uhhh, na szóval néhány logikai bukfenc után arra a következtetésre jutottam, hogy te vagy a BP tulajdonképpeni főhősnője, aki nem is pascal bátyó bordélyában keresi a 'betevőt', hanem még keményebb próbatételt szenved el: magyar filmeket néz ;-)))
magyar thriller meg a természetben játszódik, egy vad világvégi helyen, ahol az otthonról hozott magabiztossággal érkező sikeremberek szembesülnek azzal, hogy itt nem a városban megszokott játékszabályok érvényesülnek. Pillanatok alatt kerülnek kiszolgáltatott helyzetekbe, rá kell eszmélniük, hogy itt nem az ő kezükben van az irányítás. A természet valahogy lerántja a maszkot az emberekről, és egy idő után mindenki kénytelen színt vallani.
Nézés közben nagyjából én is élveztem és vártam is a nagy durranást, bár ez az irodalmias perverzió annyira távol áll tőlem és olyan egysíkúnak tűnt, hogy az azért mégiscsak zavart. És nem is tűnt őszintének, mintha a rendező/író átlapozta volna a nagy, nyolckötetes Pervi Lexit és nem túl nagy meggyőződéssel erre az oldalra bökött volna rá. Az a jó és hiteles perverzió, ami megkívántatja magát, amitől lelkiismeretfurdalásod lesz, nem az, ami elidegenít.
A vége pedig túl tiszta és végső soron banális, túl kerek lesz tőle az egész. Én úgy éreztem, hogy a rám szakadó katarzis helyett csak egy lassan lefúvódó lufit kaptam.
Aztán az apró részletek, ahol meg az ördög lakik, ugyebár: csakis egy magyar rendező csakis magyar filmjében fordulhat elő az, hogy a nagy nyilvánosság előtti altatós jelenetben a négyéves, pici nyafogás után, de szó nélkül benyakalja a páleszt és elalszik. Ez a forgatókönyvíró bűne: tudja, hogy a cselekmény A-ból B-be kell forduljon, de nem veszteget arra időt, hogy ezt hitelesen vigye véghez. Ránt egyet a vállán és elintézi annyival, hogy ugyan kérem, hát ez egy végig meseszerű történés, akkor miért pont ez legyen benne hiteles? És nem hiszi el, hogy az elrajzolt és sematikus karakterek, hevenyészett jelenetek mögött a kritikus néző nem a meseszerűséget fedezi fel, hanem szimplán az írói lustaságot. És nem kéne túlmagyarázni és komplexusokkal előjönni és mindent szájba rágni, csak egyszerűen csak hagyni, hogy a történések a maguk természetességükben megtörténjenek. A jó film olyan, mint egy hegyi folyó: köveket mozgat, partot mos alá, habzik és örvénylik, kiárad és gátat szakít, miközben eljut A-ból B-be. A magyar film vagy mocsaras állóvíz, vagy büdös és unalmas csatorna: partján betonfal, élővilág nuku és persze ő is átfolyik A-ból B-be. Csak épp senkit nem érdekel.
