Keresés

Megyeri Ábel

SZÉP A VILÁG

Hegyek, fatornyok fenyvesek,

égett sziklák, szerpentinek,

széljárta csucsok, kék ködök

hazája fenn, zengés, dörej,

– Szép a világ! – mondjátok el,

hirdessétek mindenkinek!

Fazsindelyes kis házikók,

csend, játékos zerge-gidák,

hulló fény bibor-alkonyon,

medrek iszapja, kvarc-homok,

szinek, a szem amerre lát,

mondjátok el: – Szép a világ!

Tiszta kút [175.]

Medgyes Lajos

MIATYÁNK

Miatyánk! ki a mennyben vagy,

Dics és örök fény székhelyed;

Kihez minden lény felkönyörg,

Megszenteltessék nagy neved.

Jöjjön el a te országod,

Hogy legyen áldás itt alatt;

Tűnjék el szolgaság, nyomor,

Száradjon fel a könnypatak.

Legyen meg szent akaratod,

Bűn ne ossza parancsszavát;

Önkény s ármány némuljon el,

Neked hódoljon a világ.

Mint a mennyben, a földön is

Erény álljon a főhelyen,

Ez tegye a törvényeket,

Hogy a föld mennyország legyen.

Add meg napi kenyerünket,

Nem kívánunk tőled sokat;

Édessé teszi a kevést

A vádtól szabad öntudat.

És bocsásd meg bűneinket,

Oh, mert Atyánk, gyengék vagyunk!

Meging a legerősebb is,

Irgalmadra támaszkodunk.

Megbocsátunk mi is, ha kik

Vétettek olykor ellenünk,

A világot beöleli

Önzéstelen szeretetünk.

Ne vígy minket kísértetbe,

Hol álnokul béfonatunk,

S észrevétlen, félenhajol

Állhatatos akaratunk.

Szabadíts meg a gonosztól!

Hatalma hulljon szerteszét,

Ne legyen menhelye sehol,

Ne fogadja be semmi nép.

Mert tiéd, Uram, az ország,

A dicsőség s a hatalom,

Neked hajlik meg minden térd,

Neked zeng minden ajakon!

A bátrakhoz leszáll az Isten [46-47.]

Medgyes Lajos

TEMPLOMBAN

Zeng az ének,

A szívek feléd repesnek,

Oh nagy Isten!

S élő hitben

Hálaimát zengedeznek.

Összegyűltünk

A világtól elszakadva,

          Áhitattal,

          Buzgalommal

Összegyűltünk templomodba.

Hány titkos könny

Száll feléd némán remegve!

          Hány szív dobban

          Fájdalomban,

Emberektől megsebezve!

          Benned keres

A megtört szív menedéket;

          Tőled várhat

          Szent oltalmat

A méltatlan bántott lélek.

          Az igazság

Barátai téged kérnek:

          Adj világot,

          Szabadságot,

Boldogságot minden népnek!

          És te Isten:

Meghallgatod imádságunk,

          Könnyebbíted

          Terheinket,

Benned nyugalmat találunk.

A bátrakhoz leszáll az Isten [45-46.]

Medgyes Lajos

KARÁCSONYI HIMNUSZ

Föl, hívek! szent ima szálljon

Az égre az úr nevének!

Messze zengjen ajkainkról

A buzgalmas hálaének!

Kiről tőn Isten ígéretet,

Az idvezítő ma született.

Új nap jött benne a földre,

Melynek mennyei sugára

Változatlan fényt derített

Az elébb zord éjszakára.

Eltűnt a babona s szolgaság,

Új arcot vőn a korhadt világ!

Az emberiség a bűnnek

Zsoldjából megváltatott már,

Reá jobb jövő, szebb dicsőség,

Idvezítőbb pályaút vár.

Az ember az ég polgára lett,

A kígyó feje megtöretett.

Istenhez vagyunk hasonlók,

Az ő lelke él mibennünk

Őt kell áldásban, tökélyben

És szeretetben követnünk.

Keblünk úgyis az ő tempoma,

Ne lakozzék vétek ott soha.

Hála! hála! oh nagy Isten!

Hogy szent fiadat elküldéd!

Hogy általa eszközölted

A világnak idvezültét!

Boldog, aki benne hisz s remél,

Az, ha meghal, még akkor is él!

A bátrakhoz leszáll az Isten [44-45.]

Medgyes Lajos

ESTVE

Mi megható! mi szép az estve!

        Mily ünnepi a föld s az ég!

Az elhaladó nap végsugára

        Búcsúfényben reszketve ég.

Az alkony fátylát elteríti

        Lassan a mély völgyek ölén.

Elvész a végső napsugár is

        A távol bércek tetején.

Egyszerre néma csönd terűl el,

        A föld sötét árnyékba hull.

Csak távol hallik egy-egy dalhang,

        A fülemilék ajkirul.

Most az égbolt nyugoti alján

        Az esti csillag felragyog,

És keleten a reszkető hold

        Lágy olvadásban mosolyog.

A csillagok rendre meggyúlnak,

        A tejút elfut az egen.

A természet e fénypompája

        Téged hirdet, oh Végtelen!

Leborúlok a néma csöndben,

        Szívem, lelkem megolvadoz,

És felküldöm buzgó imámat

        A csillagok sugárihoz.

Téged kereslek a magasban!

        Dícsőséged ott olvasom,

Azokban a fénylő betűkben

        A széles égboltozaton!

A bátrakhoz leszáll az Isten [44.]

Medgyes Lajos

A TERMÉSZET

Oh szent természet! szent természet!

Hozzád vonz lelkem egyedül;

Fönségedben az istenséget

Szemlélem leplezetlenül;

Templom a völgy, oltár minden halom,

Letérdelek s némán imádkozom.

Jósige szól a kakukk-szóban,

Bűvös dalt zeng a fülmile,

Versenyre kél fűben, bokorban

A szárnyasok ezer neme.

Ám a pacsirta túltesz mindenen,

Búzgó dallal a felhőkig megyen.

A lombok inganak a széltől

S titokszerűn susoglanak;

A virágok üde kelyhéből

Illatsóhajok szállanak.

A forrás vize halkan csörgedez:

A természet néma imája ez.

Kéklő ívén a nagy templomnak

A nap fönségben tündököl:

Életet, áldást tőle kapnak

A milliók mindenfelől.

Fénytengerben fürdik a világ,

Ő tartja fenn a földnek oszlopát.

Éjjel virraszt a halovány hold

S a fejér fényű csillagok,

Varázsvilágban úsz az égbolt,

A mennyország lemosolyog;

Titkos szózat érinti lelkemet:

Érzem létem a csillagok felett.

Kebledre dűlök, szent természet!

Fogadj, fogadj el engemet!

Égő szívem hiába vérzett,

Nem értettek az emberek!

Végnapjaim körödben töltöm el,

Írt s enyhet vár e zaklatott kebel.

A bátrakhoz leszáll az Isten [43.]

Medgyes Lajos

AZ ÉV UTOLSÓ ESTÉJÉN

Oh, mint rohannak az évek!

Mint jár le minden itt alant!

Öröm, kedv, játszi remények,

És az élet egy pillanat;

Csak te vagy végtelen, oh Isten!

Benned semmi változás nincsen.

Elmúlt egy esztendő ismét;

Mi jó volt benne: oda van!

De mik a szivet megvérzik,

Ég a seb dobbanásiban!

Az enyhület csak tőled szállhat.

Szerető lelke a világnak!

Előtted állok remegve

Az évnek végső alkonyán,

Könnyek szöknek fel szemembe

S imádlak téged jó Atyám,

Örökléted mély tengerének

Csöppeiből hullnak az évek.

Ki tudja, élek-e még én

Több esztendőt a nap alatt?!

Vagy tán ez évnek eltüntén

Éltem napja is elhalad!

Oh, kétes sors! oh, titkos végzet!

Oh, változó, oh tünő élet!

De bár ha összedől a föld

És megroppannak az egek,

S a rémület mindent eltölt –

Én még akkor sem rettegek.

Lelkem a dült romokon által

Hozzád örök honába szárnyal.

Új aranyhárfa [62.]

Medgyes Lajos

AZ IDŐK JELE

Forr a világ, nagy napok jőnek,

Mint villámtelt fölleg ha jő.

Oszlopai a vén időnek

A rázkódástól összedőlnek,

Uj fénylőbb korszak áll elő.

A zsarnokok hiába vágynak

Elnyomni a közszellemet.

A nap, ha már egyszer föltámad,

Fényárját az éji homálynak

Kioltani többé nem lehet.

Átfolyta már a vér a földet

Napkelettől enyészetig;

Miktől milliók porba döltek,

Az ágyuk végkép elmenydörgtek,

A számadás következik!

Fejök büszkén emelik égre

Mindenfelől a nemzetek;

A cél, mért küzdtek, el van érve,

Kezet fogtak szent szövetségre

Nagyok, megdönthetetlenek.

Munka, müveltség, szűzerényben

Versenyre szállnak szabadon,

Mézgyűjtő méhek seregében

A heréknek helye nem lészen,

Vész a rest, él a szorgalom.

Létfáján az emberiségnek

Lemetszik a töviseket,

Az űzérek háttérbe lépnek,

Nem lesz nyoma vad üldözésnek,

Áthat mindent a szeretet.

Mely zárva volt, megnyilt a pálya,

Önkény s ármány pusztulni fog.

A testvérszivek Miatyánkja

Az ég kupját keresztül járja

S alá néznek az angyalok.

Magyar költők 19. század. 1.,

1872. április 18. [538-539.]

Medgyes Lajos

TÉLEN

(Allegória)

Nem szeretem én a telet,

Rabság színét hordja a föld,

Folyam, csermely, erdő, mező

Jégből, hóból rabláncot ölt.

A természet föl-fölsikolt

A rabság vad fájdalmiban;

A vészben, mely ordítva sír,

A természet panasza van.

Jön nemsoká a szép tavasz,

S kitűzi fényes zászlaját,

S folyam, csermely, erdő, mező

Levetkezi a rabigát.

S a természet meglelkesül,

A vészből örömdal leszen,

A szabadság örömdala,

Mely összezeng völgyön, hegyen.

Oh ekkor én is elhagyom

Szobám, hová a sors vetett.

S imádom a szabad tavaszt

És a dicső természetet!

A bátrakhoz leszáll az Isten,

1853. január 13. [29-30.]

Medgyes Lajos

NEMZETI DAL

Föl, nemzetem! Föl szebb jövőre!

Föl, nemzetem! föl, élni kell!

Elég volt immár sindevésznünk;

A rút halált kerüljük el.

Múltunk vesztén mért búslakodnánk?!

A tett koránya virradoz;

Fönnen kiált a szent szabadság

Ezüst színű zászlóihoz.

(. . .)

Mennyi bennünk az ész hatalma!

A büszkeség! a becsület!

Az égnek válna szégyenére

Elhagyni egy ily nemzetet.

Föl! dobbanjon hangos verésre

Szívünk, mint régen vert vala;

Üljön méltóság homlokunkon,

Legyen parancs a nép szava.

Ősének lelkét híja vissza,

S forrjon eggyé minden magyar:

A bátrakhoz leszáll az Isten,

S meglesz a dicső diadal.

Föl! küzdjünk egy szív-, egy lélekkel

Egyért! a nemzetéletért.

Rettentők leszünk egybeforrva;

Megnyerjük a szép pályabért.

S fényben ragyog fel Budavára,

Bámulják a föld népei,

S kül- s belviszály nem fogja többé

A hős magyart megdönteni.

A bátrakhoz leszáll az Isten, 1846 [22.]

Mécs László

NYÍRFÁK

Ismerjük őket jól: mindég izlésesek,

fehérek, finomak, átszellemültek,

akár az üdvözültek.

Isten vidám, midőn ily fákat ültet.

Ismerjük őket jól: hegyek lakói ők,

lapjára az angyalkék ég-papírnak

szép szőke rajzot írnak

s ha jő az ősz, aranyló könnyet sírnak.

Ismerjük őket jól: bűntől borzonganak,

az álmot is már szinte-szinte zajnak

veszik s egy cinkefajnak

fészkét tűrik csak hónalján a gallynak.

Ismerjük őket jól: mily halk zene remeg,

midőn ezernyi fény-húrú levélnek

kis hangszerén zenélnek

a fény-vonócskák s hegedűt cserélnek.

Ismerjük őket jól: s örök rejtély nekünk,

hogyan kerül mocsárba kettő-három

s gyökérzetük a sáron

alulról szentséget szí mindenáron!

Mi éjjel álmodunk s a Hold felhők felett

magához csalja megsemmisült szivünket.

Piros szivek repülnek

és megpihenni e nyírfákra ülnek!

Kolibri-szíveket vadászni vérívó,

bagolyszemü vámpír-rajok suhannak.

Szegény szivek! Jaj annak,

kit e vadorzó rémek megrohannak!

Én tisztelem a tiszta nyirfa-lelkeket,

kik lombhajukba csillag-fésűt tűztek.

Beléjük száll a Szűznek

hatalma és boszorkányt, rémet űznek.

Varázsuk: a piszok-iszony! Izlésesek,

fehérek, fínomak, átszellemültek,

akár az üdvözültek.

Isten boldog, midőn ily fákat ültet.

Az erdő poézise [140-141.]

Mécs László

VISSZA A CSENDBE!

Úgy voltam az örök Csendben

mint a káosz az Istenben,

melyből aztán Ő teremtett

csodákkal telt csillagrendet:

köztük a kis Föld-bolygónak

Napos-Holdas menetrendet.

Sok milliárd évig forgott

Földünk ember nélkül: boldog

csendben – később megrakottan

bűnnel, bajjal. Kihullottam

a Nemlétből, mint fészkéből

a fióka s ordítottam.

Kik hallották vad sírásom,

mint új, apró messiáson

mosolyogtak mind egy szálig;

s igaz volt, mit Madách állít:

az újszülött mind messiás

s pimasszá csak később válik.

Nőttem. Vitt a vágyak lába

Hiúságok vásárába.

Tilalomfák kiabáltak:

„Vigyázz, mert itt Sátán bált ad:

Szerelem, Pénz, Hatalomvágy

bokáz s bóvli bájjal áltat.”

Jártam, mintha minden lárma,

zene mélyén a Csend várna

legendává tömörülten:

én a lármát túlfütyültem

– s bábbá, mint a hernyó selyme,

a csend mégse vált körültem!

Azt fütyültem, hogy mily jó itt!

Virág bájolt, szárnyas ló vitt,

Dávid hárfázott a Holdban;

egyet-kettőt kurjantottam

s kinyíltak a szívek, lelkek:

mindjárt tudták, hogy én voltam.

…Most a Föld: bolondok háza.

Lovam lassít, nem cifrázza.

Jajt kiáltok. Itt a vége

minden zajnak. Örök béke

Ős-csendjébe készülődöm.

Vár az Isten Csendessége.

Vissza a csendbe, (1976 előtt) [175-176.]

Mécs László

FEBRUÁR VÉGÉN

Halálos halkan hull a hó.

– De belerikkant egy rigó:

„Ébredj, sok lustán álmodó

rügy, bimbó, fütty-, szín-dáridó!”

Meghallja a téltemető

virág; elsőnek ébred ő,

bimbót sodrintva szúr fel ő

s lyukas lesz a hószemfedő.

Utána a víg hóvirág

csöpp hagymából szökkent csírát,

szárat, míg a hóból kilát

s fehéren szól: „Vivát világ!”

Mátyás a nép-naptár szerint

jégtáblát lelt s tört szét megint;

Zsuzsanna hóseprővel int

s pacsirtát égre penderint.

A cinke cin-cin-cin-t fütyül;

száguld a szél a domb mögül,

fákon rügy-kottát hegedül,

– de csak a som nyit egyedül.

Sötét sürüben egymaga

a somfa! Arany ballada:

vér-termést rejt, mint garmada

bajok közt skót bárdok hada.

Ily arany-balladás talány

lehetett rég bakfiska-lány

korában álmodó anyám

bokros bajok hegyoldalán.

Lejtőn arany som-folt… Alant

szívem: tört szárnyú vadgalamb.

Gubbaszt, mert mint más csintalant,

nem hívja már Tavasz, kaland…

Vissza a csendbe, 1971 [174.]

Mécs László

AZ ISTEN ÖSVÉNYEI

Az Őskaoszban szundikált

a Mindenség: csillag-csírák,

Tejút, Nap, Hold, ember, virág,

minden mi létre, fényre várt.

…S az Isten Lelke egyszer intett,

s a fényre kezdett hívni mindent.

Azóta minden menekül

mindentől, ami zűrzavar,

mi zsarnokság, mi éjt kavar,

csírát öl, mint rothadt avar,

mi kételyt kormoz és Miértet,

mert a Kaosz még itt kísértget.

Azóta minden fényre tör.

Az éji lepke látja: láng

lobog bent, s mint legény a lányt,

tudós titkát, világtalányt:

bámulja és boldog körökben

bolondosan feléje röppen.

A zsarnok tél dühöngne még:

haragja tart! – S egy hajnalon

erdők mélyén, hegyoldalon

a Számpó, a csodás malom

fényt őröl, és a hóvirágszál,

som nyitni kezd, s egy lepke rászáll.

Szép az Ezeregyéjszaka

– de a legtündéribb Mese,

ha a Mágnesek Mágnese,

a Fény vonz, mint Isten keze:

s kicsalja emberből a Szentet,

földből a tücsök-regimentet.

Sokfélék Isten útjai.

Lehet nagy, vagy tenyérnyi út,

míg egy virág a fényre jut,

vagy barlangból forráska-kút

világba fut Niagarának:

szivárványos világcsodának!

A Menetrend zord és kemény:

az Úr sziklás ösvényein,

a kétkedés örvényein,

lápon, bűn-piszkon át megy ím,

ki fényt vár, mit nem adnak ingyen:

féltékeny fény-bankár az Isten!

Pált Damaszkuszban dobta le

a gőg s a ló: feküdt vakon,

– de új hitén, mint ablakon

át fény zúdult rá egy napon!

S míg fényt habzsolt: miféle koszton

élt Norbert s tévelygő Ágoston?

S hol járhatott a Jobb Lator,

Magdolna, Krisztust éhező

Papini, s későn érkező

sok más: Babits, Szabó Dezső,

végpercben gyónó Kosztolányi,

míg égi fényt tudott találni?

És én? Hányszor fogott a Bűn

ösvényén eszme-zűrzavar,

szirom-farsangból lett avar,

bengáli lángból lett badar

borongás! Csak a Fények Atyja

tudhatja, ki mind számontartja!

Ó Istenem, te Hármas-Egy!

Talán végső ösvényemen

megyek most: kérlek, kegyelem

ragyogjon rám, hogy végtelen

Fényedbe mágnesezze lábom,

ha nem vár több út a világon!

Aranygyapjú, 1968 [381-382.]

Mécs László

TAVASZI TANÁCS

„A mennyek országa

Bennetek van.”          (Biblia)

Tündérhonért nem kell messze menned.

A mennyország is közel van: benned.

Mozdulnod sem kell, hogy csodát láss ott,

hol csodátlan éltél. Jöjj ma vélem,

megmutatom, hogy csinálják mások.

Nézd a hernyót: falta a nyers lombot.

Remete lett s ekkor szárnyat bontott

belőle szebb énje: a szép lepke.

Más lett étke: nektár, méz és illat,

mert fölszárnyalt szebbik énje: lelke.

Nézd a nagyfát: Téli fagyok tüntén

most lép ki a bennerejlő Tündér!

Honnan vette? Csak magából! Szépen

kibontja a bennerejlő Májust

s ott áll Tündérország közepében.

Éppúgy van az emberben a lelke,

mint fában szín, hernyóban a lepke.

A túlvilág nem más világ! Itten,

benned van! Más állapot kell s lelke

étke más lesz szeretetben, hitben.

A mennyország benned van. Őszintén

hidd s az Isten is benned lesz szintén.

S ahol ő van, percek alatt bent is,

kint is tavaszodhatsz mint fa, hernyó.

Másvilágba csöppensz s lehetsz szent is.

Vissza a csendbe, 1962 [120.]

Mécs László

LEVÉL A MEZŐK LILIOMAIHOZ

Boldog húgocskák, bájos mezei

liliomok, Jézus kedvencei!

Egész világ előtt a hegytetőn

szépségtekről beszélt becézgetőn.

Nem volt királynőn, tündéren soha

ruhátokhoz hasonló szép ruha.

Műkertész mégse tenne titeket

kirakatába mint legszebbeket.

Jézus megtette. Földből vétetett,

de fényre éhezett szép testetek,

s Nap, Hold emlőjét jó volt szopnia.

Fénytől fogantok, mint Szűz Mária.

Ti mosolyogtok, ha világvihar

tipor meg, vagy bivaly patáival;

holt bájatokra bőg a szörnyeteg,

míg égbe illan illat-lelketek.

Húgocskáim, tudjátok hol lakom?

Pokolra nyílik három ablakom,

s mégis: a hit, remény s a szeretet

tárt ablakán át látom mennyetek.

Meghalt apám-anyám: Holdam-Napom,

fény-kosztom pár csillag-szívtől kapom,

s az elmúlás hull, mint éjszín homok.

Imádkozzatok értem, liljomok!

Aranygyapjú, 1962 [363.]

Mécs László

BESZÉLGETÉS A TÉLI FÁKKAL

Kószáltam kerten, berken át.

A hó csikorgott. Téli fák

mormoltak víg litániát.

Megkérdeztem: „Ti téli fák,

mit zengtek? Nincsen ok panaszra?”

– „Nincs: készülünk az új tavaszra!”

„Napisten holt: A testetek

csupasz: kilátszik rengeteg

görcsös golyvátok, sebetek:

reszkettek, mint a lázbeteg

s nem vágytok mégse seb-tapaszra?”

– „Nem. Készülünk az új tavaszra!”

Fagyott a gyökér-kamara.

Hó hull reátok és dara.

Rügyet gyilkol jég, zúzmara.

Bosszant szél-ördögök kara:

mi ád okot mégis vigaszra?

– „Hogy készülünk az új tavaszra!”

„Nagyböjt van most: hát böjtölünk.

Zsoltárral unalmat ölünk.

Rügy-embriókat rejt ölünk.

Minden bút, bajt kiböjtölünk,

fütyülve minden szél-kamaszra:

így készülünk az új tavaszra.

A Nap föltámad s megmarad.

Megesszük a napsugarat,

és lesz belőle kék, smaragd,

bíbor báj: diadalt arat

az életvágy, ha nincs kiaszva!

Így készülünk az új tavaszra.

Nemcsak bámuljuk a Napot,

mint Istent hívek és papok,

de meg is esszük a kapott

malasztban!! Vontatott

jeremiádnak semmi haszna!

Te is így készülj a Tavaszra!

Sebes bár főnk, lábunk, fülünk,

– megváltó-rügyet rejt ölünk.

Szépségversenyre készülünk.

Tavasz jöttén szűzen szülünk.

Csöpp messiás-rügyek malasztja

csodákat csókol a tavaszra!”

Aranygyapjú, 1961 [345-346.]

Mécs László

MÉG SÜT A NAP

Még süt a Nap. Ki itt marad,

még sok szívből kap sugarat.

Még sok virágból süt a báj.

Mégis, miért hogy fáj a lét,

s a dolgok mélyén fáj a táj?

Az ég egy nagy váróterem.

Elszáguldott nagyhirtelen

a tavasz-expressz és a nyár,

s az ősz is már befűtve vár:

köd füstöl s fanyar krumpliszár.

A zengő sürgönydrótokon

sürgönyt kapott a sok rokon:

sok fecske, csíz – s nagyhirtelen

eltűnt akár az ifjúság

s az ifjúkori szerelem.

S ott ült apám, anyám szíve,

és elrepültek messzire.

Panaszra nincsen épp okom,

de szívem sokszor nyugtalan,

s megül a sürgönydrótokon.

S most készülök, bár nincs okom,

mint annyi millió rokon.

Bár süt a Nap, s még int a báj,

a dolgok mélyén fáj a táj,

a Menetrend s a nagy Muszáj.

Aranygyapjú, 1960 [343.]

Mécs László

ŐSZI ALKONY

Agyvérzése van a Napnak,

némán búcsút int a tájra.

Arany sugár-trombitája

nem harsogja már a fényt.

A Föld-vulkán lárva kérgén

felbűvölte, megérlelte,

mi jót rejtett a Föld lelke:

almát, búzát, bort, mesét.

Nyugodtan megy. Lent a földben

tavasz-álmot hagyott hátra:

gumót, hagymát; fent a fákra

rügyet csókolt és reményt.

Így volna jó egyszer némán:

titok-rügy, tulipán-hagyma

mélyén tavaszt, reményt hagyva,

áldó csendben tünni el.

Vissza a csendbe, 1958 [95.]

Mécs László

EMLÉKEZZÜNK AZ ÉLŐKRŐL

Nem születtünk e világra csak-magunkért egyedül.

Bolond az, ki boldogságról csak-magának hegedül.

Az önzőnek boldogsága, mint eltévedt napsugár,

megfagy a nagy világűrben, ha egy bolygót nem talál.

Hollószárnyon száll a sóhaj egy szeretett szív felé

s csodamadárszárnyon tér meg a sóhajtó szív felé.

Ha van kivel koccintanunk, jobb a bor mit lenyelünk.

Ha van kivel paroláznunk, melegebb a tenyerünk.

A szeretet nem tormába szorult féreg: örökebb,

istenibb, ha fodrozni tud mennél messzibb köröket.

Tündértóba dobták szívünk, kört vet: ez a kis család;

ehhez küldjük először az emlékezés angyalát.

Senki sem tud úgy szeretni végig, mint a vérrokon:

mert az Isten cimbalmoz a vér-hálózta húrokon.

A második szeretetkör, zengő hullám a Haza.

Minden magyart boldogítson bora, csókja, igaza!

Minden magyar egymást féltő egypásztorú nyáj legyen,

mint a Hegyi Beszéd népe Jézus körül a hegyen.

A harmadik szeretetkör a világnyi nagy család.

Küldjük hozzá a testvéri emlékezés angyalát.

Minden népnek úgy lehet csak egy-családdá válnia,

ha naptárja, menetrendje egy lesz: a szent Biblia.

De a nagykör nagyban kell csak, mint szép Álom, Délibáb,

mely, ha megvan, szebb lesz tőle a hazányi kis világ.

Szívünk nem Nap! Zseblámpányi fényszórója kis teret

csókol össze egy-fénykúpba. Napként csak Isten szeret!

Vissza hát az álomkörből a Tiszához, vissza hát,

hol tokaji borral koccint a boldogság vissza rád.

Kinek anyja Hungária, legyen féltett rokonunk!

Amióta megszülettünk, halál felé rohanunk

s a fekete rohanásban legpirosabb perceink

azok, mikor meg-megállunk, hol egy rokon szíve int.

Gondoljunk rá nemcsak akkor, ha adója, voksa kell;

vagy robotkor, hol csak karja s Olcsó-János-volta kell;

vagy hajtónak, ha vadásznak mindenkori nagyurak

s az emberek millióit hajtatják mint a nyulat.

Gondoljunk rá áldomáskor, kedvvel, mely forr s forral is;

érdemrend és bók-osztáskor: dicsfény-érlelt borral is!

Koccints borral, bajjal, bájjal: ökör iszik egyedül

s bolond az ki boldogságról csak-magának hegedül.

Magyarok misekönyve [51-52.]

Mécs László

A VÍZCSEPP ÉNEKE

Miséző kisvirágnak kelyhébe harmat is hull,

míg mézzé változandó fényt tölt belé a Nap.

Így tölt a szentmisében borbő arany kehelybe

egy harmatcseppnyi tiszta vízcseppecskét a pap.

Így tölté Isten itt a Titkos értelmű Rózsa

kelyhében istensége borába, égi íz

közé vízhez hasonló értékű emberségünk:

Jézus Krisztusban Isten vérévé vált a víz!

Uram, mint ember, én csak könnycsepp vagyok, mely illan

a vén idő szakállán; – de vágyom az örök

életre, mint a népem, mely tudja, hogy mivé lett

a Bábel-nép, az asszír, a hun, az ógörög!!

Azért, Uram, keverj be véreddé változandó

borodba s én, a semmi, könnycseppnyi csöpp elem,

megistenülve együtt a borral a kehelyben,

megkezdem életem, mely véredben végtelen.

S Uram, keverd be népem vízcseppnyi életét is

örök, szent lényegedbe, melyet véred jelent,

hogy általad, tebenned, tevéled élje eztán

új életét: a békés, a boldog végtelent.

Magyarok misekönyve, 1953. február [43.]

Mécs László

AZ UTOLSÓ AJTÓ

Schalom Asch A Názáreti című regényében

ezt mondatja Jézussal: „Az utolsó ajtó vagyok

én, és ha ezt is elrekesztik (a szegények, bűnö-

sök elől), vajon hol kopogtassanak?”

Midőn a földön megjelentünk,

mesébe csöppent játszi lelkünk;

Valaki küldte e világba,

kopogtasson kíváncsisága

kilenc s kilencszer kilenc ajtón

Titokvárban csodát óhajtón.

Minden napunk: új rébusz-ajtó;

minden csók: kulcs, új zárt pattantó;

minden siker, könyv, társ, pohár bor:

kilincs egy új ajtónyitáskor.

Balek szívünk boldog csodát vár

minden újabb ajtónyitásnál.

Ajtók mögött meg vár a Semmi

szemfényvesztése: meg kell enni

a terüljasztal látszat-kosztját,

ahogy látszat-kezek kiosztják.

Boldogság nincs, csak boldog láz van

ajtónyitó borzongatásban.

Így kell ezerszer pórul járni,

mint kis korunkban a vásári

üres bódéban, hol a vásárt

vidámító két felírás várt.

Kint: „MAGYAROK BEVONULÁSA.”

Bent: „MAGYAROK KIVONULÁSA.”

Mégis szép volt borzongni, félni,

csalódni, vagy kacagni: élni!

– De fogynak az ajtók, az élet

fogy, s egyre éhesebb a lélek,

s éhenhal az, kinek utolsó

ajtója csak: sírbolt s koporsó.

Én átrohantam sok-sok ajtón,

minden éhségben Őt óhajtón,

mert minden megszomorítottak

reménye Krisztuson kopogtat.

Utolsó ajtó Ő: mögötte

vár a Boldogság. Mindörökre.

Aranygyapjú, 1951 [333-334.]

Mécs László

ŐSZI ROZSDAFARK

Magas szobámból nézve le:

nagy perzsaszőnyeg most a park.

Szép nap van dérvert éj után.

Lapos tetőn lepkét, legyet

vadászgat egy kis rozsdafark.

Az elkésett vándormadárt

anyás csókokkal fürdeti

a Napból jött vad ős-elem,

a tűz, mely fénnyé finomult

formában vígaszt hoz neki.

Elolvadt épp a hártyajég

a tócsa-tarka pléhtetőn.

Kedvet kap. Fürdik. Szárnyait

széttárva guggint boldogan,

veres farkát billegtetőn.

A káoszból lett elemek:

a fény, a lég, a víz remek

rokonságában fürdeni,

elkeveredni jó nekünk

kicsiny madár, míg elmegyünk!

Ó apasággá finomult

teremtő férfiakarat!

Ó anyasággá finomult

földízű csókos szerelem!

Fürdettetek egy madarat.

Fürdettetek egy kis szívet

s eltűntetek! Most ősz, derek

fagyasztják, öröm-étke fogy,

nagy útja van nagy Cél felé

– s nem bír búcsúzni. Ténfereg.

Vadászik még pár kései

lepkét, Édenből szöktetett

ábrándot – bár vár rá az ég,

s Istenné tágult, végtelen

finom szülői szeretet.

Aranygyapjú, 1951 [327-328.]

Mécs László

ADOK, HOGY ADJ!

Adok, adok, földem neked

kéklő pacsirta-éneket,

jó megmunkálást, jó magot,

aszályban ima-harmatot,

jó zsíros trágyát, jó gyökért,

jó csemetét, s tudod miért?

        – Hogy adj nekem pacsirta-ének-

        locsolt vetést vidám kenyérnek,

        hogy add meg fán, tőkén a kölcsön

        adott szeretetért gyümölcsöm,

        pajzán borom, s hogy adj a végzett

        munkáért boldog békességet.

Adom neked, kicsiny család

s hazám, a vér közös dalát,

adok szabadság, szeretet

feles-földjébe elvetett

lemondást, munkát, fürge vért,

életritmust, s tudod miért?

        – Legyen ki szívem tartsa számon

        a hangyabolyban, mint kívánom;

        hogy el ne vesszek a viharban,

        mint lepke-szárnyú, lenge dallam;

        s ha tél jön: a közös emlékek

        csókolják rám a békességet.

Adok Neked, jó Istenem,

Alfám, Omegám, Mindenem,

gyermekhitet, alázatot,

bevallott bűnt, gyalázatot,

s a szívem, mint örök hűbért,

legyen tiéd! Tudod miért?

        – Hogy add nekem, mint terüljasztalt,

        mely már sok lelket megvigasztalt,

        melyen sok testi jóegészség

        terült és lelki lakni-tessék:

        add a malasztot, add a Téged

        jelentő örök békességet!

Aranygyapjú, 1951 [325-326.]

Mécs László

JÁTÉK A HOLDDAL

Száz-színű már a parki hegyoldal.

Járok a fák közt, mint a lesen

rég a Bakonyban. Játszom a Holddal,

mely ki-be bujkál őz-kecsesen.

Most a fa mind, mind tarka kulissza.

Nem tologatja kezem, se karom,

– én megyek, én jobb, bal fele, vissza

s mind „odaáll”, ahová akarom!

Így igazítva újra, meg újra:

más fa regényén más lesz a Hold.

Most van a tölgyön: jól belebújva

kúszik, akár sunyi, sanda kobold.

Hársi fasorban összehajolnak

fent a tar ágak csúcsívesen:

dómi laterna-fénye a Holdnak

hull az avarra üveg-színesen.

Majd a fenyőfán mint papírangyal,

Betlehem egyszerű hírnöke, leng

és a szívemben gyermeki hanggal

régi karácsonyok éneke zeng.

Mint a Hubertusz szarvasa, fent áll

százados és csupasz ággal a bükk,

szarvai közt a Hold, ez a Szent Grál,

mint lovagok csoda-mágnese csügg.

A jegenyén a Hold merev és vén

réz-sisak: így szalutálgat egy őr;

a szomorúfűz könny-vízesésén

túl: anyaszív, lám, vérzi a tőr.

Mint aranyálom, rebben a szűzi

nyírre, amelynek a pendelye tüll.

Percnyi a csókja, s már tovaűzi

sorsa, s a nyír-fejen árny feketül.

Végül a Hold csak furcsa lidérc-szem:

hipnotizálja szemem, s egyedül

nézem, amint hull, túlmegy a bércen,

és a világ szíve elfeketül.

Aranygyapjú, 1951 [323-324.]

Mécs László

AKI SZERET…

Aki szeret, az mint az őrült,

semmit se lát a hegytetőrül,

sem a szép, sem a csúf világot,

csak egy titkos értelmű Rózsát

mérföldeken túl, s érte fut.

Aki szeret, annak nagy éhe

már boldogság, és mint a méhek

virágmenetrend-vándorútján:

csalánból is csapol ki mézet,

s lakása-lelke csupa méz!

Aki szeret, az mint a kagyló,

remete lesz a vad, morajló

vagy napsütötte élet alján

mindent kizáró szent magányban,

s minden álma drágagyöngy.

Aki szeret, az csuda színt lát

holtában is, s mint ifjú Szindbád

szirom-csolnakká vált koporsón,

kalandos vágy vitorla-szárnyán

repül a Boldogság felé!

Uram, segíts, hogy méhe-éhhel,

vagy mély, kagylós remete-léttel,

vagy misztikus szent őrülettel,

vagy megszentült színdbádi vággyal

szeresselek, szeresselek!

Üzenet, 1949 [203.]

Mécs László

ISTEN CSŐSZE

Három napja hull a víz

az egekből, s bár a zápor

zúdul – fészkén ül a bátor

stiglic, sármány, cinke, csíz.

Kotlik a sok kismama,

ki bokorban, ki ereszben,

ki odúban: ki ne vesszen

Isten játék-dallama.

Nincsen házam, tűzhelyem,

kertem sincsen. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játékait figyelem.

Késsel rovom botra fel

mint tücsök-csősz, lepke-pásztor,

mi történik tücsök-nászkor,

s ha egy bábnak bába kell.

Följegyzem, hogy a szelek

mit fütyülnek, mit suttognak,

mit zenélnek a bokroknak

hárfáin s a fák felett.

Bár május van, nagy a köd.

Bolygok benne mint köd-fantom,

itt is, ott is megpillantom

egy-egy titkát s örülök.

Víg balladák köde ez:

itt egy fa mint virág-ara

tűnt fel, ott csöpp Niagara

gyanánt csízdal csörgedez.

Lelkem is ily garmada

búbánatba, köd-kaoszba

bebörtönzött, virágozva

borongó víg ballada.

Így élek. Se tűzhelyem,

sem otthonom. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játék-nyáját figyelem.

Aranygyapjú, 1949 [317-318.]

Mécs László

A MESE CÍME: MÁJUS

Nemrég itt szív, madár didergett,

– most bűvöletben él a kerted.

Ma Jézus is mosolyog keresztjén

s kicsit pogány minden keresztény.

Minden magban vár egy csoda,

megnyílt a csirke-óvoda.

Fény hull, mindent csókkal fürösztvén.

Ma minden út szerelmi ösvény.

A szív ma égi csókot éhez,

vagy földit s futna kedveséhez.

A legfurcsább lény, a csiga,

ki egyszemélyben talyiga,

kocsis, ló, ház és házigazda,

veszettül vágtat a tavaszba.

Óránként másfél méteres

iramban fut, mert párt keres!

Az almafák a részeg földnek

bolond álmától tündökölnek!

A legnagyobb előtt maradva,

felnézek rá mint vén arabra.

Sebforradásos, barna, durván

görcsös törzsén tündéri turbán:

csúcsán egy stiglic tarka, ritka

ékkővel élő mozaikja;

a vén arab mesél: a nyelve

illattal, színnel, fénnyel telve;

meséje tünde, mint az álom,

és fogy vaskos valóra válón.

Az Ige test lesz, ízes élet

lesz a bűbájból míg mesélget;

mert méz lesz itt a méh-zenéből,

gyümölcs a szirmok színeséből

és ember lesz a szerelemből!

Egy nő bukkan fel épp a csendből.

Szerelmi ösvény lett ma csacska

szívétől a kopott utacska,

arany tallért kacag körötte

a gyermekláncfű – ám mögötte

kaszattá érett bóbitája

száll s új magot visz szét a tájra.

Ez magja minden szép mesének,

a Májusban is ez a lényeg.

Az Ige test lesz és a tünde

báj nyers jóízt hoz életünkbe.

Vissza a csendbe, 1949 [52-53.]

Mécs László

SZÉNABOGLYA MELLŐL

Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.

Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,

azaz kaszáltattam, fekete legények

s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.

Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.

Ami szépet láttam, már a boglya foglya.

Amiért hevültem, aminek örültem:

idegyűlt illattá, csendé szenderülten.

Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.

Ideszorult éltem minden léha tücske,

hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,

itt koncertez nyaram minden színskálája.

Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,

hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.

S a fehér és fekete legények kaszálnak,

suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.

Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:

az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?

– Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan

vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?

Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,

mely esténkint rétem füvén elidőzik,

– vagy az, amely régen megjelent előttem,

s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?

Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb

révületbe: az-é, ki most nefelejtset

szed itt átmenőben – vagy az, kinek lelke

illatját imaként boglyámba lehelte?

Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:

az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza

– vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?

S míg borzongva nézek előre és hátra:

fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,

beleszorult éltem pitypalattya, tücske.

A titok-legények kaszálnak, fű serceg,

suhognak a kaszák, suhannak a percek.

Aranygyapjú, 1947 [305-306.]

Mécs László

EPERCSOKOR A KORMOS KALAPON

Szombatesti erdőszéli séta.

Pírban ég a sok-sok margaréta.

Szénégető legény jön a hegyről,

ideköszön, de csak úgy foghegyről.

Egész héten nem volt fekte-kelte:

ülve szunnyadt itt-ott. Teste-lelke

kormos lett, míg a boksája égett.

Váltani megy inget, emberséget.

Lázba ejt a nagy fekete ember

kalapján csokornyi eperrel.

Nem is tudtam, hogy már így megérett!

Hogy ott jártam, csak virág fehérlett.

Piros gyümölcs lett a hósziromból,

mint vérbő csók szűzfehér álomból.

Kinek viszi vajon? Nem anyjának,

nem öccsének, nem harmat húgának!

Valaki más gyönyörködik benne,

s csipegeti, mintha gyöngyszem lenne,

mint galamb a piros búzát,

ő meg áll majd s bámulja a blúzát.

Elment. Lám csak, az eper megérett!

Ezt forgatom, amíg hazaérek.

Egész éjjel eperről szól álmom:

a nagy hegyet végigszaladgálom.

Az egész hegy eperszínű végig,

az oldalán kis rőzsetűz fénylik,

mellette a földdel beszórt boksa,

bent parázslik a holt fa pirosra.

Halott fából fojtott tűzű szén lesz.

Hasonlít e mesterség enyémhez:

holt élményből parázs is lesz, szén is,

magam vagyok, legény vagyok én is.

Hétköznaptól kormos leszek én is,

ünnep előtt inget váltok én is,

fölveszem a Boldog Ember ingét,

s viszek mindég piros csokrot innét.

Emberek közt akkor támad ünnep,

ha jó népek szent dolgokra gyűlnek:

szeretetre, szűz csókra, misére:

kenyér, bor, szív istenülésére.

Egész éjjel így szövődik álmom,

míg a hegyet végigszaladgálom.

Reggel tényleg fölmegyek a hegyre,

mosolyogva, epercsokrot szedve.

Fel is tűzöm hetykén kalapomra,

gondok kormát hordó alakomra.

Kinek adjam? Akárkinek adnám:

akkor is csak mindenkinek adnám.

Költő azért van, hogy ízesítsen

álmot másnak, bár senkije sincsen.

Jó illattal teljen meg az ünnep,

ha jó népek szent dologra gyűlnek.

Szagos lesz az út, egy emberöltő,

ha csokrával végigmegy a Költő.

Üzenet, 1947 [303-304.]