S ha százszor is becsapnak, és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítnek, és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mamut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
Magas állványon nyitott Biblia - Mögötte szikár gyertyaláng lobog. Ember sehol. Ez az Ige - Akit talán mindenki elhagyott. Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. - Ez az Ige - Világ végén talán, Vagy kezdetén. Úgy érzem most: Világ végén talán. Ez az Ige: Társtalan Fölség, fölséges Magány. Ki bírja ki? Ember nem bírja ki. Poéta ki nem bírja. Ezt a magányt. - - Csak a Világ Költője, Ki verseit a végtelenbe írja. Ez az Ige. Nem a megszokott kép. Nincsen gyülekezet. A családi kör nem üli körül. Nézd, be szikáran lángol, Félelmesen világol. Önmagának örül. Világok tornyosodtak fel Öléből S vissza világok hullanak Ölébe. S nézd, mily magára van: Még egy szerzetes sem hajol fölébe.
Költő, - ha egyszer minden elhagyott, S nyitott lelkeddel magadra maradsz, Magadra, mint a nyitott Biblia, Magas polcon és olvasatlanul: Szövétnek légy, ki ég, Önmagának elég - S egyedül lenni Istentől tanul.
Emberek! Ti nemes Egyszerűségben élő, tiszta lelkű, hű szívek - Kiket én alig ismerek mégis, valami láthatatlan, bűvös erő vonzásában szeretlek Titeket!
Titeket, kiknek lelkét a Szeretet fénye ragyogja be, s lényemet oly határtalan jósággal emelitek, ahogyan a termőföldből kibúvó gabona gyenge sarját öntözi, s csalogatja a reá hulló lágy eső.
Ti, kik soha nem felejtitek, hogy szeretet nélkül az ember oly sivár, oly elveszett, mint gazdátlan eb, kinek kivert lelke jó szóért eseng, s teste is árván remeg.
Emberek! Ti nemes egyszerűségben élő, tiszta lelkű, hű szívek! Áldjon az Isten minden gondolatában, segítsen minden küzdelmes csatában jó célt elérni Titeket!
S amíg itt vagyok, néktek csak annyit adhatok, mi nem több, s nem is kevesebb, mit amit Tőletek kapok: az önzetlen, igaz szeretet, s egy köszönet, hogy én is ember lehettem közöttetek...
Arany-Tóth Katalin A lélek magányossága (2005) aranykati.blogspot com
Ha tehetném, Világnak kürtölném, mit jelentesz nekem. Lágy dallammal röpíteném – mint tavaszi szellő a virágillatokat – boldog énekem. Én, ki mindent néma mosollyal hallgattam eddig el, s kinek a fájdalom már oly hű barátja, mint napkorong lassú járása a termőföldeken. Mert veled minden olyan tiszta, mert veled minden olyan édes. A könnyem is forrásvízzé válik, a só belőle semmivé lesz. Mert veled minden olyan egyszerű, s mert veled mindent megértek. Mint anyját ölelő gyermek, úgy szeretlek. Ha tehetném, forognék körbe-körbe, hogy a világ is táncra perdüljön, s ne ökölbe szorított kezekben gyűljön a harag keserűje. Csak szeretet lengje nemes zászlaját a szívekbe, mint ahogy én simítom szerelmem a testedre, mint ahogy én csókolom lelkem a lelkedre. Ha tehetném, ölelnélek, amíg élsz – amíg élek. Melletted már nem félek. Mert érzem, hogy eggyé válunk, valahányszor szemedbe nézek.
Te légy a hajnal, ha álmom véget ér, a tündöklő napsugár, mely utamon elkísér, egy lágy fuvallat, oly hűsítően szép, a tiszta vizű tó, melyben arcod látom én.
Te légy az árnyat adó fák zöld levele, a hűsítő zápor, mely az út porát mossa le, egy halk sóhaj, mikor hiányzom neked, a forró csók, mellyel örökre átölelsz.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Nekem a Haza az a város, hol anyám megszült egy esős, csöndes hajnalon. Május volt. Az égen szivárvány jelezte: születni áldott oltalom.
*
Évtizedek óta már, hogy levél-dús ágakon engem is köszönt trillázó füttyével a madár, a Nap nekem is érleli nyár-édes gyümölcsét, és a téli szomorúság engem is megtalál.
Amerre csak jártam, becsültem báját a tájnak: ritkás erdők szélén kószáló vadak, kis tavak, mezőkön illatozó, szép vadvirágok láttak… Falvak, és városok, idegen vánkosok adtak helyet, s vetették álmaimnak a puha ágyat, Hazám kavicsai mégis, mindig visszavártak.
Törékeny tervekkel, sóvárgó, csöndes vágyakkal indultam egykor a mindig ismeretlen mának. Előttem – mögöttem lépteket őrző angyalok, kétségeket ébresztő, bűvös démonok jártak. Most terhekkel és könnyekkel gyötrődve fordítom arcom ennek a haldokló, védtelen Világnak.
Göröngyös utam – mint esélytelen versenyfutam – kóbor szeretetté kövült szegénysoron járom és keserű lét-képekben keresem sosem volt (vagy csupán szétmorzsolt), irgalmas gondtalanságom. Áttéphetetlen korlátaim között építem konok hitembe kövült, mennyei szolgaságom.
Ha tehetném, e szükségben vétekké vetkőzném kötelék-zubbonyom, és hűségem hátra hagyva elrejtőznék az utak örök, titkos rejtekén, s elindulnék innen bátran, olyan messzi tájra, ahol nem bánt már a Világ zaja, s ahol a lét sóhaja a biztonságot lépteimbe zárja.
De lábam alatt fel-felsikoltanak a kövek, poros kirakatok, kátyúk kiáltják a nevem. Amerre csak nézek, tátongó terek, s üzletek… a rongyos hirdető oszlopról plakát-könny pereg. Mint száműzött idegen, az elvek és érdekek fitogtató harcát csöndben magamba temetem.
*
Lassan elsötétül minden, amiben csak hittem. Elfogynak szavaim is, és elmerülök ebben a megszűnni nem akaró, könyörtelen hitben: Nekem a Haza ez a város, ahol születtem.
***** Arany-Tóth Katalin Csöndszekér (2016) aranykati.blogspot com
Talán számot kéne vetnem az eltelt évekkel, Fölösleges gyötörnöm magamat ilyesmikkel, Ami elmúlt, vissza nem hozhatom, a múltat Sem kitörölni, sem megváltoztatni nem tudom. Az elkövetkezendők Isten kezében vannak, Hiába is firtatnám, nem nyílna fel előttem. Egyetlen dolgot tehetek, sorsom békésen fogadom, Bármi is jön, örömmel, hálatelt szívvel elfogadom, Ma van az a nap, amikor szerethetek, örülhetek, Bízhatok Isten jóságában. Ma van az a nap, amikor Megtehetem, amiért születtem, elfogadhatom a Kezet, mely a magasból mutatja az utat hazafelé.
Szervusztok. Mindenkinek kellemes, elviselhető napot kívánok, ezen a forró napon!:)
&
A természet az egyik legnagyszerűbb ajándék, amit kaptunk. A lágyan hullámzó zöld rétek, az erdők, a fák; a kék ég; a csípős, hideg szél; a forró napsütés; a fehér hótakaró. Ezek mind kivételes dolgok, amelyeket meg kell becsülnünk, és én végtelenül hálás vagyok a természet eme csodáiért.
Piros labda gurul az égen, mosolyog a tó közepében. Izzad a Balaton, gőzölög a háta, bodros, nehéz füstként gomolyog a pára.
Megül a kék égen habos, fehér párna, frissen van fölhúzva, mintha engem várna. Forró a levegő, szinte máris lángol, tűzkéve csap ki a sok fényes sugárból.
A piros labda egy hullámon táncol, körötte megannyi kölyke viháncol. Amire két karom érte kitárom, már végiggurult a látóhatáron.
Szervusz Drága Teresa, köszönöm szépen a csodás híreket, "szombaton lánykámék egy életre elköteleződnek egymásnak!:-))"
Úgy legyen!:-) Kívánom adjon a sors jó egészséget, boldogságot, harmoniát számukra!:) A Család minden tagja és a Te örömödben is szeretettel osztozom!:)
Szervusz Drága AnnKa!:-) Örömmel olvastam, s köszönöm a jókívánságod, viszont kívánok jó egészséget én is Neked!:-) S még egy csodás hír, szombaton lánykámék egy életre elköteleződnek egymásnak!:-))
Úgy volna szép: Ahol kiki legörömestebb állt, Ahol erőben, szeretetben Leginkább önnönmagára talált, Ottan fogadja szépen, szabadon, Büszkén a halált.
Szószéken a pap Harangozó a harang alatt, Tudós a Röntgen-kamarában, Szántóvető az illatos határban, Lokomotívján a mozdonyvezető, Anya gyermeke virrasztása közben, Egy hosszú csók közben a szerető...
Hát én, a Teremtés elfeledettje, A hivatások nagy számkivetettje?... Számomra hol legyen a hely, a poszt, Mit végórámra a végzet kioszt?
Mindegy, hogy hol. Hisz helyem, posztom nincs nekem sehol. Mint Caesar, köpenyét húzva fejére: Csak burkolózhassam be akkor én A látásaim bíborköpenyébe.
Mikor a lelkem nagy szélcsendje jő, S a vágyaim, s a kínjaim elülnek, Egy utolsó, alkotó akaratban Megtisztulva - a szférákig feszülnek, S mérik a távolt zengő szenvedéllyel:
Harangok találkozása Dél volt. Fénytelenül is fényes téli dél. Romok, emlékek közt egy-egy Örökké zöld levél. Hallgattuk, ahogy a harangszó Elindul Pestről és Budáról S a Sziget szent csöndjében összeér. Dél volt. Csodás Harangtalálkozás. Fénytelenül is fényes téli dél.
orgonaszó orgonaillat ónkarikás ablaktányérok lépesméz-ízű zsoltár életem pünkösd-évszaka lelkem pünkösdi itala máig zsongító óborom nyelvem petőfi sándora albertus molnár ledőlt a cinterem fala kövei földbe vástak védtelen áll a dombon maholnap egyesegyedül istené lesz a templom csupán egy ajkon szól már paptalan marosszentimrén haldoklik szenczi molnár hoztam egy csokor orgonát ülök őbenne bízón ülök hol várja jézusát a házsongárdi síron
