A magyar forradalom bukása után a császár 1849-ben alapította meg a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot mint a Szerb vajdaság utódját. Azonban szerbek nem voltak teljesen elégedettek az új vajdasággal, mivel bár nagy kiterjedésű volt, etnikailag vegyes (pl román, német, magyar, horvát) nemzetiségű bánsági és szlavón területeket foglalat magába. Kizárt egyes szerb többségű területeket a Szerémségben, főleg a határőrvidéken amiket az önjelölt Szerb vajdaság tervezetük magában foglalt.
A hun főkirályi címet ma a legtöbb, hunokról könyvben sanjünek olvashatjuk.
A méltóságnév értelmezésével az elmúlt másfél évszázadban sok kutató foglalkozott. Néhányan úgy vélik, hogy a sanjü régi olvasata danhu vagy tanhu volt, ami nem más, mint a türk tarkan, tarhan vagy a magyar tarján méltóságnév rokona. Az eredetileg szakrális kovácsot jelentett, majd később a kiváltságosok rendjét nevezték el így. Ennek a felvetésnek az egyetlen hibája, hogy a hunok örökségét továbbvivő uralkodók egyike sem használta ezt a nevet saját magára, a tarkanok, tarjánok legfeljebb alkirályi rangot viseltek a türkök idején.
Banzarov vetette fel először azt, hogy a hun sanjü szó nem mással, mint a tengri kánnal azonosítható, mely nemcsak az Ég urát jelentette, hanem eredetileg a tenger népet egyesítő uralkodó vehette fel ezt a címet. Ezt a feltételezést már a korabeli, hunokról tudósító kínai források alátámasztják, hiszen tükörfordításban a cím valóban tien vang, vagyis égi király volt. Fontos megjegyeznünk, hogy a kínai tien szó a hun tengri, tengeri szóból alakult ki és a hun örökségből sokat elcsent kínai Csou-dinasztia ezt a kultuszt is átvette északi szomszédjaitól. A mongol Ucsiraltu szerint is a hunok főkirályát tengri kánnak nevezték. Valószínűleg ez a rang lelhető fel a hun királyfinak, Dengiziknek a nevében. A hunok után a sztyeppén tovább élt ez a kifejezés és például a mongol népeket egyesítő Dzsingisz kán neve sem jelent mást, mint Tengri kánt, mely a hun alak egyik változata volt. De ideköthetjük a magyar Csenger nevet, mely először az ősi horezmi dinasztiánál bukkan fel, de a mai magyar Csenger falu is őrzi ezt az ősi rangot.
Egy monda....
A kínai Han-dinasztia évkönyve, a Han-su a hunok egykori szövetségeiről, a vuszunokról megörökített egy nem mindennapi történetet. Eszerint Nan-doi-mi a hunok nyugati határán egy szövetséges kis királyság ura volt. Ellenfelei, a nagy jüecsik azonban megtámadták őket és az uralkodót megölték. A vezető nemzetség tagjai és az előkelők a hunokhoz menekültek védelemért. A vuszun király fiát, a csecsemő Kunmogot hátrahagyták, akit egy hűséges szolga, Bu-zi-si-hui nevelt fel a pusztákon. Egyszer csodát látott: a kisbabát egy kis időre magára hagyta, mikor visszatért hozzá, a gyermek egy nőstényfarkas emlőit szopta, egy holló pedig húst fogott csőrében és a gyermek fölött körözve repült. A nevelő úgy gondolta, hogy a gyermek szent ember, ezért rögtön elvitte a hunokhoz, hogy felajánlja a főkirálynak, a tengri kánnak. Az uralkodó megörült szövetségese gyermekének és udvarában neveltette fel az ifjú trónörököst. Amikor Kunmog felnőtt lett, visszakapta apja egykori országát.
A közhit szerint egy hun sanjü (vagyis a tengri kán) nemzett két leányt, akik olyan szépek voltak, hogy az ország népe mind istennőknek tartotta őket. A sanjü azt mondta: Ezeket a lányokat hogy adhatnám emberhez? Az égnek fogom adni őket. Ezután az ország északi, ember nem lakta részén építtetett egy magas tornyot, abban helyezte el a két lányt, mondván: Kérem az eget, fogadja el őket. Elmúlt három év. Anyjuk magához akarta venni őket, de a sanjü azt mondta: nem lehet, még nem jött el az ideje. Újabb év után megjelent egy vén farkas. Éjjel-nappal a tornyot őrizte, s vonított, majd a torony alatt lyukat ásott magának s nem tágított onnét egész éven át. A kisebbik leány azt mondta: „Apánk azért tett ide minket, mert az égnek akar adni. most meg eljött ez a farkas ide. Lehet, hogy isteni lény, az ég küldte.”El is indult, hogy lemenjen hozzá. Nénje nagy ijedten így szólt: Ez csak állat! Ne hozzunk szégyent szüleinkre! Húg nem engedelmeskedett, lement, a farkas felesége lett és fiakat szült. Később ezek megsokasodtak, országgá lettek.
Az 1848. szeptember 29-i pákozdi csata után néhány nappal Móga János megindította a magyar csapatokat Jellasics üldözésére. A bán hadseregével Bécs felé menekült, egyrészt azért, mert onnan várhatott erősítést, másrészt nem fordulhatott vissza, mert időközben a Dunántúl déli részén a nemzetőr és népfelkelő táborok olyan sűrű hálója jött létre, hogy az erre való visszavonulás lehetetlenné vált. A horvát hadsereg a komáromi vár felé sem menekülhetett, mert a vár ekkor már a magyar alkotmányhoz hű vezetés alatt állt és maradt is egészen a szabadságharc végéig. Jellasics október 4-én ért Mosonba és terve az volt, hogy bevárja a Bécsből érkező erősítéseket, majd újra csatába száll a magyar sereggel.
A csata a magyar csapatok számára kedvezően kezdődött. A jobb szárnyon a Guyon Richárd vezette dandár mintegy húsz perces küzdelem után szuronyrohammal bevette Mannswörth falut. Mivel eközben a centrumban eredménytelen tüzérségi párbaj folyt, a bal szárnyon pedigRépásy ezredes dandára késve vonult fel, Guyon sikere azt eredményezte, hogy a magyar hadrend ferde vonalat vett fel. Fennállt a veszély, hogy az így kialakuló résbe benyomuló ellenség oldalba támadhatja a magyar centrumot, Móga ezért aGörgei Artúr vezette centrum visszavonulását rendelte el. Felismerte a magyar bal szárny késése miatt kialakult helyzetet Jellasics is, mert utasította Franz Lichtenstein altábornagy lovashadosztályát, hogy kerüljön a magyar centrum hátába. Egyidejűleg Karl Zeisberg vezérőrnagy irányításával erős tüzérségi tűz alá vették Görgei csapatait. Görgei csapatainak nagy részét tapasztalatlan nemzetőrök és népfelkelők alkották, akik az ágyútűztől és a gyors visszavonulástól megijedtek és tömegesen megfutottak. A magyar tüzérség rövid visszavonulás után ismét lőni kezdett, így a centrumban előnyomuló császáriakat sikerült megállítani. Répásy ezredes késése végül szerencsésnek bizonyult, mert akkor érkezett a csatatérre, mikor a császári lovasság a magyar centrum hátába kerülhetett volna. Lichtenstein Répásy megjelenése miatt nem merte elrendelni a rohamot, így a magyar sereg elkerülte a bekerítést és nagyobb veszteségek nélkül vissza tudott vonulni. Windisch-Grätz hibát követett el, mert nem akarta gyengíteni a Bécs körüli ostromzárat, ezért nem üldözte a magyar csapatokat. Sőt a magyar huszárok teljesítménye láttán elismerte: ez már nem lázadótömeg, hanem egy hadsereg.
Julianna alig volt 8 esztendős, amikor nagyanyja, Báthory Zsófia 1680. június 14-én meghalt. Két évvel később, 1682-ben anyja férjhez ment gróf Thököly Imréhez, akinek az oldalán cselekvő részese lett a Habsburgok elleni kuruc felkelésnek. Amikor Thököly török fogságba került, a császári csapatok 1685 végén körülvették a Rákócziak utolsó erősségét, Munkács várát. Zrínyi Ilona három évig védte a várat Antonio Caraffa generális csapataival szemben. Julianna anyja oldalán élte át az elhúzódó ostromot. Buda visszafoglalása után azonban Zrínyi Ilona helyzete tarthatatlanná vált, és 1688. január 17-én kénytelen volt a várat feladni, de elérte, hogy a vár védői amnesztiát kaptak a császártól, és hogy a Rákóczi-vagyon gyermekei nevén maradjon. A megállapodás értelmében azonban Bécsbe kellett mennie gyermekeivel, ahol a megállapodást részben megsértve, gyermekeit elvették tőle. Mialatt Ferenc a csehországi neuhausi jezsuita iskolába került, Juliannát anyjával együtt a bécsi Orsolya-szüzek zárdájába internálták, nevelését Kollonich Lipót érsek vette át.
Amikor Rákóczit Longueval francia követ árulása a bécsújhelyi börtönbe juttatta, Julianna és Rákóczi felesége, Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnő oroszlánrészt vállaltak a fejedelem megszöktetésében (1701. november 7.). Később a bécsi udvar Julianna révén eredménytelenül igyekezett eltántorítani Rákóczit a szabadságharc ügyétől.
Julianna 1717-ben halt meg, mindössze 45 esztendős korában. Férjét, a nála 29 évvel idősebb Ferdinand-Gobert Aspremont-Reckheim grófot még 1708-ban eltemette. Mivel II. Rákóczi Ferenc egyetlen unokája 1780-ban apácaként halt meg egy párizsi zárdában, a Rákóczi-család vére egyedül Julianna utódaiban élt tovább.
A quaestorok az ókori Róma alacsonyabb rangú magistratusai voltak. Alapvetően kétféle quaestura létezett: a közvádlók, ügyészek feladatát betöltő quaestores parricidii és a közpénzek beszedését és elosztását felügyelő quaestores classici, vagy szimplán quaestores.
Quaestores parricidii
Az évente kinevezett két közvádló quaestor főbenjáró bűnök (például gyilkosság) esetében képviselte a vádat. Minden ókori forrás egyetért abban, hogy már a királyok korában is létezett a tisztség, de hogy pontosan ki vezette be, arról eltérő a szerzők véleménye. Így szóba kerültRomulus, Numa Pompilius és Tullus Hostilius is. A helyzetet bonyolítja, hogy a tisztséget már a késő antikvitásban keverték a duumviri perduellionisokkal, akik hasonló funkcióval bírtak, azonban csak hazaárulás (perduellio) esetében, és ennek megfelelően csak szükség esetén nevezték ki őket.
A quaestores parricidii tisztviselők szerepe volt a főbűn kiderítése, a népgyűlés összehívása a tárgyalásra és az ítélet végrehajtása.
Ezek a quaestorok kezelték az államkincstárat (aerarium), melyet valójában a senatus igazgatott határozataival. Jegyezték az állami kiadásokat és bevételeket, hasonlóan a kiugró adósságokhoz. A bírságok behajtása is az ő felelősségük volt, emellett a senatus által kiemelkedő személyeknek ítélt állami temetést is ők rendezték. A quaestorok gondoskodtak a külföldi követek és egyéb állami vendégek elszállásolásáról. A quaestorok ellenőrizték a senatusi határozatok másolatait, majd Augustus rendelkezett arról, hogy az eredeti dekrétumok őrzésének feladatát is ők vegyék át az aedilisektől.
Kr. e. 421-ben négyre emelték a quaestorok számát (eredetileg ketten voltak), a néptribunusok pedig sikertelenül megpróbálták kiharcolni, hogy egy részük a plebejusok közül kerüljön ki. A helyzetet végül Lucius Papiriusinterrex oldotta meg a következő évben, amikor kijelentette, hogy a választást nem korlátozzák egyik társadalmi csoportra sem. Ennek ellenére 11 évig minden quaestor patrícius volt, végül Kr. e. 409-ben a tisztviselők közül három a plebs soraiból került ki. A későbbi időkben a quaestorviselt emberek a senatus tagjává váltak (hacsak acensorok nem ítélték őket a szerepre méltatlannak).
Amikor egy consul hadat vezetett, az egyik quaestor mindig vele tartott, és felügyelte a zsákmány elosztását, illetve fizette a katonák államkincstárból kiutalt zsoldját. A Rómában maradó quaestorok a rendes tevékenységét folytatták, és megkülönböztetésül az urbanus (lat.városi) jelzőt kapták meg.
Kr. e. 265-ben, mire Róma már uralta egész Itáliát, ebből fakadóan pedig a pénzügyek felügyelete komplikáltabb lett, a quaestorok számát ismét duplájára emelték. Egyiküket sorsolással nevezték ki quaestor ostiensisnek, akinek a főváros gabonaellátását kellett biztosítania, ezért székhelye Ostia, Róma kikötővárosa volt. Másik három quaestort szétküldtek Itáliába a helyi adó- és pénzügyek intézésére.
A provinciákban a propraetori és proconsuli rangú helytartókat is quaestorok kísérték. Szicília, az első tartomány pénzügyeiért két quaestor felelt a korábbi görög-pun felosztásnak megfelelően (székhelyük Lilybaeum és Syracusae). A quaestorok ellenőrizték a tartományokban működő publicanusok (adóbérlők) ténykedését is.
Lucius Cornelius Sulla húszra, Julius Caesar pedig negyvenre emelte a quaestorok számát dictaturájuk idején. Kr. e. 49-ben viszont nem választottak quaestorokat, és ettől kezdve a kincstár (az aerarium, mivel a későbbiekben létrejövő császári fiscustlibertinusok vezették) hol a praetorok, hol ismét a quaestorok felügyelete alá tartozott. Quaestorok azonban a legkésőbbi időkig szerepet kaptak mind a fővárosban, mind a senatusi provinciákban.
Claudius azon rendelkezése, miszerint minden hivatalba lépő quaestor gladiátorjátékokat köteles rendezni, a címet csak a leggazdagabbak számára tette elérhetővé.Vespasianus idején az államkincstárat összevonták a császári magánkincstárral, Diocletianus átszervezésével pedig a tartományokban sem jutottak többé szerephez a quaestorok. Mindazonáltal a cím tovább létezett, így például quaestori titulust viselt az a tisztviselő, aki a császár rendelkezéseit közvetítette a senatus felé.
Amikor Konstantinápoly lett a birodalom fővárosa, a játékok rendezésének szokása továbbra is érvényben maradt a helyi quaestorok esetében. Constantinus és utódai udvarában egyébként fontos szerepet játszott a quaestor sacri palatii, az udvartartás és az uralkodói magánhivatalok (scriniumok) vezetője.
Gabi,tiszteletre méltó a hozzáállásod!Sajnos,én lusta vagyok végiglesni a belépésem előtti hsz.-kat,meg a memóriám is szelektív,-csak a szépre emlékezem,a...... :)Majd igyekszem.
Székelyudvarhely mellett, Lengyelfalván született,régi udvarhelyszéki székely családban 1830. február 3-án. Apja, Orbán János, a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knechtel Eugénia, német-olasz (vagy görög) családból származott. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, de már 1846 tavaszán elhagyta szülőföldjét. Családjával Konstantinápolyba utazott, a velencei származású nagymama, Foresti Mária örökségének átvételére. Felhasználva a lehetősége beutazta a Közel-Keletet. Eljutott Egyiptomba, ahol megmászta a piramisokat, a Szentföldön bejárta a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román 'beduinnal' találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg, bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg Keleti utazás címmel.
Egy nyugati lapból, Athénban szerzett tudomást a magyar forradalomról. A török fővárosból egy szabadcsapattal indult haza, azonban Vidinben kapta a hírt a szabadságharc bukásáról. Ezután a magyar emigránsokat segíti szállással és munkahellyel.
További élete meghatározó élménye volt, hogy Kossuth környezetébe került. Nem térhetett haza, a császári hatóságok ellenségnek számították. Londonba utazott, ahol Petőfi barátjával, Teleki Sándorral barátkozott össze. Nagy hatással volt rá a Jersey szigeten, emigrációban élő Victor Hugo.
Csak 1859-ben térhetett haza. Az abszolutizmus éveit, az enyhülés időszakát arra használja fel, hogy bejárja a Székelyföldet. Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetelt, fényképezett. Munkája eredményeként 1868-1873 között hat kötetben kiadta főművét, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból címen. 1872-től élete végéig tagja volt a magyar országháznak, 1848-as függetlenségi programmal az ellenzékhez tartozott. Parlamenti beszédeit is hat kötetben adta ki. Közben az általa kiépített Szejkefürdőn dolgozott: történelmi tanulmányokat írt, sok újságcikket közölt az ellenzéki lapokban.
Budapesten halt meg 1890, április 19-én, de kívánságára Szejkefürdőn temették el, ahol az arcképével ellátott sírkő és a felvezető székelykapuk őrzik emlékét. Miután a telepen található családi kripta 1908-ban tönkrement, Orbán Balázst az úgynevezett Borvízoldalban újra eltemették. Egy földcsuszamlás alkalmával azonban rövidesen ez a kripta is összedőlt, ezért 1921-ben újabb temetésre került sor. Ez a sír egy ideig jeltelen volt, végül Haáz Rezső rajztanár tervei alapján 1932-ben elkészült az új síremlék. A második világháború után a sírkert gyors pusztulásnak indult, végül 1969-ben néhány lelkes udvarhelyi tanár mentette meg. Ekkor készült a ma is látható emlékmű, amelyet tíz székelykapun áthaladva lehet megközelíteni. A síremlékhez legközelebb álló kaput Orbán Balázs kapujának nevezik, mert eredetileg szejkefürdői nyári lakának a bejárata előtt állott.
A najmanok nevében a mongolnajman („nyolc”) szó rejtőzik, ami valószínűleg arra utal, hogy ők az oguztörök Szekiz oguz („nyolc oguz”) törzsszövetség leszármazottai voltak. 745-ben az uguzok egyik törzse azujgurok megdöntötték a Türk Birodalmat és a saját Ujgur Birodalmukat építették ki Mongólia és Turkesztán területén. Ez a birodalom 840-ben dőlt meg, az ujgurok többsége elhagyta Mongóliát, s a najmanokat ezután erős mongol és kínai hatás érte.
A már egyesített mongol törzsek kánjaként Dzsingisz kán1202-ben a tatárokat, 1203-ban a kereiteket csatolta szövetségéhez. Ekkor a menekülő kereit uralkodót, Tooril Ong kánt egy najman előőrs ölte meg, mivel nem ismerte fel. 1204-ben azután Dzsingisz kán a najmanok ellen vonult és őket is legyőzte. A najmanok és szövetségeseik ekor csatlakoztak Dzsingisz kánhoz a najman uralkodó Tajang kán fiának, Gücsülüknek a kivételével, aki a merkitekhez menekült. 1205-ben azután a merkiteteket is legyőzte Dzsingisz [3] és 1206-ban felruházták őt a nagykáni címmel.
A najmanok kultúráját erősen áthatotta az ujgurok kultúrája, akiknek vallását, a nesztorianizmust is átvették. Nyelvük idővel elmongolosodott, de hely- és személyneveik török eredetükről tanúskodnak. A kínai hatást mutatja a najman uralkodó címe, a tajang, amely a kínai ta-vang („nagy herceg”) cím átvétele. [5]
A najmanok az ujguroktól vették át az írást saját nyelvük leírására és a mongolok valószínűleg közvetlenül tőlük. A najmanok Dzsingisz kán általi 1204-es legyőzése után a najman pecsétőr, aki a kancellária vezetője volt, mongol szolgálatba állt és valószínűleg alapvető szerepet játszott a mongol írásbeliség kialakításában. A kínai forrásokban Tata Tunga a neve, ami talán a Tatar Tongra megfelelője lehet.
A magyar katonai repülés több évtizedes történetében az alapokat az első világháború hős magyar repülői rakták le. Az első világégés méreteit jól érzékelteti néhány számadat.
1914-18 között Magyarország területéről fegyverbe hívott 3.8 millió katonából 661000 fő halt meg, 74300 megsebesült és 734000 fogságba esett.
Ezekben az években a repülőszemélyzetek megközelítőleg 100000 légi harcot vívtak, melyben csak a nyugati hadszíntéren 10424 repülőgép semmisült meg (8077 légi-harcban, 2347 pedig a légvédelem tüzétől).
Ami a magyar pilóták helytállását illeti, az Osztrák-Magyar Monarchia 11 legeredményesebb magyar pilótája (olyan tiszthelyettesek, mint Kiss József 19; Fejes István 18; Gräser Ferenc 15; Kaszala Károly 9 légi győzelemmel) több, mint 300 repülőgépet tett harcképtelenné. A monarchia légiereje által lelőtt gépek 40%-a, magyar pilóták nevéhez kötődik. A győzelmet azonban akkor sem adták olcsón, jelentősek voltak a veszteségek is. A monarchia légjáró-csapatai 358 halottat, 148 súlyos, 159 könnyű sebesültet, 114 eltűntet, 133 foglyot vesztettek.
A megegyezés értelmében az olasz állam a ratifikációval egy időben átad a Szentszéknek 750 millió lírányi készpénzt és egymilliárd lírányi, 5%-os kamatozású államkötvényt. Ezzel a Szentszék végérvényesen rendezettnek tekinti az olasz állammal szemben az 1870-es események kapcsán támasztott pénzügyi követeléseit.
Az egyezmény ratifikálására 1929. június 7-én került sor. Ezzel egyben az ú.n. "római kérdés" is rendeződött, amely Olaszország egyesítésével és Rómának az állam fővárosává válásával keletkezett.
A lateráni szerződés a fasizmus bukása után is hatályban maradt, 1958-ban módosították, mivel Olaszországban azóta nem államvallás a katolikus.
Az egyezménnyel együtt aláírt, a katolikus egyház olaszországi tevékenységét szabályozó konkordátumot 1984. február 18-án a II. vatikáni zsinat és az 1983-as Kánonjogi Kódex változtatásait, valamint az olasz társadalmi fejlődést tükröző Villa Madama-i megállapodás váltotta fel, ma ebben a változatban van hatályban.
Kanizsai Dorottya(1490-?) a 15. és 16. században élt magyar főúrnő, Kanizsai Miklós soproni ispán leánya. Születésének és halálának körülményei ismeretlenek. A források utoljára 1532-ben említik.
Előbb Geréb Péter nádorhoz ment férjhez, majd annak halála után a szintén nádor Perényi Imre felesége, Perényi Ferencpüspök (†1526) és Perényi Péter mostohaanyja lett.
Nyilvános iskola híján a nemesi családok leányaikat híres főúri asszonyokhoz adták nevelőbe – Kanizsai Dorottya háza messze földön ismertté lett. A lányok nemcsak a korabeli tudnivalókat sajátították el, hanem emberségre, helytállásra is nevelte a nagyasszony példája őket. Második férje halála (1519 februárja) után visszavonultan töltötte az életét. A szegények és elesettek támogatója volt.
A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után Perényi Ferenc holttestét keresve, a környék papjai és 400 jobbágya segítségével közös sírba tétette az elesett hősöket, megadva a végtisztességet nekik. Utolsó éveit Sárváron töltötte testvére gyermekének nevelésével.
Ozsdolán született 1490 táján. 1526-ban Szapolyai János szegedi táborában a háromszéki lovasság vezére volt, majd 1526 november elején is ott volt a székesfehérvári királyválasztó gyűlésen, és János király koronázásán már mint a székely hadak vezére és Buda várának főkapitánya vett részt.
1528 szeptember 23-án is a székely hadak nyitottak utat a Lengyelországba menekült János királynak a visszatérésre, a Sárospataknál vívott győzelmes csatával, mikor Báthory István, Kún Kocsárd , Czibak Imre erdélyi hadakkal várták a határon és hozták vissza Lippára a bujdosó királyt.
Kún Kocsárd Kolozsvárnál hadsereggel várta somlyai Báthory Istvánt is, kit János király az erdélyi ügyek rendezése végett királyi helytartóul küldött Erdélybe.
1942-ben az Ukrajnán át a kaukázusi olajmezők felé támadó DÉL hadseregcsoport parancsnoka volt. Súlyos konfliktusba keveredett Hitlerrel, amikor a Führer parancsa ellenére csapatai felhagytak az előretöréssel és védelemre rendezkedtek be a Kaukázus északi oldalán. Hitler azt tervezte, hogy a DÉL hadseregcsoport új parancsnokává Paulus tábornokot nevezi ki, de annak súlyos sztálingrádi veresége után lemondott a tervéről.
1944. január 30-án, Hitler hatalomra lépésének évfordulóján léptették elő vezérezredessé (Generaloberst). Röviddel ezután áprilisban elhunyt felesége, Irma, Jodl egyetlen hozzátartozója. Július 20-án együtt tartózkodott a vezérkari szobában a Führerrel, amikor a merénylők bombája felrobbant. Jodl könnyebben megsérült a robbanásban.
A háború hátralevő időszakában háttérbe szorult. A Wehrmacht totális vereségét nagyrészt a berlini bunkerből nézte végig. Itt ismerkedett meg azzal a Luise Katharina von Benda nevű titkárnővel, aki korábban felesége barátnője volt. A viszonyból szerelem szövődött, 1945. március 7-én másodszor is megnősült.
1945. május 7-én Reimsben a nyugati szövetséges haderők előtt aláírta a német szárazföldi csapatok feltétel nélküli megadását. Ezek után az északi Flensburgba ment, hogy Karl Dönitzet a szovjetek elleni háború folytatásában támogassa. Május 13-án, Keitel tábornagy szövetséges fogságba esése után Jodl lett a Wehrmacht maradványainak vezérkari főnöke (Chef des Generalstabes). Dönitz mögé állva arra számított, hogy a szovjetek és az amerikaiak szövetsége hamarosan felbomlik, és az újjászerveződő német haderő harcba szállhat a keleti német területek visszaszerzése érdekében. Május 23-án Jodlt és a Dönitz-csoport többi tagját brit katonai rendőrök elfogták és hadifogságba vitték.
Jodlt a nürnbergi fogházba szállították. A vádiratban foglaltak alapján valamennyi vádpontban vizsgálatot folytattak ellene (emberiesség ellen elkövetett bűnök, háborúban elkövetett bűncselekmények, béke elleni bűncselekmények, összeesküvés mások ellen), a bíróság mindben bűnösnek találta és halálra ítélte.
"Bár még mindig vannak amerikában indiánok, de ez nem az európai telepesek emberségén vagy tisztességén múlott. Ha semmi mást csak a Mexikói felföld azték lakosságának holokausztját vesszük figyelembe 1519-1680 között, a létszámuk kb. másfél millióról alig 70 ezerre csökkent. A példák sora azonban hosszú. Pár évvel a spanyol hódítások után a csodálnivalóan magas színtű azték civilizáció szó szerint megszünt létezni.
Ugyanezen periódus alatt Közép-Amerika lakosságának 85-95%-át vesztette el fegyveres tömeggyilkosságok, "törvényes" kivégzések (uralkodók és sokszor teljes udvartartásuk) háborúk, föld és vagyonelkobzás, felkelések, rabszolga sors, üldözések, túlhajszolás, éhezés, alultápláltság és fertőző betegségek miatt. 1555-re Haiti és Hispaniola teljes őslakossága áldozatul esett az európai hódítóknak. Akik túlélték fegyveres leigázásukat, napi 18 órát kényszerültek a cukornád ültetvényeken dolgozni. A nők olyan kemény munkát végeztek, hogy meddők maradtak, vagy halott csecsemőket szültek. A túlélők közül nagyon kevesen érték meg a tizenéves és mégkevesebben a felnőttkort. Az indián munkaerő kihalása után Afrikából elhurcolt rabszolgákra várt hasonlóan brutális sors. Az indián holokauszt azonban, akárcsak Hiroshima, vagy a több évszázados rabszolgatartó rendszer nem téma Amerikában, nem szokás, szinte illetlen túl sokat foglalkozni vele a "szabadság hazájában". Az európai bűnöket soroló holokauszt emlékház nemzetközi és kormányszintű felhajtással már egy évtizeddel korábban kaput nyitott Washingtonban, míg másik végletként a körülbelül 20 millió rabláncra fűzve "importált" afro-amerikai sokszor végzetes kálváriájának sehogy sem akaródzik emléket állítani a fővrosban Az indiánok végzetét jelentő, mégis bálványozott felfedező emlékét idéző Kolombusz Nap ma is nemzeti ünnep és senkit sem zavar, hogy a kontinenst elözönlő kalandorok, zsoldosok gyilkosok, vallási fanatikusok és gyors meggazdagodást remélő emigrációs hullámok egy indián asszony szavaival az őslakókat "belefullasztották az Amerikai Álomba". Varjútoll indián főnök: Barátaim, hosszú ideje élünk ezen a vidéken, és soha nem akartunk elmenni oda, ahol a Nagy Fehér Atya lakik, és nem akartunk soha semmiért bosszút állni rajta. Az ő népe az, amelyik eljött a mi földjeinkre, és büntet minket: sok rosszat tesz velünk, és csak a rosszra tanít minket. Mielőtt ti fehérek átkeltetek a Nagy Vízen, hogy idáig merészkedjetek, attól az időponttól máig egyszer sem akartatok fizetni egy földért sem, amelyik hasonlóan értékes volt, mint a mienk. Pedig barátaim, ez a föld, ahová jöttetek, számukra a legdrágább. Ráadásul csak a miénk, és rajta nőttünk fel. Itt éltek ősapáink, és ebben a földben is nyugszanak. És én is ebben szeretnék.
Joseph népörszi főnök: Nagy terhet cipeltem a vállamon gyerekkorom óta. Rájöttem, hogy nem vihetjük közösen a fehér emberrel. Mi olyanok voltunk, mint az őz, ő olyan volt, mint a grizlimedve. Nekünk kicsi országunk volt, neki nagy. Mi megelégedtünk annyival, amennyit a Nagy szellem adott nekünk, a fehér ember nem. És elpusztítja a folyókat és hegyeket, ha nem kell már neki.
Kolombusz partraszállásakor kb. 8 millióra volt tehető a tainok száma, mikor távozott, alig 100 ezerre. Egy 1542-es felmérés készítői csupán 200 taino túlélőt találtak. A késői műltszázadi revíziós történelemszemlélet eredményeképpen a zsurnaliszta John Leo azt írta 1991-ben, "Az indiánok európai ( és amerikai) kezelése maga volt a borzalom, és az itt élők tízmillióinak halála a történelem legnagyobb katasztrófájának egyike." "Amerika az indián őslakosság genocídiumára és az afrikai népek rabszolgaságára épült - írta a Hollywood Reporterben a neves fiatal filmrendező, Spike Lee. Hogy Lenin, "az állami terror teoristája" mennyit tanult a történelmi amerikai módszerekből és mennyi volt a saját devinanciájának és brutális hatalmi vágyának következménye, az külön tanulmányt érdemelne. Az indiánok sorsa felett szemet hunyt a korabeli Európa, holott már Euripides óta tudott volt, nincs nagyobb szomorúság a földön, mint a szülőföld elvesztése. Bűneinek súját enyhíteni próbálva a Vatikán és a keresztény országok történelme évszázadokon keresztül úgy próbálta beállítani, mintha Kolombusz szinte lakatlan földrészre érkezett volna, amelyet be kellet népesíteni, szűzföldjeit meg kellett művelni, aranyát ki kellett bányászni, pogány őseit meg kellett téríteni, mintegy a civilizáció és az isteni ige terjesztése, és közvetve az egész emberiség érdekében. A XIX. században élő, bölcsességéről híres indián törzsfőnök, Seattle nem véletlenül utasította vissza a közös istenség - és közvetve hirdetője, a keresztény egyház - ráerőszakolt teóriáját: " A ti Istenetek nem a mi Istenünk. A ti Istenetek (csupán) a ti népeteket szereti, de gyűlöli az enyémet... a fehér ember Istene nem szereti a mi népünket, mert akkor megvédene. De mintha árvák lennénk, sehol nem remélhetünk segítséget. Hogy lehetünk így testvérek?... A ti törvényadó Istenetek egyetlen szava se volt soha vörös börű gyermekeihez, akiknek megszámlálhatatlan sokasága egszer benépesítette ezt a hatalmas kontinenst, ahogy a csillagok a világmindenséget. Nem, mi két távoli faj vagyunk, különböző eredettel és különböző végzettel."
Eskiminzin Aravajpa - apacs főnök: Ha nem történt volna meg a nagy mészárlás, nem ennyien lennénk most itt. Mert kit hagytak meg közölünk, aki ideállhatna mellém? Amikor békét kötöttem Whitman hadnaggyal, a szívem büszke volt és boldog. De Tucson és San Xavier emberei meg voltak zavarodva. Nem hagytak senkit sem életben, fejeket vágtak le, a szívekbe késeket döftek. A vérünket szomjazták. És a végén Tucson emberei írták meg az eseményeket, az ő szemszögükből, mert nekünk senkink sem maradt aki elmondhatta volna, hogy mi is az igazság.
Thomas J. DiLorenzo szerint a plains indiánoknak a szövetségi hadsereg általi kiirtását a vasúti részvény társaságok magas szintű politikai kapcsolatai tették lehetővé, azzal a közös céllal, hogy - genocídiumtól se visszariadva - elrabolják az indiánok tulajdonait. 1865 nyarán William Tecumseh Sherman generális kapta meg a nemes feladatot, hogy fegyverrel biztosítsa a republikánus pártvezetéssel anyagi összefonódásban álló vasútipar nyugati irányú terjeszkedését. DiLorenzo így idézi a feladatot buzgón vállaló generálist: "Nem fogjuk hagyni, hogy egy pár rongyos indián akadályozza vagy megállítsa a vasútvonalak terjedését... Megtorlást is alkalmazó elszántsággal kell kell fellépnünk a sioux (indiánok) ellen, akár a férfiak, nők és gyermekek exterminációja árán."
Egy évvel később, 1867-ben úgy utalt a gyakorlatban megvalósított politikára, mint "az indián probléma végső megoldására". "Ez nagyságában felmérhetetlen bűncselekmény a humanitás ellen - a rabszolgasorsba taszítás és emberi lények tízmillióinak kizsigerelése - az egyik amerikai holokauszt. Az indián őslakosság exterminációja a másik." írja a közös sorsról Randall Robinson. Az európai telepesek érkezése előtt konzervatív mérlegelések szerint is legalább 25 millió indián élt Latin Amerikában. Egy évszázaddal később, az azték és inka birodalmak lerohanása és elpusztítása után alig 4 millió. Talán Lisa Martinovic szavai a legkifejezőbb bizonyitákai a jövőbe igyekvő, változónak látszó világ mútba ragadt stagnálásának: "Végül is mindannyian mérgezettek vagyunk egy olyan kulturális örökség álltal, amely olyan generálisokat szül, akik azzal dicsekszenek, a mi istenünk jobb, mint másoké; olyan nemzet vagyunk, ahol az ügyvédek jó pénzért döntenek róla, ki jogosult polgári jogokra és ki megkínzásra, és olyan sajtóorgánummal rendelkezünk, amely együtt nevet az elnökkel, aki azzal viccel, nem találja a tömegpusztító fegyvereket, amiket a háború igazolására álmodott."
Joseph népörszi főnök: Erősen hiszem, hogy a szenvedés és a sok vér elkerülehető, ha szívünket még jobban kitárjuk. Elmondom neked, hogy látja egy indián a dolgokat. A fehér embernek sok szava van erre, de ahhoz, hogy az ember igazat mondjon, elegendő néhány is.
Nem félelmetes és visszataszító visszhangja ez a múltnak? Nem hasonló megfontolásból rombolják és fosztogatják ma az ősi mezopotámiai kulturális örökséget, mint annak idején a városépítő, piramisépítő, templomépítő, útépítő, piactérépítő, kurgánépítő, obszervatórium-építő indián kultúrát? Nem ugyanazokkal az eszközökkel - börtön, kínvallatás, megfélemlítés degradálás, kisemmizés, éheztetés, vízmegvonás, természeti kincsek kisajátítása, kulturális gyökértelenítés, idegen jogrendszer, gazdasági kényszer - operál a a domináns hatalom ma is?
A Nagy Indián Törzsi Tanács Chicago polgármesteréhez - 1927
Miért ne taníthatná az iskola többre a gyermekeinket, mint népünk egyszerű legendáira és bölcsességeire?! Mi azért öljük a vadat, hogy legyen mit ennünk, és nem azért, mert élvezzük. Bszélj a gyermekeidnek az indiánok jócselekedeteiről, amiket a fehérek tettek, akik ősi földjüket elvették tőlük! Mesélj nekik az indián hősökről, a nagyfőnökökről és azok hőstetteiről! Írd bele a történelemkönyvekbe, hogy hány indián harcolt a világháborúban! Meséld el azt is, hogy adtuk életünket egy országért, melynek nem voltunk polgárai; egy zászlóért, amelyik alá soha nem állhattunk , és egy népért amelyik nem adott nekünk jogokat! Csak annyit kérünk tőled, Fehér Főnök, hogy tiszteld népünk emlékét.
Dan George főnök: Sokat átvettünk a kultúrátokból, és szeretném, ha ti is megismernétek a mieinkből egy keveset. Sok szép és tanulságos dolgot találnátok benne. Mert mostanában, amikor ilyen időket élünk, attól tartok, hogy ti elveszítitek a tiéteket. Canassatego mingó főnök a Kárpát medence őslakosai számára is aktuális gondolatai: Tudjuk, hogy földjeinknek mostanában megnőtt az értéke. A fehérek persze, azt hiszik, hogy mi ezt nem is sejtjük, de mi tudjuk, hogy a föld értékálló. És az a kevés áru, amit cserébe érte kapunk, az hamar tönkremegy és használhatatlan lesz."
A háború a törökök Erdély ellen folytatott 1657 és 1662 közötti hadjáratai után következett be, mivel a Habsburgok beavatkoztak a konfliktusba. Bécsmindenáron kerülni akarta a háborút, de mivel 1662-ben nem kötötte meg a békét a portával, így Isztambul rá egy évre hadat üzent neki. A nagyvezírKöprülü Ahmed a császárváros meghódítását helyezte kilátásba, de új módszerekkel próbálkozott, ahelyett, hogy közvetlenül a város ostromába fogott volna.
Az első évben a keresztények még alulmaradtak a támadó oszmánokkal szemben és elvesztették a fontos Érsekújvárt. Magyarország több területén zavargások törtek ki, mert a hadsereg fenntartását nem voltak képesek megoldani és porcióval, vagy fosztogatással próbáltak ezen segíteni.
Zrínyi Miklóshorvát bán látványos sikereket ért el az 1664. évi hadjáratokban. Ilyen nagy haditette volt a törökök utánpótlását biztosító eszéki híd felégetése; emellett még számos dél-dunántúli várat visszavett a törököktől. A hadi sikerek gyors kiaknázását a hadjárat folytatásának elrendelését halogató Udvari Haditanács nem tette lehetővé. A késlekedés oka nem kizárólag a tétovaság volt és nem is a politikai intrikák, hanem a utánpótlás nehézségei. Ebben a tétlen időszakban Zrínyi sikertelenül próbálta visszafoglalni Kanizsát.
Már az egész háború sikere forgott kockán, és Zrínyiújvárjúnius 30-i eleste miatt Zrínyi felháborodottan távozott a frontról. A bán a vereséget Raimondo Montecuccolinak, az osztrák hadsereg főparancsnokának tulajdonította.
Gyóni Géza alapfokú tanulmányait Szarvason és Békéscsabán végezte. Középiskolába szintén Békéscsabán, a Rudolf Főgimnáziumba járt. 1902-ben felvételt nyert a pozsonyievangélikus teológiára, azonban tanulmányait megszakította, és 1903-tól a Nyugat-magyarországi Híradó című lap munkatársa lett. 1904-ben, öngyilkossági kísérlete után Gyónon nyert állást mint jegyzőgyakornok. 1906 és 1908 között Budapesten közigazgatási tanfolyamot végzett, sikeres vizsgái után azonban ismét visszatért az újságíráshoz. Közben 1907-ben mint póttartalékos katona Boszniában szolgált. 1910-től először a Soproni Napló, majd a szabadkaiBácskai Hírlap munkatársa volt. 1914-ben bevonult katonának. Przemyślnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Przemyśl orosz ostroma alatt írta leghíresebb versét, a „Csak egy éjszakára” kezdetű költeményt. (számomra legkedvesebb verse,de jócskán lehetne szemezgetni)
1849. január 16–17-én Puchner mozgósította csapatait, s Bem elé sietett. Január 16-án Gálfalva és Szőkefalva (Küküllő vármegye) között támadta meg Bem csapatait, de azok visszavetették egészen Borzásig. Az éjszaka folyamán Bem megerősítette állásait, s úgy helyezte el tüzérségét, hogy az egész csatamezőt tűz alatt tudja tartani.
Január 17-én Puchner újra támadott. A császári-királyi gyalogság egy ideig jól állta a tüzet, de aztán lassan visszavonult. Bem ezt észrevéve egy zászlóalját a befagyott Kis-Küküllőn át a császári-királyi hadtest balszárny oldalába küldte. Puchner erre elrendelte a visszavonulást, ám ez rövidesen pánikszerű futássá változott, noha az osztrák utóvéd keményen tartotta magát. Egy császári-királyi könnyűlovas főhadnagy egészen Bem környezetéig hatolt, s a tábornok csupán segédtisztjeinek köszönhette megmenekülését. A magyar veszteség kb. 80 halott és sebesült, a császári-királyi veszteség 26 halott, 15 sebesült és 214 eltűnt (fogoly) volt.
Than Mór két képet festett a vereségből győzelembe fordult tápióbicskei ütközetről, kiragadván az összecsapás legválságosabb pillanatait. Így megörökítette a Tápió hídján végrehajtott szuronyrohamot, amellyel azon honvédtiszt hősiessége előtt hajtott fejet, akit gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok naplójában Magyarország első katonájának nevezett, de illették a 'bátrak bátra' névvel is. Ő pedig nem volt más, mint a gyergyószentmiklósi születésű Földváry Károly, aki ikertestvérével és öccsével együtt vitézkedett a magyar zászló alatt 1848-1849-ben.
Földváry Károly, Sándor és Lajos vérbeli székely katonacsalád leszármazottai voltak, édesapjuk századosként került nyugalmazásra, édesanyjuk pedig egy horvát tábornok leánya volt. Az 1809-ben született ikrek: Károly és Sándor a szegedi katonai nevelőintézetben tanultak, majd a császári-királyi hadseregben szolgáltak. Földváry Károly négy évig, Sándor testvére 18 esztendeig ette a császár kenyerét. Mindketten gyalogos hadnagyként léptek ki a hadsereg kötelékéből. Öccsük, Lajos is követte példájukat. A Württemberg-huszárezred főhadnagyaként 12 évi szolgálat után vetette le a mundért. 1848 tavasza mindhárom Földváry életére döntő hatással volt. Földváry Károly 1848. júniusának közepén állott be főhadnagyként a legendás szegedi 3. honvédzászlóaljba, amelynek parancsnokságát 1849. március végén kapta meg. Földváry Sándor először a debreceni 10. honvédzászlóaljnál szolgált, majd őrnagyként az egyik szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóalj parancsnokaként ténykedett a Délvidéken.
Földváry Lajos katonai pályája kezdetben meredekebben ívelt felfelé, mint testvéreié. 1848 tavaszán a Pest-budai nemzetőrség egyik szervezője, 1848 nyarától az Országos Nemzetőri Haditanács gyalogsági osztályának főnöke volt. Honvéd őrnagyként egy pesti nemzetőr önkéntes zászlóalj élén harcolt a szerbek ellen. 1848 őszén előbb a kassai, majd a debreceni hadmegye parancsnoka, 1849. január 1-jén kapta meg ezredesi előléptetését, egyúttal kinevezték várőrségi csapatparancsnoknak Eszékre. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a várőrség végül kapitulált a császáriak előtt.
................
A legkalandosabb utóélete a Damjanich tábornok által ?Cigánynak? becézett Földváry Károlynak jutott. Miután belekeveredett a Makk-féle székelyföldi összeesküvésbe, letartóztatták. Két év vizsgálati fogság után internálták Salzburgba, később Pestre. Az önkényuralmi zaklatások miatt 1859-ben hagyta el magyarhont, s bekapcsolódott a magyar emigráció munkálataiba.
A fekete magyarok megnevezést általában őseink egy meghatározott csoportjára vonatkoztatták. Ez azt is feltételezi tehát, hogy nemcsak fekete, hanem fehér magyarok is léteztek. A források közül három szövegemlék beszél a fekete, kettő pedig a fehér magyarokról.
Az orosz őskrónika keltezetlen korai részében olvashatjuk: "jöttek a besenyők, majd fekete ugorok (magyarok) mentek Kijev mellett, később Oleg idejében". A besenyők és Oleg kijevi uralkodó (kb. 879-912) említése miatt a lejegyzés a honfoglalás idejére és a hét magyar törzsre vonatkozik. Az orosz őskrónika fekete ugorjai a hét magyar törzshöz csatlakozó kabarok lehettek. A fekete jelző utal egyrészt a kazároktól elszakadt néprész sötétebb bőrszínére, másrészt a fehér magyarokkal szemben alávetett, alárendelt segédnépi státuszra.
A kettős honfoglalás elmélete szerint a VII. század folyamán telepedtek le a Kárpát-medencében a fehér ugorok (finnugor nyelvű népesség), a IX. század végén pedig a fekete ugorok, az Árpád vezette hét törzs (török nyelvű népesség). A fehér ugorok kapcsán azt is feltételezték, hogy ezek valóban azonosak lehetnek a magyarokkal, de még nem a Kárpát-medence felé, csak a délorosz sztyeppére húzódtak ekkor.
A IX. századi híradások után, csak a XI. század elején találkozunk a fekete magyarokat említő újabb forrásokkal. Bruno püspök Magyarországon két tartománnyal találkozott: Fehér és Fekete Magyarországgal, amely a nép sötét színére utalt. A másik híradásnál azt olvashatjuk: "István, Magyarország királya háborúval támadva Fekete Magyarországot, méltó volt arra, hogy úgy erővel, mint megfélemlítéssel és szeretettel az igaz hitre térítse azt az egész területet". Egy szintén kortárs, aki térített Magyarországon 1008 körül azt írta, hogy "a keleti részek felé hajóra szállván a fekete magyaroknak" hirdette az evangéliumot.
A fentiek értelmezése nem egyszerű. A fekete magyarok sötét bőrszínűek és pogányok voltak, térítettek közöttük, s végül részint erőszakkal, részint pedig meggyőzéssel keresztényekké tették őket.
A kevés adat miatt csak feltételezéseink vannak, hogy mely területen éltek a fekete magyarok. Eszerint a kabarokkal azonosítható fekete magyarok a Temes vidékén, Biharban és Nyitrában lakhattak. Más vélekedések szerint pedig az erdélyi Gyula territóriumán éltek. István 1003-ban győzte le nagybátyját, Gyulát, és a területet országához csatolta. Ezzel érthető a Fekete Magyarországnak a meghódításáról szóló leírás.
A fekete jelző nemcsak a bőrszínre vonatkozott, hanem annak szimbolikus jelentése is lehetett. Azt is feltételezték, hogy a fekete magyarok alávetett helyzetét tükrözi a színnév. Az is elképzelhető, hogy a nomád népekre jellemző színnevekkel kifejezett égtáji orientáció rejlik az elnevezés mögött. Eszerint a fekete északot, a fehér nyugatot, a vörös délt s a kék keletet jelöli. Ez alapján a fekete magyarok szállásterülete a Kárpát-medencében északon lehetett. Az a lehetőség is él, miszerint pogány voltukkal áll összefüggésben a fekete jelző, míg a keresztényeket jelölő szín a fehér lehetett. Nemcsak a kabarokról feltételezhető bőrük sötétebb színe, hanem a hét törzsről is. A magyar krónikák Szkítiát tudták a magyarok ősi lakhelyének. Szkítia lakóiról pedig azt állították, hogy bőrük színe sötét.
Mindazonáltal a fekete magyarok lakhelye és kiléte továbbra is vitatott, megfejtésre váró titka a magyar őstörténetnek.
Éber Nándor (Eberl Ferdinandus Balthasar Bartholomeus (Buda, 1825. május 23. – Budapest, 1885. február 27.) újságíró, haditudósító, diplomata, országgyűlési képviselő.
Éber Nándor a jogi tanfolyamot a pesti egyetemen végezte, és a magyarok körében nem gyakori diplomáciai pályára szánta magát, ezért a bécsi keleti akadémiára ment. Alig végezte el az éves tanfolyamot és dolgozott néhány hónapig a külügyminisztériumban, mikor 1848 elején kinevezték titkárnak akonstantinápolyi követséghez. A márciusi napok után, otthagyta állását, hazajött és szolgálatát a hazának ajánlotta fel.
Először az Országos Honvédelmi Bizottmány mellett nyert alkalmazást, majdDebrecenben a Szemere-kormány1849. április 14. utáni megalakulásakor a magyar külügyminiszterium szervezésében mint elnöki titkár vett részt grófBatthyány Kázmér külügyminiszter alatt. Világos után ő is külföldre menekült és Konstantinápolyban folytatta életét, ahol a kelet társadalmi, politikai és diplomáciai viszonyait tanulmányozta. 1851-ben Angliába ment és a katonai tudományok elméletét tanulmányozta. Politikai, diplomáciai és egyre gyarapodó katonai ismereteit önfenntartására hasznosítandó, a hírlapirodalom terén kezdett működni és a Times munkatársa lett, amely őt az éppen kitört keleti háború színhelyére küldötte, mint rendes levelezőjét.
Éber először is a török sereghez csatlakozott, mely Omer pasa vezérlete alatt a Duna-vonalat védte az oroszok ellen, s ott minden nagyobb ütközetben részt vett. Itt megismerkedett Fuad pasával, akit Epiroszba ésThesszáliába követett és akinek később tábori főnöke volt. Itt ezredesi ranggal és jó sikerrel vezette a harcot a betört görög csapatok ellen, folyvást forgatván a tollat is, amikor a kard pihent. A háború végén, amelyben mindvégig és nevezetesen Szevasztopol ostromában is részt vett, huzamosabban maradt még keleten, mint fő tudósító, hozzáérkeztek a levelezők táviratai és levelei, melyeket összeállítve elküldött a Timesnak.
1859-ben Olaszországba küldték; a francia és olasz főhadiszállásokon tartózkodott mint a Times levelezője, egyszersmind a magyar komité megbizottja is volt és részt vett a magentai és solferinoi döntő ütközetekben. A villafrancai béke után sem maradt tétlen a magyar édekben; Giuseppe Garibaldi nagy vállalatához csatlakozva, részt vett Türr Istvánnal együtt aszicíliai dicső és eredménydús háborúban, nevezetesen Palermo bevételében is. Dandárparancsnokká neveztetvén ki, az első alakuló dandár parancsnokságát vette át, s oly sikeresen vezette azt, hogy Capua előtt, a szintén parancsa alá rendelt légióval együtt eldöntötte a végső csatát. A hadjárat végén beadta lemondását az olasz seregnél.
Ettől kezdve 1867-ig Angliában, Francia- és Olaszországban működött, részint hírlapírói szerepét folytatva, részint politikai és diplomáciai ismereteit és összeköttetéseit igyekezve fölhasználni Magyarország érdekében. A koronázás után ő is visszatért hazájába; a Times levelezői tisztét haláláig megtartva, elhatározta, hogy tehetségét és tevékenységét ezentúl kizárólag hazájának és a reformpolitikának szenteli. Nehány hírlapi cikkével csakhamar feltűnt.
Anyagi téren a magyar–angol bank alapításában való részvétével tüntette ki magát és az országgyűlés Szék városErdélyben választotta meg képviselőjének, ahol programbeszédet tartott, melyben határozottan a közjogi alap mellett nyilatkozott és a reformokat hangsúlyozta. A Deák-pártnak volt tagja; a delegációnak is tagja volt, ahol főleg a hadügyi és külügyi kérdésekben szakavatottan szólalt fel. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnöknek igen bizalmas embere lett és e bizalmas viszony annak külügyminisztersége alatt is fennmaradt. Később Szeben megye szászsebesi kerületét képviselte.1883-ban az osztrák államvasúttársaság magyar vonalainak igazgatótanácsába választották.
Nőtlen maradt és a társaskörben, művészetben, különösen a zenében keresett szórakozást; a színház látogatói jól ismerték, mert minden este ott volt valamelyik színházban. Végül viseletében, szavaiban az elmezavar tünetei mutatkoztak és elméje mind jobban és jobban elhomályosult; tépett lelki állapota idézte elő halálát. 1885. február 27-én este színházba készült; amint másodemeleti lakásának folyosójáról a lépcsőhöz ért, egyszerre megtántorodott, nekibukott a lépcső korlátjának és azon keresztül alázuhant. Temetésén március 3.-án Richard Brinsley, a Times levelezője angol beszédet mondott, nagy elismeréssel emlékezvén meg az elhunytról, aki mindig hű tolmácsa volt Magyarországnak és megtanította az angolokat, hogy tiszteljék Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet.
Az Ezer Székely Leány Napja a székelynépviselet, néptánc és népzene évente megszervezett hagyományőrző találkozója, amelyre rendszerint július első szombatján kerül sor Csíkszeredában. Az évről évre megrendezett találkozó lehetőséget teremt a székely népviselet és népművészet értékeinek bemutatására, megőrzésére, népszerűsítésére.
Az 1931-es első rendezvény után néhány évig még sikerült megszervezni a találkozókat, majd 1990-ben elevenítették fel újra, megőrizve eredeti hagyományápoló szerepét.
Az esemény seregszemlével kezdődik, Csíkszereda főterén felvonulnak a székely falvak népviseletbe öltözött leányai és legényei, népi játékok bemutatásával, körtánccal szórakoztatják az összesereglett közönséget. Csíkszeredából együtt vonulnak ki a csíksomlyói nyeregbe Csík különböző vidékeiről és a Székelyföldtávolabbi tájairól sajátos népviseletükben érkező, néptáncukat, népzenéjüket és népdalaikat magukkal hozó hagyományőrző csoportok. A szentmisét követi a népviselet a népdal és a néptánc több órás ünnepe, a hagyományos népviseletbe öltözött csoportok bemutatkozása a nyeregben épült Hármashalom-Oltár színpadon.
Az 1920-as évek végén kezdtek kibontakozni Csíkszeredában a székely népviselet, néptáncok, hagyományok, szokások felelevenítését, népszerűsítését célzó mozgalmak. “A népi művészet és háziipar felelevenítése, illetve megörökítése annyira a levegőben volt már, hogy minden értelmiségi - aki tehette – munkakörében e területen tevékenykedett.“ - jellemezte ezt az időszakot az 1929 őszén rajztanárként Csíkszeredába került Vámszer Géza.
Felismerte a székely népi hagyományok identitásőrző szerepét Domokos Pál Péter is, a későbbi néprajztudós, aki ugyancsak ebben az időszakban tért haza Budapestről, és 1926-őszétől a csíkszeredai tanítóképző tanára lett. A mindennapi életben is székely harisnyát és csizmát öltött, szőttes bálok szervezését is kezdeményezte, ahová a lányok, asszonyok népviseletbe öltözve, szőttes rokolyában mehettek Egy 1990-ben készült interjúban így emlékezett vissza: “Ezt akartam: az új világba a régi életet vinni és úgy élni, hogy minta lehessen. Azért öltöztem harisnyába és csizmába. A tanártársaim nem lelkesedtek érte, a szemükbe a kultúra a nadrág volt.A fiatal értelmiségiek hagyományápoló törekvései támogatásra találtak a Szociális Testvérek Társasága (szürke nővérek) és a Katolikus Nőszövetség munkájában. Az általuk kezdeményezett Kaláka mozgalom - az erdélyi falusi asszonyok és leányok mozgalma - egyik szép megvalósítása volt az Ezer Székely Leány Napja.
1931. június 7-én került sor az első Ezer Székely Leány Napra, hosszú hónapokig tartó előkészület után. A Csíki Néplap május 22-i számában megjelent cikk szerint, az eredetileg május 31-re tervezett találkozót egy héttel elhalasztották a választások miatt.
A találkozó jelmondata - Hitében erős, erkölcsében tiszta, és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk - tükrözte a szervezőknek azt a törekvését, hogy a népi hagyományok felelevenítésével a közösségi identitást erősítsék.
A rendezvényen - minden várakozást felülmúlva - negyvenkét helységből 1600 leány vett részt. A szervezők közt említésre méltó P.Takács Gábor csíksomlyói házfőnök, Stettner Andrea szociális nővér, és a kolozsvári Katolikus Nőszövetséget képviselő Zakariás Flóra nővér neve.
“A magyar népviseleti akció Erdélyben június hó 7-én fordulóponthoz érkezett. Hosszú, fáradságos és sokszor csaknem meddőnek látszó előkészítő munkálatok után, a Missziós nővérek Csíksomlyón és Csíkszeredán sikerült népviseleti ünnepélyt rendeztek.A csíksomlyói "Ezer székely leányok napja" a magyar nemzeti viselet feltámadásának ünnepe volt! A szokásos úrnapi körmenet messze kimagaslott az egyházi események sorából azáltal, hogy azon a székely leányok, a missziós nővérek - elsősorban Stettner Andrea testvér – buzdítására, falujuk népi viseletébe öltözve jelentek meg, virágos kertté varázsolva a poros utcákat is. A gyönyörűséges körmenetben 42 falu leányai vonultak fel, nemcsak Csíkból, hanem a távolabbi megyékben fekvő székely falvakból is.” [4]
A kommunista diktatúra éveiben betiltották a rendezvényt, amelyet már a rendszerváltás évében, 1990-ben újjáélesztettek. A rendezvény és mozgalom újra a tradíció-ápolás szerepét és feladatkörét vállalta. Ekkor a hagyomány szerint ugyancsak a Szociális Testvérek köszöntötték a Csíksomlyóra érkezőket, bár a szervezést már nem tudták vállalni. A nevükben Walter Ilona e szavakkal köszöntötte a résztvevőket: “Jöjjünk ide évről-évre az Ezer Székely Leány Napjára, közös szent-misén részt venni, magunkba fogadni az élő Istent, hogy belsőleg is megérlelődjünk a ránk bízandó életek befogadására és felnevelésére! Jöjjünk ide őseink lelkéből meggazdagodni, sajátos kincseinkből megajándékozni másokat és gyarapodni a többiekéből! Jöjjünk ide, hogy dalban, táncban, vidám játékban átéljük a közösség megtartó erejét! "
2003-tól 2007-ig az Ezer Székely Leány Napján rockoperák bemutatóira is sor került az ünnepség zárómozzanataként a csíksomlyói nyeregben a Hármashalom-Oltár színpadon, vagy a Csíki Játékszínben.
1921. január 1-én született, Lajoskomáromban. Később családjával együtt Herendre költöztek. A veszprémi piarista gimnáziumban érettségizett, majd utána, 1939-ben bevonult a kassai M. Kir. "Horthy Miklós" Repülő Akadémiára, ahol 1942. június 18-án avatták hadnaggyá. Július 6-án vonult be Tapolcára, a vadász harckiképző iskolára, amit november 7-én fejezett be, kiváló eredménnyel.
Még ez év decemberében került a keleti frontra, az 5/I. vadászosztály, 5/2. századába. Héjával már nem került bevetésre. Bf 109 átképzést 1943 tavaszán kapott. 1943. május 26-án repülte első harci bevetését. Századával először vadászbombázó bevetéseket repült és ritkán találkoztak vörös csillagos gépekkel. Nyárra megváltozott a helyzet, első légi győzelmét a kurszki csata idején, 1943. július 5-én aratta egy La-5-el szemben. A kurszki csata után már 6 légi győzelme volt. 1943. szeptember 25-én szovjet Jakokkal vívott légiharcban gépe súlyos találatot kapott, a motor is megsérült, ezért kényszerleszállást hajtott végre, 15 km-re az ellenséges vonalak mögött. Ahhoz, hogy visszajusson a saját vonalak mögé, át kellett úsznia a Dnyepert. Végül civilek segítségével jutott el egy német gyalogsági egységhez. Néhány hónap múlva újabb "érdekes" eset történt vele. 1944. február 1-én szabadvadászat. Óvatlanul támadott és egy Jak-1-es kilőtte gépének motorját. Újra kényszerleszállt és már azon tűnődött, hogy hogyan fog eltűnni a közeli erdőben, amikor meglátta barátját, Kenyeres Miklóst, amint kiengedett futóval közeledik a behavazott mező felé. Leszállás után, Kenyeres ledobta a kabintetőt és betuszkolták magukat a Messzer 1 főre tervezett kabinjába. Majd a szovjet gyalogság tüzétől kísérve sikeresen felszálltak. Átfagyva, de épségben érkeztek vissza a repülőtérre. Az egész háború alatt egyetlen német pilótát sem mentettek meg ily módon. Kenyeres Miklóst 2 nap múlva lelőtte a légvédelem és ki kellet ugrania gépéből egy erdő felett, megmentése lehetetlen volt. Hadifogságba esett, csak a háború után találkoztak újra Debrődyvel. Utolsó két légi győzelmét 1944. február 16-án aratta, Il-2-esek ellen. A keleti frontról való hazavezényléséig, 172 bevetésen 18 légi győzelmet aratott.
1944. május 1-én megalakult a 101. Puma Vadászrepülő osztály. Debrődyt a 101/3. Drótkefe századhoz vezénylik. Megkezdődött az amerikai nehézbombázok és vadászok elleni harc. Nehéz időszak volt, sokszor tízszeres túlerőben lévő kötelékekkel kellett felvenni a harcot. Első amerikaiak ellen elért győzelmét 1944. június 14-én aratta egy P-38 felett. Gyurka 6 amerikai gépet lőtt le az "Amerikai szezon" végéig, közben egyszer könnyebben megsebesült. 1944 őszén újra a szovjet vadászok lettek a fő ellenfelek.
Bejczy József százados 1944. november 4-i halála után, Gyurka lett a 101/3. század parancsnoka, sajnos nem sokáig. 1944. november 16-án Jászberény térségében Jakokkal és Lavocskinokkal vívott légiharcban súlyosan megsebesült. 2 gépet lőtt le ezen a napon, de a második sokba került. Szembetámadták egymást a Jakkal, a Jak bírta kevésbé, kifordított az összeütközést elkerülve. Mindketten lőttek, az orosz a gép hasába kapta a Messzer 30 mm-es sorozatát és felrobbant, de Gyurka is megkapta a magáét, gépágyúval keresztüllőtték a hasát. Még mielőtt elájult volna sikerült kényszerleszállnia. Sokáig tartott, míg valamennyire felépült. 1945 tavaszán került vissza a Pumákhoz, de bevetést nem repülhetett. A háborút 204 bevetéssel és 26 légi győzelemmel fejezte be. Megkapta többek között a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet is.
A háború után először Spanyolországban élt, majd 1957-től Kanadába költözött és a Westinghouse cégnél dolgozott. 1968-tól haláláig az USA-ban élt. 1984. február 2-án halt meg tüdőrákban. Cortland városában helyezték örök nyugalomra.
A magyarok három hadtestben rohanták meg a dombot, honnan a besenyők erősen nyilaztak rájuk. A csata folyamán mind a három magyar vezér nagy hősiességről tett tanubizonyságot. Anonymus szerint úgy "aprították a besenyők frissen beretvált fejeit, mint a nyers tököt". A menekülők közül egy besenyőt, aki egy magyar lányt akart elrabolni, Szent László párviadalban ölt meg. Vörösmarty Mihály a Cserhalom című eposzában[1] költőileg dolgozta fel ezt az eseményt, melynek részletei hagyományon alapulnak. A dombon egykor a Bethlen grófok kastélya állt, a meredek sziklafalon az ütközetet is emlitő fölirattal.
A csatában a magyarok tönkre verték a besenyő sereget és kiszabadították az összes foglyot.
A Crusader, Mk VI Crusader (A15) a Brit Szárazföldi Erők cirkáló típusú harckocsija volt a második világháborúban. AzÉszak-Afrikai hadjárat során a Crusader volt a britek meghatározó páncélosa. Gyenge felépítményével, vékony páncélzatával és a meghibásodásra való hajlamával, az egyik legrosszabb brit konstrukciónak számított, ennek ellenére több mint 5300 darabot gyártottak belőle. Az szicíliai hadjárat idejére a típust már amerikai harckocsikkal váltották fel.
A Crusader harckocsi több fejlesztési programot is megélt, a Crusader I-III. típusok a harckocsi fegyverzetében eltérő változatokat jelölnek, a Crusader I a homlokpáncélba épített géppuska toronnyal, a II. a nélkül illetve megnövelt páncélzattal, III. pedig az erősebb 57 mm-es főfegyverzettel készült. A páncélos bázisán ezenkívül létrehoztak még két önjárő légvédelmi gépágyút (Crusader III, AA Mk I, Crusader III, AA Mk II / Mk III), egy „lövészpácélost” (Crusader II, Gun Tractor Mk I) illetve műszaki és aknamentesítő járműveket.
Általános tulajdonságokSzemélyzetMk III: 3 (parancsnok, töltőkezelő, vezető) fő Mk I,II: 4 vagy 5 (+ töltőkezelő, géppuskakezelő) főHosszúság5,97 mSzélesség2,77 mMagasság2,24 mTömeg19,1 - 20,1 tonna
Páncélzat és fegyverzetPáncélzat26 mm Mk II,III: 32 mmElsődleges fegyverzetMk I,II: Ordnance QF 2 40 mm-es löveg Mk III: Ordnance QF 6 57 mm-es lövegMásodlagos fegyverzet1 vagy 2 db 7,92 mm-es Besa géppuska
MotorNuffield Liberty L-12Teljesítmény254 kW (340 Le)FelfüggesztésChristieSebesség42 (24 ) km/hFajlagos teljesítmény17,2-18 kW/tHatótávolság322 km
