Már nem tudom, hogy miért szeretlek, de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilláidra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre, a vállaidra, s úgy hagyom.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak Rád csukom a szempillámat. Bent zörömbölsz a szívemben, S elsimulsz a tenyeremben. Elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvízen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg ha látlak.
Nézz rám! Szólok a szemednek, ne fuss el! Nagyon szeretlek.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!...
Én annyi mindent mondanék Magának, Oly régóta fáj Önre a fogam. Csak egyet int’ne Ön, s mit is tagadjam, Robognék már karjába boldogan.
Ágyában én melegvizes palack, És vermutjában jég lennék. Akarja? Portörlő rongy sok régi, kedves tárgynak, Mit birtokol. No, miért jön így zavarba.
Egy hölgytől ily szavak? Csak hagyjuk ezt. Majd megszeret, kóstol belém, s reám un. Kicsit haragszik is majd, hogy pityergek. Rajtam hibát lel, mint bazári árun.
Mégis inkább csöndben viseljen el. Hordjon hát úgy, mint foltos, rossz zsakettet. Engedjen észrevétlen Önt imádnom, Feledjen el, ha tud. Ez lesz a kezdet.
Most kacagok majd lágyan, hogy ne féljen. Én annyi mindent mondanék Magának. No, mosolyogjon. Látja, máris könnyebb. Szívem kezében. Tegye el kabalának.
Mikor fölnyíló ajkaidnak virágos ösvényein át felém leheli a rózsaillat: ajkaim a csók mámorát szomjazva mélyen elpirulnak és elborítanak a vágy gyönyörével, ha rádborulnak. Mert a csók nedvei lehullnak a szívbe, s elcsendesitik a szemed lángjától kigyulladt szerelmi máglya tüzeit.
Egymástól messze ébren álmodunk. Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…” Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.” Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt. „Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt szétleng; de az álomhang átsegit: „… azonnal értesitlek.” Óh, megunt kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”, szólsz még utánam; s végül, csókpuhán: „Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol. Csak igy. De mi lesz a halál után?!
link1] s nem mondtam el jól sosem Szeretlek, s úgy tűnt néhanap, hogy nem Szeretlek másban is Szeretlek végleg s ártatlanul Szeretlek annyi szerelmen túl
Szeretlek akkor is, ha mást hiszek Szeretlek akkor is, ha más szeret[ Szeretlek szótlanul Ahogy a béke hozzám simul S mikor a reggel a szívembe szúr
Szeretlek, bárhogy nem lehet Szeretlek önmagam helyett Örökös változásban is Örökös halkulásban is Örökös távolságban is
Szeretlek, már csak ezt adom, kevés Szeretlek, s várok rád nagyon, ne késs Ha másképp nem lehet Az álmok festenek új mosolyt Ami néha nekem szólt
Szeretlek, bárhogy nem lehet Szeretlek önmagam helyett Szeretlek változóban is Szeretlek halkulóban is Örökös búcsúzóban is
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethetsz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomoruságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem : én már csak tégedet szeretlek.
Zenit Zengő panasz Sugár remeg a kerten Ahol a nagy varangy azúr hangon mereng A szenvedélyes csönd ünője fut ijedten S egy sebzett szívű kis csalogány füttye leng Csókommal illetett tested szép rózsabokrán A gránátalmafán hintáznak szíveink S hogy nézzük ép kihajt egy ág szirom pereg rám S a gyönge szélben már az út felé kering
Örök reménység istenajka csókol Keserű számra, Ember, égi dalt: Nagy, szűz virág a roskadozó lombból S Világbékesség szívedből kihajt És szeretettel, illatával hódol Világszabadság, tavasz, téli rajt, Undok lélek-fagyot feledve, Ember Rácsókolom magam kezedre rajt, Kérgén lihegjek Világszerelemmel, Mert a Békesség egyszer csak kihajt. Ó halleluja, Május a szivekben, Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem: Az Isten legszebb gondolata lelkem!
Bizony a szirmok összeborulnak este. Nem akartalak megcsókolni se, Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem, Mint kisgyerek az édesanyját. A vackorfa a beojtott ággal összenő, Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal, Én kedvesem, És szebb is vagyok, miként az éjszaka A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél, Mely fogócskára tanítja a gyerekeket És fölkelti a sáros füveket. Régóta várt mellem bozontos rengetegje, Hol éhesen, meg félfagyottan Indulatok aggancsos csapata öklelődött És most, íme, Békén legelgeti liliomszavaidat Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd, Én kedvesem.
Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli