcsös bottal ballagók s kérdik tőlem: te mit keress? Szemük rám vetik. S felelek: én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres. Az egyik régi ezüstláncot, másik szétmállott szavakat. Harmadik elfújt gyertyalángot, negyedik olvadt havakat. Ötödik télidőn tavaszt, hatodik ezt, hetedik azt... Keresnek mind... múlt árnyakat sokan, a jövőt kevesen. Utamban ők nem ártanak: én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvas szirmút! a szűz csodát, a meztelent! Az éjfél kibomló haját, halottak élő sóhaját, mely boszorkák szemére leng... fagyott tüzét a gyűlöletnek, melynek méhe a szerelem... Én a kék rózsát keresem! a kék rózsát! a fényeset! a lengőt és a mozdulatlant. Keresem jaj, halálra váltan télen és nyáron szüntelen a szemeken s az arcokon... Keresem... s ha majd megtaláltam, gyöngéden számhoz emelem, megcsókolom és eldobom...
(nem tudom ki írta)
|