Előre is elnézést, ha esetleg ciki lesz ez a pár sor. :)
Tony Iommiról (Black Sabbath gitáros) írták valahol, hogy "ellentmondást nem tűrően zseniális" riffgyáros.
Nekem McCartney ugyanez zongorán. Döbbenetes volt a Get Back-ben is látni, ahogy folyik ki belőle a zene.
Ezt a zongoratémát bárki más élete legjobbjának tartaná, neki meg egy a százból, igazán érdemben nem is kezdett vele semmit (valami Rupert maci-dalhoz tékozolta el végül):
https://www.youtube.com/watch?v=eUqPqSHcrYQ
Az Anyway 2005-ből az egyik legnagyobb dala számomra. Olyannyira, hogy eleinte csak az és a Fine Line tetszett a Chaos and Creation-ről (ma már nagy kedvencem a lemez). Épp nagyon törékeny érzelmi állapotban vagyok és egyik nap vonaton utaztam, amikor megszólalt a lejátszómon az Anyway. Már a kezdő hangoknál gombóc volt a torkomban, olyan szép és akkora érzelmi töltet van abban a kezdő zongoradallamban. Most először figyeltem igazán a szövegre és pont arról szól, ahogy éppen éreztem magam. Ki is neveztem az augusztusom dalának...
If you love me, won't you call me
I've been waiting, waiting to long
In my soul is, constant yearning
Always singing, singing this song
Only love is strong enough, to take it on the chin
When did I begin, to fall
Anyway, anyway, you can make, that call
You feel free, to make yourself, at home - woh-oh, ahhhhhh, ohhhhh
If we could be, closer longer
That would help me, help me so much
We can cure each other's sorrow
Won't you please, please, please get in touch*
If our love is strong enough, it may never end
Why would I pretend, to fall, woo-ew
Anyway, anyway, you can make, that call
You feel free, to make yourself, at home - woh-oh, ahhhhhh
Anyway, anyway, anyway, at all
Anyway, you can make that call.
Szó szerint leírta, ahogy éreztem magam, mire a dal véget ért, azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim. A zene ereje...
*(még ha nem is vettem észre, 100%, hogy itt tört el a mécses)
Vannak dalok, amik első hallásra is olyanok, mintha mindig is ismerte volna őket az ember. Nem azért, mert valaminek a koppintásai, hanem mert valahogy annyira alapvetőek. Zsigeriek. Nem is tudom ezt igazán jól megfogalmazni.
És az a döbbenet, hogy az Anyway azért már bőven az aranykorszaka után született, de felér a klasszikusaihoz.
Számomra mindenképpen. Ha 30 évvel korábban jelenik meg, ténylegesen az is volna.
(Döbbenetes egyébként, maga Paul mennyire máshogy láthatja saját életművének slágereken túli részét, mint a közönsége: a négylemezes Pure McCartney-ra simán felkerült mondjuk egy semmi extra Too Much Rain, egy ilyen dalcsoda, mint az Anyway meg nem.)
Egyetlen "hibája", hogy a refrénben hallani, már megkopott a hangja, nem jön ki az a magasság, amit a dallam megkívánna. De ha azt az erőt tudta volna belevinni, mint mondjuk egy Oh Darling-ba vagy Maybe I'm Amazed-be, nem biztos, hogy végig bírtam volna hallgatni, túl sok lett volna abban a sérülékeny érzelmi állapotban.
Így is nagyon megütött. Kevés dal volt rám eddig hasonló hatással. Kapásból a Don't Let Me Down és két szóló-Lennon ugrik be: Jealous Guy és Woman. A Jealous Guy-t volt, hogy kikapcsoltam a felénél, annyira sok volt éppen érzelmileg az a gyönyörű zene és a Lennon hangjából kiérződő törékenység. Viszont nagyon sok erőt adnak ezek a dalok (is).
