mindkét könyv tartalmaz fotókat, csak , hogy csigázzalak, egy idézet:
torockói viselet
"A pendelyt a legutóbbi időkig-értsd '60-as évek- összevarrták az inggel , amely itt hosszú volt. Újabban a rövid inghez két-három alsószoknyát viselnek..."
ehhez mit szólsz ? ;-)
off
szoktál-e totózni ?, ha igen nyitottam egy topicot totóműsrok gyűjtésére, ha tudsz segíteni szívesen látlak ott is !
Itt él a palóc népesség, akiknek a táplálkozásában nagy szerepe volt a különféle kásából, lisztből készült ételeknek. Egyik kedvelt ételük a sült pép, más néven görhe vagy málé. Kukoricalisztből készül tejjel leforrázva, majd kizsírozott tepsibe öntve, sütőben megsütve. A sütés után szeletelve tálalják.
A burgonya ezen a tájon előbb kapcsolódott be a néptáplálkozásba, mint az Alföldön. Ma is szívesen fogyasztják a burgonyából készült ételeket. Legismertebb a tört pép vagy krumpliganca: főtt összetört burgonya liszttel, tejjel elkeverve fölforrósítva. Tepertős, túros változata is ismert.
Levesek a napi étrendben mindig szerepelnek. Legegyszerűbb leves, amikor a kifőtt tészta levét ízesítik pirított hagymával, fűszerezik paprikával, esetleg berántják és betétként csíkot - metéltre vágott tésztát - tesznek bele. Ez az úgynevezett "maga levi".
A húsok közül a legnagyobb jelentősége a disznóhúsnak volt és van is. Húsvétra lakodalomra szokás birkát vágni. Néhány jellegzetes étel: Húsos, juhtúros kukoricatekercs, Legényfogó krumplitalpas, Lábatlan tyúkhúsleves, Mátrai töltött sertéscomb.
Észak-Magyarországhoz, mint tájegységhez tartozik Matyóföld, ahol a matyó népcsoport lakik Mezőkövesd központtal. Szegény emberek éltek évszázadokon keresztül ezen a vidéken, akik a rendelkezésükre álló, egyszerű alapanyagokból remekműveket tudtak alkotni az ételkészítés terén.
Ételeik elkészítésénél nélkülözhetetlen a vöröshagyma, ottani szóhasználat szerint a veres hagyma. Sokféleképpen darabolták, szeletelték, aprították, metélték vagy reszelték, attól függően, milyen étel készítéséhez használták fel.
Hetente kétszer, háromszor főztek paprikás krumplit, ami gyorsan és változatosan elkészíthető étel. Készítették hosszú lével levesesen, zsírjára lepirítva sűrű szafttal, kolbásszal vagy kolbász nélkül, friss paprikával, paradicsommal, ízesítve, óvatosan főzve, hogy egybe maradjon a burgonya, villával még meg is törték egy kicsit.
Az öhöm is ilyen egytál - a határból hazatérve gyorsan elkészíthető étel volt, amelyet száraztésztából, un. gombótából készítettek. Apróra vágott hagymát kevés zsíron lepirítottak, rádobták a gombótát, ezt is pirították Annyi vízzel öntötték fel, hogy, éppen ellepje, kockára vágott krumplival főzték együtt, félfövéskor még egy maradék gobótát adtak hozzá.
A talaj és éghajlati viszonyoknak köszönhetően ezen a tájon nagyon népszerűek a különböző káposztaételek. Az édes káposztát párolva, egy kis ecettel savanyítva főtt és sült húsok mellé savanyúság helyett adták, de savanyítva töltelékkel, káposztástésztának, hajdúkáposztának, korhelylevesnek is készítették.
Érdemes még megemlíteni a babot, amelyre szegény helyen gyakran még rántás sem jutott, de így megfőzve sóban, vízben is ehető volt. Babból készítették a karácsonyváró böjti levest, amely sárgarépával együtt puhára főzött bab. Elkészülte előtt melegített tejjel engedték föl bő lére. Máskor malackörömmel főzték a bablevest, de készítettek belőle főzeléket, babfasirtot is. A kukoricamálé kukoricaliszt tejjel leforrázva, egy kis cukorral édesítve. Letakarva hűvös helyen állni hagyták, hogy csipásodjék. Ezután olajozott tepsibe öntötték és forró kemencében megsütötték.
Nagy esemény volt télen a disznóölés, amely ellátta a családot szinte egész évre sózott-füstölt hússal, szalonnával. Néhány disznótoros étel: füle-farka pörkölt, majoránnás húsos metélt, tarhonyás sertéstüdő, savanyúvese stb.
Közismert időjárási regula fűződik ehhez a naphoz: „Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál.” Ugyancsak ismert szólás: „Mátyás, Gergely két rossz ember”, mely arra utal, hogy ezeken a napokon nagy hidegek szoktak lenni. Az e napi időjárásból jósoltak a termésre, tojásszaporulatra. A hideg idő jó termést, a szeles idő kevés tojást jelzett. Szlavóniában, ha az idő havas volt, búzát, árpát, zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát, petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a magvakat. Eső esetén attól tartottak, hogy a jég elveri a termést, és a szőlő savanyú lesz.
Számos hiedelem fűződik a Mátyás-napi tojáshoz. A Szolnok megyei Csépán a Mátyás-napi tojásból kelt libát marakodósnak, veszekedősnek tartották. Turán úgy vélték, hogy „húsosfejű”, idétlen, nyomorék liba kelne ki. Székelykevén piros ceruzával jelölik meg a Mátyás-napi lúdtojásokat. Itt úgy vélik, ha kikel, a kisliba eltűnik, de ha sikerül, akkor jó gúnár lesz belőle.
A halászok a Mátyás-napkor fogott halat az egész évi szerencsés halászat előjelének tekintették. Ezt a halat Baranyában „Mátyás csukájának” emlegetik.
Február 24-én van Mátyás apostol ünnepe. Érdekes az ehhez a névhez fűződő Jégtörő jelző magyarázata. A középkorban szokásos volt a szenteket jellemző tárgyakkal ábrázolni, hogy az egyszerű, írástudatlan hívek is rájuk ismerjenek. Így ábrázolták Szent Mátyást vértanúságának eszközével, a bárddal. (Az apostolt Jeruzsálemben lefejezték.) A néphit az idő lassú enyhülését, a hó olvadását kapcsolatba hozta az apostollal, aki megkönyörül az embereken, és bárdjával megtöri a jeget, elűzi a hideget. Közismert időjárási regula fűződik ehhez a naphoz: "Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál".
nagyon szép idők járnak mostanság... , jön a tavasz !
vedd ki a könyvtárból : Gáborján Alice : Magyar népviseletek Corvina 1969 és Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma című köteteket, bőven találsz benne leírást a női alsóöltözetekről... ;-)
Újévi hagyományain az egyén és a család szerencséjét, gazdagságát kívánta megalapozni jóslásokkal, varázslásokkal.
Úgy tartották, hogy amit ezen a napon tesznek, az hatással lesz az egész esztendőre.
Számos tiltás fűződik e naphoz:
*
„Újév napján semmit ne adj ki a házból, mert egész éven át minden kimegy onnan.” *
Munkatilalom főzésre, mosásra, varrásra, állat befogására stb.
Időjárással kapcsolatos jóslás:
Ha újév napján csillagos az ég, rövid lesz a tél,
ha piros a hajnal, szeles lesz az esztendő.
Farsang
Idejét úgy számítják ki, hogy az első tavaszi holdtöltére következő vasárnaptól (húsvéttól) visszaszámolnak hat hetet, a böjt idejét.
A farsang a közelgő tavasz őszi ünnepe, egyúttal a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése.
Számtalan gonoszűző és termékenységvarázsló álarcos, alakoskodó szokás (korongozás, kormozás, téltemetés, busójárás stb.) fűződik ehhez az időszakhoz.
A leglátványosabb farsangi alakoskodás Magyarországon a Mohácson lakó délszlávok busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busó álarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad felölteni, a legények másfajta álarcot viseltek.
Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is. A Karancs-hegység környékén élő palócok a farsangvasárnap előtti vasárnapon tartották meg a „lányok vasárnapját”. Vasárnap, ebéd után, kezükben nyárssal jártak a lányok köszönteni; énekük részben vallásos, részben adománykérő részből állt. Este táncmulatság követte a köszöntést.
Az asszonyok külön farsangolásáról a XV. századtól vannak emlékek, elszórtan még a nyolcvanas években is találkozhattunk vele. Például Mátraalmáson maskarába öltözött nők járták be a falut, s a férfiakat jégcsappal „megborotválták”, este „macskabált” tartottak, ahová a férfi nem tehette be a lábát.
A farsang gondolatköre elsősorban a házasság témája körül forgott. Azokat a lányokat, akik pártában maradtak, farsang végén szokás volt kicsúfolni (lásd: Csokonai vitáz Mihály: Dorottya). Szatmárban húshagyó kedden a pártában maradt lányok ablaka alatt pléhdarabokat ütögettek a fiúk (kongóztak), s bekiáltottak az ablakon:
„Akinek van nagy lánya,
Hajtsa ki a gulyára.”
A legtöbb esemény farsang vasárnapjára és a rákövetkező néhány napra, „farsang farkára” esik:
húshagyó kedd - a böjt kezdete
hamvazószerda - dologtiltó nap, böjtfogadó nap
Hamvazószerdán tartják a keresztények a hamvazkodást.
Húsvét vasárnapig tartó böjtben húst és zsíros ételeket nem esznek, csak főtt tésztát, aszalt gyümölcsöket és korpából készült savanyú leveseket.
A böjt időszakában fújnak sokszor viharos, de tavaszt hozó „böjti szelek”.
Január 6. Vízkereszt
Az egyik legrégebbi egyházi ünnep, mely a Jordan vizében Jézus keresztelkedéséről emlékezik meg. E napon szentelik meg a vizet.
Ez a nap zárja le a karácsonyi ünnepkört is és adja át helyét a vigaszságoknak, a farsangnak.
E napon gyújtják meg a családban utoljára a gyertyát a karácsonyfán, majd leszedik és elosztják a rajta maradt édességeket.
E nap szokása a Háromkirály járás.
10-14 éves korú fiúk kenderszakáll-t ragasztanak, fejükre díszes koronát illesztenek és házról-házra járnak, ők a Három királyok. A házakba bekopogva, együtt köszönnek és kérnek szállást.
Ha a háznépe beengedi őket, halk csengőszó mellett énekelnek. Jutalmuk a köszöntését dió, sütemény.
Vízkereszt utáni második vasárnap – a kánai menyegző
János evangéliuma szerint, Jézus a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta. Ennek emlékére egy-egy falu több házában is kánai menyegzőt tartottak, melyet az előimádkozó asszonyok szerveztek.
A közös énekek és imádságok utána adták elő a kánai menyegzőről szóló énekeket, majd hozzáláttak a résztvevők által összehordott ételek és italok elfogyasztásához.
Néhol az evangéliumi legendát is eljátszották.
Ugyanezt disznótorokon, lakodalmi vacsorán sőt halotti toron is énekelték.
Január 17. Remete Szent Antal napja
Remete Szent János (i.sz.250 táján született) szerzetes, akit már a középkorban a háziállatok, köztük a disznó védőszentjeként tiszteltek. Az ő nevével jelölték az orbánc és az ehhez hasonló mérgezést, melyek a nem kellően tisztított gabonaliszt miatt számos súlyos, látszólag járványszerű mérgezést okoztak. A bukovinai székelyek ráolvasással, archaikus imádságokkal próbálták gyógyítani.
A topolyaiak hittek abban, hogy ha három Antal nevű ember áll a beteg ágya mellett, ott elszív egy pipa dohányt és a betegre fújja a füstöt, akkor leveszik az orbáncos betegről a tüzet. A pipát tűzkővel és taplóval kellett meggyújtani, hétszeri csiszolással.
A Remete Szent Antalhoz kapcsolódó hiedelmek és szokások a hitújítás korában elhalványultak, majd Páduai Szent Antal alakjában újraéledtek.
Január 18. Piroska napja
E naphoz fűződő regula:
„Ha Piroska napján fagy, negyven napig el nem hagy.”
Január 22. Vince napja
A szőlőtermelők figyelték e napon az időjárást. Szép napos idő esetén jó, ellenkező esetben rossz bortermést jósoltak.
„Ha szépen fénylik Vince, megtelik a pince.”
A kopácsi gazdák szerint ezen a napon sok bort kell inni, hogy bő legyen a termés.
Január 25. Pál napja
Ezt a napot pálfordulónak is szokták nevezni, mely arra a bibliai történetre utal, ami szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg és Pál apostol lett belőle.
Pál napi regula:
„Ha Pál fordul köddel, ember hullik döggel.”
Haláljóslás is kötődik ehhez a naphoz. A néphit szerint pálfordulókor mindenki számára pogácsát sütöttek, amibe libatollat szúrtak. Akinek a tolla megperzselődött sütés közben arra betegség, akié megégett, arra halál várt a következő esztendőben.
A lap tetejére
Február
Február 2. Gyertyaszentelő
o „Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!”
o Ha süt a nap és a megve vagy a borz meglátja árnyékát, akkor még negyven napig hideg lesz.
Ha viszont hideg van, ráadásul havazik, akkor nemsokára tavasz lesz.
o A hosszú jégcsap – jó kukoricatermést ígér.
A rómaiak tavaszkezdő fáklyás felvonulásának ősi tűzkultuszra utaló szokását a kereszténység is átvette. A házakban eloltották a tüzet, és mindenhol szentelt gyertyával világítottak.
Február 3. Balázs napja
Szent Balázs püspök egy özvegyasszony fiának kivette a torkán akadt halszálkát. A fia megmentőjének hálából ételt és gyertyát vitt az anya. Ennek emlékét őrzi a Balázs-áldás vagy balázsolás.
A balázsolás alkalmával a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölték, hogy ezzel enyhítsék a fájdalmat, betegséget és elűzzék a gonoszt.
Több évszázadra visszanyúló szokás szerint e napon tartották a Balázsjárást, amikor házról-házra vonulva toborozták a diákokat az iskolába.
Regulája:
Ha ezen a napon esik, akkor jég veri el nyáron a termést.
Február bővelkedik a jeles napokban: például az időjósló Gyertyaszentelőt követő Balázs-naphoz is népszokások kötődnek. Már a legrégibb kalendáriumok is számon tartották Balázs püspök napját, aki a kora középkortól a torokbajok orvosaként, az éledezni kezdő növények, a jószág patrónusaként Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett.
Szent Balázs a 3. század második felében élt, és 316 körül szenvedett vértanúhalált. Szülővárosában, az örményországi Szebasztéban eredetileg orvosi gyakorlatot folytatott. Mivel azonban igen vallásos életet élt és a testi bajok gyógyítása mellett nagy gondot fordított a lelki sebek behegesztésére is, a következő püspökválasztás alkalmával a város püspökévé választották. Konstantin császár társuralodója, Licinius keresztényüldözései idején Balázs a hívei kérésére egy barlangba menekült, melyet csak gyógyulást kereső beteg vagy sebesült vadállatok látogattak � Balázs az emberek helyett immár az állatokat gyógyította.
Később Agricola helytartó elfogatta és börtönbe zárta a szentet. A börtönben egy haldokló gyermek Szent Balázs imádságára megszabadult a torkán akadt halszálkától (ez szolgáltatta az alapot a ma is ismert Balázs-áldásra: Szent Balázs napján két gyertya között megáldják a hívők torkát). Kivégzése előtt megvesszőzték, majd faállványhoz kötözték, hogy végrehajtsák a társuralkodó parancsát: Licinius úgy rendelkezett, hogy Balázs húsát birkanyíró ollóval szaggassák le a csontjairól, azután fejezzék le. Azt beszélik, sírjánál csodák történtek. Sok csodás közbenjárásáért a 14 segítő szent közé számítják.
Szent Balázs a torokfájásban szenvedők és a birkanyírók védőszentje, de beteg szarvasmarhák gyógyulása végett is hozzá fohászkodnak, az ő nevében megáldott vízzel gyógyítva a barmokat. Pártfogója a diákoknak, az orvosoknak és a muzsikusoknak is. A művészetben birkanyíró ollóval ábrázolják, más képeken vadállatoknak oszt áldást; néha barlangjában látjuk, vadállatok társaságában.
A szent ünnepnapjához fűződő egyik népszokás a ma már alig gyakorolt balázsolás: maskarába öltözött gyerekek csákóval, süveggel a fejükön végigjárták a falut, új diákokat toboroztak és adományokat szedtek, ami a tanítók, iskolamesterek jövedelemkiegészítését szolgálta. Szintén balázsolásként ismert az a szokás, melynek során a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölik, hogy ezzel a fájdalmat, betegséget okozó gonoszt elűzzék.
kár, hogy ma már elsilányult a népviseletbe öltözés hagyománya, csak ilyen szüreti bálokon fordul elő néhány helyen az országban.
és akkor emlékezzünk meg a tegnapi és mai naphoz kötődő hagyományokról:
Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony
A régi rómaiaknál tavaszkezdő nap volt. Nagy ünnepséget rendeztek, a lupercaliát. A Plútótól, a sötétség istenétől elrabolt gabonaistennő, Ceres keresésére indultak a gyertyás-fáklyás körmenettel. A keresztény egyház azután gyertyaszentelő ünneppé szelídítette az ünnepet. A szentelt gyertya pedig egészség-, szerencsevarázsló eszközzé vált.
Ezen a napon (a római katolikus egyház) Szűz Mária megtisztulására emlékezik. A templomok körül körmenetet tartottak, és közben zsoltárokat énekeltek. Nagyon fontos dolog volt a gyertyaszentelés. A szentelt gyertya Krisztus jelképe. A gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az ő ártatlan szent lelke, a tűz pedig a világosság az ő istensége. A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Úgy tartották a gyertya megvédi a gonosz szellemektől a csecsemőket, a betegeket, a halottakat. Nagyobb ünnepeken is meggyújtották a szentelt gyertyákat.
Ehhez a naphoz kapcsolódik az a hiedelem is, miszerint ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a tél.
Február 3. Balázs napja
Balázs napja egészség-, termésvarázslás, gonoszűzés, madárűzés, időjárásjóslás és főként a gyermekek balázsjárásának napja. Szent Balázs püspök és vértanú eredetileg orvoslással foglalkozott - nevéhez sok csodás beteggyógyítás fűződik. Legtöbbet emlegetett tette egy özvegyasszony halszálkától fulladozó gyermekének megmentése. Az asszony hálából ételt és gyertyát vitt a szent életű püspöknek. Ennek emlékére van a Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a pap két gyertyát tart a hívők álla alá, és e szavak kíséretében: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől” – megáldja őket.
Szent Balázs a középkorban a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás, az iskolásgyermekek házról házra járó, adománygyűjtő, iskolába toborzó, köszöntő szokása. Kisbodakon (Moson vm.) Balázs napján 10-12 éves gyermekek fehérbe öltöztek (fehér gatya, ing), fejükön koronaszerű papírcsákót viseltek, a Balázs püspököt megszemélyesítő gyermeknek püspöksüvege volt. A játékban tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászlótartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a paraszt. A játék Szent Balázs dicséretével és az ajándék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították, az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát megették.
A Nógrád megyei Mátraszelén a balázsolók ezt a köszöntőt énekelték: A Szent Balázs doktorunknak, hogy ma vagyon napja, Többször is, hogy megérhessük, az Úristen adja! Kérjük ajándékát, a Szent áldomását, Távoztassa mindnyájunknak torkunknak fájását!
Szerintem Don Quixote Úr inkább fényképes beszámolót szeretne látni alsószoknyákról, harisnyákról és más efélékről, mint ilyen tudományos szöveget:-)
Ami pedig Sonomilanista urat ismeri, ő meg legalább meg tudja, hogy milyen érzés az, ha Neki is olyan kib...tt hosszú hozzászólásokat kell elovasni, mint amilyeneket ő szokott írni:-)
Sonomilanista és don Quiixote uraknak és más szoknyabolondoknak:
A magyar férfi felsőruhák több évszázados alakulásában a keleties elemek hangsúlya a feltűnő, a magyar és a keletebbi női öltözetek között azonban jelentős szerkezeti eltérés alakult ki.
Az oszmán befolyás alá került balkáni népeknél a salvár nevű bő bugyogó és a kaftánszerű anteri voltak a női öltözet meghatározói. A tőlünk keletebbi, délebbi – főleg pravoszláv vallású – szláv népeknél pedig a tunikaszerű, hosszú ingre csavart lepelszoknya, illetve az elölről és hátulról felkötött, két kötény hatását keltő (Gavazzi, M. 1928) plahta és zápaszka vagy pregácsa és obojak, a románoknál pedig az ezeknek megfelelő katrinca és opreg jellemezte a női öltözeteket. Ezekkel szemben – a nyugati kereszténység déli–délkeleti határán – a magyar női öltözet már a kora középkorban is a nyugati befolyásnak engedett, és nyugati jellegét mindvégig megtartotta, így a 16–17. században az itáliai, spanyol majd francia divatfejlődéssel párhuzamosan alakult. A korabeli szóhasználatban a szoknya a bokáig érő ruha megnevezése volt, amibe beleértették a derékrészt is. Ujjas szoknyának nevezték, ha ujjai is voltak. A 17. század elején átmenetileg az itáliai eredetű vendég ujjas vállakat, vagyis váltogatható ujjú ruhákat, szoknyákat is viseltek, amelyek átmenetet képeztek az ujjas szoknyától az ujjatlan vállakhoz (Radvánszky B. 1986: I. 90–91). A 16–17. században – az európai változásokkal párhuzamosan – Magyarországon is lezajlott a válltól bokáig érő ruha szétválása felsőrészre, derékre, mellényre, ill. vállra és aljra, a mai értelemben vett szoknyára. A köznép asszonyai azonban sokfelé továbbra is használták a derékkal egybeszabott szoknyákat.
Az ilyen ruhafélék legrégiesebb változatai a magyar nyelvterületen a Nyitra megyei szoknyás mellrevalók vagy ezek párhuzamai, a hétfalusi csángó nők válltól bokáig egybeszabott hámos rokolyái (Fél E. 1936: 19), amelyek fehér és fekete változatait 17. századi rajzolók erdélyi szász és oláh asszonyokon is megörökítették. A szoknya és a mellrevaló elválásának fokozatait mutató Pozsony, Nyitra, Hont megyei és erdélyi adatok egészen századunk fordulójáig követhetőek. Ekkor az elválás utolsó stádiumát képviselő, a különféle anyagokból szabott, de összevarrt pruszlikos szoknyát, pl. a satát Nógrád megyében, a lajbitos szoknyát Göcsejben, a kösnyős fersinget Torockón, a vállos szoknyát pl. a Tolna megyei Szakályon viselték.
Egyes esetekben azzal is számolnunk kell, hogy a mellény utóbb, másodlagosan kapcsolódott a szoknyához azzal a céllal, hogy pl. az egyre terebélyesedő és súlyosbodó {653.} szoknyák súlyát a vállra is ráterhelje, amint ez a mezőségi magyar viseletek vagy a kapuvári melleses szoknya esetében történt. Máskor pedig arra volt hivatott, hogy a – helyi ízlésnek megfelelően megnyújtva a felső test hosszát – a derékvonalat a csípőre süllyessze. Erre a Nyitra megyei Bényből láthatunk példát. Mire azonban a mellényes szoknya ilyen szerepeket töltött be, már alsóbb ruhává vált a derékra rögzített, különálló felső szoknyák társaságában. Ez utóbbiak a különálló mellénnyel és más ruhafélékkel, pl. köténnyel, vállkendővel kiegészítve a magyar női paraszti öltözetek jellemzői lettek. A blúzszerű, könnyű ujjasok csak az újabb típusú öltözetekben kaptak fontosabb szerepet.
SZOKNYA – ROKOLYA
A derékrésszel egybeszabott szoknya szabása lefelé tölcsérszerűen bővülő volt, s a divat változásainak megfelelően elöl nyitott is lehetett, láttatni engedve a díszes alsószoknyát. A felsőrésztől elvált alj már többnyire derékon gallérba fogott, egyenes, párhuzamos szélű lapokból állt. Az ilyen szabású szoknyákat elöl rendszerint összevarrták. Számos hazai adat bizonyítja azonban, hogy a gallérba ráncolt szoknyát elöl nyitva is hagyhatták, és azt, hogy az európai szoknyát kímélő paraszti gyakorlat – miszerint a szoknya szárnyait elöl a derékba visszatűrték – a magyar asszonynép előtt sem volt ismeretlen. Egy finoman subrikált eresztékű, láthatóan a nyilvánosság számára készített tardi pendely ürügyén indult Gáborján Alice az itthoni „felszúrt” szoknyaviselet nyomába (1948: 135–137), melynek 19. század eleji példáit Kismartonból, az Alföldről, Pest környékéről ismerjük (Kresz M. 1956: II. 17., 19., 67. tábla). Kós Károly (1964: 169–170) felföldi magyar–szlovák és Belgrád környéki délszláv párhuzamokban találta meg e szoknyaviselési mód határait. Számos földrajzilag elszórt, így pl. sárközi, matyó adat (Kovách A. 1907: 79–80; Györffy I. 1956: 85, 98) utal arra, hogy egykor talán országosan éltek ezzel a szokással. A kazáriak vagy távolabb, a Szamos és a Küküllő vidékének magyar és velük érintkező román asszonyai szinte napjainkig így viselték szoknyájukat. Éppen az erdélyi, torockói vagy a mezőségi felakasztós fersing, leginkább azonban a kalotaszegi muszuly, ill. bagazia testesíti meg e szoknyaviselési mód legünnepélyesebb formáját. A kék vagy fekete muszuly színes belső posztószegője, abája, mikor a szoknya sarkait elöl az övbe felakasztják, kifelé fordul. Ez a szegés, a muszulyposztó a múlt század végére kiszélesedett, és ekkorra kiszínesedett jellegzetes hímzésével vált híressé (Kós K. 1964: 160).
Kós Károly (1964: 153–178) – Zelenin és Manninen közlései alapján – az orosz, ukrán és a keleti-tengeri finn népeknél ismert téglalap alakú, csípő köré csavart és széles övvel derékra szorított lepelszoknyák és a nyugati típusú szoknyák ütköző zónájaként Moldva és a Havaselve északkeleti részét tünteti fel. Itt a csángók között, de a Keleti-Kárpátok szorosain át nyugatra, a Nagy-Szamos forrásvidékére is benyomulva és pl. a Gyimesbe kitelepült székelyek között is elterjedt ez a lepelszoknya. A lepelszoknyát korábban kerekítőnek nevezték, manapság azonban már csak románul – ha erős, fekete gyapjúszőttes, katrincának, ha finomabb anyagú, fotának emlegetik. Kós Károly a nyugati és keleti kultúra sajátos érintkezését véli felfedezni abban, hogy ott, ahol a muszuly és a katrinca találkozik, a katrincát is „felakasztva” viselik.
{654.} A lepelruhák, az egy pendelyre, néhány alsószoknyára öltött, „felszúrt” szoknyák karcsú, nyúlánk sziluettet adtak viselőjüknek. Talán a turnűr hatására azonban még a kalotaszegi muszuly alatt is farpárnát viseltek, hiszen a szoknya az elmúlt évszázadokban általában másféle szépségideál szerint formálta a női körvonalat. A 17. században a szabásában megújult szoknya a beleráncolt anyag mennyiségétől függően bő volt, csípőtől harangszerűen kiszélesedett. A korabeli hatósági rendeletek a szoknyák szabásával, formájával nem foglalkoztak, csak azt tiltották, hogy parasztasszony „állapottyához illetlen Nemesi, fris, draga” öltözetekben járjon. Így közrendű asszony legfeljebb morvai-, faj-londis- vagy rásaszoknyát varrathatott a szabóval, és szoknyáját sem ezüst-, sem aranycsipkével nem díszíthette (BAZML 1666. Zemplén vm.). A 18. században azonban – a hirtelen megszaporodott, a „náj Módit” terjesztő német szabók révén – a főrangú, nemesi és paraszti sorú asszonyok öltözete szabásában, szerkezetében is különbözővé vált.
Az abroncsokkal, csípőpárnákkal harang alakúvá szélesített szoknya használhatatlan volt a paraszti életformában. A korábban súlyos szövet- és posztószoknyák helyett azonban a falusi nők között is a könnyebb anyagokból bővebbre ráncolható vászon-, gyolcs-, ünnepre finomabb pamutvászon szoknyák lettek kedveltek. Ezeket már nem szabóval, hanem esetleg varróasszonnyal varratták vagy házilag készítették, így szabásuk, ráncolásuk, arányaik nem követték a kurrens divatot, s múlt századból megismert nevük is tájilag eltérő volt. A Dunántúlon a ráncos pentel, a Rinya, Dráva mentén a vászonbikla, az ormánsági, szlavóniai magyaroknál pl. nagykebel volt a neve, Erdélyben a „háznál szőtt ruha” és a gyolcsfersing járta.
Ezeket a rendszerint már hazai manufaktúrákban szőtt, sok esetben északi vagy balkáni eredetű, könnyű vásznakból varrt felsőszoknyákat legáltalánosabban rokolyának nevezték. Összefoglalóan ezzel a szóval különböztethetőek meg a szabók készítette, divatos szoknyától, amelyet – néhány szegényebb tájon – a 19. század elején is csak a tehetősebbek varrathattak maguknak.
A fehér női öltözet, a gyolcsrokolya a 18. század 30-as éveiben lett divatos, ekkor idézi nosztalgiával Apor Péter (1972: 29) azt a korábbi állapotot, amikor a drága „gyolcs-rokolyának… híre sem volt”. Kb. ezektől az évektől a szabók termékei között és bolti portékaként terjedtek a festőmesterek által színezett vászonszoknyák, azaz a tarka szoknyák és „veres pamut Bagasia” rokolyák, majd a század második felében a kartonrokolyák is. A 19. században már sokféle színes kelme, külföldi ruhaanyag beszerzésére volt lehetőség, s „csak az erszény és az el fajult módi” határozta meg (Mészöly G. 1917: 99–112) a közrend asszonyainak öltözködését is, amelyben e színes, mintás kelmék is megjelentek. Ekkorra a „paraszt asszonyok és leányok ruháját csak a szabás választja meg az úri asszonyokétól” (Berzsenyi D. 1943: 165). Az empíre divat városias viganóját, majd a biedermeier krinolinját a jómódú, vagyonosodó parasztság asszonyai igyekeztek ugyan utánozni, de ez a szegényebb, falusi kortársak szemében erkölcstelennek, városi, polgári szemmel viszont nevetségesnek tűnt, hiszen a széles szoknya gyakran szűrdarabokat, keménypapírt, „ágyneműből kirablott pehelytömeget” takart (Kresz M. 1956: 79). Leggyakrabban az alsószoknyák számának szaporításával érték el a divat diktálta szoknyabőséget, amelynek szélessége társadalmi rangjelző lett: csak az viselhette, akinek nem kellett benne dolgoznia, szegényebbje legfeljebb csak ünnepekre készült fel a szertelenül bő szoknyában. A parasztasszonyokat – a nyugatabbi országokban már korábban is – egyre inkább bevonták a saját földön, az új növényi kultúrákat meghonosító mezőgazdasági {655.} munkákba, s egykor hosszú szoknyájuk – gyakorlatias okokból – rövidülni kezdett. Ez a jelenség a 19. század elején hazánkban is meggyorsult, és az alsószoknyák számának szaporodásával egyre feltűnőbbé is vált. Erre utal Mártonffy Károly (1854: 78–79) az egri leányok „tirolias kurta szoknyájáról” szólva. A múlt század végére a legrövidebb „bokorugrós” szoknyákat éppen ezen a tájon és a szomszédos hevesi, nógrádi falvakban viselték (Istvánffy Gy. 1900: 184), s a későbbiekben is a palóc női viseletek jellemzőjének tartották (Györffy I. é. n.: 369).
Természetesen a szoknya anyaga továbbra is vallott viselője pénztárcájáról: nem kékfestőből, kartonból, kásmírból, vékony selyemből, hanem nehéz lyoni selymekből, Bécsben vásárolt borokátból varrták pl. a gazdag sárközi leányok ünnepi szoknyáját. Sokáig kedvelt szoknyaanyag maradt a „bécsi olajos piros” és a vörös-fekete, hosszában csíkos gyapjúszövet is, mely utóbbit nyugat-dunántúli és erdélyi, pl. a székely asszonyok viselték előszeretettel. A Mezőségen házilag is megszőtték maguknak, ha másként nem jutottak hozzá (Tőkés B. 1935: 74).
A szoknyát ritkábban csak korcba húzott madzaggal fogták a derékra, ahogy ez a magyar nyelvterület déli sávjában sokfelé szokásban maradt. Gyakrabban azonban gallérba rögzítették a szoknya ráncolását: darázsolással – mint a kalotaszegi muszulyt – vagy apróra fogott tűránccal, századunk elejétől általában szélesebb, lapos ránccal. A megnedvesítve „rődbe szedett” szoknyák redőit pl. Sióagárdon ujjukat belül végighúzva kigömbölyítették, majd a napon vagy kemencében szárították (Varga M. 1956b: 169). Általánosabb volt azonban, hogy – esetleg kemencéből kivett forró kenyérrel – a ráncot, rakást élesen levasalták.
Egykor a szoknyák belső szegése, bélelése volt szokásban, a 19. században az immár színes szegés a szoknya színére került, és pl. a dunántúli, észak-magyarországi szoknyák fontos díszévé vált. Másutt a sujtás vagy pl. a Zobor-vidéken, a Sárközben Jaquard-szalagok díszítették a szoknya alját. A fodor – a korabeli divat jellemzője – csak a múlt század végén kapott szerepet a szoknya aljának díszítésében. A székely nők keskeny szelekből derékra ráncolt szoknyái hosszát pl. fodrozódó toldalékkal egészítették ki, Mezőkövesden pedig a szoknya aljába belülről felvarrt, sűrűre húzott fodor tette jellegzetessé a hendergős szoknyát.
Míg századunk fordulójára a mezővárosi és falusi módos parasztréteg asszonyai országszerte az éppen divatos hosszú és szűkebb szoknyában jártak, a falusi asszonynép sokfelé továbbra is kitartott a bő szoknyák mellett, s a szoknya rövidsége, bősége is a parasztos viselet jellemzője lett.
ALSÓSZOKNYA
Az alsószoknya a köztudatban mint a bőszoknyás viseletek tartozéka szerepel, pedig főleg a téli, többrétegű öltözködésben bármilyen szoknya alatt pótolhatatlan volt. Hazai forrásaink nem tájékoztatnak arról, hogy pl. a hagyatékokban, a lopott holmik leltáraiban szereplő szoknyáknak, közöttük az „ócska”, kopott szoknyáknak volt-e ilyen szerepe. Azt sem tudjuk hitelt érdemlően, hogy a 18. században Európa-szerte kedvelt vörös flanel alsószoknyákat használták-e a magyar parasztasszonyok. A hagyományokhoz erősebben ragaszkodó tájakon – így Nógrád megyében is – fennmaradt az emléke, hogy {656.} egykor vastag csepűszoknyát, „testesítő” rongy-, szőrszoknyát is viseltek a felső alatt, s ezt szamárszoknyának is nevezték (Gönyey S. 1942a: 247), s hogy a havibajos asszonyok vastag alsószoknyája egykor fekete vagy vörös volt.
Az irodalom segítségével megidézhető múltban a megkopott ünneplők országszerte mint köznapló felső- majd alsószoknyák szerepeltek. A Fekete-Körös völgyében pl. a hazaérkező asszony a kímélendő felsőszoknyát levette, és otthon az alatta lévőben maradt (Györffy I. 1912a: 22). Nyilvánvalóbb a szoknya szerepváltása azokon a vidékeken, ahol a fehér női öltözet hosszasan tartotta magát. Az egykor a göcseji hosszú alsóingen felsőruhaként viselt vászonpéntő vagy a sárközi, alig egy százada még felsőszoknya, a csárdás pöndő így lett alsóruhává az időközben színesre váltott újabb divatú szoknyák alatt. Az ilyen szoknyaféle alsóruhaként is megőrizte egykori szabását, lehetett vállpántos vagy melleses is, amilyet pl. a Felső-Répce vidékén, Kapuvár környékén viseltek.
Az alsószoknya külleme akkor lett igazán fontos, amikor a 19. század első felében a bővülő felsőszoknyák egyúttal erőteljesen rövidülni is kezdtek, és az alsók láthatóvá váltak. 1836-ban az Esztergom melletti Párkányból olvasható az első elképedt híradás, hogy a „módos menyecskéken legalább hét szoknya (nem rágalom)… van” (B. É. 1836: 725), és az egri asszonyokon a „szoknyáknak egész légiója szorong” (Kresz M. 1956: 167). Századunkra az ünnepi alkalmakra felkészített lányok, fiatalasszonyok alsószoknya-viseletének tájilag eltérő szabályai alakultak ki. A pendelytől fölfelé haladva az alsószoknyák rendszerint egyre hosszabbak és egyre szélesebben rakottak voltak, a legfelsők csontra keményítetten, mereven álltak. Az ilyen öltözetek dísze volt a habfehér, csipkés, fodros alsószoknyák elvágólagosan rendezett alja, máshol pedig az alsószoknyák kivillanó, korhoz és alkalomhoz illően színes szegése.
A polgári divat az 1870-es évektől, a turnűr megjelenésével, újabb követési lehetőséget kínált fel a vidéki asszonynépnek is: a derék karcsúsítását és a csípő kidomborítását. Bár a csípőpárnák már a 16. században jó szolgáltot tettek a divatos dámák körében, és használatuk nyilvánvalóan alsóbb körökben is terjedt, a derekat hurkaszerűen körbefogó puffandli, kolbász vagy a csak hátul felszerelt farpárnák hazai paraszti használatát talán elegendő e kor divatjában keresnünk.
Amint az 1850-es években az alsót láttatni engedő abroncsos krinolin a polgári öltözködésben, a rövid, bőszoknya a parasztöltözetekben tette szükségessé a női alsónadrágok használatát. Ennek korábbi, hátul nyitva hagyott formája a múlt század végén megjelent főleg a polgárosultabb nyugat-dunántúli tájakon, pl. Vas megyében – mégis jobbára csak a gyöngyösbokrétás színpadi rendezvények révén szokott hozzá az alsónadrág viseléséhez az 1930-as évek falusi leányifjúsága.
A szőlősgazdák egyik védőszentjének napja. Népi megfigyelések szerint olvadás esetén jó bortermésre lehet számítani, ezt egy mondás is kifejezi: Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.
A drávaszögi falvakban ún. vincevesszőt vágtak, amit a szobában vízbe állítottak. A kihajtott vesszőkből jósolták meg a következő év termését. A gazdák szerint ezen a napon sok bort kell inni, hogy bő legyen a termés. Az időjárás is meghatározó volt, például szép, napos idő esetén jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont rossz bortermést jósoltak.
Bálint Sándor néprajzkutató említi, hogy Vincét "ősidőktől kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Nevének a vinum=bor szóval rokon hangzása magyarázza, hogy a szőlőművesek Vince névnapjának időjárásából a következő bortermésre szoktak jósolni." Vince a szőlősgazdák napja, többfelé vidáman ülik meg ünnepét, mert azt tartják, hogy ez a nap a "szőlővessző pálfordulója".
Hetekkel előbb megbeszélik a gazdák, kinek a szőlejében ülik meg a Vincét. A megbeszélt napon szalonnát, kolbászt, hurkát, kenyeret csomagolnak, és szánkón a hegyre mennek a legtávolabbi szőlőbe. Mulatozás közben természetesen a borosüveg is kézről kézre jár. Evés után gömböcöt (lásd: Kisgömböc meséje) akasztanak egy tőkére, hogy a gömböchöz hasonló nagyságú fürtök teremjenek. Mielőtt hazamennek, vincevesszőt metszenek, és nótaszóval vonulnak haza a dombról.
A szőlővesszőket a meleg szobába öblös szájú üvegbe helyezik. Ha ezek kihajtanak, akkor nem fognak elfagyni a szőlőszemek. Vince időjárását mindenütt figyelemmel kísérték a szőlősgazdák. (Szent Vince)
Január 25. Pál napja
Ezt a napot pálfordulónak is nevezik, arra a bibliai történetre utalva, mely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és innentől Pál apostol néven emlegetik.
Pál fordulása termésvarázsló -, de főleg jósló nap. A szép, derült idő sokfelé azt jelentette, hogy még hosszan tartó hidegre lehet számítani. Általános hiedelem szerint Pál fordulásakor a tél ellenkezőjére fordul, vagy jégtörő, vagy jégcsináló lesz. Ha az ember meglátja az árnyékát, hosszú télre kell számítani. Az állatok is jelezték e napon az időt. A medve ugyanis, ha e napon kijön a barlangjából, jó idő lesz.
Termésjósló jelek is felfedezhetők e napon. Az egész napi jó idő pl. jó termést jelent. "Ha Pál napján fúj a szél, szűk szénatermés várható." Ha ez a nap ködös, az a jószág pusztulására figyelmeztet.
Topolyán nem elégedtek meg a regulák jóslataival, ők maguk vallatták meg a jövőt. Pálpogácsát sütöttek. Életkor szerinti nagyságban annyi pogácsát készítenek, ahány családtag van. Mindegyik pogácsába egy-egy lúdtollat tűztek. Ha sütés közben valaki pogácsáján megégett a toll, akkor halál várt rá az évben, ha pedig megpörkölődött, akkor valami betegség leselkedett az illetőre.
Valahol van elmentve egy digi fotóm, amin "lagos csizmában", nohavicában, fekete posztómellényben és posztókalapban, hímzett ingben masírozok a helyi szüreti felvonuláson.
Majd belinkelem, ha megtalálom.
Bár én az alsóruháimat nem szándékozom megmutatni:-)
