Csak egy gyermek voltam, aki játszani akart
Színházasdit és benne valami örökké-együttöt
Csontig hatoló féltékenységgel fűszerezve
Összezárt ujjak és egymásra tekintő szívek mögött
Csak tudni akartam, hogy amit jónak hittem
Az mind benned öltött testet, ünneplő naivság
Így lesz egy nő nemtelen kölyök és így lesz
Egy várfal mellett könnyedén farsang a világ
Csak értetlenség és bűntelen, tiszta fájdalom
Egyszer volt és többször nem lesz már soha
Ez a dadogás, ami még szerelmet esküszik
Néha fáj,hogy szerelme nem értem dobog Néha gyötrelmes a vágy, ha rád gondolok Néha megremeg lelkem minden álma Néha nélküled üres minden vágyam. Néha a szerelem tüze meleg s lángol Néha jéghideg mint a téli zápor Néha könny áztassa olykor arcomat Néha lehullik a vágy pergő könnye Néha az éjszakának nincsen könnye Néha dalolnak néha némák a szívben a magányos órák.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcson kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
''Hideg hajnallal alszom el Hideg hajnallal kelek Hideg már a szív Mely szomorú nekem. Nem érzi már a forró Lobogást a lélekben. Nincs szerelem Mely lobogna benne. Kialudt már lángja A szerelemmel''
ezt most csak neked küldöm, mert annyira visszavársz... egy év múltán is... írj még...
Párát szórnak arcunkra a hegy fölött lebegő felhők Nem vagy. Megjössz. Átkozom a teremtőt Amiért ölelhetlek, de sosem érhetlek igazán el Múlnak a percek, de a bánat könyörgésre sem felel
Szánalmas rongy, az vagyok, amikor remélve várok rád Csak egy percet akarok együtt, de minden mozdulat néma vád Helyre hoznám, amit elkövettem kettőnk ellen Csak az a baj, hogy a düh ma éjjel erősebb, mint a szerelem
Zajok és csendek, kínütött karomnyomok a tapétás falon Bennem lüktetsz, minden tagomban unalmad hallom Nem tudok szabadulni tőled, tapadsz hozzám, mint az olaj Ál-kedvességed olyan, mint a kutya, ki önnön rühes lábába mar
Hol van már az élet apró, titkos csodája, amit nekem adtál Lehunyod a szemed, látni sem akarod, nekem mennyire fáj Hogy elmúlt az, ami reményt keltett bennem két hónapja Visszahozni, igaz, nem lehet, de te nem is akarnád soha
Egy könyv amit nem tudok lerakni! Egy oldal amin nem tudok tovább lapozni! Egy betű amit nem bírok kimondani! Egy szó ami teljesen magába bolondít! Egy hang ami folyton a fülemben cseng! Egy arc amit nézve könnyezem! Ez a könyv úgy érzem végtelen! Egy mondat ami megfogja változtatni az életem! Egy hős kell nekem,a tollam már alig fog de annyit még leírok a vége az legyen, hogy veled töltsem el a legszebb éjjelem!
Sajnos az előbb valahogy elronthattam linket, mert nem működik remélem most jó lesz. Itt találjátok a szerelmes verseket: szerelmes versek Itt pedig tudtok beküldeni szerelmes verset: szerelmes vers küldése
Sziasztok! Tényleg nagyon tetszenek a verseitek pont ma találtam egy oldalt ahova fel lehet tölteni verseket, szerintem nektek is érdemes lenne én is töltöttem fel kettőt ma délután és már meg is jelent. Az oldal címe: www.szerelmes.eu: szerelmes versek. Itt tudtok verset feltölteni: szerelmes vers küldése
Félek, hogy a távolság szakít el minket Ha elmegyek vége, ha maradok vége. Mit tegyek? Ó mondd mit? Azt mondod mennyek, de én nem akarok, Maradni akarok veled, veled egy helyen. Mit tegyek? Ó mit? Azt mondod mennyek, Mennyek váltsam valóra az álmaim. De nekem Te vagy a legnagyobb álmom. Értsd, meg kérlek! Ha elmegyek valóra, válthatok egy kisebbet. De Téged elveszítlek. Hol jó ez nekem? Mondd hol? 4 nap, 5 nap nem láttalak. Arcod, mosolyod elfelejtem, S megszakad a szívem, hogy elvesztem kit legjobban szeretek.
Remélem hogy örökre együtt maradunk, Bár nem bízom el magam, Mert dönthet bármi egy apró fordulat. Lehetnek nálam jobbak, Sőt biztos vannak.
Sziasztok! Olvastam a verseiteket. Grat mindenkinek. Ügyesek vagytok. Ha gondoljátok látogassatok el az én honlapomra is. És jelentkezzetek a pályázatra www.szepversekk.eoldal.hu
Tudom rég volt már, mikor szerelmet vallottál, Erősebb volt az az érzés amikor szakítottál, S kénytelen voltam elfogadni, Amíg nem tudtad megindokolni.
Hiányod azóta tetőzi életem sorsát, Elszakított tőled a távolság, S ezért gyötrően kinoz az igazság, Hogy nem kellettem neked, még ugy sem, mint egy barát.
Az idő sok vihara, elmosta belőled a létem, Már arra sem emlékszel, hogy valaha éltem, Ha néha kereslek,s beszélni akarok, Meg se hallgatod, hogy mit is mondhatok.
Elmennék hozzád ebben a pillanatban, S táncot járnék a szemed előtt a diszkóban, Addig néznélek s táncolnék, Amíg szívedig eljutna, hogy ki is volnék.
Csak még egyszer szeretnélek látni, S csak akkor tudnálak örömmel elengedni, Örökre a szívemből kitörölni, S a múltat elfeledni...
Mikor oly jó voltál hozzám, S kedvesen néztél rám, S erősen magadhoz szorítottál, Hogy ne válasszon el a halál.
S most fáj, hogy ennyire eltávolodtál, Mondanom sem kell, hogy mennyire megváltoztál, Épp elég az a fájdalom, hogy mást választottál, De a legjobban az fáj, hogy soha többet nem látnál.
Így jár az aki igazán szeret, Kedvesed a szakításkor elhozza a szürkeséget, Amíg a lyukból kimászol, s közben tapogatod a sötétséget, Vigyázz mire gondolsz, mert egy rossz érzés és feléget.
S kénytelen leszel újból felfelé mászni, Tapogatni, s a fényt keresni, Már ráébredtem, ha ki akarok innen jutni, Jobb lesz őt, minél előbb elfeledni, S nehezen, de továbblépni, S az új lépéseket követni, Mert csak így tudok, újból életben maradni.
Van aki szerencsétlenebb, S van aki szerencsésebb, A szerencsés boldog lehet, A szerencsétlen keresi, hogy miért is élhet.
Aki többször csalódott, Annak sorsa csak rosszabbodott, Nehéz megmondani mit is kell ilyenkor tenni, Mert ritka az az ember aki szeret másra hallgatni.
Inkább tanul a saját hibáiból, S elköveti őket újból s újból, Mire egyszer megérti, Hogy jobb lett volna más tanácsait elfogadni, S most a szíve, nyugodtabban tudna élni!
Képeidet nézve megremegtem, Éreztem valamit ami elűzhetetlen, Akkor még csak álom voltál, Gondolataimban csak te jártál.
Vártam a napot, hogy valóra válj, S hogy az álom ajtaján mellém állj. Amikor remegő testem rád várt, Próbáltam elűzni a magányt.
Nem hittem volna, hogy meglátsz, S hogy oly hirtelen valóra válsz. A kép most életre kelt, Ami tiszta érzéssel felemelt.
Szavaid oly igazak voltak, A kezed érintése, a rejtelmek ébredése, Olyan belső érzelmet éreztem előtörni, De visszatartottam az ajtót, s nem engedtem kijönni.
Vártam, hogy ajkad az ajkamhoz érjen, Olyan gyorsan történt minden, Sietve elengedtem a kezed, De ott hagytam neked, Egy kis részt magamból, A szivem legrejtettebb fiókjából.
Egyszer minden álom valóra váll, Egyszer minden csókom rád talál, Csak hinni kell benne, s körbevesz az álomvilág.
Szivemben kicsi lakat, Kulcs ami nyissa nálad maradt, Ez a szív csak érted dobog, Nélküled csak sírva szorong. Érintéseid s csókjaid tartanak még életben.
Küzdök a vágyak ellen, De a lelkem annyira védtelen, Elég egy rossz szó, S meghal a szerelem.
Életemben voltak rossz napok, S velük együtt múltak el a hónapok, Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak, Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak. S a könnyeim közé szorítsalak, Amik a szememben itt maradtak.
Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak, Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak, S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál, Szerelmes pillantással bólintottál, Majd lassan továbbálltál.
Hiába nyúltam már utánnad, Hiába fogtam meg a vállad, Levegőért kapkodtam, Könnyeimet megtartottam, Miközben beléd karoltam.
Hogy megtudjam mi is a vád, S leirjam mit ejt ki utoljára a szád, De te arra kértél várjak még rád, Ez adott csak reményt, S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket. Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet.
Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak. Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak. S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak, De az idő csak telt, s múlt, A regény gyötrően megvalósult, S amikor a könyv megvastagúlt.
A szívemben ezernyi gondolat, Megragadta újból a tollat. Hogy ne legyen még vége, Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje, S az írás a szívem ritmusára ütemezett, Mikor a sorok közé kergetett, S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett, De már hiába sietett, A regény befejeződött, S ő örökre elveszett.
Szeretnék most veled lenni, szeretnélek egy életen át csókolni. Nélküled életem céltalan, nélküled végzetem hasztalan.
Bárcsak itt lehetnél most velem, bárcsak ott lehetnék most veled...
Mert boldog az kinek sok adatott de boldogabb az akinek egy szerelem adatott. Várok rád életem, várok míg el nem jő a nap. A nap mikor együtt lehetünk.
Hisz bizonyítanám neked menyire szeretlek, s bizonyítanám menyire kellesz nekem.
Testem a testedhez simulna, lelkem a lelkeddel szorosan összefonódna. Így égnénk el forró vágytól perzselve, s mikor a nap felkel, hamvainkból, mint a főnix madár úgy kelnénk új életre.
Magammal én már elvégeztem Minden dolgát az elmulásnak. Felgyújtottam lelkem csillárját, Hogy halottan is fényben lássad, Akit egyszer szeretni tudtál.
Akit egyszer szeretni tudtál, Az élettől ne várjon többet. Vigan szóljon: minden betellett S a halálágyú düböröghet, ...Csak ne tudnálak szomorunak.
Csak ne tudnálak szomorunak - Jöhetne már az örök semmi. De igy még nem szabad meghalnom - Mert olyan szomoru tudsz lenni - S visszavisz a szomorúságod.
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
