Minden, ami találkozási pont lehet az égi és a földi között.
Isten és ember között.
Vita nélküli topik. A tévedés minden lehetőségével felruházva.
Nagyon csendes, békés, mélázós topik, hiszen akik ismertek, tudjátok:)
Az íróasztalról nem hallottam... bizony méltóbb lett volna, ahogy írod. De valahogy így van ez... az "össznépnek" más az akarata.
Ha meghalok
Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok: az a halott a koporsóban nem én vagyok. Csak hamu az, elomló televény. A láng eltűnt. A láng, - az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezzetek, s ne mondja a pap: "Íme, porba hullt!" Sirassátok az árva gyermeket, s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sírnál beszél, és végül kiállt: "Hát Isten veled!" ne le a sírba integessen nékem, fölfelé nyújtson búcsúzó kezet! (G.G.)
Ideillő érdekességek Gárdonyiról...végrendeletében azt írta, hogy az ő végső nyughelye az íróasztala alatt legyen... (nahát ezek az írók...)
hitt a lélekvándorlásban, ahogyan gondolom te is... és a sírjára azért azt írták, amit ő akart, ha nem is temették el az íróasztala alá, hanem fel az egri várba, ahol írói gondolatai oly sokszor megfordultak, a sírjára azt írták, amit ő meghagyott: "Csak a teste!"
Azt is szerette volna, hogy szűk körben temessék el, írói csendben és magányban, és "láthatatlanul" , persze, mert nagyon magába forduló lélek volt, mint sok más költő, író is... de a népnek más kellett... pompás temetés, nagy csinnadratta, mert csak így érezték méltónak a végső búcsút... holott ha azt teszik, amit Gárdonyi kért, szvsz az is nagyon méltó megemlékezéseknek adhatott volna teret és lehetőséget... Gárdonyi háza kertjében készítenek egy emlékművet, abba beleépítik valamiképp azt a Gárdonyinak oly fontos íróasztalt, és csendben odajárnak olvasgatni az Egri csillagokat, meg a Gárdonyi összest... egyenként, elmélyülve...és soha nem hangos össznépi összejövetelek alkalmával...
Itt akkor az a kérdés merül fel, hogy ebből a szempontból az emberlét mennyiben hasonlít a hulló falevél-létre. Megszületünk: elszakadunk az ágról... nálunknál nagyobb erők dobálnak, aztán egyszer csak megállapodunk, testünk elnehezül... :) S azt gondolom, nem csupán álmodozunk arról, hogy az égbe szállunk. Mikor a szavaid elismételtem, Gárdonyi két mondata jutott eszembe: "Ez a kifejezés: testem – helyes.<br>Ez a kifejezés: lelkem – nem helyes. Lelkem helyett azt kellene mondani: én." és: "Micsoda ócska szó ez: halandó? Az ember nem halandó. Csak a teste halandó. Papoknak nem volna szabad ezt a szót kiejteniük!"
A hulló falevél látványa mindig nagy hatással van rám. Gondolj bele: leesik a fáról, elszakad az ágtól és elmúlás vár rá... mindezt csak elfogadással lehet szvsz szemlélni, másként túlságosan elszomorító, sőt egyenesen elkeserítő. A falevél nem tehet ellene, és mi emberek sem, akik ugyanígy sodródunk, és végül el is sodródunk jó messzire...
Ha én egy érző falevél lennék, és mindennek tudatában lennék, felvenném a levegő áramlását és csak arra gondolnék, hogy ide-oda röpít a sorsom. Egyszer megállapodok, falevél-testem elnehezül, könnyessé (vizessé) válik, és lassú átalakuláson megyek keresztül, eggyé válok a körülöttem lévő tájjal. Ez a gondoat megnyugtató.
De ha én falevél lennék, egy kicsit azért álmodoznék arról is, hogy nem csak egy kis falevél vagyok, hanem érző lélek is, és az én érző lelkem, mielőtt elporlad a testem, valahová az égbe száll:)
A Blaha Lujza téren talán nehezebb az ilyen mosolyt megélni... és észrevenni is.
Lehulló falevél: a közmunkások őszi-téli projektje volt itt a környéken: én meg azon tűnődtem, hogy a lehulló falevél adomány a többi élőlénynek: élőhely, táplálék... nem jelentős, csak a 3. pontról ez villant be.
Szóval a kozmikus mosoly egy nem mindennapi jelenség, ami időnként feltűnik az égen, ugyanakkor bármikor bárki lelkében is megjelenhet, és olyankor szétsugározhat szerte az univerzumban, vagy "csak" épp a Blaha Lujza téren a kozmikus mosoly egyetemessége, ünnepiessége és méltósága.
Jókat beszélgetek valakivel, aki ebben a topikban is megfordult már:), egy másik topikban, és az Ő hatására írtam egy 10 parancsolatot. Gondoltam áthozom ide is Neked, hátha Te is megírod ezáltal a magadét:)
A helyesírási hibákat is bent hagyom, így legalább teljesen eredeti:)
1. Ismerd meg önmagadat!
2. Mértékkel élj, mert ezáltal komoly önfegyelemre és lelki erőre tehetsz szert! - erről mi a véleményed?
3. Minden könnycseppben vedd észre az embert, mindenlehulló falevélben az elmúlást, s anap sugaraiban az örömet!
4. Ismerd meg a szeretet valódi természetét, és próbáld ki magadon és másokon!
Érdekes, izgalmas, elgondolkodtató kifejezés, és mint minden vers, fontos érzelmi tartalmat is hordoz. És valahogy kitágítja az ember szívét, távlatokat ad, kicsit ünnepi is. Egyetlen mosoly is komoly értékké válhat, bearanyozhatja a napunkat, más megvilágításba helyezheti az életérzéseinket. Szeretem a nagy szavakat, amik túlmutatnak a szürkeségen a megszokottságon, a hétköznapiságon.
Szeretem a szavakat, gondolatokat, amelyek azt sejtetetik, hogy a világ mindig több és nagyobb annál, mint aminek addig láttuk, hittük. Ez megóv a lelki sivárságtól, az unalmomtól és az ellustulástól. Hiszen az élet, a kozmosz újabb és újabb lehetőségeket ad, ha nyitottak vagyunk rá, ha elfogadjuk, ha élni tudunk vele.
Egy mosoly, amely megnyitja szívünket az élet csodái előtt: talán ilyen egy kozmikus mosoly:)
Mint másaink, úgy húznak át az égen S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen. A semmiből bukkannak föl fehéren Vagy komoran s övék a végtelen. Oly idegenül szállnak, egyesülnek S oly nyomtalanul tűnnek ők tova S fölöttük az örök azúr derűnek Tovább ragyog fölséges mosolya.
Az egyik felhő szelíd, mint a bárány, Másik sötét, mint bika, egy a vég, Van, amelyiket átölel szivárvány S van, mely sívár, mint vén váromladék. Ó felhők, sokszor elnézem futástok S ballagástok, távol testvéreim S amíg ti mentek, én tűnődve állok, És nem találok ösvényt bánat, átok És borzalom bús földi térein.
