Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Vagy csak fenomenológiailag? Mintegy fenomenálisan? Heller mindenesetre így fogalmaz: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Ez a Kierkegaard-„értelmezés” természetesen durván leegyszerűsítő, így teljességgel torz, most nem megyek bele, miért (egyszer már kissé belementem), vagyis ezúttal csupán két mozzanatát emelem ki: (1) Heller tagadja az objektív (és abszolút) igazság létezését, miközben egy objektív érvényű abszolút igazságot igyekszik hangoztatni, (2) Heller szerint létezik abszolút igazság, csak az nem objektív. Hanem szubjektív. A „filozófus” személyes karámba, birtokviszonyba tereli a logikát, s ettől válik „az ő igazsága” abszolútummá. Nagyjából ennyit tudunk. Amit viszont nem tudunk, s ezért kérdezzük (és nem geciségből!): létezik-e objektív igazság? Amely (ha létezik) Heller szerint relatív értelemszerűen, noha ezt (mármint hogy az objektív igazság relatív) Heller így expressis verbis nem mondja ki sehol (ismereteim szerint), ezért beszél „ölelgetésről”, majd aztán Almásiék, Sziklaiék ezért tartják Heller „filozófiáját” eredetinek, egyedinek, különlegesnek. Vagyis azért (groteszkmód), mert Heller szövege nem filozófia. Hanem álbölcseleti, hétköznapi hohmecolás.
Heller Ágnes egyik ifjú rajongója (egy imádó ifjúhelleriánus, aki amúgy a Hungarian Philological Association dicső tagja) így fogalmaz dicső dolgozatában: a „reflektált posztmodern gondolkodást Heller Ágnes a modern gondolkodásmódok egyikének tartja”. Noha, ugyebár, azt, ami posztmodern, még Heller sem tarthatja modernnek, már ti., hogy a jelzősszerkezetben a „posztmodern” az alany. Vagyis: a „reflektált posztmodern” nem modern. Hanem – esetleg – reflektált posztmodern. Ha van egyáltalán e szóösszetételnek értelme. Már, hogy mi volna az? Ezt tetszenek kérdezni? Szerintem ne firtassuk, nem érdemes. Illetve elég annyi: parasztvakítás. Ismét az ifjú rajongót idézem, így szól a Hellertől vakult Philo-flegel-fräulein szövege bővebben: „A modern világ azonban – helleri leírásban – kontingens világ, nincs megalapozva, illetve paradoxonra épül: a szabadság az alapja, jövője nem determinált, így megismerni sem lehet. Éppen ezért segíthet élni egy ilyen világban a reflektált posztmodern gondolkodásmód, mivel felismerhetővé teszi, hogy paradoxonok világában élünk, e felismerés birtokosaként választhatjuk saját életünket a paradoxonok világában”.
Hogy „paradoxonok világában élünk”, az éppen nem Heller olvasása révén válik fölismerhetővé (Heller olvasása azt teszi fölismerhetővé, hogy tudálékos kékharisnyák világában élünk), hanem pl. Jób-Mózes, János-Jézus, Hérakleitosz, Zénón, G. Bruno, Kant, Hegel, Marx, Engels, Kierkegaard, Lenin, Einstein, Wittgenstein, József Attila, Ancsel Éva, Hermann és Gyurica úr olvasása révén, hogy csak a legeslegragyogóbb elméket említsem. Tehát majdnem mindenki olvasása révén (Szophoklésztől, Shakespeare-en, Goethén, Madáchon, Kafkán át Sánta Ferencig), egyedül Heller olvasása révén nem. Mert kérdezem: mi a paradoxon abban az állításban, mely szerint „elsősorban a kutya szégyelli magát”, és azért szégyelli magát (elsősorban), amiért a liba is, a kacsa is, a sertés is (másodsorban), vagyishogy azért, mert mindahány „az ember környezetében élő háziállat”. Ez nem paradoxon, gyerekek, ez marhaság. Sőt még az ember sem szégyelli magát, hiszen ha azt tenné, egy efféle filozófiai megállapítás után a mély fúrólyukba bújna szégyenében, nem pedig a tévébe botorkálna paradoxon-dropszokat osztogatni a népnek, hogy a nép helleri fölismeréssel „választhassa” meg „a saját életét”. Mikszáthtal szólva: „borzasztó idea”. Tessék nekem elhinni, senki nem óhajtja besúgó-álfilozófusi inspirációk alapján választani a saját életét! Semmilyen vonatkozásban. Paradoxmód még az újhelleriánusok sem. Legalábbis merem remélni: a vakult paraszt-kisasszonyok is „csak” a locsogásban követik a Nagyasszonyt, például amikor ezt írják: Heller „reflektált posztmodern gondolkodó”.
Miért locsogás ez? Mert a „reflektált posztmodern” nem paradoxon; pusztán azt jelenti, hogy a néni már nem akarja ölelgetni a „modern”-t (kiábrándultsága okán), de nem akarja ölelgetni a „posztmodern”-t sem (valami miatt), ezért ölelgeti a „reflektált posztmodern”-nek nevezett öszvért, azt az öszvért, amely nem szellemi, hanem sajátos pszichokeverék.
Én még emlékszem rá, a hetvenes évek végén egy leleményes újságolvasó megkérdezte az egyik hetilap szexológiai rovatát: „lehet-e nemi életet élni a kecskével” (forrás: Hofi), mire az ügyeletes szexológus ezt válaszolta: „nem lehet”.
Na most, ha az olvasó történetesen nem a kecskére, hanem az öszvérre vonatkoztatja odaadó szexusát, „nemi életét”, ha tehát így teszi föl a kérdést: „lehet-e ölelkezni a reflektált posztmodernnel”, úgy Almásiék nyilván már akkor kórusban felelik rá: „Lehet, óh, originális Géniusz a mindenható Úr Kilátójában, tosszál az öszvérrel, és ezáltal világosítsd meg előttünk a reflektált filo-vagina-pénisz glóriás fényét, hogy aztán magunk is toszhassunk véle a nyomodban!”. Vesd össze.
Tehát még egyszer: Heller szerint „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. S utána mit mond a tévében? Hogy „Jézus születésének ünnepe nem egy történeti, hanem üdvtörténeti esemény”.
Abszolút igazság. Méghozzá objektív igazság, ugyanis cáfolhatatlan. Illetve „elvileg” cáfolható, miként „elvileg” az is előfordulhat, hogy Gobbi Hilda lovas szobra kardot ránt, míg gyakorlatilag kizárt, hogy előkerüljön olyan dokumentum(sorozat), amely alapján megírható egy materiálisan hiteles Jézus-életrajz.
Ungvári professzor (illetve „kultúratörténész tanár”, ahogyan ő magamagát bemutatta a tévében illő tiszteletet tanúsítva önmaga iránt), szóval, hogy Ungvári tanár mondotta az ATV vidámkarácsonyán: „Azért itt volt egy néhány év kommunizmus, amikor mintha kétségbe vonták volna Jézus történeti valóságát”.
„Mintha” – mondotta a Tanár, s mondta ezt a Nagytiszteletű Vidámtiszteletes (alias Németh Sándor) személyét is méltán megillető vidám tisztelettel. „Mintha”.
Kérdezem (szomorúan, s nem mintha volna okom a bánatra, ám ha ezek vidám emberek, akkor én csak szomorú lehetek, merthogy pontosan tudom, s nem árt, ha mások is megjegyzik: mindenkor azok osztják a mindenkori kedélyállapotot, akiknek van hozzá pénzük, sőt az észt is azok osztják; pénzük van, eszük nincs, így hát az eszüket osztják, hiszen nem bolondok ők, hanem liberálisak, vesd össze: „szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond”, szóval, ha osztják az észt, akkor osszanak nekem is egy keveset, s pontosan ezért kérdezem): mi az, hogy „mintha”?
Kétségbe vonták, vagy nem vonták kétségbe? Ha nem, akkor miről tetszik hadoválni a professzor úrnak tanár-önmaga iránti peckes tisztelettel? Kétségbe vonták, igen vagy nem? Ilyen egyszerű a kérdés. Ha igen, ha kétségbe vonták, akkor azt mi bizonyítja?
Ha pedig nincs válasz a kérdésre, akkor bizony az a nagy helyzet, hogy Ungvári tanár-professzor úr is primitíven kommunistázik a tévében, s teszi olyan intellektuális nívón, amelyre eljutni bárki harmadosztályú wittnerista bunkó képes. No, persze a lelkészi válasz is jellemző ám, a vidám próféta vidám válasza, s amely válasz eléggé hülyén hangzott, egyszersmind nagyon vidáman: „Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években is, talán még a tankönyvekben szerepel ez a szkepticizmus Jézus Krisztus történelmi hitelességével kapcsolatban, és nyilvánvalóan így nőttek fel”. (Már ugyebár akik fölnőttek annakidején vidám mondatszerkesztésileg.)
„Talán”. Talán szerepelt. A tankönyvekben. Talán nem szerepelt.
A saját-sunyi kérdéseikre sem képesek legalább megközelítő egyenességgel válaszolni.
Szerepelt a tankönyvekben „a szkepticizmus” vagy nem szerepelt? Ha igen, mi bizonyítja? Melyik tankönyvben szerepelt? Ha pedig erre a kérdésre sincs válasz, akkor a vidám lelkészt is egy negyedosztályú, szaros kis hazudozónak kell minősítenünk (szomorúan), vidámkarácsonyi vidámkommunistázónak. Pedig Hack Péter is megmondotta, igaz, nem Vidámvasárnap a vidám gazdájának (mert vasárnaponként Hack is szorgosan ámenezik orbitális fejét bólingatva a prédikátor velőtrázó baromságain örülve), hanem Kálmán Olga fülébe búgta a tévében: nem helyénvaló dolog a kommunistázás, mert (így mondta Hack Péter) „a szavak tettekké válnak”.
Hát… ha tettekké nem is mindig, de kommentárokká biztosan, méghozzá itt, az Index fórumán (már amennyiben rajtam múlik), ebben igaza lett Hack Péternek.
Tehát Köpködő-Turházó tiszteletes szerint az emberek a komonizmusban „nyilvánvalóan így nőttek fel”.
Jó, de hogyan konkrétan?
Ahogyan Heller Ágnes például? Tudniillik Heller ugyanott, s pontosan hat perc huszonöt másodperccel korábban (egy ún. bejátszásban) a két vidám hímpödrő vidám füle hallatára jelentette ki, ráadásul minden cáfolat, minden vidám megjegyzés nélkül: „Jézus születésének ünnepe nem egy történeti, hanem üdvtörténeti esemény”.
Heller szó szerint ezt mondta.
Na most, nem állítom, hogy Hellernek van igaza, én itt már nem állítok semmit, gyerekek, noha nyugodtan állíthatnám, mert Jézus minden további nélkül lehet valós személy (sőt szinte biztos, hogy nem pusztán a fantázia szülötte), ugyanakkor nyilvánvaló: Jézus nem a szó tudományos értelmében vett történelmi figura.
Valószínű, hogy Pontius Pilátus júdeai helytartóságában létezett egy Jézus (vagy hasonló) nevű prédikátor, aki buzgón lázította a zsidó népet részint a „komprádor” (főpapi, farizeusi), részint az „imperialista” (római) hatalom ellen, s akit azután kivégeztek, ahogyan kell. Erre utalnak Josephus Flavius és Tacitus írásai. Ám a lázítás nem teszi Jézust kitüntetett individuummá, hiszen bujtogatni majd’ mindenki tud, vagyishogy a lázításerejű lázadás által válhat valaki történelmi személyiséggé, míg a legnagyobbak az isten (istenek) elleni lázadás révén. Ilyen forradalmár volt Prométheusz elvtárs (Aiszkhülosznál), József Attilánál pedig maga Jézus, s aki így szól az Úrhoz a költő szerint:
„– Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! Ne légy más, mint az Igazságos Úr. Több kalászt adj, de azért el ne vedd a Rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál? Ronggyá nem mosná élet-subád ember Átka.
S Neked könnyű vón a tövist letörni. Tanulhatnál még tőlem is, Uram – Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy Ölnyi.
A telked azért mégis tisztitom csak. És már egy nagy sajgó gerinc vagyok – Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán Rontsak.
Azért ameddig csak birom, csinálom, Bár kezemen csalánmart hólyag ül. S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, Állom.
De add kölcsönbe legalább subádat: Téged nem ér el átok és eső, Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a Lábad.
Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé – Testemnek ágyam is hideg, a Föld S aranyszavad átváltozott rossz, kongó Érccé.
S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te Nagy passziódban; és a lelkem is Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt Hintve:
A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. Bizony mondom, még nincsen is szemed, Most nem látsz. Lennél immár igazságos, Isten!”
Fáradt baromként reszket lelke, teste, Félmunkát végző társak röhögik S feszül, mert tudja – reá korábban jön Este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még S kilógatja fakult, sápadt szivét, Mint akasztott ember szederjes, szürke Nyelvét.
Szerintem ez az autentikus Jézus-portré. Ugyanis József Attila versében több van, mint például a Jób-könyvben: „ne légy Te a Jóság! / Ne légy más, mint az Igazságos Úr”; több van benne, persze nem esztétaprofesszori „több értelem”, ugyanis egyetlen értelme van a sornak, ám akár évekig dumálhatnánk róla egyfolytában, hosszú elemző dolgozatok tucatjait írhatnánk a kérdésről: mennyiben más a jóság s az igazságosság, miért, mennyiben fontosabb az igazságosság, mint a jóság? És mindez független attól az egyébként lényegtelen kérdéstől, hogy: Jézus „valóságos történelmi személy”, avagy sem.
Heller Ágnest pedig annyira megmételyezték annakidején a mocskospiszkos komonisták, hogy Jézust ma is (az ő „nagyszerű antikommunista filozófusi” korszakában is) „csak” „üdvtörténeti személynek” tartja. Persze könnyen elképzelhető, Heller akkor se nagyon érti, miről beszél, amikor éppen nem mond sületlenséget (pl. a szeplőtelenül fogant szende háziállatokról), míg Ungváriék – jól láthatóan – semmit nem értenek az egészből.
Tessék elhinni: az „üdvtörténet” nem alacsonyabb (persze nem is magasabb) rendű a világi történetnél! Vagyis az a mókás a dologban, hogy éppen e két vidámzó hithurka mutatkozik erősen sült-materialistának, agyilag odakozmált rántás-ateistának (ezúttal Heller Ágnessel szemben), számukra ugyanis csak az a Jézus ér valamit, akinek bizonyított a „történelmi valósága”, vagyis az a „történeti személy”, aki földrajzilag és materiálisan szuszogott, vakaródzott, étkezett, vécézett (mondjuk így: szart és hugyozott) a boldog Betlehemben, illetve mindenütt, amerre járt, botjával nagyokat ütve a szamár fejére, miközben földig ért a lába. Olykor pedig expressis verbis verte a farkát. Nem a szamárét természetesen, noha sem a kánoni, sem az apokrif írások nem utalnak arra, hogy a Messiásnak szőrös lett volna a tenyere ilyen értelemben.
Ne tessenek fölháborodni, nem vagyok Petri György, ti. egy ilyesféle Jézus-képet éppen Ungvári professzorék reklamáltak (kértek számon a komonistákon) a vidám ATV Vidám Karácsonyának Vidám Ünnepén!
Ráadásul, túl azon, hogy Turházó Sándorék zsigeri ateisták, mintegy spontán-szekularizáltak, tudatlanok is (vidáman tudatlanok), finomabban fogalmazva: kevéssé jártasak, olvasottak a fölvetődött probléma kapcsán. Vagy nem? Ha nem, akkor majd elmagyarázzák (esetleg valamely hittestvér helyettük), hogy például Dupuis, Volney, Cascioli vagy (horribile dictu) Arthur Drews igazságához vs. tévedéséhez mi köze Óvári Miklósnak? Vagy Szirmai Istvánnak. Vagy éppen Aczél Györgynek, aki a negyvenes évek közepén római katolikussá magasztosult, s tegyük föl, színtisztán pragmatikus megfontolással, na de akkor is… Mi bizonyítja, hogy Aczél (mint ideológiai nagyvezír, sőt sokáig maga a pápa, a kultuszpápa, a fő-fő eszmei lótuszfaktusz) tagadta volna Jézus létezését? Akár üdvtörténeti, akár materiális-történeti vonatkozásban. Mi bizonyítja ezt? Mi bizonyítja, hogy Dupuis, Volney, Cascioli, Drews urak is komonisták (Kádár-huszárok) voltak Magyarországon „az ötvenes, hatvanas, hetvenes években”?
Lényegi kérdés, épp ezért nem lehet egyetlen sármos köpéssel elintézni (miként az eleve gyülevészi lelkületű jámbor páriák Hit-gyülevészivé történő fölszentelését), vagyis: tessék ideírni annak az általában rohadék, de konkrét komonistának a konkrét nevét, aki Jézus-kutatással foglakozott anno, s azzal a céllal, hogy cáfolja Jézus „történetiségét”!
Mindenki tudja (már persze az, aki nem csak vidáman köpköd vasárnaponként, hanem figyel is valamelyest a világban), a direkt komonista-kánon kiadványai, pl. Marx, Engels, Lenin művei jobbára a Szikra, (1956 után) a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelentek meg, így a Jézusra vonatkozó komonista ítéletek felől is valamely Kossuth-kötetből érdemes tájékozódnunk. Szó szerint idézem (Gecse Gusztáv megfogalmazásában): „Úgy tűnik… nem zárható ki Jézus történetisége, noha életrajzának megbízható rekonstruálása lehetetlen a rávonatkozó, mitológiai elemekben bővelkedő hagyományok alapján” (1978).
Ez volt a mocskos komonisták álláspontja, ez jelent meg az MSZMP tankönyveiben, így tanították a pártiskolákon is, s ami azt jelenti, hogy a komonisták szerint Jézus valószínűleg létezett, csak ez a szokásos módon, egzakt, tudományos eszközökkel nem bizonyítható, illetve ahogyan Gecse Gusztáv fogalmazza: „Jézus életrajza nem rekonstruálható”.
Vagy talán rekonstruálható? Csak ezek a mocskospiszkosok hazudták, hogy nem rekonstruálható? Akkor, tessék, ki tiltja meg (hazafelé jövet-menet), hogy legalább most rekonstruálják!? Régen sem volt tiltva az efféle kutatás, ma sincs megtiltva. Tehát. Nem köpködni, uraim, rekonstruálni! Köpködni bárki tud. A hites nyálával is, a bugris mondataival is.
Aki olvas, tudja: maguk a szennyes komonisták írták a Móra Könyvkiadó gondozásában, tehát elsősorban a fiataloknak: „kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre Jézus Krisztus személyét, életét illetően. A róla szóló legkorábbi leírások feltételezett halálának időpontja után legkevesebb 50 esztendővel keletkeztek, és televannak mitikus, legendás elemekkel. E leírások alapján nagyon nehéz hiteles módon megrajzolni annak az egy vagy több történelmi személynek az alakját, aki a mítoszok mögött meghúzódik. Ezért van az, hogy a vallástörténeti kutatók egy része kétségbe vonja Jézus Krisztus történetiségét, tagadván, hogy a róla szóló mítoszoknak, legendáknak valamilyen valóságos magjuk lenne. Más kutatók viszont igyekeznek megkeresni az elbeszélések mítosztalanítása alapján Jézus Krisztus (vagy talán több személy) valóságos tetteit és tanításait. Ám minél előbbre haladnak a mítosztalanítás munkájában, annál ködösebb és megfoghatatlanabb lesz Jézus alakja és szereplése. Ily módon – ha nem is zárják ki Jézus Krisztus történelmi létének lehetőségét – nem kísérleteznek akár csak hozzávetőlegesen is hiteles Jézus-életrajz megírásával”.
Ezek tehát tények. Vagyis az alapkérdés immáron így hangzik: vajon miért hazudoznak e vidám verbunkósok, e derűsen bokázó, manifeszt saktersarkantyút pengető fitymahuszárok a tévében? Miért hazudoznak a történelemről egyenként is nagyobbakat, mint hazudott anno az összes mocskospiszkos komonista együttvéve? Ungvári professzor miért csinál magából nyilvánvaló bohócot? Pénzért? Sok pénzért? Vagy ő is hellerien „misztikus értelemben” véve hülye? Nem tudni. Csak reménykedhetünk abban, hogy Ungvári tanár minimum kétlelkű. Nem kétarcú, és már csak azért sem, mert egyre homogénebben tűnik butának helótaian vidám ábrázata, egyre inkább a boldog szalonprimitívség sugárzik elő jól konstruáltan Hit-liberális mosolyából, hanem: képlékenyen kétlelkű.
Azért mutatok itt rá Ungváriék kurtafitymájára pejoratív éllel, merthogy ők immár egészen a sötét mélységig, mutatis mutandis az antiszemitizmus szellemi szintjéig süllyedtek az idióta zsidózásban. Turházó Sándor kezdte a dolgot: „János úgy mutatja be a Messiást, mint Dávid gyökerét, mint Júda oroszlánát [sic.], egyértelműen a nemzeti elkötelezettségét, nemzeti identitását hangsúlyozza. Názáreti Jézus Krisztus esetében az egyetemes, tiszta emberi értékek, tökéletes emberi természet plusz isteni természet egy zsidó emberben megjelent, és zsidó fog maradni, és mégis mindenkinek a messiása lesz”.
A zsidó mindenki messiása lesz. Lehet. Mi viszont nem lettünk ettől a pökhendi szövegtől filoszemiták. Ettől még nem!
Másként fogalmazva: az embert a szomorú hideg rázza ki vidáman. Akkor is, ha nem antiszemita. Tudniillik Ungváriék számára Jézus csak ürügy, jobb esetben valamiféle misztikus inkarnáció, ugyanis számukra az igazi messiás: Izrael! Ungvári professzor így csapja bele konkrétan a nemzeti bejglit a kóser lecsóba: „jelen pillanatban, politikai szituációban, egy kényes helyzetben van az a nemzet, amely Jézust adta”.
Ez volt a fölvetés, mire Turházó lelkész válasza: „a zsidók büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”.
A zsidók megáldották a világot.
Hát hogyne. Szűz Mária pedig Alcsúton focizott Orbán Viktorral.
„Jézus király a pártus herceg”, s ugyanez a baromság pepita-zsidóban: Jézus „zsidó fog maradni, és mégis mindenkinek a messiása lesz”. Akarod, nem akarod, nem kapsz mást! Persze ez is egy logika, csak aztán ne tessenek csodálkozni, ha sokan nem nagyon kérnek belőle.
Mi volna akkor, kérdem én, ha egy országos médiumban úgy beszélgetne egymással két zsidó, mintha nem a zsinagógában smúzolnának, hanem viszont, mintha, mondjuk, egy országos médiumban értekeznének ugyebár: moslékos gój-disznó fülek hallatán? Mert tudom én, Ungváriék egymást tökéletesen értik, létfontosságú számukra a zsidó kollektív messiástudatának élesztgetése, pátyolgatása, erősítgetése stb., ámde mégis, mi volna, ha esetleg, netán – mint tisztátalan gój – én is értenék valamit abból, amiről oly lelkesen hohmecolnak a televízióban? Nem „világ-összeesküvő páholyaikban”, mert az egy más műsor (oda nem megyünk), hanem az ország, a nemzet, a nép kábeltévés nagynyilvánossága előtt. Vagyis ne röstelljük, mondjuk ki kereken: Ungvári tanár és Turházó lelkész nyilvános (nyíltan titkos) zsidó-összeesküvést manifesztáltak a tévében. Miért mondom ezt? Mert a fasse érti, hogy miről hadribáltak valójában, például: „János úgy mutatja be a Messiást, mint Dávid gyökerét, mint Júda oroszlánát… és zsidó fog maradni, és mégis mindenkinek a messiása lesz”.
Ha a Dávid-gyökér „zsidó fog maradni”, akkor mi legyünk tárgyszerűek, s mondjuk ki: manapság az egyik gyökér a Magyar Fórumban zsidózik, a másik gyökér az ATV-ben zsidózik, s mindkettő hamisítatlanul az „apák-fiúk” gyökér-logika mentén. Az egyik oda, a másik vissza. Míg János lényegileg éppúgy fogalmaz, mint a mocskos komonisták, illetve mint ahogyan a fent idézett Gecse Gusztáv: „E szavak hallatára a népből némelyek így beszéltek: Valóban ez a Próféta! Mások meg: Ő a Messiás! De voltak, akik így vélekedtek: Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából s Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie. Így szakadás támadt miatta a nép közt” (Gyurica úr kiemelései).
Tehát János azt állítja, hogy „voltak, akik” az „Írásra” hivatkoztak, mely írás szerint a Messiás Dávid családjából származik.
Ugyanez Károli Gáspár szavaival: „Sokan ezért a sokaság közül, amint hallák e beszédet, ezt mondják vala: Bizonnyal ez ama Próféta. Némelyek mondának: Ez a Krisztus. Mások pedig mondának: Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-é, hogy Dávid magvából, és Betlehemből, ama városból jön el e Krisztus, a hol Dávid vala? Hasonlás lőn ezért ő miatta a sokaságban. Némelyek pedig közülük akarják vala őt megfogni, de senki sem veté reá a kezét.”
Merthogy pontosan ez a népi bölcsesség: sag’ schon! Már hogy genetikusan nem dőlt el, honnan érkezett a Messiás? Kit érdekel?! Jött ahonnan jött, senki nem bántja. János szerint. Vö. Bródy: „akárhonnan jönne, bárkit beengednék”.
1990-ben írta a Magyar Fórum: „Haraszti Miklós szülei az izraeli kommunista párt alapítói”; s ami éppoly érdektelen, mint az, hogy Jézus Júda Oroszlánja-e, vagy pedig Felcsút Turulmadara. A dávidos gyökér erre esküszik, a talajos gyökér az ellenkezőjére.
Végül még egy idézet a Bibliából, bizonyítandó, hogy Turházó lelkész újtestamentumi stílérzéke nagyjából az ószövetségbeli második csapás főhőseinek valaga alatt kuruttyol; János Jelenésekről való könyvéből: „És egy a vének közül monda nékem: Ne sírj: ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét”.
Vagyis János igazi entellektüel, itt is világossá teszi: nem tekinti magát orákulumnak, „csupán” közli, mit mondott anno „egy a vének közül”. János krónikája egyébként éppen ezáltal hiteles.
Még valami (már, hogy az egyik történelmi paradigmát a másikba ne öltsem), Gecse Gusztáv szerint a Jézus életére vonatkozó legrégibb s ilyen értelemben legautentikusabb keresztény szövegek Pál apostoltól származnak (s mivel ennek nem olvastam sehol a cáfolatát, kénytelen vagyok elhinni), vagyis a feladat innentől egyértelmű: meg kell tekintenünk Pál apostol leveleit, s ha lehet, kissé közelebbről, s immáron nem a Kossuth Kiadó, hanem a Brit és Külföldi Biblia-társulat 1912-es kiadásában. Károli Gáspár fordítása szerint: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, Aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig”.
Ennyi. Ennyi van történetileg a keresztény kánonban Jézusról mint emberről, mint történelmi személyről. Én legalábbis nem találtam többet. Elmellőztem volna valami perdöntő dokumentumot? Elképzelhető, akkor viszont, tessék, lehet rám cáfolni! Nem szégyen a tudás!
Mint ismeretes, Petri György is az ATV-s „kultúrkörhöz”, az Ungvári-féle, papi-turházós szalonbugrisok felekezetéhez-gyülekezetéhez tartozik. Vagy nem? Nos, amíg ez a kérdés eldől, idézem Petri művészi megnyilvánulását az adott témában, méghozzá a Szépirodalmi Könyvkiadó (persze nem a mocskospiszkos, hanem már a tisztán nemzeti, tisztán liberális) kultúraterjesztése szerint. Magyarán: az alábbi alkotás nem komonista, hanem szép. És irodalom. Szépirodalom. Ezért adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó.
Zakatol a szentcsalád Isten tömi Máriát, József nem tud elaludni, keres valami piát. Nem lel, felkel. Pizsamára húz fel inget és gatyát, lemegy a Háromkirályba, hogy egy fröccsöt legalább--- ---„Megint Isten?” ---„Az hát, megint.” Sóhajt, nagyot húz és legyint: ---„Különben, múltkor kivertem a huppot. Ha az orrom elött dugtok! ---de így megmondtam a Marinak, legalább tartsad a pofád, úgyis szól, mint a földrengés mindig az a rohadt ágy, közben – de komolyan! – ne halljak több ha-ha-ha-halleluját!”
A félreértés elkerülés végett: ebben messze nem az az érdekes, ami miatt a „szentfazekak” rendszeresen fölháborodnak, persze magam is erősen hányok a szövegtől, ámde más okból. Petri ugyanis látszólag igazolja Hellert, látszólag nem. Tipikus hohmec. Petri látszólag igazolja Ungváriékat is, hiszen a versben Jézus valós személy, materiális lény, biológiai ondóképződmény, miközben egyáltalán nem az, tekintve, hogy az „Isten tömi Máriát”, s mely talányosságra így reflektál a tudósakadémikus (Almási esztétaprofesszor) az egyetemen: ez benne az érték! A „többértelműség”. A „rejtvény”.
Rejtvény? Akkor fejtsed, öreg! Persze nem ártana, ha tudnád: a hohmec lényege éppen az, hogy ne lehessen megfejteni.
Petri az idézett prosztó-profánsággal végső soron tagadja Jézus istenvoltát, szeplőtelen fogantatását (a „legalább tartsad a pofád” sor notórius női orgazmusra utal stb.), pedig a „költőt” állítólag üldözték annakidején a szkeptikus, istentagadó, mocskospiszkos komonisták.
Egyébiránt ezzel kapcsolatban (mármint nem Petrivel, hanem az istenléttel összefüggésben) mondott még egy jó nagyot a két vidám férfiú a Vidámkarácsony Áldott Ünnepén a vidám ATV-ben, s melyet én jól meghallván, esküszöm, azt hittem, ott helyben átlényegülök Ruff Tiborrá. Hogy miért? Később írok róla részletesebben.
A Ruff nevű tudóstojásról jut eszembe: a Hit-gyülevésziek személy szerint Marxot is átkozzák a tévében, legutóbb például a Kommunista kiáltvány átkos sorai miatt: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek”.
Kultúrtörténeti tény: az alábbi szöveg Mózes II. könyvében olvasható: „Lőn pedig éjfélkor, hogy megöle az Úr minden elsőszülöttet Égyiptomnak földén, a Faraónak elsőszülöttétől fogva, a ki az ő királyi székiben ül vala, a tömlöczbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását. És fölkele a Faraó azon az éjszakán és mind az ő szolgái és egész Égyiptom, és lőn nagy jajgatás Égyiptomban; mert egy ház sem vala, melyben halott ne lett volna” (12,29-30).
Vessük ezt össze Marx megfogalmazásával! A stílus, a körítés más, a lényeg viszont egyezik, ti. Marx is azt állítja (nemcsak a Kiáltványban, hanem mindenütt), hogy a zsidók egyiptomi rabszolgasága sem szűnhetett volna meg annakidején ama tíz szörnyű sorscsapás, istencsapás nélkül. Nota bene a tizedik révén totális volt a pusztulás, ugyanis az „elsőszülöttek” kiirtása (az adott üdvtörténeti kontextusban) a népirtással (szelektív világpusztítással) azonos: „Mert enyém minden elsőszülött; a mikor megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr.” (4.Móz. 3,13.).
Tehát a zsidó húsvét lényegileg nem a kivonulás, hanem az ún. elkerülés ünnepe („mikor megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben”), vagyis Ruff Tiborék, Turházó Sándorék azt a tényt ünneplik meg liberál-hites odaadással, keresztényi alázattal, szeretettel telve, évente, hogy az isten lényegilegmindenkit kiirtott (a zsidórabszolgaság megszüntetése okán), csak a zsidókat (a bárányvérrel bekent ajtófélfákat) kerülte el a halálangyal. Ez a legnagyobb vallási ünnepük. Memorizáljuk: nem csak a gonosz, hajthatatlan Fáraót ölte meg Mózes istene, hanem a bűnteleneket is, nőket is, gyermekeket is. Mindenkit. Metaforikusan: a zsidón kívüli világot. Így Ruff hipokritáék (vs. ostobáék) mások halálának („holokausztjának”) ünnepét ülik vidáman („És monda Mózes a népnek: Megemlékezzél e napról, melyen kijöttetek Égyiptomból, a szolgálatnak házából; mert hatalmas kézzel hozott ki onnan titeket az Úr; azért ne egyetek kovászost.”), miközben az is tény, hogy sem Marx, sem Lenin nem hirdetett haláltort, se kovászost, se kovásztalant, sem a Kommunista kiáltványban, sem az Állam és forradalomban, csupán közölték: a történelem úgy működik, ahogyan működik: elnyomó, rabszolgatartó rendszerek keletkeznek, szűnnek meg, illetve hogy minden megszűnés és keletkezés erőszakkal megy végbe. A zsidó-rabszolgaság („egyiptomi szolgaság”) fölszámolását éppúgy kíséri erőszak, mint a bér-rabszolgatartó (liberális, tőkés) rendszer megszűnését. Marxék szerint. Tehát lényegileg a Mózes-hit révén végbevitt népirtó agresszió is forradalmi erőszak, miként az oroszországi októberi fölkelés is erőszakos volt, noha ott „csak” néhány ember vesztette életét (összesen három, ha jól rémlik, s közülük is „az egyik részeg volt” – Krausz professzor szíves tájékoztatása szerint), ugyanis a kommunista cél nem a vérengzés, miként a népirtó vérfürdő (bárányvérfürdő) is nyilvánvalóan eszköz (Mózes II. könyvében). Erre utal, hogy a tíz közül az első csapás, noha súlyos volt (a halak erősen pusztultak a vérben, „a víz megbüdösödék”), inkább jelzésértékűnek tekinthető. Sőt a kilencedik csapás (a sötétség) is egyfajta „utolsó figyelmeztetésként” fogható föl.
Egyébként pedig, hogy mennyire nem szakad le Ungváriék arcáról a bőr, bizonyságul álljon itt egy újabb idézet, de már nem a Bibliából, hanem annál is autentikusabb forrásból: a vidámkarácsony vidám turházójának vidám szövegéből: a „modern Izrael” kialakulása „üdvtörténeti jelentőségű folyamat”, a világot „gyökereiben” változtatja meg, „de mivelhogy óriási nagy ellenállás és konfliktushelyzet alakult ki a modern Izraellel kapcsolatosan, ezért ez a folyamat rendkívül feszült és konfliktusokkal terhelt, ahogy Jeremiás megjósolta jó előre, végig terror, háború, fájdalom fogja kísérni, és éppen ezért más helyen a próféták ezt a folyamatot a szüléshez hasonlították, ahogy a terhes hölgyeknél közeledik a szülési időpont, egyre mélyebbek és nagyobbak a fájdalmak és egyre intenzívebbek”.
Vagyis a faszi pontosan azt magyarázza, amit Marx a Kommunista kiáltványban, csak nem a történelmi szükségszerűségre, nem a rációra, hanem Jeremiásra és a „terhes hölgyek” tolófájdalmaira hivatkozik leleményesen. Ne feledjük, a Tanonc-turházó teológus (nevezett Ruff Tibor) is azért átkozta Marxot, ráadásul ugyanabban a tévéstúdióban, mert szerinte a Kommunista kiáltvány „filozófiailag legitimálta az erőszakot”.
Ugye?! És még mindig egyben van a vastag bőr az arcukon.
Szerintem Krausz Tamásnak és Szigeti Péternek nem az lett volna a dolga az ATV-ben, hogy üljenek ott és sóhajtozzanak, mint két „terhes férfihölgy” (akiket előzőleg jól megtömött Petri Kossuth-díjas költőistene – hátulról), hanem viszont meg kellett volna kérdezniük a hivalgón jóarcú Hajas-Hit-gyülevészi hipokritáktól: ismerik-e a Bibliát? Ismerik-e, értik-e Mózes II. könyvét (vagy csak bámuldozni szoktak rajta Ormos Máriának is tetsző fizimiskájukkal, meredve kifelé bambán az amúgy meglehetősen üres fejükből, korhadt lelkükből?), ismerik-e saját népük „elkerülésének”, „kivonulásának” történetét, előzményeit? Vagyishogy tudják-e, milyen az, mivel jár, ha valamely nép, társadalmi osztály a rabszolgaságban „csak láncait veszítheti”, tudják-e, milyen véres, gyilkos csapások kísérik, garantálják történelmileg (és szükségképpen) a valódi fölszabadulást? Mármost, ha mindezt tudják – egyébként erre utal Turházó lelkész idézett nagymonológja –, akkor miért éppen a komenistákat átkozzák folyvást (intellektuális és morális kicsinységérzetük kompenzálása végett), miért nem inkább a saját hülye szövegeiket próbálják meg korrigálni valamelyest? Azt értem, mi ingerli a bugris antiszemitákat a zsidózásra (ennek ősi, vallási és egyéb tradíciói vannak), azt viszont képtelen vagyok fölfogni, mi ingerli a zsidó „entellektüeleket” a bugris kommunistázásra. Hangsúlyozom: a bugrisra, mert még csak nem is azt átkozzák a mocskospiszkosokban, amit – esetleg – méltán lehetne, hanem jószerével csak azt (a „Gonosz” „filozófiailag legitimálja az erőszakot” stb.), aminek semmi értelme. Vajon miért?
Na, ezt kellett volna megkérdezni Turházó Sándoréktól a tévében. Helyette viszont Krausz Tamásék simán lepadlóztak. Egy fonnyadt kis gyüli-bögyörő előtt. Csak nyüszíteni tudtak szánalmasan. Persze, nem vagyok naiv, tudom, ha – tegyük föl – Krauszék intellektuálisan alkalmasak volnának a polémiára, akkor se vitáznának érdemben, ugyanis a pénz a gyülevésziek zsebében van, övék a tévé, míg Krauszéknak az igazságmegjelenítésénél fontosabb a személyesmegjelenés a médiában. Én ezt pontosan tudom, csak úgy teszek most, mintha nem tudnám, mintha egészen hülye volnék.
Annakidején ezt mondtam a legostobább sült-materialistáknak a munkahelyemen: nem értheted, sőt fatálisan érted félre Marxot, baszki, ha nem ismered a Bibliát; mígnem ugyebár e tétel inverze is igaz: még a leggyülevészibb Hit-ben hívő sülttapló sem értheti igazán a Bibliát, ha nem ismeri Marxot, ha nem érti pl. a Kommunista kiáltványt. Bájos paradoxon. Ám az ATV minden műsora ezt a törvényt példázza; nevezzük hát stílszerűen Gyurica-nomosznak!
Én is olvasom (tegnap fedeztem fel), most tartok a "Lipót-bujtosi Akhilleusz a bolsevik teknőc nyomában" című résznél. Ami eddig volt, az kicsit ugyan terjengős, de lényegretapintó. Heller Ágnesből meg tényleg csak viccet lehet csinálni, másra nem alkalmas. És hogy a külső megjelenése mennyire híven reprezentálja belső torz mivoltát, azt egy általános és régi tapasztalatommal is alátámasztanám: Megfigyeltem, hogy még a kevéssé szép nők is megszépülnek (a szememben legalábbis), ha valamit jól művelnek, legyen az zene, képzőművészet, színjátszás, akármi. Most figyeljük meg Heller Ágnest, amint önmaga legjobbját hozza: egyre csak csúnyul és csúnyul. Ez számomra mindent megmagyaráz - ez a nő (ha nő egyáltalán) egy nímand.
Na mindegy is, Gyurica úr, csak így tovább, és Boldog Új Évet mindenkinek!
Régi olvasójaként kívánok boldog új évet Magasságának és mindenki másnak is! Hiszem h sokan olvassák ezt a topikot [is], és h csak ritkán bátorkodnak az olvasók arra, h írjanak annak egészen más oka lehet, nem a látogatottság hiánya. Éppenséggel arról lehet szó, h senki nem mer Klitschko-val ringbe szállni. Pedig minden bizonnyal még az érintettek is olvassák - hogy egy bizonyos Hermann Zsuzsát idézzek:Gyurica úr és társai nem semmik! - igaz ezt még a B-s topik kapcsán írta.
Mottó: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).
Bölcsészbőgés
A „szégyenről írt dolgozat” egyik kulcsmondata így hangzik: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”.
Részünkről pedig, hogy tartsuk a szokást, újfent álljon itt egy „mellékes” (értsd: nem mellékes!) megjegyzés a veretes városi entellektüelek von Neulipotstadt-Haus aus suttyóságáról. Azért nem mellékes a megjegyzés (valójában), merthogy: Almási professzor is esztétaprofesszor. Radnóti professzor is esztétaprofesszor. Míg Ungvári professzor inkább literátorprofesszor. Tanár. „Tanár vagyok”, mondotta magáról a vidám Ungvári professzor vidáman, két ízben is: a Vidám Karácsony két vidám napján, vidámszombaton és vidámvasárnap (erről írok majd bővebben is), a lényeg egyelőre, hogy Ungvári professzor nem professzor. Hanem tanár. Vidám tanár. Lukács György pedig „a Lukács”. Nem a fedő neve Lukács, ne keverjük itt a dolgokat, gyerekek, mert az részint a Zalka Máté fedőneve, részint a von Küche aus bölcselő Heller Ágnes filo-lábosának fedő-neve: „Gyuri bácsi”. Ugyanis a stilárisan von Affenhaus aus képződött filozófus maga közli a Bicikliző majom-ban (von Fahrad-abstellraum-Haus aus): „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte… Ő irodalomesztétikai dolgokat írt… Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes…”.
Hermann-t nem kárhoztatom, ő ugyanis kirúgta Hellert. Természetesen nem tudom (nem is akarom tudni), ki adta be a válókeresetet de jure (ismétlem: nem érdekel!), ti. a de facto helyzet egyértelmű: aki „irodalomesztétikai dolgokat” ír, nem élhet együtt huzamosabb időn keresztül olyan nővel, aki nem a férjébe „szerelmes igazán” (von Sichergummi aus), vagy legalább a szakácskönyvébe (von Schmackhaft-Haus aus), hanem viszont a „filozófiába” (értsd: ennen „hülyéségeibe”, „idiotizmusába”) van belehabarodva von Philosophie-Schaumschläger aus. Tehát nem Hermann, hanem Ungváriék azok, akiken csodálkozom kissé, mondjuk így: esztétikai vonatkozásban. Hangsúlyozom: kissé, s ami azt jelenti, hogy nem nagyon, hiszen itt van példának okáért Almási professzor, aki, mint tudjuk, könyörtelenül teszi föl az ő professzori (egyetemi) előadásában a student-agyvelőt rengető kérdést: „Mit jelent a műalkotás, miről szól?”
Nos?! Miről? A professzori válasz: arról, hogy „az alkotó felől mi kerül a jelentésbe [ti. a mű jelentésébe], és a másik, hogy ebből a befogadó mit ismer fel. Az első egy paradoxon. Az alkotó olyan paradox helyzetben van, hogy nem azt ír, amit ír […] Mit gondol az alkotó arról, amit létrehoz, hogy az miről szól”.
Mindez persze elvileg értelmes beszéd, csak gyakorlatilag nem nagyon, mégse stilizálom, úgy írom le, ahogyan a professzor magnóra mondta, s ezt egyáltalán nem gonoszságból teszem (bájos geciségemet más összefüggésekre spórolom), hanem mert így korrekt a játék. Pontosabban úgy vagyok sportszerű, ha közlöm: élőbeszédet idézek sic habet. Szóval: Almási professzor szerint az „alkotó” esztétikailag „olyan paradox helyzetben van, hogy nem azt ír, amit ír”. Példaként a professzor Csehov esetét említi, vagyishogy Csehov vígjátéknak szánt művét Sztanyiszlavszkij „szörnyűség”-nek rendezte meg, noha „vannak benne humoros részek”, ugyanis „a művész mást érez, mást lát bele abba, ami a végtermék, mint amit a mű objektíve képvisel”. És idáig még nagyjából rendben is volna (vö. Arany János: „gondolta a fene”), ámde az egyetemi oktatás (esztétaprofesszorilag) így folyatódik: „ebbe a Sztanyiszlavszkij-Csehov vitába, hát, kortól függ, hogy ki mit gondol”. A műben „mindig van valami rejtvény, ami a kimondhatatlansághoz tartozik, nem überolható, nem lehet kiradírozni, nem lehet megmagyarázni […] na mindegy, ez a művész perspektívája a saját művéről, tehát, hogy mi van a műben, a művész másként látja. Lehet-e hinni a művésznek ezek után, hogyha ennyire félreérti a saját művét? Azt szoktuk mondani az esztétikában, hogy a mű felette áll a művésznek. A művészi intenció kritikájáról van szó. A műben több van, mint amit a művész szándékolt […] A végső szó másutt van. Az a mű és a befogadó, a mű és a kor között fog megszületni. Ez azért van, mert az alkotási folyamat nagyon kis hányadában tudatos és nagyon nagy hányadában tudattalan […] Ezek a tudatalatti dolgok nagyon mélyről erednek, s annak valamifajta megközelítését lehet adni, és természetesen számos véletlen tényező is hozzájárul a mű születéséhez, ami a befogadó számára szükségszerűnek látszik […] A művész azért nem tudja interpretálni a saját művét, azért nem tudja, hogy mit ír, mert a mű mindig többértelmű.”
Mondotta Almási professzor az egyetemi katedrán. Mit jelent az idézett szöveg? Azt jelenti, hogy a műnek „több értelme van, mint amit a művész át tud tekinteni”. Nos, pontosan ez a posztmodern takony, ez lett almásilag is ügyesen megfogalmazva az egyetemen: „többértelmű”. Teljesen nyilvánvaló: a professzor nem tudja, mi a különbség a mű bonyolultsága, illetve a mű mélysége között, nem tudja, mi a különbség a többértelműség (amely gyakorlatilag azonos a kétértelműséggel, s amely gyakorlatilag azonos az értelmetlenséggel), illetve a mélyértelműség, az értelem rétegzettsége között. Például József Attila versei mélyek, mélyértelműek, órákon át lehet beszélni a költő egy-egy soráról, egy-egy gondolatáról, miközben József Attila versei teljesen egyértelműek. Bizonyíthatóan egyértelműek. Sőt éppen azért tulajdonítanak valamely alkotásnak több értelmet (az Almási professzorok), mert nem képesek lehatolni a mű egyetlen értelmének legmélyéig (vö. „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”). Vagyis a „többértelműség”-ről szóló posztmodern nyáladzás a felszínességgel azonos. Na most, a József Attila-díjas professzor (mert annak is milyen ordója legyen?!) egész odáig megy egyetemei előadásában, hogy a mű értékét annak többértelműségével azonosítja, szó szerint: „ez egy nagyon fontos esztétikai tétel, hogy ti. a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni, az épp ez a többértelműség. Mennél több értelem rejtőzik ugyanabban a sortömegben, ugyanabban a márványtömegben, annál inkább vissza lehet térni hozzá” hadrabamáli gortuzimedön honnedálejü, jó hosszan… s innentől megint szó szerint idézem: „a többértelműség a művészi érték hordozója”.
Almási professzor szerint tehát a mű értéke az: „ami miatt becsüljük”. Például Heller műveit. Heller azon mondatait becsüljük főként, amelyeket messze „kilátóból” fogalmazott meg, ezt például: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”. Kilátóból. Almási professzorék az ilyesmit becsülik egymásban. Míg viszont én pontosan ezt nevezem belvárosi, bölcsészegyetemi bunkóságnak, nota bene nem többértelmű, hanem egyértelmű bugrisságnak. Ugyanis Heller (fogalmazása) szerint nem azért szégyenül meg az ember, mert nem képes megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert nem várják el tőle, hogy „a szokásoknak megfelelően viselkedjen”.
Teljes a fogalmazási zűrzavar, melynek érzékeltetésére ismét a magam életéből merítek példát. Tőlem olykor elvárták, hogy megfeleljek a normáknak, olykor nem várták el, de akár így történt, akár úgy, soha nem szégyenültem meg. Sem azért, sem „különben”. Jó, tudjuk, az újlipátvárosi bunyevác azt akarja mondani (alkotói intenciója szerint – egyértelműen), hogy az embertől elvárják a szokásoknak megfelelő viselkedést, s aki nem felel meg az elvárásoknak, megszégyenül.
Ez persze nem igaz, vagyis arról beszélek, amit Heller szándékozott állítani, csak hát eltévedt szegénykém a különféle furcsa alanyok és állítmányok sűrű erdejében. Tegyük hozzá: Esterházy elhíresült maximája szerint Heller Ágnes „hazátlan bitang”, a magyar nyelvet mocskoló, rongyoló originális nőszemély. Nem én mondom, Esterházy (szövege) állítja.
De még mielőtt a „szégyenítés” és a „szégyenülés” fogalmak közti különbség elemzésére térnénk, kanyarodjunk vissza néhány szó erejéig az idézett egyetemi előadáshoz! Almási professzor Popper Leóra hivatkozik, ti. (Popper tézise szerint) „két félreértés van, az első félreértés az alkotó felől: másnak hiszi a művet, amit létrehozott, a másik a befogadó oldaláról van, aki félreérti a művet, nem azt érti meg, amit lát, hanem más valamit, szóval két félreértés találkozása hozza ezt a hűha-élményt”.
Na bazdmeg! Már ezért érdemes Popper Leót olvasni! Hogy tőle is legyen az embernek „hűha-élménye”. Ne csak a kiváltságos egyetemistáknak legyen „hűha-élményük” Almási professzor Popper-interpretációjától. Mármost az efféle szövegmagyarázatot én intellektuális pedofíliának, az ifjúság perverzív megrontásának tekintem. Szigorúan büntetni rendelem. Mely büntetés lényegeként ezúton teszem közzé: Popper professzor s nyomában Almási professzor szerint ott van a gubanc, hogy két félreértés létezik, amely két félreértés találkozik is egymással. Illetve ez nem is gubanc valójában, hanem viszont: egyetemi hűha-élmény. Melynek professzori fundamentuma szerint „a befogadó félreérti a művet, nem azt érti meg, amit lát, hanem másvalamit”. Hűha!!!
Vegyük ezért egyik kedvenc hűha-példámat, Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét! Mindenekelőtt szögezzük le: ezt a műalkotást, ha nem is száz éve, de közel hetven esztendeje folyamatosan becsülik a befogadók, értéknek tekintik, nota bene nemcsak a professzorok, az Almási Miklósok (a társadalom legkorlátoltabb rétege), hanem mindenki. Miért tekintik értéknek? Almási professzor szerint azért, mert a műnek több értelme van. Ettől érték az érték. Míg szerintem azért, mert hát mondjuk ki: Radnóti is buta ember volt (amitől persze még lehetett jó költő) és Almási professzor is buta ember (mint „befogadó”). Merthogy kérdezem: melyek az értelmei pl. ennek a költői megállapításnak: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”?
Nos?!
Én azt mondom, Radnóti állítása baromság. És nem többértelműn, ugyanis egyetlen értelme sincs, még annyi sincs, mint amennyit (állítólag) Rákosi, illetve amennyit (bizonyosan) Kertész Ákos nyikkantott elő magából az adott témában. Tehát: nem „többet”, csak egyetlen értelmét tessenek ideírni az idézett kijelentésnek! Mert, ha nincs olyan, akkor a Radnóti-mű kompletten, mint műegész minősül (szalon)baromságnak.
Mi bizonyítja, hogy az a nép, amely a másik népet deportálja, kiirtja, éppúgy bűnös, „akár” az a nép, amelyet deportálnak és kiirtanak? Ugye?! Az agyilag tyutty emberek: az Almási professzorok, a Radnóti-fan Kertész Ákosok, Heller Ágnesek „filozófiája” szerint mindkét nép bűnös (a gyilkos is, az áldozat is, mégpedig egyazon vonatkozásban), na de hát éppen a szegény hülye Kertész Ákos magyarázta a Népszavában (majd mindenütt, ahol csak sikerült szóhoz jutnia), hogy pl. a magyar nép még a német néphez képest is alábbvaló. Vagyis a „genetikusan alattvaló” magyar nem olyan bűnös, mint („akár”) a bűnbánó német. Hanem bűnösebb. Írta a fővárosi exdíszpolgár. Homlokegyenest szemben az általa imádott Radnóti állításával.
Lehet-e egy nép kollektíven bűnös? Nem értékalapon (hitlerileg, benesileg stb.), hanem logikailag. Lehet? Hogyan?
Ha nincs válasz a kérdésre, akkor (szerintem) nyugodtan kijelenthetjük: Radnóti hülyeséget beszél. Nem „többértelmű” gondolatot (így eo ipso értéket) közvetít (amit azután szükségképpen ért félre a befogadó stb.), hanem szimpla marhaságot, mely egyáltalán nem válik értékessé attól, hogy Almási professzorék évtizedeken át permanensen becsülik, értékelik.
Mi az értékes értelem? Egyszerű a válasz: amiről be lehet bizonyítani, hogy értékes értelem. Nem handabandával (mert úgy bármit be lehet „bizonyítani”, illetve bárminek az ellenkezőjét is), hanem értelmesen. Logikusan. Már amennyiben az ún. „többértelműség” értelmekből tevődik össze, vagyis amennyiben az értelem nem a helleri-posztmodern „saját igazsággal” azonos.
Még egyszer kérdezem: mi az egyetlen (vs. több) értelme Radnóti megállapításának: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”?
A költő így folytatja: „tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”.
Tudjuk. És közben nézünk ki a fejünkből okosan-sejtelmesen, már hogy ettől még okosabbaknak látszódjunk. A sunyi-buták tipikus attitűdje. Így is mondható: parasztvakítás. Almási professzori „rejtvény”. Vagy nem? Mert, ha nem, ha valóban tudjuk, akkor mondjuk el! Nem szégyen az! Például a zsidó nép miben vétkezett? Hol? És miképp? De legalábbis miben vétkezett akkorát a zsidó nép, hogy például Radnótinak zsidó személyként kellett bűnhődnie? Vagyis túl azon, hogy Radnóti marhaságot ír, ebben a versében ihlet sincs, látomás sincs, hiszen nem arról beszél az alkotó, amit csak a művész láthat, hanem viszont: Radnóti azt sem látja, amit 1944-ben már mindenki tudott. A pápa is tudta. Igen, bizony, Churchill is tudta (mégsem bombázta), Roosevelt is tudta, mindenki tudta! Csak a költő nem látta. Ezért írja a vers végén (mintegy rezümészerűen): „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”. Majd elégedetten, sejtelmesen mosolyog maga elé: ehun a költői „több értelem”, az Almási professzori „rejtvény”. Igaz, egyetlen értelem sincs benne, ámde abból van több. Fohászértelem. Ettől érték az érték. Jó, de így?!, gyerekek, ne tosszunk má’ motoron?! Kérem, ha a mű a repülőgéppel kezdődik (nagyjából), akkor műszakilag nyilvánvalóan nincs, s ezért metaforikusan sem lehet értelme az „éji fellegnek”, mint bombáktól óvó madárszárnynak. Ne tagadjuk, Adamis Anna egy merő Shakespeare Vilmos, Goethe János Farkas (lófarkas) Radnóti „gépének” viszonylatában: „madarak jönnek, madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek” – dacára annak, hogy itt sem pontos a metafora, mert nem a bombázó madár sír (igazából), hanem az, akire az állítólagos könnyek hullanak. Adamis Anna költői képe enyhén fals, míg a Radnóti-vers (Popper-Almási professzor szerint) „többértelmű”. Ja. Miként a moslék. Abban is több „értelem” van jól összefőzve, összekeverve: a krumplihéj a korpával s egyéb ételmaradékkal. Például: Radnótinál az ember felhőként lebegő madárszárnnyal védekezik a felhők alatt repülő madarak ellen.
Igen, csakhogy a háborús elsötétítéshez nincs szükség elégiára, metaforikusan elrebegett költői fohászra! Olyannyira nincs, hogy a dolog parancsba volt adva. Akár egy esztétaprofesszor is elhiheti: azt a városlakót, aki nem „borította” rá házára, lakására a virrasztó éj nagy fellegi szárnyát (nem oltotta el a lámpákat, nem hajtotta be a spalettát stb.), a légóparancsnok megbüntette. Továbbá: az éjszakai légitámadások ellen az elsötétítés sem segít, már ti., hogy ez a szőnyegbombázás lényege. A radar nem úgy működik ám, ahogyan azt egy filoszka-bölcsészke (olykor Költőcske Miklóska) elképzeli. Vagyis, ha rossz a műalkotás, akkor az rossz minden ízében. Így ama híres két sort éppen az idézett utolsó sor, annak bornírtsága determinálja, teszi kacagtatóvá: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.
És ez már valóban így van. Nem tudja. Ám egyrészt: nem is érdekli (ugyanis a pilótának nem térkép, hanem célpont a táj, nagyon nem mindegy!), másrészt: ha érdekelné, se látná, különösen, ha az éji felleg meghallgatja, respektálja a költői rimánkodást. Akkor ugyanis a pilóta már végképp nem a szemével tájékozódik, s a fedélzeti műszer nem azt „nézi”, hol lakott itt a jó Vörösmarty Mihály, vagyishogy a radar, ha szabad így fogalmaznom, még inkább leszarja a Zalán futását. Azért említem ezt a verset Yossarian első osztályú bombázótiszt „térképe” kapcsán, mert a Nem tudhatom, a Zalán futásának rossz, tudálékoskodó, hamisan magyarkodó (erről bővebben alább) parafrázisa, se több, se kevesebb. Vörösmarty: „És a nyugvó tájt bágyadt lángszínbe borítván”, Radnóti: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország”, Vörösmarty: „Vagy hiszed azt, hogy mint hősöd, nem védhetem én is / Nemzetedet? Tudd: a bús fellegek engem uralnak”, Radnóti: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”… És a végtelenségig sorolhatnánk. Félreértés ne essék, a parafrázis nem plágium (a parafrázis legitim művészi eszköz), nem ezzel van a gond, hanem annak konkrét alkalmazásával. Vagyis: Vörösmarty verse költészet, míg Radnóti (itt) sekélyes. És szerintem pontosan ezért „értik”, szeretik, becsülik, értékelik nagyra e „szép költeményt” az Almási professzorok is, a Makovecz professzorok is, a minden professzorok is. Profundus profundi gaudet. Ráadásul – s ez a legviccesebb a dologban – Radnóti verse nemcsak, hogy nem többértelmű, hanem még az értelmetlenségből is csupán egy van benne. Miért? Mert egyértelmű a válasz: nem vagyunk bűnös nép. S még kevésbé úgy, „akár” a „többi” nép.
Tehát, Heller originális filozófiai tézise így hangzik: „az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”.
Nem túlzás, hisz’ például Tornai József közli: „Az 1970-es években Beney Zsuzsa költő és orvos esszét írt arról, hogy Radnóti túlságosan nagylelkű volt, amikor munkaszolgálatos megaláztatásai közben még mindig hazájának nevezte Magyarországot a Nem tudhatom című versében. Az esszét akkoriban sehol sem közölték. A témát nem tartották időszerűnek. Vagy nem mertek vele foglalkozni?”.
Nem tudja az írószövetségi elnök úr. Ezért kérdezi. Akkor én megmondom: a mocskospiszkos komonisták nagyon mocskospiszkosok voltak, ám még ők sem közöltek bárminő baromságot. Finnyáskodtak ilyen értelemben. Míg Tornai így folytatja: „Nem emlékszem, azóta is publikálhatta-e valahol. Zsuzsa nekem akkor már évek óta barátom volt: hozzá fordultam érzelmi bajaimmal […] Nemcsak költő, orvos, hanem nagyon finoman elemző pszichológus is volt. Mindig egyetértettünk egymással. Ezúttal vitatkoztunk. Nem azért, mintha az esszé kiindulópontjában másként gondolkoztam volna: a zsidótörvények következményei szerintem is ellentétben álltak a magyar állampolgárok jogaival és méltóságával [tehát a zsidótörvények nem, csak a „következményei” – Gy. úr]. Radnótit és sok társát indokolatlanul megalázták, kínozták, megölték a Horthy-világ zsoldosai, politikusai. Mondtam Beney Zsuzsának: egyáltalán nem biztos, hogy Radnóti helyében én még mindig »hazámnak« tartottam volna szülőföldemet. Volt azonban egy zsidó családból származó magyar költő, akit büntetésnek is beillő módon dolgoztattak Budapesttől Nagyváradig vagy Székelyhídig, Körösfeketetóig. Ő minden idegszálával magyarnak, magyar költőnek vallotta magát. Hogy tudhattuk volna ezt mi jobban, mint ő maga?”
Kérdezi az okos entellektüel. „Hogy tudhattuk volna?”
Jó. Akkor én erre is válaszolok: például ésszel, értelemmel. Horribile dictu. És nem úgy, mint a másik nagy magyar giccsőz, Alföldy Jenő, aki egyenesen József Attilából vezeti le Radnóti „remekművét”: „A teljes lét ilyen összefoglaló mozdulattal [ti. mint a Tiszta szívvel c. versben] másutt is felbukkan József Attila költészetében […] Az alapértékek nemzeti irodalmunk olyan alapműveiben bukkannak föl, mint például Kölcsey Parainesise. Vagy mint Vörösmarty Szózata: »Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar«.Későbbi líránk remekeiben is megtaláljuk ezeket az alapértékeket: Radnóti Nem tudhatomjában…”.
Nem folytatom, hisz’ már ennyiből is nyilvánvaló: nem csupán teljes, hanem már-már az eszelősség határát súrolja az eszmei-esztétikai konszenzus.
Tornai József Radnóti helyében „nem tartotta volna »hazájának« szülőföldjét”, Magyarországot. Hogy Radnóti mégis miért írta meg a Nem tudhatom című förmedvényt? Nem vagyok lélekfejtő, mégis ki merem jelenteni: jobbágytudatos hálából. Tény ugyanis, hogy az Előőrs főszerkesztője (bizonyos Bajcsy-Zsilinszky Endre) számos antiszemita (és nem antiszemita) irodalmi-közéleti potentátot mozdított meg 1943 márciusában, s akik levélben instanciáztak a hadügyminiszternél, kérték, Radnótit mentse föl a kormányzat a munkaszolgálat alól. Kezdeményezésük eredményes volt, Radnótit 1943 áprilisának végén hazaengedték, majd napra pontosan (1943. április 23-án) írja a költő: „Mélyen tisztelt Zolnai Béla Professzor Úr! Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így. S azért, – bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, – mert azt hittem, hogy ez a megőrült és aljas világ csak rendbejön addig, megszűnik a zsidóüldözés, magánügy lesz az én megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak, vagy menekülésnek. A világ ugyan ma őrült és aljas igazán, de spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihető ma már a megkeresztelkedés, hisz semmi reális előnye nincs”.
Érti ezt valaki? Radnóti várt a krisztusi korra. Nem akart „menekülőnek”, „spekulálónak” látszani, ti. a megkeresztelkedés akkor lett volna „menekülés”, amikor még nem „őrült meg igazán a világ”. Csak majdnem. Mert akkor, amikor már „igazán aljas és őrült a világ”, nem menekülés a megkeresztelkedés, „hisz semmi reális előnye nincs”.
Tehát még egyszer: Radnóti 1928-ban kiszámolta az ujjacskáin: ha ő is 33-34 évesen óhajt metaforikusan megfeszíttetni, akkor várnia kell még 15 évet. Vagy valamennyit. Legalább addig, amíg ki nem józanodik a világ. És a türelem golgotát terem, merthogy milyen is a véletlen: 1943 márciusában – munkaszolgálata során – Radnótit súlyosan megalázzák, fejét kopaszra nyírják (ezért aztán Ormos Mária is kigúnyolja az ATV-tévében), sárgacsillag viselésére kötelezik, majd április végén fölmentik a munkaszolgálat alól. És puff! Április 23-án már írja is a professzornak: „tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam”. Nos, hogy „katolikusnak érezte” magát, elhisszük, egyszersmind megkérdezzük: arról, hogy „katolikusnak vallotta” magát, ki tudott még? Mondjuk, a rabbiján kívül, ugyanis 15 évig hivatalosan izraelita hitben élt, mialatt permanensen katolikusnak „vallotta” magát. Noha a levél szövege ezt nem nagyon látszik igazolni, hiszen nem ez olvasható benne, például: „Gondolom, Professzor Úr isemlékszik rá, már az egyetemen katolikusnak vallottam magam” stb. Vajon miért nem ez áll a levélben? A keresztapaságra fölkért kedves professzorának vajon miért a fölkérés előtt néhány nappalvallja meg a költő, hogy ő már tizenöt éve katolikusnak vallja magát?
Nagyon szeretném, ha nem volna ebből félreértés: nem a nyilvánvaló „spekulációt” kárhoztatom, csupán jelzem: a történelmileg abszolúte indokolt, emberileg tökéletesen érthető „menekülést” – példák vannak rá – meg lehetett valósítani csekélyebb mértékű hülyének nézéssel is, szemben Radnóti szövegével: „Mélyen tisztelt Zolnai Béla Professzor Úr!… Sík Sándor keresztel május 2-án, vasárnap, a Szent István Bazilikában. Szeretném Professzor Urat felkérni a keresztapaságra. Mély tisztelettel és szeretettel köszönti régi tanítványa. Radnóti Miklós”.
Pőre tény: nem a címzett volt a keresztapa. Vajon miért? Nem vállalta? Vállalta volna, csak épp akkor nem ért rá? Nem tudom. Azt tudom, hogy én elvállaltam volna (már persze jó katolikusként), ámde csakis akkor, ha nem indokolja meg a költő a fölkérést, de legalábbis nem oly furcsán, mint ahogyan az fentebb olvasható. Hanem mondjuk így: Egy merő szarban vagyok, drága Gyurica úr, kérem, segítsen! Sőt még azt sem kellett volna hozzátennie, hogy „kérem”. Óhitű izraelita kisúttörő voltam én a hatvanas évek elején, vagyis ahol tudok, (ma már) hívő katolikusként is segítek. Na most, ami a lényeg: pontosan ez az infantilis hipokrízis köszön vissza (néhány hónap múltán) a Nem tudhatom című versben.
Vagy nem?
Ha nem, akkor nyilván bebizonyítja valaki (akár ezen a fórumon is): 1941 és 1944 között nem Magyarország üzent hadat Amerikának, a Szovjetuniónak, a kisantantnak-nagyantantnak, szinte az egész világnak, vagyis nem Magyarország „ölelte körbe” háborús tűzzel önnönmagát, mintegy Dajcs-Für Lajos-i körkörös lángolással, ráadásul államilag szuverénmód (a vers 1944 januárjában kelt, a németek 1944 márciusában szállták meg az országot), hanem fordítva történt.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Nem vagyok irodalmár, nyilván nem tudom megfelelő módon átírni a költeményt, de most nem is ez az érdekes, vagyis az alábbi módosítással csupán érzékeltetni akarom, az idézett szöveg nemcsak nálam, de Radnóti megfogalmazásában sem költészet. Tehát a József Attila-i parafrázist nem a poézis kedvéért rakom bele (mondom, nem szakmám a versírás), hanem hogy lássék: valami ilyesmit akart elnyivákolni Radnóti történelmileg, már, ha egyáltalán, ha csak megközelítőleg is sejtette, mit akar mondani valójában:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám e vérkeresztben romló kőhatár, gyerekkorom, eszmélésem világa.
Nem vitás, 1944-ben, a zsidótörvények, továbbá Teleki búcsúlevele („Szószegők lettünk – gyávaságból… A gazemberek oldalára álltunk… Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet”) után, illetve közvetlenül a zsidódeportálások előtt is lehetett vállalni az édes szülőhazát. Miként a gyermek sem szükségképpen tagadja meg a „hullarablóvá”, „gazemberré” vált faterját. Ám az ölelgetésről, messzeringásról szóló, kicsinyítő-becézgető ömlengés itt nemhogy nem költészet, hanem (annak bármely vonatkozásában) durva stílustörés, illetve történelemhamisítás: azoknak félrevezetése, akik eleve vakon, de legalábbis súlyos önámítással igyekeznek másokat is félrevezetni, bolondítani. Az elképzelhető, hogy valaki őszinte hittel, öntudattal jelenti ki: az apám telekien „gyáva”, „szószegő”, „hullarabló”, „legpocsékabb” ember, ám akkor is az énszülőapám! Ilyet lehet mondani. Viszont, hogy a „gazember” fateromat a gonosz világ gyilkos haragjától sújtott kis apucikámnak nevezem messzeringó lélekkel – hát, nem tudom… Esetleg akkor, ha kissé bekakilt bölcsészke vagyok a történelem konkrét viharában. Míg Hellernél a bekakilás is fordítva történik. Először levélben jelenti föl az „apját” a hatalomnál, majd: „A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála”. Bölcsészbőgéssel. És persze mutatis mutandis a Nem tudhatom-ban is ez történik.
Az a nagy helyzet (sajnos), hogy a vers nincs úgy megírva, nincsenek olyan pokol-mélységei (Almási professzorral szólva: „értelmei”), hogy ne vonatkozna minden sorára, minden ódai metaforájára a profán történelem. Mondok egy példát: Kassa városának bombázópilótája pontosan tudta, hol „lakik” ott II. Rákóczi Ferenc. Miközben gépen szállt fölébe. Szerintem. Míg Radnóti (himnusza) szerint csakis a mocskospiszkosok bombázhatták Kassát. Vagy akarattal, vagy tévedésből, ezt még Radnóti sem tudja, csak azt tudja egészen biztosan, hogy Kassát is a mocskospiszkosok ölelték körbe gyilkos lángokkal. Noha minden elképzelhető. És fokozottan lehet költői a fantáziád Nagymagyarország-matricával a szlovákrendszámú terepjáród valagán. Merthogy azon a „térképen” már pontosan látható, hol laktak ott a nepcáli Hrúz Mária csemetéjének ősei.
Tehát, ha bebizonyítja valaki, hogy mindebben tévedek, akkor örömest megszégyenülök, akár Heller Ágnes katartikusan filozófiai, akár Almási professzor művészetbölcseleti, akár Hankiss, akár Csintalan neoturulszárnyú Nagytekintete előtt. Addig viszont fönntartom: Heller nem filozófiát ír (pl. a szégyenről), hanem egy jókora rakás (40 könyvnyi terjedelmű) originális sza… márságot.
Énekli Szörényi Szabolcs, s nem tagadom, engem is pontosan kétszer akartak megalázni. Életemben. Kezdem az utóbbival, ti. éppen itt (ezen a fórumon) egy finom, kedves, meleg, megértő, tapintatos, szerető, gyöngéd, empatikus, toleráns, jóindulatú, szelíd, türelmes (vagyis nem az atipikus, hanem: a tipikus) nő (az agresszív férfitársadalom egyik emblematikus elszenvedője) hirtelen „Mások” helleri „tekintetévé” avatta magát, s közölte országgal-világgal: szerinte nekem „nem áll föl”. Mármint a vidám kuglifej, ama bőrkucsmás (bolsevik-usánkás) kiskopasz. Ez volt itt a női-nőséges ítélet. Tehát, én a magam részéről maradéktalanul értek egyet a liberálisokkal, a feministákkal (különösen Tojás Gáspár Miklóssal, Magyar Bálinttal és Sándor Klárával) abban, hogy a politika, a közélet humanizálásának, kulturáltabbá tételének az volna a legracionálisabb, leghatásosabb módja, ha a hatalmi pozícióknak minimum az ötven százalékát nők foglalnák el. Mert akkor ugyebár, ha pl. a parlamentben megkérdezi a politikusok egyik fele a politikusok másik felétől: „hol a bébidollod, aranyom?”, a politikusok másik fele számarányának megfelelő módon lesz képes visszaválaszolni: „neked meg nem áll föl, te, nyamvadt pöcs!”. Teljesen logikus: ha így zajlik majd a közélet, szükségképpen sorvad el a macsó férfitársadalom, mint uralmi szisztéma, győz a nőiség, metaforikusan szólva: a durva masszkulinságnak többé már nem fog fölállni. Egyáltalán nem, semmilyen vonatkozásban. Ez a fejlődés iránya. Elvileg a nő ideális, míg konkrétan: tipikus, vagyis olyan, amilyennek látjuk, amilyenek a nő közéleti megnyilvánulásai – Babarczytól Wittnerig, Morvai Krisztinától Ormos Máriáig…
Na most, ami az én effektív potenciálomat illeti: arról, hogy tényszerűen föláll-e vagy sem, nem beszélünk. Senkinek semmi köze hozzá. Illetve csak egy emberre tartozik a probléma, ráadásul az sem én vagyok. Vagyis, ha föláll, akkor azért áll föl, mert muszáj néki fölállnia (nincs más választása), míg ugyebár, ha nem muszáj, nem áll föl a jámbor lélek, legalábbis nem oly inkoherens kontesztációval (összevissza indokolgatva a fölállást), miként teszik azt mostanság a nemzetfejlesztési, bársonyszéki fülkeforradalmárok.
Vagyis – aforisztikusan fogalmazva – a faszunknak konkrét állagát filozófiai alternatívák szerint minősítjük, ehhez a kérdéshez is kondicionálisan, hipotetikusan közelítünk.
Mondjuk tehát, hogy föláll. És?! Akkor mi van? Kinek születik tőle gyereke? Ne legyen félreértés, a kérdés arra utal (praktikusan), hogy ha mindegyre túldimenzionálódunk lelkileg a valós adottságainkon, képességeinken, tehetségünkön, ha rendszeresen képzelünk (hirdetünk) többet magunkról annál, mint amire – átlagban – képesek vagyunk, akkor szükségképpen és rendszeresen fogunk alulteljesíteni. Önmagunkhoz képest nyilván, mert a másik szerencsétlennel mindig is azonos nívón leszünk, ez a dolog természetéből következik. Tehát, ha föláll (mondjuk így: szerény személyemnek), az akkor sem jelent többet, mint mikor egy aprócska ugróegérnek pattan föl valahol a szaharai sivatag lágy, homokos lankáin. Egérugrás közben.
A másik alternatíva: nem áll föl. És?! Akkor mi van? Attól kinek nem lesz gyereke? Sőt tételezzük föl: egyenesen buzi-e vagyok már! És akkor mi van? Tegyük föl, „a Mások tekintete” nem buzitekintet, hanem egészségesen jeruzsálemi turultekintet! És? Akkor ők nem fognak meghalni? – kérdezi Gyurica úr Sánta regényében szinte mindenkitől, de leginkább Keszei Károly fényképésztől, aki ugyebár nem kevesebb, mint művészi fotós.
„A kis ember megtöltötte a poharát. A vendéglős természetesen nem töltött neki, de most várakozó pillantással méregette, és várta, hogy megkóstolja a borát.
– Ha szabad nekem is beleszólnom – kezdte az új ember –, én egy alkalommal voltam egy ilyen úri családnál…
– Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Kovács.
Az emberke elmosolyogta magát:
– Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly.
Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!
– Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni.
– Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök.
– Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van?
– Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…”
Tehát az asztalosmester filozófiája szerint abból lesz, lehet művészet, amit jó csinálunk. Míg a Keszei-féle nőfilozófusok ezt pont fordítva gondolják (gyakorolják), szerintük ugyanis a művészet, a tudomány, a bölcselet (ahogy ők ejtik a szót katartikusan) „apriori” jellegű, így azután bőven elegendő, ha a „filozófus” pusztán elképzeli női szívében a „saját igazságát”, vagyis eleve filozófusnak tételezi magát, magyarán: az ő személyesen „apriori” kondíciójából automatikusan következnek a jó mondatok, nem kell azokkal különösebben bíbelődni, hiszen mi másért volna ab ovo filozófus a filozófus. Míg viszont József Attila Kovács asztalosmester bölcseletét támogatja:
Ne légy szeles. Bár a munkádon más keres – dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.
Ugyanez Sánta Ferencnél: „Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember”.
A művészet, a filozófia alapvetően: munka. A többit pedig (pl. a ihletet) az isten leheli a munkadarabba, már amennyiben megérdemli azt az adott munkadarab. Így tehát az embernek nincs is egyéb dolga, minthogy pontos, korrekt, mesteri munkadarabokat alkosson, szakszerű mondatokat fogalmazzon. Ez a mi munkánk. És nem is kevés. A többi az isten reszortja. Míg Almási professzorék éppen fordítva gondolják: Hellert (mint személyt) istenné dicsőítik (Heller magamagát „csak” Szent Péterré), így válnak azután az ab ovo filozófus legostobább mondatai is eleveisteni alkotásokká.
„– Én kérem… fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész…
Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!”
Majd megkérdezte: „és akkor nem hal meg?”.
Aktualizálva az irodalmi kérdést: ha föláll a farkam, akkor „a Mások” fényes „tekintete” nem fakul ki örökre? És ha nem áll föl? Valóban az volna a türelmes, empatikus, szerető stb. nő halhatatlanságának, mennybemenetelének lelki záloga, hogy sikerül engem megaláznia?
Nem vagyok egy Szondi Lipót, épp ezért (pszicho-hályogkovácsként) ki merem jelenteni: minden megalázási kísérlet a helóta-ember kiszolgáltatottság-élményéből, a jobbágylélek megalázottság-érzetéből fakad. Aki nem „Mások” (Sztálin, Lukács, Hermann, Fehér, Arendt, sőt legnyomorultabb életszakaszában már csak egy Bánó, egy Kálmán Olga) ítéletei szerint értékeli önnön teljesítményét, aki nem „Mások” tükrében igyekszik látni és láttatni önmagát, aki nem „Mások tekintetében” dicsőül vagy „semmisül”, az meg sem próbál másokat megalázó „Tekintetté” istenülni. Eszébe sem jut. A két történelmi tény, mely szerint engem nem szégyenített meg senki (csak szeretett volna), illetve hogy én nem aláztam meg soha senkit, szervesen tartozik együvé. Tessék elolvasni a Bibliát (például a Pilátus előtti tanúságtételt), kiderül belőle: Jézusban sincs semminő szerénység (álszerénység még kevésbé), nincs benne páriatudat, Jézus kiegyensúlyozott, határozott, öntudatos jellem. Valódi individuum. Az Újszövetségben többször is említett „te mondád” szóösszetétel azt jelenti, hogy Jézus nem hajlandó sem Júdás, sem Pilátus, sem a főpapok, sem senki „tekintete” által megdicsőülni (a „zsidók királyává” magasztosulni), s még kevésbé óhajt lelkileg, szellemileg „megsemmisülni”. Így felel Pilátusnak: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról”. Nos, aki pedig nem ezt állítja (magáról) jézusi bátorsággal és önbecsüléssel, az a jézusi toleranciát sem érezheti a lelkében. Legyen ő akármily hetyke amazon. Csak az erős lehet igazán gyöngéd, csak az erős képes individuális bizonyságtételre, míg (János szerint) „Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?”.
Ugye?! „Ravasz, fogós kérdés”. Mely liberális fölvetés a bornírtan ítélkező Heller-Pilátus nyelvén így hangzik: „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom...”.
Míg Jézus nem azt mondja, hogy „ez az én igazságom”, hanem azt mondja: „én vagyok az igazság”. Marhára nem ugyanaz! Heller így folytatja: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
„Abszolút gesztus”. Érdekesen hangzik, sőt vonzó szintagma. A pipogya, az agresszíven gyáva emberek fülében.
„Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat?”
Heller válasza: az út „csak megközelítőleg ismerhető meg”, ezért az a helyes, ha „ha abszolút gesztusként magatokhoz ölelitek saját igazságotokat”. Melyeknek valós mibenlétéről persze fogalmatok sincs. És nem is lesz. A liberális krédó szerint.
Míg Jézus válasza: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is”.
Tehát a jézusi tolerancia, megértés, a híres jézusi szeretet egyetlen garanciája (János szerint) a megismerés. Az út, az igazság és az élet megismerése. Nem a „saját igazság” filozófusnői „ölelgetése”, hanem az objektív igazság tudása, megismerése. Tehát messze nem arról van szó, hogy „az igazság relatív”, mindenki ölelgesse a saját igazságát stb., sőt Jézus még ennél is tovább megy, szerinte az egyetlen (abszolút) igazsághoz egyetlen – ma így mondjuk: autentikus – út vezet. És ami nem egyéb, mint az objektív, tárgyi megismerés. Nem én mondom, Jézus állítja, s persze ugyanez kifejezhető Marx, Engels, József Attila szavaival is, ám így karácsony közeledtével talán stílusosabb Jézusra hivatkoznunk.
Míg aki „saját abszolút igazságokról” hadovál, teljes (filozófiai) tudatlanságáról, érzéketlenségéről, mondjuk így: totális tehetségtelenségről tesz tanúbizonyságot.
Egyébként itt ragadható meg a nő és a férfi közötti döntő (József Attila-i) különbség, s melynek Czeizel professzor éppen az árnyékára vetődött rá egy grandiózus professzori mozdulattal. A férfi (név szerint: Jézus [János], Marx, Engels, Ady, József Attila és én, több nem nagyon van) így gondolkodik: nem ismerem az igazságot, ámde: megismerem az igazságot. Ez a dolgom.
Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
Vagyis a férfi lehet maga az igazság, lehet az igazság szolgája, s akár így, akár úgy, a férfinak dolga (alkuja) a halállal van. Vagy akként, hogy a halál szolgálja a férfit, vagy pedig úgy, hogy a férfi szolgálja a halált. Míg a nő az élet szolgája. A férfi (pl. Jézus) az absztrakt emberért s a halálnak áldozza az életét, míg a nő a konkrét emberért s az életnek áldozza magát. Jézus férfi (nem, mint isten, hanem mint ember), Jézus az igazságért szenved kínhalált, s ezt épp azért teheti, mert ismeri, illetve képesnek tartja az intellektusát arra, hogy megismerje az igazságot. A férfi a világot, az absztrakt világegészt váltja meg, míg a nő annak konkrét ember-részét öleli magához, mint szerelmét, gyermekét, illetve azok hiányában emberpótló ölebét, csivaváját, pincsijét, mopszliját, vagy éppen filozófia-nyuszkómuszkóját. Férfias nő nincs. Férfiaskodó nők vannak. A nőies férfi nem szánalmas (szerintem), míg a férfiaskodó nő túl azon, hogy szánalmas, nevetséges. És legyen az a nő akár Heller Ágnes, legyen akár Babarczy Eszter…
A kutyákról jut eszembe: ismerek még férfit, név szerint: Cesar Milánt, a Csodálatos Kutyadokit, aki nem szükségképpen a Bibliából, ám szükségképpen a farmjáról, a kutyáitól ismeri az utat, az életet, az igazságot; s én most szó szerint idézek tőle egy abszolút igazságot, vagyishogy nem Cesar „saját igaságát”, hanem mindenkiét! Egyébként ezért az imperatívusz, ezért van nála az igazság „szerénytelenül” intelemként megfogalmazva: „Ne feledjék, a nyugodt, magabiztos viselkedés a szeretet legősibb formája!”, s akkor mi ezt most (holnap lesz Jézus születésnapja) vessük össze János evangéliumának 18. fejezetével!
A Biblia ősi formátum. A Bibliában Jézus testesíti meg a nyugodtságot, magabiztosságot, önbecsülést. És a szeretetet. Nota bene nem egymás mellett, hanem egymást föltételezve.
*
Említettem, történt másik kísérlet is arra, hogy megalázzanak, s amely talán a fent leírt esetnél is tanulságosabb (különösen a fiatalok számára, tizenhat éves voltam akkoriban)… erről legközelebb írok.
Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).
Álljon az, aminek állnia kell!
A helleri belevillantás szerint: „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni”.
Vagy pediglen nem szégyelli magát az ember azért, ahogyan „kinéz”. Erről már írtam. Például: a tekintélyes „liberális-humanista elit-értelmiségi” (nevezett Ormos Mária) egy vállaltan zsidó-liberális (részint amerikai, részint izraeli, sőt vallásosan is zsidó-keresztény orientáltságú) médium stúdiójában valami egészen fölfoghatatlan idiotizmussal gúnyolja Rákosit, annak „testi deformáltsága” (kopaszsága), illetve zsidósága (nem „rendes magyar arcúsága”) miatt. Ez ugyebár tény. Ám ami messze nem jelenti, hogy Rákosi a budiba bujdokolt volna Ormos Mária ATV-s tekintete elől, illetve Heller szavait használva (mint budipapírt): Rákosi nem „semmisült meg Mások tekintete előtt”. A budiban. Sem. Na most én ezt onnan tudom, hogy vagyok annyira kopasz, mint Rákosi elvtárs (ezzel persze nem kérkedni akarok, nagyon csúnya dolog a hencegés!), magyarán: az ember egyszerűen nem szégyelli magát abban az esetben, ha eleve nem érdekli a kopaszság, sem az övé, sem a másé, ti. – horribile dictu – érdekli valami más. Ha nem frusztrál a kopaszságod (púpod, nemiséged, nemi orientáltságod stb.), egyszerűen nem fognak gúnyolni érte. Hogy miért? Nem tudom, illetve sejtem: a gúny racionális tevékenység, ilyeténképpen nem a púpot célozza, hanem púp viselőjét. Engem például soha nem gúnyoltak. Legalábbis nem emlékszem rá. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem volt dolgom (személyesen) Ormos Mária-, Heller Ágnes-szerű mentális gnómokkal, lelki nyomorékokkal.
Az ember simán megszokhatja a „másságát”. Mások „másságát” is megszokhatod. Eleinte persze frusztrál bennünket valamely különös jelenség (kopaszság, púposság, sántaság, nyomorékság, kövérség, soványság, apró termet, bőrszín…), míg viszont a legkirívóbb „stigmákkal” is simán „el” lehet „vegyülni”, sőt „ki” is lehet „válni”; jó, nyilván nem Spártában, de a modern társadalomban mindenképp (sajátos okok folytán), a posztmodern társadalomban főként, sőt még a premodern társadalomban is (más okok miatt).
Tehát. Amit én a leginkább utálok (gúnyolok és üldözök), az az újlipótvárosi suttyóság. Benne például a fogalmazási dilettantizmus. A „filozófus” végig arról beszél katartikus dolgozatában, hogy az ember (mely a tárgyalt vonatkozásban a tudattal azonos) szégyelli a testét, igyekszik azt elrejteni (a budiba, ide-oda), majd arra a következtetésre jut („tehát”), hogy nem a tudat, nem a lélek, hanem a „test igyekszik láthatatlan maradni”.
Már, hogy teljesen mindegy, miként fogalmaz az ember? Merthogy pontosan ércsük mi, hogy miről van szó? Ércsük, persze. És nem is kárhoztassuk a tucatszerzőt, csak utáljuk érte. A tolakvó tucatságáért elsősorban. Nota bene nem gyűlöljük – hanem utáljuk. Nem személyes averzió okán „fikázzuk” (vagy ahogyan P. Szűcs Julianna fogalmazza notóriusan: „rugdaljuk”) a szerzőt (mert nem ismerjük a szerzőt, nem is akarjuk ismerni), hanem hogy jelezzük költői igénnyel: hol dilettantizmus van, ott dilettantizmus van… az „okos”, „unikális”, „originális”, „zseniális” „katarzis” minden mozzanatában: a fogalmazásban, a helyesírásban, a külalakban. Mindhárom elégtelen, fiam, nem éri el a kettes alát.
„A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”, s amely „originális filozófia” voltaképpen egy bárgyú banalitás. Volna. Ha legalább a közhelyigazság szintjéig föl tudna pipiskedni: vannak púposok, akik szégyellik a púpjukat, és vannak, akik nem. Tehát valamivel értelmesebben hangoznék a fölvetés így: miért szégyelli a púpját, aki szégyelli, illetve miért nem szégyelli az, aki nem szégyelli? Persze a kérdés így is érdektelen, de legalább nem értelmetlen. Vagyis az „originális filozófusnak” itt is sikerült egy ócska, unalmas közhelyből hamis állítást kihabarnia (von Kochlöffel aus).
Nem tisztem Woody Allen lelkében turkálni, kedvem sincs hozzá, csupán egy megjegyzés: én tökéletesen értem, hogy Woody Allen általában nálánál minimum fél fejjel magasabb nőt választ feleségnek is, szeretőnek is. És ami nem „kompenzálás” (vagyis nem azért teszi, hogy mutassa: lám, én ezt is megengedhetem magamnak), tudniillik, ha olyan a manus, mint amilyen mondjuk én vagyok (ezzel persze nem heroizálni akarom Woody Allent), akkor semlegesen viszonyul a saját termetéhez. Miként jómagam is függetlenül a testmagasságomtól (amúgy szép kicsi ember vagyok) imádom a robosztus, izmos csajokat, s ezért akik, ha úgy adódik, fizikailag is képesek megvédeni engem (mint gyönge férfit) gyakorlatilag minden támadástól: vesd össze.
Egyébként a „beteg test”-re is az örkényi, József Attila-i értelemben vett budi-effektus érvényes: az állat nemcsak akkor igyekszik elrejtőzni, ha valamely szükségét végzi, hanem akkor is, ha sérült, beteg, ámde nem azért, mert szégyelli a testét, ti. nem szégyelli sem a macska, sem a gyöngytyúk (de „elsősorban” még a kutya se), hanem viszont nyugalmat, háborítatlanságot keres a rejtőzködés révén. Míg a beteg testű ember egyáltalán nem bujkál betegen, hanem inkább befekszik a kórházba, majd akkor is képes halálosan megsértődni, ha csak öt percet késel a látogatással. Nem mindenki természetesen, de – amennyire én tudom – az emberek túlnyomó többsége sokkal inkább akkor vágyik társaságra („Mások tekintetére”), amikor gyöngének, elesettnek, betegnek érzi magát. Főként – és értelemszerűen – a lábadozás időszakában.
Az állat – egy-két kivétellel – nem társaságban haldoklik. Például a mi macskánk csavargólélek volt, de minden alkalommal hazavánszorgott, ha nagyon beteg lett (egyszer kis híján szétmarták a kutyák), a feleségem folyvást elsiratta, még én sem tudtam az asszonyt megvigasztalni, pedig mindegyre beigazolódott, amit ilyenkor mondtam: ha a macska hazajött, meg fog gyógyulni, mert a macska nem ember, pontosan tudja, mit miért cselekszik. Majd végül szépen, diszkréten pusztult el, félrevonult (az állatoknál ez így szokás, mégpedig minden szégyenérzet nélkül), elbújt a kert végében egy bokor alá, alig találtuk meg. Az állat elbújik biztonságba húzódik akkor is, ha magát gyógyítja (a sebeit nyalogatja), elbújik (értsd: félrehúzódik) akkor is, ha „tudja” (érzi), hogy gyógyíthatatlan. Míg az ember az ún. „kórházi elfekvőt” abnormális helynek tartja (noha paradoxmód használja), az ember számára a születés is (vö. Geréb Ágnes), a halál is tradicionálisan családi aktus, vagyishogy a modernitás „szelleme” alakította ki s tartja fönn a kórházi szülés, illetve a kórházi elfekvő intézményét. Egyébként az eutanázia is azóta probléma, mióta művi úton (lélegeztető-gépen stb.) lehet az embert életben tartani. Mindez a premodern, preindusztriális világban nem volt gond (különösen nem az epikureus kultúrában). Ha elérkezett az idő, befektették a papát az ágyba, és várták a halált. Illetve: természetesnek tekintették a halált. Legalábbis természetesebbnek, mint ma. A modernitásban szörnyű fátum az „elmúlás”, s pontosan ezért „kell” az embernek sokszor hosszú éveket szenvednie értelmetlenül, ezért „kell” a halálos betegnek „élnie” kínban, megaláztatásban, noha teljesen nyilvánvaló: nem a szenvedő ember érdekében, hanem a továbbélők kénye végett izoláljuk a haldoklót (kvázi jegeljük a haldoklást). Terhünkre van a gyógyíthatatlan nagybeteg (mentálisan is, egzisztenciálisan is), miközben azt sem akarjuk, hogy meghaljon, ti. a halál is a „terhünkre” van.
Hogy ezek is közhelyek? Azok. Ámde én nem is okoskodásból beszélek róluk, hanem azért, hogy szembesítsem a helleri, Almási Miklós-i „katartikus filozófiával”, mely szerint „a beteg vagy deformált test igyekszik láthatatlan maradni”.
Még egy példa az újlipótvárosi suttyóságra, maradva az idézett megállapításnál: „a deformált test igyekszik láthatatlan maradni”.
Az állítás csak akkor lehetne igaz, ha a „deformált test” eo ipso volna láthatatlan. Vagyis a közhely így hangzik helyesen: a deformált testet a lélek olykorigyekszik láthatatlanná tenni. S ennek két alapvető oka lehet. (1) A lélek számára nem eleve adott a fölülemelkedettség, ugyanakkor képtelen megbirkózni másságának tudatával (függetlenül a környezetének ítéletétől, „tekintetétől”), és persze az is előfordul, hogy (2) a púpos ember eleve frusztrált társadalomban él. Olyan körülmények közt, ahol az „egészségesek” kompenzálnak valamit (pl. válságszituációt) azzal, hogy gúnyolják a fogyatékost, ha kell, ha nem, tehát akkor is gúnyolják, sőt üldözik, a megsemmisítésére törekednek, ha a púpos (zsidó, cigány…) ember perszonálisan nem gonosz például. Noha e tekintetben sincs értelme az „igyekszik láthatatlan maradni [értesd: láthatatlanná válni]” szintagmának, ilyenkor ugyanis a púpos elvonul, félrevonul (már amennyire teheti), de nem azért, hogy ne lássák, hanem azért, hogy ne gúnyolják, ne bántsák.
Nem vitás: az ember szívesen fantáziál a láthatatlanság képességéről, de nem azért, hogy lényegileg megsemmisüljön, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert vágyik a társasági létre, mégpedig olyannyira, hogy azt is szeretné megtudni, miről beszélnek az ismerősei, kollégái, barátai, rokonai ott, ahol ő épp nincs jelen, magyarán: az ember szeretné tudni, mit mondanak róla a hátra mögött.
Nyilván ez is közhely. Ceterum censeo: attól Konyha néni még nem válik filozófussá, hogy a roggyant banalitásait tudálékosan, parvenü módon, kvázi filozófiai kvázi zsargonban hablatyolva vezeti elő.
Hogy miért szégyenítik meg a nők a konkrét férfit, ha annak konkrét „mérete” eltér a „szokásos” (de mondjuk inkább így: a nők által megszokott, illetve elvárt) „mérettől”? Na, erre nem ad választ a filozófusnő. Hanem helyette a „környező világ brutalitásáról”, „primitívségéről” „magyarázgat” katartikusan. Az „analógiáról”. Pedig valójában ez a kérdés: miért lóg az analóg? S amire így hangzik az Originális Heller Ágnes még originálisabb barátnőjének (szellemi leképeződésének) szokványnői válasza:
Ugye?! Szintén zenésznő: szintén filozófus. Vagyis itt nem csupán azon obligát női kifogás fogalmazódik meg filozófiailag, mely szerint fatálisan eltérünk a szokásos emberi mérettől, hanem viszont időnként (vs. véglegesen) még csak föl sem áll, aminek föl kéne állnia. Méretesen. És ilyen értelemben nevezhetjük Matolcsynak a „kis eszközünket”, történelmileg pedig: olykor a nagy eszköz veregeti az ő kis eszközét. Hát nem tudom. Egy biztos, ezt ti. nemcsak apriori (mintegy fenomenologikusan meghatározott), hanem aposzteriori, empirikusan kialakult bölcseleti élményanyag alapján is nyugodtan állíthatom: a filozófusnőknek (főként a „szuverén” entellektüeleknek) még Zeusz villámbuzogánya sem volna eléggé emberméretes, sőt olykor még az enyém sem, pedig ott aztán van ám mitologikusan olümposzi őserő, amennyi kell!
Komolyra fordítva (noha Heller szövegeit nehéz röhögés nélkül megállni), az az állítás, mely szerint „az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”, szintén nem igaz. Illetve még a „nem igaz” nívóját sem üti meg. Hermann-nal szólva: hülyeség, idiotizmus.
Vegyük példának az én konkrét, becses személyiségemet, mely épp azáltal lehet autentikus paradigma, hogy extrém, hiszen a „filozófus” szövegében is extrémitásokról (púposságról, sántaságról) van szó, ráadásul csak annyiban volnék „különleges”, amennyiben nem vagyok (minden téren) teljesen szokványos, hiszen az általam kultivált „extrém” attitűdből is létezik viszonylag sok. Tehát ami a lényeg: nem pusztán arról van szó, hogy soha nem szégyenültem meg (noha világéletemben különcféle jampec voltam, plusz fiziognómiailag is mocskospiszkos rákosista), hanem: megszégyeníteni sem akartak. Soha. Senki. Illetve hazudok, mert két ízben előfordult, hogy meg akartak szégyeníteni, csak hát ugyebár…
Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).
Katartikus szerep a budin
A belevalóan belevillantó „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet. A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság. De elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test. Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni. Miért szégyelli magát a deformált test? Lehet persze ezt a környező világ brutalitásával vagy primitívségével is magyarázni. Nem rossz magyarázat, de nem elégít ki, mert nem tudom szem elől téveszteni az analógiát. Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül. De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen. Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében. Miért teszi ezt? Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott. Ő is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt.”
Nos, ettől került Almási professzor „fejébe” a katarzis, s amely katarzis meg is maradt az ő professzori fejében. Hálistennek. Nem a sok marhaság, hanem a katarzis. Így persze könnyű! Mindent elfelejtek abból, amit olvasok, csak a katarzist hagyom meg magamban. Magamnak. Majd utána nyomatom másokba is. A Kritika hasábjain…
Javaslom, haladjunk végig az idézett katarzison mondatonként, miközben ismételten hangsúlyozzuk: nem filozofálunk (dacára annak, hogy egy világhírű „filozófus” szövegével van dolgunk), hanem elemi szintű, általános iskolai fogalmazásórát tartunk!
A „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen”.
Az ember nem szégyelli a testét. Sem meztelenül, sem felöltözve. Sőt ellenkezőleg. Az emberi testnek döntő szerepe van a fajfenntartásban, a párválasztásban. A nőknél inkább a szépség, a férfiaknál (a nők szemében) inkább a robosztusság dominál. Ritkán fordul elő, hogy a kiszemelés során a tekintet nem a másik testére, hanem a lelkére (a hangjára, a gondolataira) irányul legelőször. Ma ott tartunk, hogy az emberen, főként a nőn (aki a „filozófus” szerint szégyelli a testét) télen is alig-alig van ruha. Az persze igaz, hogy az ember (főként a nő) kozmetikázza is a küllemét: festi a haját, az arcát, szoláriumozik, aerobicozik… s nem mellékesen: esztétikai megfontolással öltözködik, ám ez messze nem azt jelenti, hogy szégyenkezne, hanem éppen ellenkezőleg: az ember hangsúlyozza, domborítja a testét.
Miközben persze vannak speciális esetek, például, amikor a bakfis „szégyelli” a mellét, ami viszont megint csak nem szégyenérzet. Esetleg szégyenkezés. Részint azért, mert nem „az emberről” általában, hanem specifikusan a bakfisról van szó, részint pedig azért, mert a kamaszlány „nagy” melle semmilyen vonatkozásban nem számít testi fogyatékosságnak, már ti., hogy a többi bakfis meg jobbára irigykedik érte. Tehát ez esetben sem szégyenről, hanem „túlzott” normalitásról: biológiailag determinált szeméremérzetről beszélhetünk, miként az is normális dolog, hogy az embernek vannak végtagjai, noha a kamasznak egy ideig viszonylag hosszú a keze is, a lába is: lakli, ahogy mondani szokás. Míg a bakfisnak értelemszerűen a szeméremérzete „túl hosszú”, ti. ha nem a melle miatt, akkor más miatt szemérmeskedik túlzottan a testi-lelki mutáció során. Az embernél a szeméremnek – lévén, hogy az erotika specifikusan emberi jelenség – a fajfenntartásban kb. olyan szerepe van, legalábbis tradicionálisan, mint pl. a tüzelő szukánál az illatanyag kibocsátásának, ugyanis az emberhím nem csak a szeme (orra stb.), hanem a fantáziája révén is tájékozódik, vonzódik az embernőstényhez. Miközben ez a szexuális tradíció is egyre inkább veszendőbe jut, a nő nem paradoxmód (nem szemérmesen) kihívó, hanem direktben (szinte már-már meztelen az utcán, a moziban, az étteremben stb.), így az ember e tekintetben (is), ne röstelljük, mondjuk ki a szót: mintegy visszaállatiasodik. Sietek leszögezni: ez nem minősítés, hanem állapotleírás. Míg viszont az „unikális filozófus” unikálisan kevergeti, kavargatja katartikus dolgozatában a „szégyen”, „szégyenkezés”, „szemérem”, „gátlás”, „frusztráció”, illetve a „kisebbrendűségi komplexus” fogalmakat, bőszen kutyulja azok tartalmait, jelentéseit.
A „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet”.
Mi jelent az, hogy: „így”?!
A testnek a pózhoz ebben a vonatkozásban nincs köze, mégpedig olyannyira nincs, hogy annak a katarzisnak, melyről a zseniális „filozófus” igyekszik handabandázni zseniális dolgozatában, nincs köze sem a testhez, sem a pózhoz, sőt semmihez sincs köze, s a legkevésbé a filozófiához. A „filozófus” nyilván nem a „nevetséges pózról” akarna filozofálni, szegénykém, ugyanis, ha tudná mit cselekszik, akkor éppen a saját „filozófiája” „értelmében” szégyellné magát, ti. éppen Heller okoskodása, tudálékoskodása a nevetséges póz. S nem az általában vett testtartás. A póz szándékolt helyzetkialakítás, akaratlagos testi-lelki alakzat. Ha valaki hasra esik, vagy éppen hanyatt zuhan úgy, hogy a lábai az égnek állnak, a szoknyája a nyakáig csúszik, nem pózol, okos filozófuskáim, hanem viszont akaratán kívül kerül „nevetséges” helyzetbe (a hivatásos bohócok kivételével). Azért az idézőjel, mert inkább mulatságos helyzetbe kerül az illető, hiszen kínos véletlen bárkit sújthat, míg nevetségessé csak az válik, aki maga is tehet arról, hogy folyvást mulatságos helyzetekbe sodródik. Bénázik a pályán, ahelyett, hogy a helyére kotródna, nagyjából oda, ahová való: fölülne szépen a lelátóra, s onnan figyelné azokat, akik tudnak futballozni. Metaforikusan. Mert hát láthatunk szörnyű pózokat a tévéstúdióban is, pl. a Civil a pályán vagy a Tabu című műsorokban, melyekben nem csak Ormos Mária, hanem Heller Ágnes is rendre válik par excellence nevetségessé. Részint a fizikai nyomulásuk (egyik sem túl tetszetős küllemű öregasszony, igaz, nem is kuglifejek, van szőr a tarkójuk fölött, tán’ még több is, mint amennyi egy „rendes magyar archoz” föltétlenül szükséges), részint pedig az ostobaságaik pertraktálása révén válnak olykor egészen röhejesekké. A „filozófus” szerint az emberek „A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság”.
Hát hogyne! Amennyiben pl. az ATV stúdiója budinak minősül. Exhibicionális klotyónak, melybe Ormos Máriáék, Hajas Henrikék, Heller Ágnesék liberál-katarzist trottyantanak elvi elkötelezettséggel és anyagi lekötelezettséggel, majd még csak le sem húzzák magukat utána.
Almási professzor „originális filozófusa” szerint, ha valaki megbotlik a villamosmegállóban, elesik, majd megpróbál föltápászkodni gyorsan, ámde újra elcsúszik, szanaszét gurul mindene, azt sem tudja hirtelen, merre repült a kalapja stb., akkor ugyebár az illető keres gyorsan egy budit, hogy aztán ott láthatatlanná váljék. Mert a „filozófus” szerint „a budi lényege a láthatatlanság”.
Tessék nyugodtan elhinni: a budinak a láthatatlanság nem a lényege, hanem a formája! A budi lényege a háborítatlanság, vagyis a budiban nem elbújunk (szemben az originális filozófia állításával), hanem oda bevonulunk. Királyi méltósággal. Vagyis a háborítatlanság lényege: a budi integritásának teljes tiszteletben tartása; s ezt még egy filozófus is tudhatná, sőt talán még egy esztétaprofesszor is, ha legalább alapfokú irodalmi műveltséggel rendelkeznének. Örkény ugyanis a Tótékban arról beszél (már persze a lényeget tekintve), amiről József Attila a Nagyon fáj című versében: „Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat”.
Vagyis a budi nem azért kell, mert az ember szégyelli kedves szükségletének elvégzését, ti. nem szégyelli, pl. a férfiak simán dobják a sárgát egymás mellett állva a kátrányos falra, sőt olykor-olykor némi „méretegyeztetés” is zajlik ilyenformán (persze csak diszkréten, mert buzik azért nem vagyunk!), s ami viszont nem azt jelenti, hogy a férfi nem ember. Azt ugyanis, hogy a férfi szégyentelen állat, csak a feleségem szokta mondani, ám ő sem filozófiai, hanem empirikus megalapozottsággal. Kérdezem: Heller ezt honnan tudja? Nem tudhatja, hiszen én rigorózusan ügyelek arra, hogy legendás gusztustalankodásaim, szégyentelenkedéseim mindenkor arra méltó személy társaságban történjenek, s elsősorban nem a láthatatlanság, hanem a szuverén finnyásságom okán. Axióma: még a mocskos férfiállat is intimusmód szexel, noha egyáltalán nem szégyenlős a vén disznaja, még annyira sem, mint amennyire szégyenlős a háziállat („mindenekelőtt a kutya”), noha – valami miatt – a ló is szégyentelenül baszik. Gondolom, mert nem olvassa a Kritikát, a Mozgó Világot, így nem alakulhatott ki benne filozófiai katarzis. Mint ahogyan a kutya sem vonul a budiba kakilni; agyon is ütné a paraszt (már persze csak akkor, ha nem öblíti alá az ominózus kutyaszart, nem szólva az ülőke deszkájáról, amit szintén nem hajlandó maga után lehajtani egyik kutya sem).
Az „okos filozófus” szerint Pisilő Annusnak is csak szégyenében nem sikerült vizelnie az olimpián, noha plusz műanyagcsövet is applikált zsenge répájába, s nem ám a kóborvadások megtévesztésére (szégyentelenül), hanem épp ellenkezőleg, azért, hogy ne szégyellje magát oly nagyon a kemikális pohárkába történő csurrikálása közben. Merthogy ilyen szégyenlősek vagyunk mi.
Heller Ágnes félreérti József Attilát (már, ha ismeri egyáltalán). A költőnél a „vadállat” nem a háziállat („mindenekelőtt a kutya”) alternatívája, hanem a félelmes csúcsragadozó megszemélyesítője. Tehát az ember (csúcsragadozóként) speciális (anyagcsere- és fajfenntartási) szükségletének végzése közben fizikailag van kiszolgáltatott helyzetben (tudományosan fogalmazva: szarás, kúrás közepette elfutni sem tudunk), majd ebből a tapasztalatból alakult ki évezredek során az ismert pszichés gátlás. Tót Lajos is ki van szolgáltatva az őrnagynak, a háborúnak, végső soron az életnek, Tót is gyámoltalannak érzi magát az őrült agresszióval szemben, ezért vonul a budiba, mint végső menedékhelyre. Ugyanis a budi szentségét még Varró őrnagy is respektálja, sőt Mariska is tudta: Tót nem az expressis verbis szükségletét végzi a „kerti házikóban”, mégsem törhetik rá az ajtót, nem „hívathatnak lakatost”: „Meddig leszel itt, édes, jó Lajosom? – érdeklődött Mariska”, végül Cipriáni doktor személyében egy „európai hírű ideggyógyász” segítségével sikerült megoldani – időlegesen – a már-már ontológiai méretűvé duzzadt etikai problémát.
Az ember a budi (mint létforma) nélkül nem szégyentelen, hanem hontalan (miként József Attila írja), vagyis akinek nincs érzéke a groteszkhez, lehet a villantásától bármekkora katarzisa Almási professzornak, semmit nem ért a világból, esetleg annyit, hogy: a budi az budi. Vagy amiként maga Heller írja katartikusan: „a budi lényege a láthatatlanság”.
„Az őrnagy szemmel láthatóan fel volt villanyozva. Érdeklődött, vajon Ágika ráér-e, s ha igen, hajlandó-e átmenni a Klein-féle vendéglőbe egy üveg jégbe hűtött sörért? Két poharat kért. Sörnyitót kért. Aztán, sörrel, poharakkal, sörnyitóval fölszerelve, udvariasan bekopogott a kerti házikóba.
– Ne gondolja, kedves Tót úr, hogy ki akarom innen túrni, csak eljöttem magát meglátogatni. Hoztam egy üveg jégbe hűtött sört. Remélem, a világosat szereti?
– Én minden sört egyformán szeretek - mondta Tót. – Ha meg nem veti szerény ülőkémet, méltóztassék helyet foglalni.
Egészen behúzódott a sarokba, és mentegetőzött a helyszűke miatt. Szerencsére, ha szorongva is, el tudtak helyezkedni. A sört lábhoz tették, a poharakat azonban tartaniuk kellett.
Együttlétük első perceiben Tót némiképpen feszélyezettnek érezte magát, ami természetes, hiszen még sohasem volt ilyen szűk helyen ilyen magas állású személlyel összezárva.
Az őrnagy fejcsóválva megállapította, hogy őt Tót még mindig félreismeri. Pedig, ha jól emlékszik, egész ittléte alatt nem panaszkodott semmire, legkevésbé erre az árnyékszékre, mely minden igényt kielégít.
– Hát – mondta szokott szerénységével Tót – ha sokat nem is tudunk nyújtani a vendégeinknek, de azért igyekszünk.
– Én a maga helyében ki se mennék innen – mondta az őrnagy.
– Nem is – mondta Tót. – Csak ha muszáj.”
Nomen est omen: az Örkény Színházban a Finito (Magyar zombi) című előadás főhőse, Blondin Gáspár is a budiba menekül, ám ő sem szégyenében teszi. Annak az originális „filozófusnak” tehát, aki nem érti, nem érzi az atavisztikus kiszolgáltatottságból (gyámolatlanságból) fakadó újkori gátlás, illetve a szégyen közötti különbséget, annak pl. a holokauszt-jelenségről (a meztelenre vetkőztettet emberek sajátos érzéséről) sem lehet fogalma (vö. a Sorstalanság teljes szöveganyagával), maximum fecseghet róla, mint minden egyébről a televízióban. Tehát különösebb katarzisélmény nélkül is könnyen belátható: ha az ember valóban szégyellné a (mondjuk így: nem egészen előnyös formátumú) testét, fizikumát, megjelenését, akkor a filozófusnő sem a tévében mutogatná korpuszát (gátlástalanul), hanem önnön bölcseletének megfelelően, maga is elbújna a női budiban, ott énekelné Schubert dalait, miközben az öblítőtartály orkeszteri lehúzó-láncát (mint egyhúrú lantot) pengetné zenei kíséretül. Majd ki se jönne a budiból többé. Soha. „Csak ha muszáj”.
A „filozófus” szerint „elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test”. Ja. És leginkább akkor, ha a betegség akkut hasmenésnek minősül. Mert akkor aztán szalad az ember a budiba. Elbújni. Persze az is elbújhat, akinek nem a hascsikarástól, hanem a fogínygyulladástól torzult el az arca, de csakis abban az esetben búvik meg az illető a rötyi-láthatatlanság lényegében, ha hülye az illető. Másként fogalmazva: ha a filozófia- vagy esztétaprofesszor. Mert, ha nem az, akkor nem a budiba szalad ilyenkor, hanem kifelé, a nyílt utcára, sietve egyenesen a fogorvoshoz.
Vagyis az „originális filozófus” originálisan nem érti: nem szükségképpen szégyen az, ami részint kellemetlen (fájdalmas stb.), részint esztétikailag nem előnyös (pl. a feldagadt arc, a begipszelt kar, a sántikálás).
A „filozófus” szerint „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni”.
Na most, itt a „filozófusi” katarzist (értsd: baromságot) már akkora dózisban kapja az olvasó, hogy annak szublimálására egy külön hozzászólást szentelek. Ez a szégyenlős kifogásom. Míg a szégyentelen valóság az, hogy más dolgom akadt.
„Ne szégyelljék magukat! Mondják! A kérdés így hangzott: mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?”
Nem tudom mások, hogyan vannak vele, de mondjuk, én nem szégyellem magam. Deviszontezzelszemben erre Neked több okod lehetne rá, csak ezt nem akarod észrevenni. Mindjárt itt az elején erősen figyelmeztetlek, hogy írásaidat egyáltalán nem olvasom. Nem tudom mások olvasnak-e, ez nem is érdekel, mert én aztán NEM. Na jó, a fenti idézetet elolvastam. De csak mintegy véletleneset volt.
Nem vagyok olyan művelt, hogy kérdésedre értékelhető választ adjak, hisz mint már korábban egy másik rovatban bevallottam, hogy olvasottságom kimerült az Elfújta a szél című nagyszerű regény tanulmányozásában. Az a sajnálatos helyzet áll fenn, hogy utána sem volt semmiféle irodalmi mű a kezemben.
De térjünk vissza az alapvető kérdésedhez: „mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?”
Nem bizonyítja semmi. Mert ez annyira nyilvánvaló, hogy nem kell bizonyítani. Biztosan van Ági néninek néhány diplomája, amit előkaphatna, de szerintem ez teljesen felesleges. A filozófus már régóta nem „bölcs” legfeljebb tudós. Dinamikus, nem tradíció által szabályozott, kulturálisan heterogén társadalomban nem csak megvalósíthatatlanná, hanem értelmetlenné is válik az a feladat és követelmény, hogy a filozófus gondolatilag tisztázott és megalapozott személyes életvitelével adjon paradigmatikus választ az alapvető, kor- és életproblémákra. Napjainkra a filozófia végérvényesen „foglalkozássá” vált. Meghatározott s több évezredes hagyomány erejénél fogva filozófiainak minősülő problémák vizsgálatának és megoldásának szakmájává, sőt – némelyek szerint – szaktudományává lett. Vannak filozófusok, akiknek történeti helye szerepe elsősorban nem egyes művekhez kötődik, hanem az életmű egészében kifejezést nyerő filozófiai személyiség jelentőségéhez és reprezentativitásához. Az Ungvári Tamástól idézett 40 könyv Heller Ágnes életpályájának csak lenyomatát jelenti.
Mivel írásaidat tulajdonképpen senki sem olvassa, ezt szeretném nagyon is kihangsúlyozni, azonban valamilyen kalandos úton Ági néni fülébe jutott, hogy az index fórumán, valaki „vénasszonynak” titulálta. Ez nagyon rosszul esett neki. Alig tudtuk megvigasztalni. Még az étvágya is napokra elment. Én vittem egy egész tepsi meggyes pitét, ahogyan ő szereti, (darált dióval) de hozzá sem nyúlt. Szerencsére beállított Eszter is (Babarczy) P Szűcs Juliannával. Julika elmondta, hogy nem ismeri az elkövetőt, de úgy hallotta, hogy egy „smirkász firkász” akinek nincs jobb dolga, mint mindenkibe belerúgni. És különben is, Ágnes te nagyon is fiatal vagy.
Úgyhogy Ági néni megnyugodott, különösen a „smirkász” jelző tetszett neki. Mivel nem beszélek külföldiül nem értem, hogy mit is takar ez a szó. A meggyes szép lassan elfogyott. Na szóval azért is írtam most itt neked, hogy tudassam egyáltalán nem vagyol olvasva. Úgy, hogy ne is válaszolj, mivelhogy mint már mondtam nem lesz elolvasva. Mindazonáltal, amennyiben mégis csak rávetemednél, hogy írsz akkor, légy szíves néhány keresetlen szóval prezentáld véleményedet a következő mondatról. A héten egyik reggel az ATV.-n Rónai Egon vendége volt a történész Karsai László. Nem hallottam a riportot, csak a végét, a fürdőszobában majdnem lenyeltem a fogselymet, mikor ezt hallottam: „Hazug országnak, hazug szobrai.”
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet” (Ungvári professzor); „a szégyenről ír dolgozatot… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).
Lipót-bujtosi Akhilleusz a bolsevik teknőc nyomában
Kezdjük egy olyan helleri „olyan fordulattal”, amely az olyan filozófus olyan „szégyenről írt dolgozatából” villant át a „filozófiai tudatba”: „Az ember véletlenül hajíttatik bele a világba. Születésekor magával hozza azt a csomagot, amit »genetikus apriorinak« nevezhetünk, azaz mindazokat a sajátságokat és képességeket, amelyek megelőzik a tapasztalatot.”
Nem előzik meg a tapasztalatot! Mint olyat. Ugyanis tapasztalat, mint olyan, nem létezik. Csak fordulat létezik olyanként.
Minden általános iskolás tanuló tudja, mégpedig anélkül, hogy „genetikus aprioriról”, „társadalmi aprioriról”, „csomagról”, „csöppenésről”, „hajíttatásról”, miegyébről hadoválna: a gének által hordozott, öröklődő tulajdonságok maguk a tapasztalatok (azok koncentrátumai). Így a tapasztalás lehet közvetlen, illetve lehet a gének (ösztönök) által hordozottan közvetett. A közvetlen tapasztalás a születés (értsd: a világrajövetel) után, míg a közvetett tapasztalás részint a fogantatás előtt, részint pedig az anya idegrendszerének révén (a fogantatás után, de még a megszületés előtt) történik. És én kérek mindezért elnézést, kizárólag azért írom le, mert Heller Ágnes láthatóan nem tudja. Tudatlansága okán közli: „Azt a világot, melybe az új emberi lény belecsöppen, »társadalmi apriorinak« fogom nevezni, mivel megelőzi a tapasztalatot”.
A „társadalmi apriori” sem előzi meg a tapasztalatot, ti. az emberi élet, mint biológiai-tudati létforma, nem „csomag”. A születés nem „csöppenés” (Heller valami hollywoodi nyálas giccsel keveri a dolgot), de még csak nem is „belehajíttatás”. A lét különféle szakaszai, átmenetei, törései, ugrásai, mennyiségi és minőségi változásai (miként a hérakleitoszi „örökmérték”, a zénóni teknőc balczói futása, a szókratészi irónia, az „önvitatkozás” művészete, a spinozai „causa sui”, a schellingi Abfall-szabadság, az intellektuelle Anschauung révén fölfogható antinóm abszolútum, a hegeli híres lófarok megléte-megszűnte) elméletileg meghatározhatatlanok. Illetve helyesebb, ha így mondjuk: nem rögzíthetők. És pontosan ezzel kínlódik a morcos Harrach Péter is, a snájdig Semjén Zsolt is a parlamentben, illetve a kormányban. Lényegileg ezen tipródnak: hol kezdődik az emberi élet? Hol az a pont, ahol az élet kezdődik? Mert létezik ilyen pont, ám amely pont filozófiailag nem rögzíthető (miként az sem, ahol a fürge Akhilleusz éri utol a lusta teknősbékát, s mikét az sem volt tudható, etikailag, hogy Balczó mikor érte utol Onyiscsenkót a müncheni olimpián), így hát – praktikusan – Harrach Péterék politikailag ülnek törvényt a probléma felett.
Míg viszont Heller Ágnes nem kínlódik, nem tipródik, hanem originális határozottsággal jelenti ki: talán a születéssel kezdődik az élet, talán nem. Ceterum censeo: Heller von Küche aus filozófiai műveltség alapján filozofál. Ezért, s persze hogy a többi professzor is értse, miről beszélek, helleri parafrázissal idézem József Attilát: én úgy vagyok, hogy már százezer éve tapasztalom, amit megtapasztalok hirtelen. Míg ugyebár Heller szerint „A születés pillanatától kezdve, vagy talán néhány hónappal annak előtte, megkezdődik az úgynevezett »szocializáció« folyamata a tapasztalásban a két [ti. a „genetikus” és a „társadalmi”] apriori egymáshoz illesztésével”.
Mi az, hogy „talán”? És mi az, hogy „néhány” („hónappal annak előtte”)? Miféle filozófia ez? Talán. És ha – talán – nem?
Heller nyilvánvalóan szemben áll József Attilával, csak épp nem tudja (nem is akarja!) bizonyítani „originális” tézisét, s amely így hangzik: „talán”. Mert Heller szerint elegendő a puszta állítás. A magas-kilátóból. Ettől „marad meg” Almási professzor „fejében” a „katarzis”. Talán.
József Attila azt mondja, nincs két elkülönült „apriori”, mely a születés után (vagy talán előtte?) kezd egymáshoz illeszkedni. Hanem egyetlen generális, kozmikus (százezer éves) folyamat létezik, vagyis miként Giordano Bruno hivatkozik a kedves Hérakleitoszra: a világ változékonysága által egy és oszthatatlan, ergo a világ (így az emberi élet) éppen nem „illeszkedések”, hanem elválások, a József Attila-i „hirtelen meglátások” tragédiasorozata révén folyamatos. Másként fogalmazva: az élet megszakítottságok, szüntelen elvegyülések és kiválások kontinuitása. Még a profán (szülőszobai) születés is oly módon kiválás és elvegyülés egyszerre, hogy zénónian eldönthetetlen: melyik a meghatározó mozzanat. Eldönthetetlen, tekintve, hogy nincs egyetlen (végső stb.) meghatározó mozzanat. Abszolútumok vannak, „hirtelen meglátások”, vagyis pl. a szülőszobai megpillantás (mikor ugye a dundi-pufók csecsemő megpillantja Isten teremtette gyönyörű világunkat, illetve amikor a szeplőtelen máriai örömtől sugárzó édesanya megpillantja testének-lelkének boldogító gyümölcsét) nem azonos a szó József Attila-i értelmében vett születéssel. Míg Heller a giccsgyárak kilátói nívóján filozofál, s pontosan ezért nem érti: a szégyenérzet is „százezer éve” alakult ki az emberben. Heller esztétikailag is parvenü, s ezért nem érti, soha nem is fogja érteni: a mások helyett való szégyenkezéshez a „Mások Tekintetének”, mint „társadalmi apriorinak” semmi köze. Ha az etikum „százezer éves”, akkor az esztétikum még százezer évesebb. Ezért írja Heller (originális filozófia címén) azt a (valóban semmihez sem fogható) kilátói baromságot, hogy a házimacska szégyenkezik, míg a vadmacska nem szégyenkezik. De „mindenekelőtt a kutya”. Az őslakos maori dingó. Hogyne. Az emigráns pária-nyanyák parvenü (gya)agyában.
Ismétlem: ezek mind közhelyek. Nem filozófiaként írom le, hanem azért, hogy jelezzem: Heller részint tudatlan (nem ismeri Darwint, Morgant, Engelst, Csányi Vilmost, Cesar Milant, Friedrich Hegelt, József Attilát, Ancsel Évát… ami persze nem baj, nem muszáj őket ismerni, még kevésbé muszáj szeretni, ámde az is tény: nem a tudatlanságtól válik a filozófia originálissá), részint pedig Heller olyan buta, mint a tök. Újlipótvárosi dísztök.
Hogy túl szarkasztikus ez a minősítés? Elfogadom, s ami azért van így, merthogy egyszerűen nem győzöm a dolgot csodálkozással. Őszintén szólva nem olvastam Hellert korábban, még Lukács Györgyöt is csak alig-alig, ti. száz élet sem elég ahhoz, hogy elolvassuk, majd újraolvassuk, nota bene újra és újra elolvassuk legalább azt, amit mindenképp muszáj. Na most, Heller „intellektuális” tevékenységére az az Ungvári professzor irányította becses figyelmemet, aki szerint még a helleri-besúgói patkányság is eltörpül a lebukott spicli filozófiai teljesítménye („40 könyve”, „originális kilátóisága”) mellett. Igen, ez keltette föl bájos figyelmemet, tudniillik azon a vidéken, ahol én nőttem föl, s amely vidék nem az Újlipótváros (finoman fogalmazva!), a jellemességet (egyenességet, tisztességet, őszinteséget, az alul maradottak közti elemi szolidaritást) tartják (vagy inkább tartották) az emberek a legfontosabb, legértékesebb tulajdonságnak. A felnőttek is, a gyerekek is. Például: csak az árulkodókat közösítettük ki az iskolában; voltaképpen az sem volt baj, ha nem tudott focizni az illető, sőt még azt is megbocsátottuk, ha lánynak született (nem könnyen persze, de megbocsátottuk), azt viszont már nem, egyáltalán nem, ha árulkodott, ha besúgta valamely osztálytársát; s az „osztály” szó itt akár filozófiailag is értelmezhető. Vagyis ilyen neveltetés, „szocializáció” után egyszerűen el nem tudtam képzelni, milyen lehet az az intellektuális produktum, amely miatt Ungváriék megbocsátják Hellernek, hogy anno „pária-társaira”, Lukácsra, Mészáros Istvánra név szerint is árulkodott sub rosa a megtorló Hatalomnál. Így vetődött föl bennem a kérdés: Heller vajon mekkora lumen lehet, ha minden további nélkül lehet ekkora gazember? Ezért kezdtem el olvasni pertraktált „filozófiai” szövegeit, s így aztán már nem csak a közszereplőről, hanem a „filozófusról” is van konkrét fogalmam: fonnyadt dísztök.
Hogy miért fonnyadt? Mert a helleri kemény-Sollen (vö. „Kantot sem fogom érteni soha”) így hangzik a „szégyen”-ről (illetve annak házikutyalelkeket nyűgöző hatalmáról) szóló helleri dolgozatban: „Azt a világot, melybe az új emberi lény belecsöppen, »társadalmi apriorinak« fogom nevezni, mivel megelőzi a tapasztalatot. A születés pillanatától kezdve, vagy talán néhány hónappal annak előtte, megkezdődik az úgynevezett »szocializáció« folyamata a tapasztalásban a két apriori egymáshoz illesztésével. Bár ez sosem sikerül teljesen, addig a mértékig sikerülnie kell [sic.], hogy az ebben vagy abban a világban létezők képesek legyenek magukat és világukat reporodukálni.”
Freudi elszólás? Mindenesetre nagyon úgy tűnik: Hellernek annyi köze van a filozófiához, mint a reprodukciónak a produkcióhoz. Heller nem produkál, nem alkot, hanem reprodukál (értsd: másol, mímel, imitál, női hepciáskodással törleszkedik férfiszellemekhez). Pontosabban: reprodukálna, ha legalább ahhoz megvolna a szükséges tárgyi tudása, műveltsége. Heller olyan filozófus, mint amilyen matematikus Pataki fejszámolóművész, Hellernek éles a memóriája, megtanulta, bemagolta a filozófiai zsargon egy jelentős részét („affektus”, „apriori”, „szocializáció”, „hilomorfikus” stb.), továbbá benyakalt hozzá néhány deci fölvizezett ideológiai alapdogmát, s ezek révén halandzsázik végeláthatatlanul. Heller nem arról beszél, hogy mi van a világban, milyen a tapasztalás stb., hanem hogy minek „kell” lennie, pl. „az úgynevezett »szocializáció« folyamatában”. És ami totális agyrém. Nem fogalmazási hiba, nem stiláris tévedés (bár, mint tudjuk, a stílus maga az ember), hanem: freudi-lényegi megnyilvánulás. Hellernek nem tudása van a világról, hanem puszta hite, s amely primitív „dogmacsomagot” próbálja – olykor erőnek erejével – érvényre juttatni. Tehát Hellernél a „reprodukálás” – tessék elolvasni a szövegösszefüggést! – nem újrateremtés, nem újraalkotás, hanem egyszerű (gyakorta voluntaristán vicsorgó) hittérítés. Egyetlen hanggal sem több: „addig a mértékig sikerülnie kell, hogy az ebben vagy abban a világban létezők képesek legyenek magukat és világukat reporodukálni”.
Akkor hát rendben van. Ha kell, akkor kelljen! Sikerülnie. Legalább ennek kelljen sikerülnie, ha már Hellernek egyetlen épkézláb mondatot sem sikerül megfogalmaznia. Igen ám, csakhogy az ember éppen nem „magát”, éppen nem a saját „világát” reprodukálja (itt értsd: „váltja új valóra”), hanem a világegészt, a történelem totalitását, illetve (s ami ugyanaz) a József Attila-i szellem- és szerelem-társát.
Micsoda óriás sas száll le a zengő mennybolt szikláira. E szárnyas a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja csilló azúri csőre. Vaskarma tépi, marja a meleg húst belőle.
S a fogoly világ hullat könnyes üvegszemekkel vércseppes pihetollat. Ez a pirosló reggel.
E madár könnyű röpte a létet elragadta. Nincs magasság fölötte és nincs mélység alatta.
Az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra. Én őt váltom és engem ő vált így új valóra.
Azt mondtam fentebb: Heller tudatlan (nem megfelelőképpen olvasott, tájékozott), ráadásul nem is csupán ez a probléma, hiszen az alábbi versrészletet biztosan ismeri. Csak éppen nem érti.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
Itt az „Én” (aki „úgy vagyok”) nem a zseni-Én, és még csak nem is a művész-Én, József Attilánál ugyanis minden ember megismerésének, tapasztalásának lényegi mozzanata az „ihleti szellemiség”, vagyis a versbeli „Én” is általános „én”, más összefüggésben: nemzeti „én” („a nemzet közös ihlet”). Mi (általában az emberek) úgy vagyunk, hogy már százezer éve nézzük, amit meglátunk hirtelen. Ezért lehetünk képesek a dolog közvetlen ismerete nélkül is tudni a dolog lényegét. József Attila szerint „A dolognak három lényege van: a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse (ihleti szellemiség); b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse (szemléleti szellemiség); c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) – a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte”.
Ez olvasható a versben is. Mármost, ha mindennek épp az ellenkezőjét állítom (disznóól-katarzist indukálva Almási professzor „fejében”), akkor pro forma cáfolom József Attilát, kronológiai alapon persze, ti. a költő született korábban, Heller még kisóvodás volt (szellemileg ma is az), amikor József Attila a Dunánál című versét fogalmazta. Az tehát nem valódi cáfolat, hogy írok valami originális marhaságot a szégyenkező sertésekről, s mindazt úgy prüszkölöm elő „filozófiai dolgozatomban”, mintha Hérakleitosz, Spinoza, Kant, Schelling, Hegel, Marx, József Attila nem is létezne. És pontosan itt ragadható meg a tudatlanság (ismerethiány) s a butaság közti döntő különbség: Heller egy csomó mindent nem tud, nem ismer, ám, ha ismerné, akkor se értené. Ez derül ki „originális, unikális filozófiájának” minden mondatából, ez rí le „nagyszerű antikommunista” „40 könyvének” minden lapjáról.
Vagy netán volna erről ellenvélemény? Csak röstellik (közölni azt) az újlipótvárosi „szürkeállományok”? Mert szégyenlősek? Mint tojóruca a kukuricagóré kilátójában?
Ne szégyelljék magukat! Mondják! A kérdés így hangzott: mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?
Mottó: „a szégyenről ír dolgozatot… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási Miklós).
És amely villantás szerint „A Másik Tekintete az erkölcsi tekintély szerepét tölti be. Mint ilyet, a következőkben az erkölcsi ítélet külső tekintélyének fogom nevezni, szemben a lelkiismerettel, mint az erkölcsi ítélet belső tekintélyével.”
Vagyis: a „belső erkölcsi tekintély” nem „erkölcsi tekintély”, mégpedig azért, mert „szemben” áll a „külső erkölcsi tekintéllyel”, s amely azonosaz „erkölcsi tekintéllyel”, mint olyannal.
Már, hogy a szerző nem erre gondol? Elhiszem. Akkor viszont mire gondol, ti. írni ezt írja.
Költői a kérdés. Érdektelen, hogy mire gondol a szerző, egyébként semmire sem gondol, egyszerűen szerepelni akar a szerző, a „szerelmével”, a filozófiával akar együtt egy jó nagyot villantani (mint Korda Gyuri és Balázs Klári mutatis mutandis), és ezért írja: ő most akkor itten (nagy filozófusként) valamit valaminek „fog nevezni”. Konkrétan pedig: mindegy, mit és mindegy, hogy minek. A lényeg a villantós cafrangozásban áll, mely szerint a Nagy Filozófus már akkora nagy filozófus, hogy ő bízvást leírhatja filozófusi nagykönyvében: „külső tekintélynek fogom nevezni”. És aminek dupla haszna van. Az egyik: innentől nem firtatja senki, hogy mit nevez a „filozófus” „külső tekintélynek”, és hogy miért nevezi „külső tekintélynek”, hát hiszen a kis „filozófus” attól Nagy Filozófus, hogy ő „külső tekintélynek” nevez valamit. Vagyis a dolog axióma, Heller nagyfilozófussága önnönmagát határozza meg. A másik haszon: valamely parvenü fogalmazási mód nem pusztán önmagát legitimálja, hanem a „világi” cafrangokat is (a Széchenyi-díjakat, a Goethe-díjakat, a Rubintökfejekkel Ékesített Habermasi Aranyhere Díjakat…), s amelyek pedig (furfangos visszahatással) a nagyfilozófusságot szentesítik. Mert ki van ez ám találva szépen, oda-vissza, voltaképpen gátlástalanság kérdése az egész.
Vagyis engem Heller Ágens nem érdekel, a „filozófiája” még annyira sem, továbbá: nem érdekel Almási, Radnóti, Ungvári, Sziklai, Vajda személye, de még Faragó Vilmos sem (aki „okos nőnek” nevezi Hellert), hanem a szociálpszichológiai jelenség érdekel. Létezik egy minden vonatkozásban senki-ember (Heller esztétikailag is, morálisan is, intellektuálisan is nulla, pontosabban: erkölcsileg mínuszban áll), és amely senki megjelenik egy semmi fórumon (valahol Európában), ott mond valami nagy semmit (pl., hogy a rendőrök a nénit nem lőtték seggbe az uccán gumilövedékkel, pedig hát azért vánszorgott oda a szerencsétlen, hogy hátha, még egyszer, talán, utoljára az életben meglövi őt is valaki, ha mással nem, legalább gumilövedékkel), szóval, hogy a senki kijelenti: nem történt meg, ami megtörtént, illetve megtörtént, ami nem történt, teljesen mindegy, a lényeg ugyanis, hogy rögtön másnap, a fél ország (sőt újabban a kétharmada, a nemzet táguló nagyhányada) tíz körömmel kaparja le dühében a szobája faláról a vakolatot. Ugye?! Merthogy egy senki mondott valahol (sehol!) egy jókora semmit. Na most, azért mondom, hogy „sehol”, mert valójában ez a döntő kérdés: hol tüntetnek ki egy Heller Ágnest Goethe-emlékéremmel? A válasz: sehol. Goethe és Heller? Gyerekek, ne basszatok már ki velem, miként passzol a két név?! Ez olyan, mintha Elie Wiesel Mengelét avatná boldoggá a Jad Vasem Intézet Igazak Kertjében. Goethe és Heller. Hogyan illenek egymáshoz, milyen alapon, hol jön össze a kettő? Sehol. És ez akkor is így van, ha a sehol-t ma Európának titulálják, vagy akár nevezhetik a Történelem Végének is, nincs különösebb jelentősége. Vagyis Fukuyama poétikusan így értelmezhető: ahol Hellert Goethe-éremmel tüntetik ki, ott érkezett el a történelem végbele. Másként fogalmazva: ez már nem a történelem vége, hanem a világ vége. Illetve annak kezdete.
Mint ismeretes, Heller Ágnes a Goethe-díj mellé elnyerte az MSZP Közéleti díját is. Míg Kertész Ákos Budapest díszpolgára lett, genetikusan. Majd nem lett az, ti. olyan, hogy Kertész Ákos fővárosi díszpolgár, helyesen nincs. Miközben Heller rendíthetetlenül MSZP-díjas. Ő persze nem genetikusan, hanem szégyenlősen, mint szocializált jószág, mint az elvbarátait besúgó, s magamaga által apostoli szentséggé avatott szende háziállat. Ilyenformán Heller Ágnes réges-rég kiérdemelte a Forradalmi-Ellenforradalmi Lukács Díjat, sőt még a Mészáros István Pária Díjat is! Aposzteriori. Nem szólva a Pozsgay Imre Népfelkelői Alapítvány (PINA) Emlékéremről. Továbbá: Heller kiérdemelte a Hagyó Miklós-díjat, a Pengefallal Ékesített Zuschlag János-díjat, miként a komplett MSZP is kiérdemelte a Komplett MSZP Díjat – méghozzá egyszerre apriori és aposzteriori. Ormos Máriának pedig ezúttal odaadományozom a Rendes Magyar Arcú Komenisták Bowling-Zsidró-díját. Így azután mindenkinek igaza lesz, s főként abban az originális filozófiai meglátásban, mely szerint a Mangalica sertés szégyelli magát. Sőt gyakorlatilag bármely filozófiai tézisben igazunk lehet, ha van hozzá kellő mennyiségű kitüntetésünk. Ha viszont nincs, akkor érdemes lesz belenyugodnunk: kettes érettségivel bárki képes olyan filozófussá válni, mint amilyen Heller Ágnes, már persze amennyiben ambicionálja a dolgot. Mert megfelelő mérvű nagyravágyás nélkül nehezen megy. Minimum szerelemeseknek kell lennünk a filozófiába. Vagy talán nem?!
Rögön elválik. Vegyük az idézett esszé tárgyalt bekezdését immár teljes szövegösszefüggésében: „A Másik Tekintete az erkölcsi tekintély szerepét tölti be. Mint ilyet, a következőkben az erkölcsi ítélet külső tekintélyének fogom nevezni, szemben a lelkiismerettel, mint az erkölcsi ítélet belső tekintélyével. A külső erkölcsi tekintély közvetlen szankciója a szégyen, míg a belső erkölcsi tekintély közvetlen szankciója a lelkiismeret-furdalás. Mind a szégyenérzet, mind a lelkiismeret-furdalás érzések, méghozzá kínos, gyötrő érzések.”
Tehát a lelkiismeret-furdalás nem szégyenérzet. Jó. Na de akkor vajon micsoda? Hát lelkiismeret-furdalás. Mi volna más?! A szégyen pediglen szégyen. S ami nem furdalás, hanem szégyen. Vagyis itt voltaképpen ugyanaz történik, mint az önfilozófusi önreflektálás esetében: Heller nem axiómákkal dolgozik, hanem axiómákat határoz meg önmaguk által. Helleri önaxiómázás.
Tegyük föl – s persze csakis az Almási professzorok kedvéért –, a lelkiismeret-furdalásnak nincs köze a szégyenhez, vagyis a lelkifurdalás (ahogyan Heller írja) „szemben” áll a szégyennel, ezért az a „kínos, gyötrő érzés”, amelyet az ember a „Mások Tekintetétől” függetlenül szégyenként él meg, nem szégyen. És nem is lelkiismeret-furdalás, hiszen nincs rá okunk, nem ártottunk senkinek, egyszerűen csak – valami miatt – hülyén érezzük magunkat. Enterogén. Tehát tételezzük föl, ez az érzés nem szégyen! És nem is lelkiismeret-furdalás, és ne firtassuk, hogy akkor micsoda, fogadjuk el: nem szégyen. Ám még így is marad egy érzés, amelyet, ha Aranypunciszőr-díjas Nagyfilozófus volnék, a „legtisztább emberi szégyenérzetnek” nevezném, s amely banális lelki jelenség nem egyéb, mint mikor az ember mások helyett szégyelli magát.
Létezik-e halandó – természetesen a mindenoldalúan szégyentelen, totálisan gátlástalan Heller Ágnesek kivételével –, aki még ne szégyenkezett volna látszólag mindek ok nélkül, vagyis: valaki más helyébe képzelvén magát? Például akkor, amikor a Geszti-féle, Friderikusz-féle, Hernádi Judit-féle, Presser-féle, Nagy Feró-féle… olykor szalámisan Settenkedő mentális hulladékok más embereket aláznak meg nyilvánosan, illetve (pénzért) asszisztálnak ahhoz, hogy emberek nyomorúságukban (mintegy utolsó mentális szalmaszálba kapaszkodva) önként (dalolva, táncolva) alázzák le magukat. Nos, ha ilyesmit lát az ember, valóban képes megsemmisülni szégyenében. Bújnánk a fúrólyukba is, csak ne lássuk, amit látunk, ne halljuk, amit hallunk, s tesszük ezt főként akkor, ha már megint az asszonynál van a távirányító. Nem tudom, a nők valahogy a szégyenkezésen is könnyebben túlteszik magukat, csak hosszan, nagyon hosszan, mintegy elejétől a végéig nézhessék a műsort, legyen az amúgy bármily nyálas baromság. A nők számára a tévézés olyan, mint a szexelés, illetve fordítva is: a szexelés olyan náluk, akár a tévézés: hosszan tartson és jó sokáig. Ráadásul ne mindjárt a közepén kezdődjék (ahol annak kezdődnie kell), hanem inkább a legelejétől tartson a végéig, sőt még a végénél is tovább. Na kéremszépen, ettől fordul az ember a falnak (horkolva), én legalábbis – igazi férfiként! – kapcsolgatós típus vagyok. Ám most nem ez a téma. Hanem a filozófiai szégyenérzet.
Tessék elhinni: ha van ember, akit én utálok, akkor az a Heller Ágnes. Persze nem tagadom, sok mindenkit utálok (majdnem mindenkit, akár ismerem az iletőt, akár nem, ezen a téren nem vagyok válogatós), mígnem Heller Ágnes az a specifikus személy (számomra), akinek egyetlen jó tulajdonsága sincs, vagyis mint korábban említettem: olyan, mint a terített betli (már persze így kívülről ítélve). Hellert totálisan utálom. De mivel embernek tartom (nem gonosznak, nem ördögnek stb.), így még miatta is erősen szégyelltem magam, igaz, csupán egyetlen alkalommal, ám akkor nagyon, mondhatni rohadtul, konkrétan pedig: amikor Heller művészi jellegű énekelésre ragadtatta magát a televízióban. Ugyanis megint az asszonynál volt távirányító, nem kapcsolhattam el, vagyis mi egyebet tehettem volna, fejemre húztam a paplant (expressis verbis), ám még így is kis híján belepusztultam a Duna-tévé által sugárzott vizuális és akusztikai élményanyagba.
Kérdezem: ha nem szégyenérzet volt, amit Heller láttán-hallatán átéltem a képernyő előtt, akkor vajon micsoda? Lelkiismeret-furdalás? Teljességgel kizárt, ugyanis semmi közöm ahhoz az emberhez, aki miatt éppen szégyelltem magam, a tettéhez (szörnyű kornyikálásához) pedig még kevésbé. Én mondtam neki, hogy énekeljen?! Én ilyet nem mondtam! Akkor viszont? Szánalom volna az efféle érzés? Nem, ugyanis a szánalom nem kínos érzet, noha nem is kellemes, esetleg akkor, s akkor is csak a „kimenetele” révén, ha katarzissal párosul.
Tehát: a szégyent (mint alapvetően fiziológiai jelenséget) lényegileg az esztétikum determinálja, a morál itt másodlagos motiváció. Továbbá a szégyent még annak erkölcsi vonatkozásában is döntően az önbecsülés határozza meg, s csak azután a külső megítélés, a „Mások Tekintete”.
Ne legyen félreértés: mindez nem vita (különösen nem filozófiai polémia) részemről (Heller Ágnes nem méltó a vitára!), hanem egy kvázi filozófus szövegét szembesítem egy egészen egyszerű banalitással. Vagyis az a helyzet, hogy a mindenki által originálisnak, unikálisnak, okosnak, zseniálisnak tartott „filozófus” originális, unikális, okos, zseniális megállapítását bármely köznapi halandó egyszerű tapasztalata cáfolja. Mégpedig abszolút mértékben cáfolja. Vagyis Heller „filozófiájának” nincs olyan „értelmezése”, amely révén bele lehetne magyarázni a konkrét szövegbe, hogy így meg úgy meg amúgy, meg hogy „valószínűleg magasfilozófiailag van különös értelme az esszének” stb. Nincs ilyen értelmezés, s ami nyilván Hermann István örökbecsű szavaival is kifejezhető: Heller idézett szövege éppúgy hülyeség, idiotizmus, miként a Csernisevszkij-disszertációja is az.
Szerintem adekvát a kérdés: miért, mennyiben skandalum, ha egy nyilvánvaló senki mond valami nyilvánvaló semmit egy nyilvánvalóan sehol? Válaszolok: annyiban érdekes, amennyiben Heller „okossága”, „igazsága”, „originalitása”, „unikalitása”, „zsenialitása” világnézeti, politikai, „genetikai” hovatartozástól függetlenül vált döntő szemponttá az elmúlt évtizedek folyamán. Tessék megfigyelni: mind a turul-tovarisok, mind a liberál-tovarisok csak üres (voltaképpen semmit sem jelentő) minősítéséket használnak Heller-apoteózisaik során, legalábbis én Heller logikájáról, valamely konkrét helleri szöveg szellemességéről még nem hallottam, nem olvastam. Sehol. Csak a „filozófus” „okosságáról”.
Merthogy Heller Ágnest „kizárták” a pártból. Amiből adódóan Heller „bátor nő” (szerintem gyanúsan bátor), majd e kvázi mártíriumból fakadóan válik „okossá”, „originálissá”, „zseniálissá”. Ami nyilván azért van így, mert a logika indoklására messze nem elegendő a Hankiss Ágnes-féle infantilis elomlás („Heller okos ember”), s még kevésbé elegendő az Almási-féle primitív ömlengés: „jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”.
Tehát pontosan ezért nem emlegetik Heller munkásságával kapcsolatban a logikát. Heller szövegeiből nem kerül át „az ember fejébe” értelem; így mondják: nem „marad meg” a fejükben, csak a „katartikus szerep”. Merthogy Heller Ágnes szövegeiben nincs logika. Összevisszaság van bennük. Parvenü handabanda.
Kérdezem: miféle filozófia az, amelyben nincs logika? Még a líra is logika (noha nem tudomány), míg a filozófia eo ipso logikus. Csakhogy nem Hellernél! S Heller pontosan ezért kapaszkodik „ügyesen” a neves dán filozófusba (mint gyuribácsis férfitekintélybe), ti. az alábbi szövegben sem a logika dominál, itt sincs következtetés, levezetés, rávezetés… ez a szöveg is tipikusan tekintélyelvű jobbágy-hivatkozás: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Mindezzel szemben a logika nem „ölelget”, hanem fogalmaz, ráadásul kategorikusan: „ez az igazság”, vagy: „ez a föltevés”, továbbá: „ezek az érvek”, míg a „bátor” filozófusasszony (a hős besúgó) így kotkodácsol: ez az én igazságom, ezt ölelgetem, miként nagyokat kamatyolok kanságos szerelmemmel, a Hímfilozófiával.
Nem én mondom, maga Heller vallja meg (a Bicikliző majomban).
Tény: Almásiék ezen a fórumon agyilag lepadlóztak, így hát most Hankiss Ágneshez fordulok. Személyesen hozzá. Nota bene nem Csintalan Sándorhoz, ő ugyanis nem érdekel, Csintalan bukfencezzék a Hősök tere és a HírTV székháza közötti egyenes útvonalon oda-vissza, ahányszor csak akar, nem érdekel a manus, inkább elfogadom tőle: „Heller filozófuszseni”. Hanem viszont: Hankiss Ágnes. Ő sokkal inkább érdekel, vagy pediglen: Hankiss Elemér, vagy bármely Hankiss e hazában, csak írjon ide valaki az „okos” Hellertől egyetlen okos megállapítást! Könyörgöm, csak egyet! Mert, ha nincs ilyen filozófiai tétel, akkor az egyszersmind (paradoxmód) Hankissék, Csoóriék, Makoveczék szegénységi bizonyítványa is, hiszen logikus a kérdés: miért fölháborító egy intellektuális nulla erkölcsi-politikai vélekedése, ítélkezése, magyarán: mennyiben minősíti Heller (bármely ítélete) az országot?!
Egyébiránt Faragó Vilmos is fórumozhat, nem szégyen az! Tudniillik, amíg nincs konkrét bizonyíték Heller okosságára, „okos nő”-ségére, addig sajnos magam vagyok kénytelen idézni (Ungvári professzor imperatívuszának megfelelően) olyan Heller-mondatokat, amilyenek vannak. Amilyeneket magam találok, s amilyeneket (Almási professzor esendő szavaival szólva) Heller „olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”. Például ezt fogalmazza (a „szégyen”-ről szóló) kilátóból: „Az ember véletlenül hajíttatik bele a világba. Születésekor magával hozza azt a csomagot, amit »genetikus apriorinak« nevezhetünk, azaz mindazokat a sajátságokat és képességeket, amelyek megelőzik a tapasztalatot”.
És hogy ez a kilátói villanás mennyiben látszik kerekebbnek, igazabbnak bárminél is?
Mottó: „a szégyen… amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási Miklós).
Szagoljuk az oroszlánt előrehaladtan!
Heller Ágnes filozófiai villantása szerint „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni. Ebből a különbségből valami más is következik. A szégyenen kívül minden affektus bármilyen nem-emberi lényre, történésre, jelenségre is válaszolhat. Félhetünk a villámtól, a sötétségtől. Undorodhatunk a rothadás szagától. Kitörő örömmel válaszolhatunk a nap felbukkanásáras. Dühre gerjeszthet egy támadó vadállat. Nem így a szégyen esetében. Nem szégyelljük magunkat sem az oroszlántól, sem a villámtól, sem a rothadás szagától, sem a sötétségtől. Csak az embertől, az emberektől, azok előtt, azokkal szemben szégyellhetjük magunkat”.
Szóval, azt akarom csak mondani, hogy azt a filozófust, aki nem szégyelli magát a rothadás szagától, für alle Fälle ne nagyon szaglásszuk! Legalábbis nazálisan ne. Épp elég, ha a szövegeitől undorodunk. Tudniillik Heller így folytatja: „Csak az embertől, az emberektől, azok előtt, azokkal szemben szégyellhetjük magunkat. A szégyen minden más affektust kanalizálhat”.
És hogy mindennek filozófiailag mi az értelme? Megmondom. Helleri „értelme” van, mely szó szerint így hangzik: „Szégyellhetjük magunkat félelmünk, dühünk, undorunk, még örömünk és szomorúságunk miatt is – más emberek előtt”.
Vagyis: ha „más emberek előtt” támad meg a filozófiaszagú oroszlán, s ha mi ettől dühbe gurulunk, hát csak szégyellhetjük magunkat érte! S hogy itt mennyire nem elírásról van szó, hogy Heller mennyire nem érti a „szégyen” fogalmát, világossá teszik további „originális, unikális” állításai: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.
És ezt, kérem, egyedül Heller „villantott bele a filozófiai tudatba”.
Hát, igaz, ami igaz, ekkora villanást csak a nyolcvanas évek második felében látott Budapest, vagyis amikor az Újpesti rakparton, a KISZ KB székháza előtt letoltam a gatyámat, mire pedig a neonlámpák vakító keresztsugarában megvillant a kis guszta valagam. Tudom, kérkedésnek tűnik, mégis elmesélem, merthogy történelmi tény: akkortájt én bizony nagyot nőttem, egészen föl, a seggem magasságáig emelkedtem a haverok szemében. Tudni kell, engem a KISZ-ből pontosan háromszor zártak ki, s amikor negyedszer is visszahívtak, azt mondtam rá mélyen csodálkozva: Hát hogyhogy?! Nemrég lettem kizárva! Mire így válaszoltak: „az akkor volt, sőt az ma már érdemnek számít”. Nos, kérném tisztelettel, én pediglen erre válaszul toltam le a gatyámat az Újpesti rakparton, kis kollektívám lelkes környezetében, mialatt Rostand szép költeményét szavaltam: „Mert magamnak örömmel kinyalom, ha kell, / De hogy akárki nyaldosson, azt nem tűröm el”. Ráadásul a megújuló KISZ (később a DEMISZ) még Gyurcsánnyal együtt sem ért föl a végbelem szintjéig. Mondom, ez történelmi tény, része a munkásmozgalom hiteles történetének.
És Heller Ágnes? Ő meddig ér föl? Ez a topik nagy kérdése.
Almási professzor szerint Heller originális, unikális gondolkodó, merthogy belevillantotta az urbánus házipulykák szégyent a „filozófiai tudatba”. Mire én azt mondom, ha igaz volna, hogy a „filozófiai tudat” a hivatásos filozófusokká, akadémikusokká kanonizált selejtes (Hermann-nal szólva: „idióta”) kékharisnyák süketeléseivel, zagyválásaival azonos, ha ez igaz volna, akkor sem Heller villantott először. Még a magyar ajkú akadémikusok közül sem, sőt még a nők közül sem (gondoljunk például Ancsel Évára). Nem szólva arról, hogy az igazi filozófia éppen nem az akadémikus szobafilozófiával azonos, hanem a tradicionális bölcselkedés és a művészet közötti mezsgyén mozog. Vagyis József Attila annyiban filozófus, amennyiben művész, illetve Ancsel Éva annyiban művész, amennyiben filozófus. A műalkotásban éppúgy jelenik meg a filozófia, mint az igazi filozófiában a művészet.
Néhány példa, mindenekelőtt József Attilától:
Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.
Vagyis részint a szégyentelenség a szégyen pandanja, részint a szégyentelenség azonos a szégyennel.
Nekem sikerült (s ez is szégyenem, hisz nem egyéb az ember-árulásnál) hogy csupán száraz kenyeret egyem az isten testén való osztozásnál.
József Attilánál szégyen az „ember-árulás”, míg Hellernél nem szégyen. Heller csak azt szégyelli (egy kicsit, s azt is csak a lebukása után!), hogy „ellenforradalomnak” nevezte a „forradalmat”. Tehát azt például, hogy Lukácsot, Mészáros Istvánt beköpte, mint a rothadásszagú döglégy, máig nem szégyelli. Míg viszont (az Almási professzor szerint nem létező) Ancsel Éva egyértelműen (az Almási professzor szerint nem létező) József Attila mellé csatlakozik: „Nem tudom, hogy a huszadik században természetes-e még a természetes halál. Vagy lévén kiváltság – nem szégyen-e inkább?”
Ugyanakkor javaslom, a Babits isteni lángját fújdosó „szégyen-szeleket” ne említsük ezúttal, merthogy az efféle szelekről könnyen a helleri (bél)rothadásszag juthat eszünkbe, vagyis a flatuláns szégyen-szelekről szerintem éppen elég annyi, amennyit József Attila szóvá tett róluk a Babits-pamfletban. Vegyük inkább Szilágyi Domokos filozófiáját, mát ti., hogy ilyen az igazi „villanás”:
Szégyen a szó, ha nem vigasz,
szégyen a vers, ha nem igaz;
igaz vagyok s szégyentelen,
akárcsak a történelem.
A költő a szégyent az igazságossággal, de főként az igazsággal méri. Szilágyi Domokos a történelemmel, József Attila az „isten testével”. S hogy Heller mennyire barbár bölcseletileg, akkor válik egészen világossá, ha Nagy László költeményét is „idevillantjuk”:
[…] adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Vagyis a szégyen igazodási pontja az Isten. Az ateisták szerint: az individuum. Az epikureusok így mondják: az emberi öntudat. Az önbecsülés, az önmagunkra való rátekintés. És nem a „mások Tekintete”, miként a primitív Heller állítja. Ráadásul mindez valami egészen velőtrázó közhely, de még mielőtt rátérek, vegyük újra az „originális” helleri villantást: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.
Kontrolláljuk! Tessék, nézzen rám „rosszallón” tekintetével (bármily vonatkozásban!) Heller Ágnes (vagy bárki)! Ha megsemmisülök tőle, mármint az illető „Tekintetétől”, akkor Heller filozófus. Ha viszont nem semmisülök meg, akkor – értelemszerűen – nem filozófus. Hanem Zagyva néni. Persze van, amitől még én is én megsemmisülök, s amely nem más, mint éppen a rothadásszagú-újlipótvárosi fogalmazási mód, ugyanis: a „tekintet” nem „néz”, hanem viszont: vetül, ti. a tekintet maga a nézés. Vagyis bárhonnan nézed (a nézéseddel), akár a szöveg tartalmát, akár a stílusát tekinted (a tekinteteddel), mindegyre csak az derül ki: ezek mindenoldalúan semmirevaló emberek.
Tessék elhinni, nem az tesz valakit igazi filozófussá, hogy nagy T-vel írja a tekintet szót egy bődülten barom mondatban! Ady verseit sem a főnevek nagy kezdőbetűi teszik költészetté. Ha ugyanis a filozófus egy (szerinte hamis) banalitást akar „originálisan” megcáfolni (már, ha azt akarja egyáltalán), akkor leírja: ez, kérem, itt az adott közhely, mellyel szemben én a következőt állítom… Majd leírja, mit állít, s aztán megpróbálja bizonyítni, hogy: igaz, amit állít.
Én viszont nem cáfolom a közhelyigazságot: a valódi szégyenhez a másik ember tekintetének, de még a Közösség Nagy Tekintetének sincs köze. Heller von Küche aus keveri az emberi szégyent a konyhai röstelkedéssel. Azért mondom, hogy egyszerű közhelyről van szó, mert az alábbi példában leírt szégyenérzetet szerintem mindenki átélte már (nem is egyszer); tessék, nyílt fórumon vagyunk (szándékosan nem sajátszerkesztésű blogot írok), így bárki megcáfolhat, s ha ez megtörténik, szívesen „megsemmisülök”! Főként kutyaszégyenemben.
Évekkel ezelőtt történt: futottam fönn a hegyen, persze a kutya is jött velem, noha előtte világosan megmondtam, inkább ne jöjjön, nem lesz az neki jó, ám a kutya se hallgat rám, mindegy, már jócskán az erdő mélyén jártunk, amikor robbantani kezdtek a közeli kőbányában. Na most, én pontosan tudom, hogy a kutyák ilyenkor világgá szaladnak, az is egyértelmű volt számomra, hogy az én kutyám különösen hűséges eb, mert atavisztikusan félt ugyan, de nem elfutott, hanem mintegy „bennem” igyekezett megbújni, menedéket találni. Ami viszont azt jelentette praktikusan, hogy közvetlen a lábam mellett, sőt a lábaim közé kavarodva csámpázott. A csajok igazolhatnak ebben: egy ötven-ötvenöt kilós testtel a lábad között sok mindent tehetsz, lehet vele feküdni, ülni, sőt állni is (a konyhakredencnek támaszkodva), szinte bármit csinálhatsz, csak éppen szaladni nem vagy képes ilyenformán, úgyszólván egyetlen lépést sem. Vagyis, amikor a kutya harmadszor „gáncsolt el”, amikor harmadszor estem hasra, mikor már az orrom is erősen vérzett, na, akkor elvesztettem minden türelmemet, s ráordítottam a kutyusra: takarodj! Ettől persze még jobban megijedt, nem tudta szegény, hogy ezután hová is bújhatna hirtelen, én pedig azóta is szégyellem magam rohadtul. Gyakorta a rémálmaiban is visszatér a jelenet. Pedig senki „Tekintette” nem látta, hallotta, ahogyan viselkedtem. Csak egy vaddisznócsorda röfögött a közelben, illetve a kutya volt jelen (mint emberközeli háziállat), őt viszont egyáltalán nem érdekelte a dolog morális része, vagyis amint abbahagyták a robbantást, szépen megnyugodott, futottunk tovább rendesen, mintha mi sem történt volna.
Heller szerint „Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.
Tévedés. Nem ekkor semmisülsz meg, hanem akkor, ha magadra tekintesz rosszallón, ti. ezen még a gyónás, sőt a katarzis sem segít.
Nagyon úgy tűnik, Heller Ágnes semmit nem ért abból, ami valóban emberi. Továbbá a szövege nemhogy nem eredeti filozófia, de még csak megközelítően sem bölcselet. Heller tárgyalt „filozófiai esszéjében” szélsőségesen, sőt szánalmasan parvenü mondatokat olvashatunk, például: „Azt a világot, amelybe az új emberi lény belecsöppen társadalmi apriorinak fogon nevezni, mivel megelőzi a tapasztalatot”.
Unikális? Lehet. Mindenesetre kevés az a bölcselő, aki egyáltalán nem olvassa pl. József Attilát (illetve azokat a filozófusokat, akikre a költő hivatkozik pl. az [Esztétikai töredékekben]), ti. aki olvas, nem állítja fennen harsogva, hogy hát akkor ő most nagyon originálisan „társadalmi apriorinak fogja nevezni” azt, amit a valódi filozófusok normálisan, értelmesen írnak le. A gondolat nem abban áll, hogy a „filozófus” valamit (maga sem tudja, mit) „társadalmi apriorinak fog nevezni”.
Most pedig (a „filozófiai esszé” után) nézzük Heller legitim (interjú-) fecsegését a Bicikliző majomban: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Vessük ezt össze a „filozófiai villantással”: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.
Ha pedig megbecsüléssel néz rád a „Másik”: megdicsőülsz. Vagyis nem azért szégyelled magad, mert hülyeséget, gazemberséget írtál (ti. ha nem buksz le, nincs baj!!!), hanem az a megsemmisülés, ha „Mások” lehülyéznek, lepocskondiáznak. Nos, pontosan ezért vagy gyönge ember. Pszichésen is, intellektuálisan is. Nem az igazsággal (Istennel, önmagaddal) szembesíted magad, hanem azzal a Tekintettel, amely elől bármikor el lehet bújni. Már amennyiben úgy kényelmesebb. Illetve fordítva is érvényes: a talmi megbecsülés hamis fényében lehet nagyokat dicsőülni. Tehát Heller a szövegeivel csupán a privát silányságát jellemzi, mind a Bicikliző majomban, mind a szégyenről írt „originális” esszéjében. Nem filozófiai tanúságot tesz az emberről, hanem öntudatlan tanúbizonyságot ennen jelleméről.
Mint fentebb jeleztem: soha nem semmisültem meg mások rosszalló, megvető tekintetétől, s már csak azért sem, mert az én szememben annak az embernek van tekintélye, akiben nincs megvetés. Semmilyen. Míg Heller mottója: „ők gyűlölnek bennünket, mi megvetjük őket”. Vagyis Heller még a másik lélek-roncs (Kornis) nívóját sem üti meg ilyen értelemben: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti bennünket”. Persze ez a viszonyulás sem vonzó különösképpen, ám itt legalább egyenrangú gyűlöletek bokszolnak egymással, miközben alapkérdés: lehet-e autentikus ítélete, gondolata a szégyenről annak a „filozófusnak”, akinek szinte minden mondatából előkoszlik a primitív rettegés: „jaj, csak nehogy megvetéssel tekintsenek rám!”? Sajátos paradoxon: Heller a megvetéstől való félelem okán igyekszik megvetni a másikat. Teheti ezt persze zsigerből is, voltaképpen mindegy, a végeredmény a döntő.
Ancsel Éva nem attól fél, hogy személyesen őt vetik meg, hanem filozófusként az ember nevében retteg a megvetéstől magától: „Aki halált megvető bátorságot tanúsít, azt tisztelnem kellene, de én rettegek tőle. Hiszen még mennyivel jobban megvetheti az életet – nem is beszélve az élethez két kézzel, görcsösen ragaszkodó halandókról. Én pedig halandó vagyok, nem vetem meg a halált – a félelmükben reszkető embereket tisztelem, azokat, akik mégis, így is bátrak”.
Míg Heller „originális” „villantásának” attribútuma, kezdete és vége, alfája és ómegája, hogy: a szégyen fogalmát még a banalitás szintjén sem érti. Ezért hadovál az elemzett esszében affektusokról, anyagokról, formákról, genetikus apriorikról, miegyebekről… idézem: „Az újszülött és a világ viszonya koránt sem hasonlítható az anyag-forma viszonyához, mivel a genetikus apriori nem nyersanyag, és a világ nem forma”.
Mottó: Heller Ágnes „írt 40 könyvet…” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Míg Almási Miklós írt 44440 recenziót, például az alábbi szöveg a Kritikában jelent meg: „… jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába. Persze tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic.], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba”.
Belevillantotta. A filozófiai tudatba. Azt ugyebár korábbról már tudjuk, miként villantotta bele Heller a filozófiai tudatba a „találkozáspontot” (mint olyat), nagyjából így villantotta bele (bűvös vallomása szerint): „Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus-epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.
Hogy ebben az „élvezet”-„találkozáspontban”, illetve a „pont” belevillantásában mi az originális, mi az egyedi? Semmi. Annyi sok marhaság van a világon, hogy azt még Pataki fejszámolóművész sem tudná összeszorozni. Hát még elosztani! És hogy mi köze a dolognak a „szégyen hatalmához”? Megmondom: mint minden Heller-szövegnek minden Heller-szöveghez. Mindahány (Hermann-nal szólva) hülyeség, idiotizmus, kivétel nélkül mindegyik. Vagyis a helleri életmű ezáltal koherens. Az átfogó idiotizmus teszi azzá. Vagy ahogyan maga Heller fogalmaz „szakmai” önéletrajzában (Filozófiám története), a helleri életmű egy rakás fecsegés.
Míg Almási professzor szerint Heller Ágnes eredetisége (originális locsogása) abban áll, hogy a filozófus „a szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”.
Mit mondjak erre? Bizony, több is megmaradhatott volna a professzor úr fejében az originális dolgozatból, s úgy talán nem írt volna róla elomló méltatást a Kritikában. Bár, ki tudja… Almási olyasmiről értekezik, amiről konkrét fogalma nincs, csak valami sápadt sejtelemféleség pislákol „aktuálisan és általánosan” rajongó lelkében. Vagyis ahogyan Zorán énekelte még a gebines-cucilista hiánygazdaság boldog évei során: „Langyos a sör, / De nekünk így is jó, / Hamis a harmonika, / Ha nekünk így is jó, / Vizes a bor, / Ha nekünk így is jó”. Hülye a filozófus. De nekünk így is jó! Legföljebb originális bölcselővé kiáltjuk ki, ugyanis a világ nem változik, amíg ember él a földön, a kanonizált filozófus (ha már egyszer hivatásossá lett szentelve) nem tud olyan égbekiáltó sületlenséget állítani, amelyről ne hinnék el (nota bene a hívei, az ellenségei egyaránt!), hogy a „filozófus” szövege nem szimpla marhaság. Hanem eredeti, egyedi Nagygondolat.
A világ nem változik, csak a mutatis mutandisok jönnek-mennek, kerülgetik, cserélgetik, köszöntik egymást a különféle rencerváltozások, s így éppen a Heller Ágnesek maradnak. Azok az Almási Miklósok, akik, ha nem csupán ömlengnének egymásról-önnömagukról, hanem mondjuk, olvasnának is valamicskét, néha-néha, akkor tudnák (illetve tudni akkor se tudnák, de legalább esélyük volna annak tudására), hogy miben áll az „originális, unikális” „filozófuszseninek” például a hivatkozott szégyendefiníciója. A professzorok ezt nem tudják. Én viszont tudom. Már, ha szabad e szörnyű bűnt elkövetnem a peckes „szürkeállomány” ellenében. Ismerem a definíciót, sőt idézem is Heller Ágnes eredeti „dolgozatából”, így hangzik: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.
Kezdjük azzal, hogy itt is, mint általában Heller-szövegekben, az idézőjel több mindent jelenthet. Elsősorban azt jelenti, hogy a szerző nem tudja, mi az, amiről beszél, továbbá nyilván azt sem tudja, hogy miként mondja el azt, amiről nem tudja, hogy micsoda. Nem tudja, ámde nagyon akarja mondani! Itt a példa rá. Milyen a „szocializált háziállat”? Heller nyilvánvalóan nem tudja, s mert igen-igen szeretné közölni, amit nem tud, úgy írja le a szóösszetételt, hogy leleményesen idézőjelbe teszi a „szocializált” szót.
Parasztvakítás. Önvakítás és Almási-vakítás. Mert suttyó az is, aki vakít, s az is, akit vakítanak.
Milyen a szocializált háziállat? Semmilyen. Erre tehát valóban érvényes a Kertész Ákos-i bonmot: ilyen állat „helyesen nincs”. Illetve van, részint a Magyar Ifjúság szerkesztősége (dr. Veress Pál), részint dr. Hofi Géza irányította rá a figyelmünket, ti. annakidején megkérdezte valaki a KISZ központi lapjának orvosi rovatát, szó szerint idézem: „lehet-e nemi életet élni a kecskével?”. Mármost a válasz kategorikus volt: „nem lehet!”. Persze mindezt még mélyen a mocskospiszkosban mondták az illetékesek, vagyishogy a szép liberalizmusban, a jó liberalizmusban már nyilván lehet. Nemi életet élni a kecskével. Tudniillik, ha már elérkezett a „történelem vége”, mért éppen a kecskével ne lehetne?
Heller vélhetően az állat domesztikálására gondol (originálisan), csakhogy a domesztikált állat maga a háziállat. Vannak persze olyan háziállatok is, melyekhez az emberek „beszélnek” (itt az idézőjel indokolt, rögtön kiderül, miért), nevet adnak nekik, ilyen a kutya, a macska, a ló, a tehén (ökör)… míg viszont például a disznónak nem adunk nevet, nem beszélgetünk vele, sőt nem is szólunk hozzá. Pedig hát a disznó az egyik legokosabb háziállat, méghozzá olyannyira okos, hogy esetenként a disznó beszél az emberhez, pl. Moldovánál: „Józsi, a kurva anyád”.
Miért nem beszél az ember a disznóhoz? Azért, mert az ember sem buta. Általában. Illetve buta az ember, de azért annyira nem, mint a Heller Ágnes (plusz az Almási professzor), annyit ugyanis mindenképpen tud az ember (aktuálisan és általánosan), hogy fölösleges néven szólítania azt a domesztikált állatot, amelyet nem munkavégzésre (igavonásra, nyájterelésre), hanem mondjuk leölésre, majd földolgozásra nevel, hizlal, s jórészt konkrét, aktuális táplálkozási, illetve elvont, rituális étkezési céllal. Persze az efféle háziállatot, haszonállatot is terelgeti az ember erre-arra, ámde nem specifikusan irányítja, s főként nem megkülönböztetéssel, ezért az ilyen háziállatot éppen elég olykor-olykor elhessenteni, vagy némán oldalba kúrni a moslékkeverőfával.
Az ember nem „szocializálja”, de még csak nem is humanizálja a háziállatot, noha Heller vélhetően valami ilyesmire gondol – a domesztikáláson túl – „szocializáció” címszó alatt, ti. a filozófuszseni kutyát akkor látott (életében egyszer), amikor a másik darwinista vénasszony ripakodott a maga pincsijére (a’ la Hajós András) a Pozsonyi út és Balzac utca sarkán. Persze a macskát ő is „megfeji”, miként a „kanti imperatívuszt” is „megfeji” (legalábbis Almási professzor recenzív közlése szerint). Míg viszont szerintem még egy Nemzetközi Nagyökör-díjas filozófusnak sem ártana tudni: az ember nem szocializál, nem humanizál, amikor nevet ad az igavonó baromnak, a lónak, a terelőkutyának, hanem praktikusan cselekszik. Már amennyiben két tehene van, ti. gyakran megesik, hogy a kettő közül prompt csak a Riskát kell nógatni, merthogy csak az nem húz rendesen: „Riska, teee!”. Mire a „megszólított” tehén pontosan tudja, gyorsítania kell a léptein, ugyanis a „riska” szó (hangeffektus) után jöhet az ominózus ütleg az ösztökével. Ennyi. És a kutyának is ezért van neve. Több kutya tereli a nyájat, s nagyon nem mindegy, hogy a Csikasz kerít-e balról, vagy pediglen a Bogáncs.
Ezzel szemben az originális, Széchenyi-, Goethe- és Aranypária-díjas filozófuszseni azt hiszi, sőt nemcsak hiszi, meggyőződéssel állítja: „a »szocializált« háziállat”, a ló, a tehén, a macska, ritkábban (főként nemi orientáltság esetén) a kecske, továbbá a papagáj, a szelídített őz, a fehér egér stb. szégyelli magát. Míg a liba ugyebár nem szégyelli magát. Mégpedig két okból. Először is azért, mert a liba, noha maga is szocializált háziállat (ilyen értelemben szégyenkező), gyakorta ír originális dolgozatot a szégyenről, miáltal „katartikus fordulatot hoz be a filozófiába”, s minek révén méltán nyeri el a Vasmarokkal Kivert Aranyfityma Díjat, magyarán: kitüntetik, címeresítik őt az elvbarátai, mint politikailag „szocializált” liberális háziállatot. Ezért nem szégyelli magát – öreg libaként sem! –, sőt sokkal inkább büszke szentpéteri teljesítményeire.
Libák és marhák. Büszkék egymásra. Keresztbe-kasul. Büszkeségre vannak szocializálva, domesztikálva. Nem a szégyenre. A szégyent nem ismerik, így aztán a szégyenről írnak, bölcselkednek (mi másról?!), a szégyen katarzisát villantják bele a filozófiába.
Csak a ló szégyelli magát. Az viszont nagyon! A kutya is. Mi bizonyítja ezt? Mire, kire hivatkozik az originális zseni az ő originális dolgozatában? Önnönmagára hivatkozik, hát hiszen éppen ettől originális, ettől zseni. Négy bekezdéssel alább írja originális könyvében: „Már említettem [kiemelés tőlem], hogy az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.
Most akkor hivatkozzam megint Hermann doktorra? „Idiotizmus”? Az. Mert Heller (eredeti állításának, illetve későbbi önmagára való hivatkozásának összevetése) szerint: „a »szocializált« háziállat” nem más, mint „az ember környezetében élő” háziállat. És hogy milyen az a háziállat, amely nem az ember környezetében él? Ne tőlem tessenek kérdezni, majd Almási professzor megmondja! Vagy az Ungvári professzor. Vagy a Bánó professzor… Egy biztos: Hellernél a gondolatjel („– kutya –”) azt jelenti, hogy „mindenekelőtt” („a kutya”).
Vagyis Hellernél valójában a liba is szégyelli magát (nem tudni, miért, gondolom, a származása miatt), a kacsa is röstelli magát, mert jár a segge, mint a filozófus szája, sőt a hülye tyúk is szégyelli magát (persze nem nagyon, csak kicsit, s főleg akkor, ha kicsit hazudott), Hellernél az összes háziállat szégyelli magát. Filozófiailag. Már amennyiben azok „az ember környezetében élő háziállatok”. Ha tehát nem az ember, hanem az állat környezetében élnének ezek a háziállatok, akkor nyilvánvalóan nem szégyellnék magukat.
A filozófus szerint „mindenekelőtt” a kutya szégyelli magát. Nem a kutyaütő, az ugyanis egyáltalán nem szégyelli magát, Almási professzor sem, Heller professzor sem, dacára annak, hogy mindenki, aki legalább elemi szinten ismeri az állatok természetrajzát, pontosan tudja: nincs olyan állat, amelyik szégyellné magát. Sem az ember környezetében, sem az embertől távol. Legalábbis a komonista filozófiában ez evidencia: ha példának okáért a disznó szégyellné magát, soványdisznó vágtában sietne a Dagályba (a revizionista filozófusdisznó a Lukácsba természetesen, az ortodox marxista a Rudasba, illetve a Podmaniczkyba, a monarchista a Csasziba, míg a Széchenyi-díjas a városligetibe), hogy ott aztán jól beszappanyozza magát, letusoljon, megtörölközzék, ahogyan illik, sőt előtte a thermal-medencében kiáztathatja randa csülkeit, ne nézzen má’ ki úgy, mint a disznó, ha pediglen koca az illető háziállat, beülhet még egy órácskára a manikűröshöz is, megrendel nála némi körömvágást, körömreszelést, persze csakis a mellső lábain, mert a hátsó kettő a Fejenagy-díjas filo-pedikűrös reszortja.
Csavargó Pusi, Menj az uszodába, Bőröd ronda, ni, Csavargó Pusi.
Szaladj mosdani, Bujjál be a kádba, Csavargó Pusi, Menj az uszodába.
Tessék nekem elhinni, mert vagyok akkora tanyasi paraszt, hogy tudjam: a kutya még annyira sem szégyelli magát, mint a mocskos disznó. Illetve nagyjából annyira nem. És hogy mégis úgy tűnik (valamely újlipótvárosi úrasszony számára), mintha a kutya erősen szégyellné magát? Na, kérem szépen, pontosan ilyen az, amikor a filozófus-zseni von Kochlöffel aus keveri a látszatot a valósággal. Ugyanis, amikor a kutya behúzza fülét-farkát, lesunyja a fejét, nem szégyelli magát, okos-városi filozófuskáim, hanem egyszerűen csak fél. Teccik tudni?! Ösztönösen fél. Tehát némelyüket meg sem kell ütni ahhoz, hogy tartson a „gazdi” „szidalmától”, ez ugyanis sok évezredes ösztönélmény a kutyánál: a hangos szó után következik az ütés vagy a rúgás. Jómagam például több éven át figyeltem egy berni pásztor „ösztönleépülésének” sajátosságait. Véletlenül jöttem rá: ha káromkodok, illetve káromkodom (mert lukácsige), s ami velem gyakorta megesik, szóval, ha káromkodom, a kutya megijed, elmenekül a közelemből. Na, egyszer aztán magam is villantani akartam a fölfedezéssel illusztris vendégeinknek, gondoltam, bemutatom nekik a nagy tudományomat, meg is próbálkoztam vele, ámde fölsültem rendesen, mert káromkodhattam én órákon át, teli tüdőből szidhattam az ökumenikus teremtő szubsztanciálisan lompos lombardóját és minden egyebet, ami hirtelen kifért a torkomon, a kutya csak „vigyorgott” rá, ironikusan csóválta a farkát (egyébiránt ezt a gesztust is tőlem leste el!). Később szintén az udvaron melóztam, és persze sikerült ügyesen rákalapálnom az egyik kedvenc hüvelykujjamra, majd mire csak ennyit mondottam magamnak kedvesen: „bassssz…”, , nos, a kutya már iszkolt is az udvar másik végébe. Rendben van, gondoltam, akkor próbálkozzunk ezzel a variánssal, s úgy tettem, mintha megint ráütöttem volna az ujjamra, majd ahogyan kell, nyomattam hozzá a verbális reakciót: „bassssz…”. Hát kéremszépen, a kutya a füle botját se mozdította. Míg viszont – később –, amikor megint indulatba jöttem (valami miatt), s noha nem káromkodtam (az etológiai kísérlet okán szóbelileg megtürtőztettem magam), a kutya már iszkolt is a közelemből. Nem tudom, valahogyan megérezte a kifejezéstelen indulatot. És aminek a szégyenhez a világon semmi köze. Tessék elhinni! A tehenkék röstelkedéséhez pedig még kevésbé. A barom ugyanis nem szégyenében, hanem szomorúságában bőg: múúúú, vagyis: nem a tehenek, hanem a besúgó marhák járnak be a Lukács-istállóba bőgni, s ők is csak kvázi szégyenükben. A ló pedig búsul. Mert lógatja a fejét.
Mármost a fent fölsorolt, elemzett „aktuális és általános” fasságot – Almási professzor szerint – Heller Ágnes „hozta be a filozófiába”. A liberálisan modernista filozófiába. Persze nem csupán ennyit villantott ő nékünk a katartikus szégyenről, hanem egyebet is, s hogy miket még? Erről később írok.
Kálmán Olga már mezzoifjúi életében legendává vált. Illetve „legendává”, hogy pontosan fejezzem ki magam. Mert hát ilyen kemény a csajszi meg olyan kemény, meg hogy fúú, meg hogy mennyire kemény meg minden a világon, s ami természetesen úgy, ahogy van, gyönge dolog, nem részletezem, miért, illetve egy kicsit azért részletezném.
Kezdem azzal, hogy Kálmán Olga fejlődőképesnek tűnik, manapság – valami miatt, gondolom, ez egy érési folyamat nála – már kevésbé harsány, magamutogató, kevésbé „fölháborodott”, művileg indignált, vagyis kezd hasonlítani (halványan persze) azokhoz az újságírókhoz, akik nemcsak jó adottságokkal bírnak, de értik is a szakmát, s akik viszont – értelemszerűen – nem vezethetnek komoly műsort, nem készíthetnek igazi interjúkat az ATV-ben (Bolgár, Vicsek).
Kálmán Olga ovulációs, vagy fogalmazzunk decensebben: pubertás „életszakaszban” lehet, most dönti el (most döntődik el benne), hogy megmarad-e helótának: Bánó Andrásnak (s akkor nagy karriert futhat be Magyarországon), vagy pedig értelmes, komoly újságíróvá válik, s akkor kivívhatja az én teljes rokonszenvemet. Hát igen, nagy dilemma ez, magam sem tudom, hogyan választanék. Na most, Kálmán Olgának, úgy tűnik, van még választási lehetősége, illetve lehet, hogy már nincs. Ez mindjárt elválik. De előtte még annyit: Bánó ugyebár elég öreg ahhoz, hogy immár soha ne érje föl ésszel: a műsorvezetőnek az a dolga, hogy vezesse a műsort. És – paradoxmód! – pontosan ettől varázsolódik bele a játékba az a bizonyos sármos plusz (meg persze a lóportól, ami még kell hozzá). Míg Bánónál se lópor, se szeriőz attitűd, nyilván ezért toporzékol, hisztériázik, tesz föl (gyakorlatilag csak) „költői kérdéseket”, ráadásul falzett indignációval: „egyszerűen nem értem, hogy miért kell a kormánynak…” stb. És amire én most mondanék egy biankóválaszt: azért, mert a „kormány”, illetve Bánó politikai ellenségei nem azonosak Bánó Andrással. Ilyen egyszerű. De egyébként is: legyen a műsorvezető akármekkora „sztár”, sőt legyen bármennyire igaza, akkor sem szabadna tolakodnia. Hanem viszont az interjúalany (a „meghívott vendég”) jelenlétét, nota bene fontosságát kell hangsúlyozni, őt kell (már amennyiben kell) „fölháborodottá” tenni, vele kell „kimondatni” azt, ami a műsorvezető bögyét (vs. bögyörőjét) nyomja (vs. szorítja). Ha pedig „kimondta” az interjúalany a Nagy Kimondandót, kigúnyolta az „ellenséget” (mint pl. tegnap Lengyel és Ungvári), akkor azon ugyebár mindenki szívből kacaghat. Csak a műsorvezető nem!!! Szemben Bánó fölfogásával, azzal a Bánóéval, aki folyvást stréberül, lihegve vigyorog, sőt előre vigyorog (a ferde szájával) a föltételezett, remélt szarkasztikusan „megsemmisítő” válaszon. Miközben Bánó toporzékoló, provokáló, provokálni igyekvő „kérdése” után például Lengyel László halk beszéde, decens modora, lágy iróniája úgy hat, mintha egy gyógypedagógus beszélne az asztalnál egy összevissza hadonászó, kiabáló funkcionális idióta mellett. Mindegy, Bánót nem variálom tovább, sapienti sat, Bánó totális antitalentum. És öreg, mint a hónom alja (sőt még annál is öregebb három évvel), belőle már nem lesz cserebogár. Hanem viszont, a biztonság kedvéért, vagyishogy egészen érthető legyek, és mert pozitívnak kell lennünk ugyebár, mondok pozitív példát is: Vicsek Ferenc. Ő az ún. betelefonálós műsorokban szerepel. Gondolom, nem véletlenül csak ott, ti. Vicsek értelmes, visszafogott, kissé fanyar (s ami nekem külön tetszik: jobbára a „sajátjaival” szemben ironikus-vitázó), illetve ami a legfontosabb: Vicsek tárgyszerű. Nem tárgyilagos (mert az mást jelent), hanem tárgyszerű, s ebből fakadóan objektív. Igaz, nem is szeretik túlzottan a „betelefonálók”, tessék csak megtekinteni a tévében, pl. amíg a Gréczi nevű műsorvezetőt gyakorta szólítják „Zsoltnak”, „Zsoltinak”, „kedves Zsoltnak”, addig a Vicsek maximum „Vicsek úr”, esetleg: „szerkesztő úr”. Még csak nem is „tisztelt” a megszólításban. Vagyis olyat, hogy „Feri”, vagy „kedves Ferenc”, az életben nem mondott még senki az ATV nézői közül. Hogy ez baj? Nem vitatom: baj. Rövidtávon. Értsd: kell a nézettség, s amelyet nyilván a szimpike-nyálaska arcok-szövegek duzzasztanak elő a nagyközönségből. Viszont. Aki mégis hosszabb (nem sokkal, de valamivel hosszabb) távra tervez, továbbá aki az én kitüntető szimpátiámra bazíroz (talán ez a legfontosabb szempont), nos, az a Vicsek Ferencekre építi szellemi beruházásait.
Végül álljon itt még egy név: az Avar Jánosé. Úgy tűnik, ő is egyre kevésbé érti: hatékonyabb volna a szövege, ha az érvei sújtatnának, nem pedig a fölháborodottság akusztikai potméterét tekerné műsorról műsorra egyre följebb és följebb.
Mindegy, Kálmán Olgánál tartottunk, aki ugyebár egy Bánó András, szoknyában (nadrágkosztümben) feszítve, vagyis amolyan szokványnőciként: gügyögve indignált, indignáltan bügyörög, miközben hajde keménykedik, harsánykodik, egyszóval mórikálja magát: „mi van itt?!?!”, „mit akarnak maguk?!?!” stb. Igen ám, csakhogy a „tántoríthatatlanul rákérdező”, „bárkinek bátran beszóló” Kálmán Olga tegnap elkövette (s alapvetően önmaga ellen) az eredendő bűnt. Gyanítom, ebből nem fog kikecmeregni. Soha. Természetesen tegnap is „keménykedett”, orrba-szájba „vitatkozott” az MTV kommunikációs igazgatójával (egy szimpla hülyegyerekkel), Kálmán Olga kárált, kotkodácsolt, még a ládára is fölszállt, ám amikor a néző képviseletében valóban szilárdnak kellett volna lennie, nos, akkor egyszerűen szétfolyt, mint a hasmenés. Vagy – nőről lévén szó – mondjuk inkább így: Kálmán Olga totál lebutult, lepadlózott a műsorban egy senki előtt. És vagy azért, mert az illető interjúalany „kolléga”, vagy pedig azért, mert Kálmán Olga is született antitalentum (harmadik bánófokozat). Végül is mindegy, szerintem a csajból (akár ezért, akár azért) nemigen lesz már igazi újságíró. Marad olyan, akiért a Kéri Lászlók, Gerő Andrások bomlanak.
A következő történt: Kálmán Olga szokványmód, kvázi rutinból hisztikézett tegnap is, hogy így meg úgy meg amúgy, meg hogy letörölték a képernyőről a Lomnici fejét… szó szót követett a műsorban, mígnem a kommunikációs igazgató a következőt mondotta hirtelen (tehát minden előzetes figyelmeztetés nélkül, plusz két marokkal szórván a közszolgálat hamuját önnön dús fejére), szóval, ezt mondta: „olyan hiba történt, amire nincs jó válasz”.
Közölte az igazgató. A tévénézőkkel. S amire a „kemény” Kálmán Olga mit mondott? Semmit. Hanem inkább kérdezett. Ezt kérdezte: mondta-e valaki valaha az MTV-nél, hogy „a Lomnicit nem akarom látni a képernyőn”?
Kérem, szétmaszatolt főbíró legyek a közszolgálati médiumban, ha nem igaz!
És hogy erre mi volt a fideszes mameluk válasza? Nem fogják elhinni: „ilyet senki nem mondott”.
És mindez azért, merthogy: az illető kolléga.
Kérdezem: Kálmán Olga milyen mentális, milyen morális alapon kifogásolja majd pl. az orvosoknak a betegek rovására megnyilvánuló elvtelen kollegialitását, szolidaritását, „összezárásait”? Amikor ő is keményen „összezár” egy nyilvánvaló politikai cenkkel (a néző rovására). Csak azért, mert az interjúalany kolléga. Mert, ha nem ezért, akkor mi másért? Hiszen Kálmán Olga amúgy nagyon kemény, nagyon tehetséges. Vagy nem?
Hogy mi a konkrét problémám?
Megmondom. Illetve leírom, miként kellett volna lezajlania az említett interjúrészletnek, miközben hangsúlyozom: nem vagyok naiv, pontosan tudom: holló a hollónak nem kemény riportere, viszont az MTV-nél akkora skandalum történt, amekkora csak az ATV-nél történhet szinte naponta (Hajas Henrik műsoraiban minden esetben), vagyishogy nyugodtan kimondható: itt van az a bizonyos határ, itt már mellőzendő (lett volna) a „szakmai szolidaritás”. Tehát, az interjúrészlet, immáron normálisan.
MTV-s kolléga: Olyan hiba történt, amire nincs jó válasz.
ATV-s kolléga: Van jó válasz. [Esetleg, ízlés szerint: kérem, tisztelje meg nézőinket azzal, hogy nem nézi őket hülyéknek stb.!]
Amire persze a „kolléga” visszakérdez (ez biztosra vehető), „mi a jó válasz ön szerint, kedves Olga?”, de, ha nem kérdez vissza, akkor is folytatható az interjú: „Hogy mi a jó válasz? Megmondom: séta! Ez a jó válasz. Lemondani. És nemcsak az elnökúrnak, hanem önnek is, kedves hülyegyerek kolléga, ti. önnek most, szánalmas szerecsenmosdatása közben, sikerült úgy összefröcskölnie, összemocskolnia sajátmagát a „mosdató” lével, hogy amíg él, nem tudja szakmai respektusáról lesikálni ezt a szennyet”.
Ennyi lett volna, s ha ezt Olga kollegina megtette volna az ATV-ben az MTV-s hülyekollégával szemben (horribile dictu), akkor én most azt mondanám: Olga kollegina nem csak az újságírók kolleginája, hanem az én drága kollégám is. Ezt mondanám, márpedig embert ennél nagyobb megbecsülés nem érhet.
Amivel szemben viszont Olga kollegina tegnap szó szerint ezt mondta „lazán”, „viccesen”, ha jól rémlik, egy elempés parlamenti fütyinek (arra már nem emlékszem, mivel kapcsolatban), szóval, ezt mondta a hölgy: „kicsit puha, de a miénk”.
Nos, az. Olga kollegina „kicsit puha”. Kicsit kemény. Így azután maradjon az övék. Mert amelyik az enyém, az már sajnos, olyan, amilyen.
Kérem, immáron odáig jutott az ATV súlyos defetizmusában, hogy ha a szerkesztősége éppen Biszkuék fölakasztását (vs. életfogytig tartó fegyházbüntetését) illetőn kíván tabukat döntögetni, nem a rendes magyar arcú Ormos Máriát hívja a stúdióba szakértőnek, hanem azt a Földes Györgyöt, aki csak látszólag nem kuglifej, mert valójában kuglifej, noha igaz (s nyilván ez téveszti meg az ATV szerkesztőségét), Földesnek (Rákosival szemben) szomorul még némi rendes magyar szőrzet az ő a rendes magyar koponyáján. Igen ám, csakhogy rendes magyar bajusza meg nincsen! Szemben a rendes magyar Nagy Imrével, illetve a még rendesebben magyar Makovecz mesterrel. Nékik ugyanis van bajuszuk. Az is igaz persze, hogy Makovecz szerint még Ormos Mária sem számít rendes magyar arcnak, s nem csak a szükséges bajusz híján, hanem azért főként, mert ha olykor ráfókuszál a kiváló építész a nagyszerű történészre, miként ráfókuszál Heller Ágnesre is, hát egyszerűen képtelen az etnikai-kugli-metaforától elvonatkoztatni. Ha „fejre áll, akkor se” tud másra gondolni. Ám Ormos Máriát mindez egyáltalán nem zavarja a fiziognómiai objektivitásban. Mert, mondom, a professzorasszony szerint egy „rendes magyar arc”-nak különösen akkor ne legyen „kuglifeje” a magyar keresztségben, ha még méretes bajusza sincsen, mint amilyen lehet például valamely szittya mérnökbe ojtott horn-dávidos pénzügyminiszternek a huszonegyedik század hajnalán. Mindegy, az a fontos, hogy Hajas Henrik vezesse a műsort. Aki ugye jó zétényi-takácsosan, kónya-petősen, apák-és-fiúkosan kérdezte a tévében a történészként jelenlévő Földestől: hogy hát akkor ő most akkor családilag „érintett-e” a témában vagy nem-e érintett benne (vö. „buzi-e vagy?”, érintett-e vagy? stb.). Mire Földes történész nem azt válaszolta, hogy akkor jó, akkor most, kedves Hajas kolléga, tessen immáron megkezdeni a vidám sétát a bilire, hanem azt mondta a történész, hogy: igen. Ő bizony érintett. A faterja révén érintett, de nem ám, mint par excellence kuglifej, hanem mint egy mocskospiszkos-népirtó-faszista-komonista ávós rohadék ártatlan gyermeke (értsd: nem utódpárti utódja). De talán helyénvalóbb, ha szó szerint idézem a történészt: „Az én édesapám egy ilyen felelősségre vonásban lehet, hogy terítékre kerülne, mert 1956-ban a Katonai Bizottság tagja volt…”. És itt kérdezett közbe Hajas Henrik (ormosnevén: Fürtöske tanár úr), mint autentikus műsorvezető: „mi volt a Katonai Bizottság?, kormányszerv?”.
Jegyezzük meg közbevetőleg: Hajas Henrik (ormosnevén: Fürtöske) általában semmit nem tud; s ebbéli minősége is nagyságrendekkel marad el pl. egy Vicsek Ferenc vagy egy Betlen János fölkészültségéhez, tudásához, műveltségéhez, egyszóval: tehetségéhez képest. Hajas Henrik az ő nagyműsorvezetői minősítő megjegyzéseit általában így kezdi: „te jóságos szent atyaúristen” (ez nem túlzás, szó szerint idéztem), míg a tárgyi megjegyzéseit, kérdéseit ezen szavakkal vezeti elő: „úgy rémlik”, „nem tudom, jól emlékszem-e”, „most nem ugrik be”. Egyébiránt pontosan ebből tudható, hogy Hajas Henrik nem ért ahhoz, amiről beszél, ugyanis akinek verbálisan „nem ugrik be”, az de factonem tudja. Mert Hajas Henrik (világbíró tehetségtelensége okán) még azt is elfelejti, hogy mindez a tévénézőnek az általános iskola alsó tagozatából származó élménye: „én készültem, csak mos’ nem ugrik be”, ti. aki egy kicsit is adott magára annakidején (úgy értem, a fölső tagozatban, a középiskolában), már nem ezzel az infantilizmussal rukkolt elő, hanem kitalált valami sokkal frappánsabbat, eredetibbet magyarázatul, például: „a tengerimalac megette a történelem könyvet” stb. Szóval, a lényeg: Hajas Henriknek ezúttal sem „ugrott be”: nem tudja, mi a Katonai Bizottság. „Kormányszerv”? Nem kormányszerv? Mire a történész válasza: „Nem, a Katonai Bizottságot október 23-án állították fel (hogy koordinálja a különböző katonai és rendőri szervek munkáját) a párt oldaláról, s ennek ő [Földes László] tagja volt. Tehát ilyen értelemben egyértelműen a barikádnak azon az oldalán harcolt, ami ma ellenkező megítélés alá esik, mint ahogy korábban”.
Mondotta a történész. S amellyel persze magamagát cáfolta meg nagyon ügyesen. Illetve – fogalmazzunk finomabban – Földes gyáva, sunyi politikus módján taknyolta a szót a tévében. Miért? Mert részint azt állítja, hogy a „barikád” „egyértelmű” volt (ezzel ugye jókorát nyelvel a „forradalmárok” sonkái közé), részint visszasunnyog az 1989 előtti mentális állapotába, jelezvén, hogy amit állít, csakis „ellenkező megítélés alá esve” „egyértelmű”. Vagy valami hasonló. Nem tudni pontosan, micsoda, ugyanis a szaremberek szövege éppen attól szar szöveg, hogy innen is szagolható, meg onnan is szagolható boldogan.
Szagoljuk a következőképpen! Földes azt állítja (hiszen ezt „ma” állítja, s lehet, holnap egészen mást állít majd, de „ma” még „egyértelműen” azt állítja), hogy a „barikádnak” 1956-ban „egyértelmű” oldalai voltak, és hogy az ő faterja (nota bene a Katonai Bizottság tagjaként!) egyértelműen állt a barikád egyik oldalán. Nos, kérném tisztelettel, ez az ember történész. Szaktörténész. Miként a tévében maga mondotta magáról: nem a dualizmus, hanem 1956 a szakterülete. Miközben tudjuk: Földes György hosszú évtizedeken át volt a Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa, főmunkatársa, majd igazgatója (úgy tudom, ma is az), és nyilván az ő egyértelmű faterjának egyértelmű jóvoltából, ti. amúgy (saját eszének jogán), jól láthatóan olyan, mint a segg. Nem „csupán” téved a történész, hanem kifejezetten tudatlannak látszik. Hogy valódi tudatlanság ez, vagy „csak” a korlátoltsága, ostobasága okán tűnik bárdolatlannak a történész? Nem tudom, nem is érdekel. Egy biztos – s már ez is jelzi, hogy ötvenhatban nem voltak a barikádnak egyértelmű oldalai – a Katonai Bizottság de jure valóban nem kormányszerv volt, de facto viszont az, mégpedig pontosan a „párt oldaláról fölállított” szervezetként, ti. 1956 októberében (miként 1953 júliusában is) maga a párt volt „kormányszerv”. Minden bizottságával, albizottságával együtt. Az „állampárt” kifejezés azt jelenti, hogy hol a párt, hol a kormány van „fölül”, voltaképpen teljesen mindegy, ti. az „állampárt” egyazon konglomerátum így is meg úgy is. Konkrétan pedig 1956 októberében éppen nem a párt, hanem részint a kormány (sőt még csak nem is a kormány, hanem egy kabinetszerű csoportosulás: Losonczy, Donáth, Nagy Imre…) irányította, vagy legalábbis igyekezett kvázi hivatalosan befolyásolni az eseményeket, részint pedig spontán történtek a dolgok, nagyjából összevissza, mint rendes magyar szőr a forradalmi pinán. És nagyon egyértelműen.
Tessék nekem elhinni (én ugyanis már közel 4 és fél éves voltam ötvenhat októberében!), akik valóban egyértelműen álltak a barikád mocskospiszkos oldalán, azok nagyjából éppen akkor nem álltak a barikádnak egyik oldalán sem. Mondom a neveket: Péter Gábor, Farkas Mihály (ezek az urak speciel a börtönudvaron álltak, vagyis a barikádnak egy meglehetősen specifikus oldalán), továbbá Rákosi Mátyás (ő a Szovjetunióban harcolta meg rendes évi-barikádi betegszabadságát), illetve Gerő, Hegedüs, Bata, Kovács és Piros, akik pedig 28-án utaztak át a barikád túlsó oldalára. Addig viszont Nagy Imrét támogatták. Miként Mikojánék is (24-én, 25-én), s úgy nagyjából mindenki. Furcsamód még Losonczy és Donáth a legkevésbé, ők ugyanis 24-én a számukra fölajánlott vezetői funkciót nem fogadták el (Nagy Imre elfogadta). Ami persze nem jelenti, hogy ne álltak volna „egyértelműen” a barikádnak valamelyik oldalán, mondjuk úgy: az egyiken. Vagy épp a másikon. Mindegy, a sok közül valamelyiken, de nagyon egyértelműen.
És hogy miért állt éppen a Katonai Bizottság a barikád ávós faszista oldalán? Ez a kérdés? Mármint itt ugyebár, mert Hajas Henriknek nem ugrott be, hogy talán jó volna ezt megkérdezni a szaktörténésztől, ha már egyszer ott ül a jámbor. Ezért most itt – jobb híján – Gyurkó László válaszol. És rögtön válaszol is, gyerekek, csak előtte még megemlítem: Gyurkó nyilvánvalóan nem a Katonai Bizottságnak „drukkol” a könyvében, ám nem is a puszta véleményét hangoztatja, hanem ő valódi történészként (nem szimpla docensként) tényeket közöl. Horribile dictu. Legalábbis ebben a kérdésben. Mindenesetre ezt írja: „Hegedüs a lényeg kivételével mindenben téved. A jelenetre nem október 24-én, hanem 26-án került sor. A kijárási tilalom elrendelését nem ők [ti. a kormány] fogalmazták a pártközpontban, hanem a Katonai Bizottság, s ők küldték be jóváhagyásra Hegedüsnek. Nem véletlenül neki. Nagy Imre hajlamos volt a sértődékenységre, s erkölcsi-politikai normáinak megfelelően kínosan ügyelt a formaságok szigorú betartására. Ám ezúttal nem az háborította fel, hogy a tudta nélkül adtak ki a nevében egy fontos rendeletet”.
Hanem az háborította föl, hogy egyáltalán kiadták a rendeletet. Világos. Noha Hegedüs váltig állítja: ő maga akarta a papírt aláíratni Nagy Imrével, csak a miniszterelnök leleményesen „elsietett” előle, majd magára zárta a klotyóajtót. Kérdezem: Hegedüs kitalálta az általa érzékletesen leírt zsánerjelenetet? Tegyük föl, igen, tegyük föl, Hegedüs konfabulált. Jó, de vajon miért? Amikor ugyanis a könyvét írta, már messze ellenzéki volt, minden „vétkéért, bűnéért” vállalta a felelősséget, méghozzá önként (pl. Zsille Zoltánnak) dalolva (vö. Élet egy eszme árnyékában). Szerintem tehát abszolúte életszerű a kérdésem: Hegedüs miért éppen „a kijárási tilalom elrendelésének” felelősségét akarta volna áthárítani Nagy Imrére? Már, hogy ez nem életszerű, hanem spekulatív kérdés? Lehet. Akkor beszéljünk arról, ami nyilvánvaló tény: a rendeletet a Katonai Bizottság szövegezte, Hegedüs írta alá. Tény. Majd Nagy Imre, „erkölcsi-politikai normáinak megfelelően”, jól „fölháborodott” rajta (miután persze előmerészkedett a budiajtó mögül). És?! Azután mi történt? Mondjuk úgy: Nagy Imre „erkölcsi-politikai normáinak megfelelően” mi történt!? Azonnal visszavonta a statáriumot? Lemondott? Mit tett ő a barikádnak a Nagy Imre-i oldalán? Én megmondom, mit tett. Mindenekelőtt „fölfüggesztették” a kijárási tilalmat, ahogy Gyurkó írja: „újra és újra fölfüggesztették” (Gyurkó is többes számot használ), majd végül visszavonták. Gyurkó szerint „Nagy Imre már 24-én kételkedni kezdett, hogy a fölkelés ellenforradalom, noha ezt még csak az ösztönei jelezték”. Vagyishogy: Nagy Imre egyértelműen kételkedett. Az ő „rendes magyar arcával”. És a barikádnak egyértelműen azon az oldalán. Hogy melyiken? Hát amelyiken éppen kételkedett. Egyértelműen az ösztöneinek jelzéseire hallgatva. Gyurkó szerint „A felismerés, hogy az első pillanatban tévedett, már érlelődött benne”. Egyértelműen érlelődött. Ezért egyértelműen nem ellenezte, de egyértelműen nem is akarta aláírni az akkor és ott közrendészetileg – Gyurkó szerint is – racionális intézkedéstervezetet, hiszen Gyurkó szerint is: „Katonailag a stábnak volt igaza”. Világos, de vajon mi másban lehetne igaza (vagy nem igaza) egy katonai stábnak?
A Katonai Bizottságot nem gerillák, nem barikádharcosok alkották, hanem (párt)államilag megbízott „rendészek”, rendfenntartók, a hatalom, végső soron: a kormány alkalmazottai. Szintén Gyurkó írja: a Katonai Bizottságnak „egyetlen akcióterv[é]ről tudunk (ez sem hadműveleti terv volt): október 26-án hajnalban szovjet és magyar erőkkel meg akarták semmisíteni a Corvin közt. Ezt azonban Nagy Imre erélyesen megtiltotta”.
Nem én mondom, Gyurkó írja, egyébiránt minden szakszerű, hiteles közléssel egybehangzón. Vagyis, mi történt? A Katonai Bizottság (mint nem kormányszerv!) a barikádnak azon az oldalán akciótervet dolgozott ki a Corvin köz lebombázására (vs. fölrobbantására), s amely akciót a barikádnak amazon az oldalán álló kormányfő „erélyesen megtiltotta”. A Katonai Bizottságnak. Mint nem kormányszervnek. Hát hogyne! Ugyanis ez már csak így szokott lenni. Egyértelműen. A barikád egyik oldaláról (vagy annak közepéről?) parancsokat osztogatnak a barikád másik oldalán állóknak, s akik az ellenségtől érkezett parancsot, hapták, egyértelműen végrehajtják. A tilalmakat respektálják. Persze. Ahogy azt Történész Móricka elképzeli. Az ATV-ben.
Végül még egy példa (a sok közül), szintén Gyurkó írja (s én kénytelen vagyok őt idézni, ugyanis nem voltam jelen a megbeszélésen, ha jól rémlik, mert ez most nem ugrik be egyértelműen: éppen a bilin ültem, tehát ha a Gyurkó hazudik, ha félrevezetetett, mint olvasót, akkor őt tessenek kuglifejnek nevezni az ATV-ben, ne engem!), szóval: 1956 november 4-e után „A Nagy Imrével való tárgyalást támogatta Fehér Lajos, Földes László, Rónai Sándor, Kiss Árpád, Tömpe István. Senki sem szólt ellene, csak Kádár ragaszkodott előfeltételként a lemondó nyilatkozathoz”. És mint tudjuk: Kádár is csak eleinte. Mert később (1956 és 1958 között) lemondó nyilatkozat nélkül is tárgyaltak Nagy Imréékkel.
Kérdésem: Földes László vajon miért támogatta egyértelműen a Nagy Imrével való tárgyalást, ha amúgy nyugodtan ellenezhette volna, illetve ha módjában állt az is, hogy ne foglaljon állást a kérdésben, s amiként élt ezzel a lehetőséggel: Münnich, Marosán, Biszku, Kállai, Kiss, Aczél, Apró, Nógrádi, Czinege, Révai… vagyis kivétel nélkül (pontosabban: Tömpéék, köztük a Katonai Bizottság két tagja – Fehér, Földes – kivételével) mindenki.
Hát nem tudom. Földes György is értekezhetne inkább (szintén történészként) a mocskospiszkos judeista-bolsevista hogy-azok-se-bírtak-idejébe-megdögleni a rohatt-egy-szemét magyartalan-arcú komonisták faszista kuglifejéről. Az ATV-ben.
Én pedig – a magam bűbájos módján – mintegy véleményként azt volnék még bátor mindehhez hozzáfűzni, hogy: nem igazi szakember, nem igazi entellektüel, sőt (megkockáztatom) nem igaz ember, csupán egy magyar-szar-faszú politikus az, aki (gyávaságból?, karriervágyból?) még a faterját is odalöki koncként a vicsorgó Wittner Máriák elé. Ráadásul – miként a fenti példák mutatják – méltánytalanul és szakszerűtlenül nyilatkozott az apjáról e takonytorkú docens történész.
De legyünk tárgyszerűek, Földes „gondolata” így hangzik: „ilyen értelemben egyértelműen a barikádnak azon az oldalán harcolt, ami ma ellenkező megítélés alá esik, mint ahogy korábban”.
Tehát „ilyen értelemben”: „egyértelműen”. Ergo nem ilyen értelemben: nem egyértelműen. Illetve egyértelműen, de nem ezen, hanem azon az oldalon, amely oldal annakidején (s nem ma) ellenkező megítélés alá esett.
Tessék megmondani: miféle férfi, egyáltalán miféle ember lehet az, aki így fogalmaz, így „elemez” a nyilvánosság előtt?!
De inkább megmondom én: hajas-gyüli-buli ATV-be való ember az ilyen. Ott a helye.
Karl Marx szerint Epikurosz „saját hitvallása, az ő saját jeligéje minden égi és földi istenekkel szemben, akik nem az emberi öntudatot ismerik el a legmagasabb istenségnek. Mellette ne legyen isten senki”.
Heller Ágnes a Bicikliző majomban: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Vagyis Hellernél nem az öntudat, hanem egy másik ember tudata, személyisége jelenik meg istenként, intellektuális döntőbíróként. Heller (szövege) szerint a filozófiai teljesítmény nem önérték, hanem a filozófus értékét, „becsét” egy istenség (ráadásul nem is égi, hanem földi hatalom) határozza meg: a „Gyuri bácsi”, ahogyan Heller Ágnes írja, máig fékezhetetlen apa-isten-komplexusában. Atya, Leány és Szentpéternő. Heller így emlékszik: Hermann „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott [és valóban rosszabbodott, ugyanis ma már Ungvári Tamás is ezt állítja a Csernisevszkij-disszertációról: hülyeség, Ungvári kifejezésével: „rossz könyv”]. Ő [Hermann] irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.
Tehát nem az volt fontos számára, hogy jót írjon (netán ő írjon igazán jót, s ne a férjura stb.), hanem hogy a férjura is a „filozófiát művelje”.
Érdemes megjegyezni, amit mondok: mi szeretjük azt a nőt, aki belénk szerelemes (s nem a filozófiába), és különösen azt szeretjük, aki odaadón szerelmes belénk, továbbá kedveljük (olykor szeretjük is) azt a nőt, aki ugyan (valami egészen érthetetlen okból) nem szerelmes belénk, ámde ért pl. a filozófiához, míg viszont azt a bigét, aki nem belénk, hanem a „filozófiába” szerelmes „igazán”, miközben nyilvánvaló, hogy nem ért a dologhoz, hát mi azt a muffot, bizony, nem nagyon szeressük. Sőt nagyon nem respektáljuk! Ezért aztán legyen az ilyen nő a másik marha felesége, legyen a másik szerencsétlen baleké! Ausztráliában. Hermann István helyében magam is így gondoltam volna, már, ha egyáltalán eljutok addig, hogy erre gondolnom kelljen; ti. annyi normális nő van a világon; egyszerűen fölfoghatatlan, Hermann-nak miért épp egy filocuncit kellett feleségül vennie?! Mindegy, a szerelem vak. Meg süket is. Meg hülye is…
„Gyuri bácsi… sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.
Most mondjam azt, hogy ilyesmit csak nő írhat?! Nyugodtan mondhatom, mert ilyet férfi tollából nem olvasol. Ami persze nem azt jelenti, hogy minden nő ilyen. De általában igen. Tehát nem genetikailag (ahogy szegény Kertész Ákos mondaná), nem biológiailag (ahogy szegény Czeizel Endre írná), hanem általában. Tradicionálisan.
A férfiban hagyományosan több a „macsó” mozzanat. A férfi exogén, a nő endogén, a férfi extenzív, a nő intenzív, a férfi extrovertált, a nő introvertált, a férfi individuális (individuálisan szociális), a nő familiáris, a férfi vadász, a nő fészekrakó, a férfi romboló-építő, a nő otthonőrző-átalakító. A férfi globális, a nő lokális. Általában. A férfi rideg, rigid, a nő lágy, flexibilis, képlékeny. A férfi principális, a nő participális. A férfi büszke, a nő büszkélkedő, a férfi nagyságos, a nő nagysága. A férfi grandiózus, a nő részint kicsinyes, részint aprólékos. A férfi legyint, hátat fordít (annak is, aki nem szereti, s annak is, akit ő nem szeret), a nő kapaszkodik, vénasszonykoráig őrzi, tokosítja lelkében az ütést is („azt mondta, idiotizmus… lehülyézte”), a simogatást is („Lukács engem többre becsült”), s privát-női bánatát – adott esetben – a nyilvánosság előtt is fölpanaszolja hangosan zokogva. A férfi szemérmes, a nő szemérmetlen: szűzieskedő. A férfi támad, a nő védekezik, a férfi üt, a nő karmol. Általában. Konkrétan Heller – nőfilozófusként – fostos macskakarmokkal karmolász és „macskakörmökkel” relativizál. A két dolog egymást magyarázza.
A nő fölnéz a férfira (sőt föl akar nézni rá), a férfi számára a nő cseléd, illetve huri, hetéra. A férfi a halál lovagja, a nő az élet robotosa. A férfi öntudatos, a nő nőtudatos. A férfi tragikus alany, a nő virulens, s lehet bármi (tárgy, állítmány, jelző, határozó), de nem alany: a férfi Prométheusz, a nő Elektra, a férfi Othello, a nő Desdemona, a férfi Ádám, a nő Éva (vö. Madách). A férfi abszolút, a nő relatív. Hozzávetőleges. Általában. Tradicionálisan. A férfi alapvetően gyűlöl (s származtatottan szeret), a nő alapvetően szeret (s származtatottan gyűlöl). Általában.
József Attila szerint a halál (a „semmi”, a „nemlét”) a „világegész” alanya, míg az élet (a lét) a „világegész” tárgya: „…el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. A férfi az „örök éj”, a „lengedező szösz-sötét”, a nő a „kivilágított ablakok”.
A nő a férfiba (a férfi által a halálba) szerelmes, méghozzá öntudatlanul, míg a férfi tragikus alanyként Halál-önmagába fordul, olykor egy-egy adott szerelemtárgy, nő-tárgy révén: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled”.
A férfi generális (vs. óbester, oficér, káplár, ordinánc, baka stb.), a nő szanitéc, a férfi orvos, a nő ápoló: „Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín”.
A férfi Zeusz, Apollón, a nő Jézus. A férfi Fehér Bohóc, a nő Dummer August. A férfi Ancsel Éva, a nő Papp Zsolt. A férfi Mészáros Márta, Jancsó Miklós, a nő Emir Kusturica.
Sulyok Mária férfi, Kállai Ferenc nő. Komlós János férfi, Hofi Géza nő. Don Quijote férfi, Sancho Panza nő. Gerő férfi, Rákosi nő, Kádár férfi, Nagy Imre nő. Lendvai Ildikó férfi, Medgyessy Péter nő. Vagyishogy uniszex a játék. Nemileg helyrebillenve: a férfi Böszörményi Géza, a nő Gyarmathy Lívia, ezáltal a közös alkotásuk (pl. Ismeri a szandi-mandit?) tökéletes mű. József Attila egyszerre férfi és nő, József Attila egyszerre isten és ember, József Attilának minden alkotása tökély. A férfi Gyurcsány, a nő Orbán. A férfi terpeszbe toppan (mint őszödi kovboj), kidülleszti rengeteg hímséges mellét, és belebőgi a világba: hazudtam („hazudtunk”), majd megroppan, kettétörik, elsüllyed. Miközben a „nő” csicsereg: „én nem szoktam hazudni, én még soha nem hazudtam”, s így aztán ő a felszínen marad. Ott úszkál, a Heller Ágnesekből, Csurka Istvánokból, a Pető Ivánokból, Kónya Imrékből, a Kóka Jánosokból, Krausz Tamásokból és Földes Györgyökből (róla bővebben később), a Tojás Gáspár Miklósokból, Makovecz Imrékből, a Mesterházi Attilákból, Lázár Jánosokból, a Schiffer Andrásokból, Vona Gáborokból, a Bajtai (Barangó) Zoltánokból, Semjén Zsoltokból, az Ormos és Wittner Máriákból, az Esterházy Péterekből, Döbrentei Kornélokból, a Hajas Henrikekből, Bayer Zsoltokból, a Bánó Andrásokból, Vámos Györgyökből… összeemésztődött, majd elővégbeleződött kollektív-koedukált mentális, szellemi szargödör legtetején. Legalábbis egyelőre. Aztán majd meglátjuk, fél karral (a levágott „jobbkeze” nélkül) tud-e még úszni, fönnmarad-e a sűrű társadalmi trutymó felszínén. Elvileg nem kizárt.
A férfi isten, a nő ember, és – paradoxmód – pontosan ezért állítja a férfi, hogy egyetlen isten van: az emberi öntudat, s ezért beszél a nő öntudat helyett „nőtudat”-ról „nőség”-ről, „nőiség”-ről, s melyet – újabb paradoxon – nem istenségnek, hanem a női alárendelődés sajátos eszközének tekint, és használ. Általában.
A nő tárgyként „szerelmes” a filozófiába (mint alanyba), míg a férfi számára a filozófia puszta tárgy, eszköz. Nyilván nem véletlen, hogy csak a férfi nemi szervét nevezzük – találón! – „szerszám”-nak. A férfi számára voltaképpen minden „csupán” eszköz.
A férfi célja absztrakt, a nő célja konkrét, ezért az sem véletlen, hogy a nőnek még az ominózus „fakanál” sem az eszköze, szerszáma, hanem: az attribútuma (már persze a hímsoviniszta narratíva szerint). Czeizel minderre azt mondaná: „biológiai különbség” (Czeizel nem hímsoviniszta, Czeizel hülyébb annál). Mint korábban utaltam rá, a nő és férfi közti különbség nem biológiai, hanem tradicionális, társadalmilag-történelmileg meghatározott differencia. Sőt a trend megfordult, rohamos ütemben szaporodnak a férfias nők s a feminin férfiak (ez Czeizel szerint ugyebár rossz trend, mert – Czeizel szerint – a nők így erőszakot tesznek „biológiai” lényegiségükön, nem maradnak „szabadok, kedvesek”). Én viszont biciklivel járok mindenhová (immáron nyolc esztendeje nem ültem semmilyen gépi erejű járművön), vagyis az autósokat kívülről, de mert folytonos életveszélyben vagyok közöttük, annál intenzívebben figyelem. Mármost, úgy látom, ma a nők határozottabban, lendületesebben, s így nemcsak biztonságosabban, hanem minden vonatkozásban jobban vezetnek, mint a férfiak.
Czeizel szerint a nőt a „biológia” teremtette „szabaddá”, „kedvessé”. Igen, csakhogy a helyzet a következő (túl azon persze, hogy a Nagy Genetikus nem ismeri a vers egészét), szóval: például a hiénáknál biológiailag a szuka az agresszívabb. És olyannyira biológiailag, hogy a hiéna éles fogakkal, nyitott szemmel jön a világra, majd rögtön, közvetlenül a megszületése után kezdi el élet-halál harcát. A testvérével! Sokszor már a kotorékban megöli a másik újszülöttet, amennyiben az nem elég erős a védekezéshez. Hangsúlyozom: elsősorban a nőstény ilyen! Biológiailag.
„A filozófia, ameddig csak egyetlen vércsepp lüktet világbíró, abszolút szívében, Epikurosszal mindig azt fogja odakiáltani ellenfeleinek: Nem az az istentelen, aki megtagadja a sokaság isteneit, hanem az, aki a sokaság vélekedéseit az isteneknek tulajdonítja! A filozófia, nem titkolja ezt” – állítja Marx.
Vagyishogy a filozófia maszkulin dolog. Tegyük hozzá, a filozófia Epikurosszal azonos: Epikurosszal „kiált”, Epikurosszal tagad, Epikurosszal gyűlöl. Gyűlöli az isteneket, amelyek az „emberi öntudaton” kívül léteznek a „sokaság” lelkében. A filozófia hímnemű, a filozófia férfi-szerszám. És pontosan ezért szepegi a nő még öregasszonykorában is: „én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes”, „rokonszenvem az epikureizmusnak szólt” stb.
Marx Aiszkhülosz Prométheuszára hivatkozik: „szolgasorsodért soha / el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat”.
Mi a filozófus gyötrelmes balsorsa? Hogy a férje besúgásra kényszerítette? Hogy „bőgni” kellett aztán „Gyuri bácsi” roppant kebelén? Heller: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.
Merthogy nem a férjébe volt szerelmes („igazán”), hanem a filozófiába. Ha viszont a valódi Uralkodóba lett volna szerelmes, ha maga a nagy I. Jimmy király lett volna rajongott hitvese, na, akkor egészen másként mutatkozna most meg a Leányzó könnyes-filozófiai fekvése. Dúdoljuk együtt:
Hol senki se lát, ott bújnál el,
ott adnád fel minden reményed.
Hol senki sem ért, hazudnod kell,
nem mondod el belül, csak érzed.
Gyere sírj a vállamon, megnyugszol tudom.
Én nem mondanám senkinek sem el.
Csak sírj a vállamon, a másik oldalon,
de ha nem szólnál, én érteném nagyon.
Hol senki sem bánt, ott bújnál el,
ott adnád fel minden reményed.
Hol senki sem hív, intenél már,
s ki meg-meg áll, tovább lép némán.
Csak sírj a vállamon, megnyugszol tudom.
Én nem mondanám senkinek sem el.
Gyere sírj a vállamon, a másik oldalon,
de ha nem szólnál, én érteném nagyon.
Filozófiai költészet. Lírai bölcselet. Énekelve még jobb, csak szépen, szerelmesen kell nyüszíteni Lagzi Lajcsi dáridójában. És persze a filozófiába szerelmesen! Az epikureizmussal rokonszenvezve.
Hadd kérdezzem meg: Heller Mészáros István vállán is kisírta magát? Azért indokolt a kérdés, mert Mészáros esetleges fizikai megsemmisítésének legitimálásra simán fölhasználhatták volna Heller írásos vallomását (vö. Trockij, Mercader és a jégcsákány esetével).
„Gyere sírj a vállamon, a másik oldalon”.
Nyilván át lehet borulni a „másik oldalra” (ezt nevezzük neofita attitűdnek), ám a filozófia messze nem erről szól.
Hermann így fogalmaz Musil egyik ismert munkájának elemzése kapcsán: „Basini [ti. Heller – Gy. úr] szegény [ti. intellektuálisan szegényes] gyerek, aki valahogy bejutott ebbe az előkelő intézetbe [ti. a filozófiába, illetve Biszkuék politikájába], mindent meg fog tenni, hogy onnan ki ne dobják. De ebben az igyekezetében szinte rabszolgája lesz azoknak, akik tudják a bűnét. Láncreakciószerűen kerül bele a megalázónál megalázóbb helyzetekbe, s végül mégiscsak kizárják az intézetből”. Írja Hermann.
Na most, Heller „kizárása” de facto megtörtént, sajátos módon egy „szintén Ágnes” szíves jóvoltából, s ami persze külön szégyen, ám egyben plusz lehetőség a Szent Péterré magasztosuláshoz.
Marx után szabadon: a filozófiába, tudományba, művészetbe, ebbe-abba… szerelmes kékharisnya a nők között a legrosszabb férfi, a férfiak között a legrosszabb nő. Sem nem nő, sem nem férfi iylen értelemben, hanem: a „férfitársadalomra” vicsorgó feminista-kékharisnya. Parvenü.
Heller szerint (Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban) „A Pál utcai fiúk-ban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért vélik [sic., nyilván: válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, hogy ő van olyan jó, mint Boka… miért nem őt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az első helyre. Nemecsek, a pária, viszont meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb hős azoknál, mint akik a grundhoz tartoznak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak, és hogy mindent, de abszolúte mindent hajlandó megtenni érte. Ő meghal a grundért és Bokáért”.
Azt tetszenek kérdezni most, hogy miként jön mindez Hannah Arendt „két alaptípusához”, illetve a „magyar zsidó irodalom zsidótlanításához”? Válaszolok a kérdésre: úgy, hogy Molnár Ferenc regényében „A két zsidótípus még szociológiailag is pontosítva van. Geréb a jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küldet levelet Bokának. Nemecsek a szegény zsidó szabó gyereke”.
Már, hogy ez baromság? Hogy a zsidónak (mint olyannak) a Pál utcai fiúkhoz semmi köze? Ezt tetszenek mondani? Jól tetszenek mondani. Heller ötlete szimpla marhaság. Tehát: nem „filozófusi tévedés”, hanem immár Hermann-nal szólva: „hülyeség”, „idiotizmus”, vagy mondhatjuk így is: női-zsidó-gyagya. Van ilyen. A filozófiához semmi köze. Hannah Arendt-hez persze kapcsolható, ám a filozófiához semmiképp. Ráadásul Heller még ennél is „leleményesebb”, szerinte ugyanis az igazi zsidó kizárólag pária lehet, vagyis a parvenü zsidó csak „látszólag” zsidó: „De ebben a regényben [ti. A befejezetlen mondatban], ennek a máshoz tartozás vágyának, a parvenük világában a pária sorsára vágyakozó fiatalember [ti. Parcen-Nagy Lőrinc] megalázkodásának látszólag [kiemelés tőlem – Gy. úr] semmi köze nincsen a zsidósághoz. Az egész történet a burzsoá/proletár osztályellentétre van redukálva, ezzel leegyszerűsítve, úgy, hogy ezzel értelmetlenné is válik. Nem annyiban, mintha a történetet magát nem lehetne érteni, de úgy, hogy a hősök mozgását nem lehet pszichológiailag követni, kivéve, ha szigorúan belül maradunk a Parcen-Nagy családon, mondjuk a Laura és Wavra tanárt szerelmi történetén, és egyben el is feledkezünk művi zsidótlanításukról”.
Tehát csak akkor nem „értelmetlen” a regény, „ha szigorúan belül maradunk” azon az értelmezési körön, amelyen a regény értelmezhető, vagyis, ha „elfeledkezünk” arról, ami nincs a regényben. Ha viszont kilépünk az autentikus gondolatkörből, ha belerángatjuk a dologba a zsidó-misztériumot (mint „lényegi” mozzanatot), akkor „értelmetlenné válik” a történet. Nos, erre föl kérdezem én tisztelettel: ha „értelmetlenné válik” a regény, akkor vajon mi a faszomér rángatjuk bele (mindenbe) a zsidó-misztériumot? Hogy semmi se legyen érthető? Csak az, hogy a „parvenü zsidónak” akkor van (hellerileg) megbocsátva a „parvenüsége”, ha erőnek erejével pária-zsidóvá akar magasztosulni? Nem puszta páriává, s különösen nem proletár-páriává, mert az büdös ugyebár, és semmi „értelme”, hanem csakis zsidó-páriává. Annak van „értelme”.
Memorizáljuk a lényeget: a favágó eszelősségnek semmi köze a filozófiához!
És hogy mennyire kancsalít ez az egész, megtudhatjuk, ha elolvassuk Heller nagy apologétájának, Ungvári Tamásnak ismert sorait, ráadásul szintén – a Heller által idézett – Molnár Ferenc szavai kapcsán: „Szomory lenézte a hétköznapi parvenüt, s a felmagasztosult pária szerepébe álmodta magát. Pályája végén ez a gúnyos hang váltja fel a lírait, ebből szövi a Hóreb tanár úr regényes elbeszélés-sorozatát.
Hóreb Homér, a vallásához ragaszkodó tanár és Varjassy Kálmán, az ősi hitet újra cserélő karrierista egy asszonyért, Zuckermandl Dóráért vívnak meg, s eközben fejtik ki filozófiájukat. A tudományos világból kényszerűen kiesett Hóreb s a könyöklő Varjassy: a pária és a parvenü asszimilációs komédiáját játssza el Dóra negyvenéves bájaiért. Hóreb olthatatlan beszédszomja és Varjassy selejtessége sajátos egymásra utaltságot árul el: a parvenü és a pária ugyanegy sorsot jelenít meg. Hatvany Lajos nem véletlenül érezte kritikájában, hogy róla is szól a történet.
Hatvany Lajos másik történetét Kellér Andor tanulmánya meséli el. A Margitszigeten sétálva Szomory a kopár fákra mutatva így kiált fel. »Látod, így élek én a dermedt magányban, őszülő és kopasz fák, hullott levelek, gallyak, száraz lombok között ebben az avarban. Egyedül a világon fájdalmaimmal.« Majd égnek emelt kézzel, színpadiasan felkiáltott: »So ein grojszer dichter, aki vagyok!«”.
A pária kétségbeesésében parvenüvé változik, és egyetlen személyben játssza el a méltóságos urat és a lázadót. Szomory kámzsában orgonált a toronyszobájában, önmagának írt kinevezéseket, gőgösen elutasított minden ajándékot, holott nyomorgott, a herceget játszotta koldusként, so ein grojszer Dichter.
Egy újabb Kellér-anekdota megvilágítja Szomory különös »bűnét«. Habsburg-drámáival, provokatív viselkedésével áthágott bizonyos szabályokat, melyeket társai hallgatólagosan tudomásul vettek. Hermann Lipótnak mondta Molnár Ferenc [kiemelés Gy. úr], aki egyébként gúnyosan »frenetikus handlé«-nak nevezte Szomoryt. »Mi, zsidó művészek, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory vagy én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet nagy erőfeszítéseket teszünk, képességünk teljesét nyújtva, éppen csak a kerítésig tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak, a Danték, a Goethék, a Balzacok és, nem bánom, az Ady is. A zsenik! S akkor jön Szomory, ott sétál a kerítés tetején, ugrásra készen, erőlködik, el akarja hitetni, hogy ott benn a helye«...”
Ungvári így zárja az esszét: „Szomory elmélete az elhagyott hitről, vallásról, a lelkesültség és a morál krisztusi megtisztulásáról nem volt magányos hang. Az önazonosság válsága keveseket kímélt. Vágyainak fényében Szomory sorsa különösen tragikus. Az idős író testvérét elhurcolják, őt zsidóvá bélyegzik sárga csillaggal. Átköltöztetik egy úgynevezett »svéd« védettségű zsidóházba, ahol egyes feltételezések szerint éhen halt 1944-ben.”
És ezt már én teszem hozzá: Heller Ágnes nem „éhen halt” (metaforikusan), hanem épp ellenkezőleg: egyszerűen „halálra zabálta magát” a zsidó-misztériummal.
Ha jól értelmezem Ungvári szövegét, akkor a professzor maliciózusan, kesernyés iróniával beszél a Szomory Dezső-i attitűdről. Tehát. Vagy nem értelmezem jól Kellér-Hermann-Molnár-Ungvári szavait (ez elvileg előfordulhat), vagy pedig Ungvári Tamás kétlelkű. Mármost szabad legyen erősen hajlanom azon kardinális megállapítás felé, mely szerint nem vagyok hülye. Tudniillik Ungvári így folytatja: „Fogadjuk el hitelesnek az anekdotát [kiemelés tőlem – Gy. úr], mert abból az irodalmi folklórból származik, mely folytonos ismétlésétől, még ha kétes forrásból is, igazzá változik. Molnár elfogadta a Richard Wagnertől kifejtett s a kor közvéleményétől is elfogadott tételt a zsidók művészi képességének hiányáról, az iparos és a zseni, a közönség- és a nemzetszolgáló különbségét. A »kívül« és a »belül« azonban más határokat is felrajzol, így az asszimiláció láthatatlan falát. Szomory hol felmászott egy falra, hol lehuppant róla. Hullámzó lelkiállapota árulta el csupán, milyen legyőzhetetlen ellenállással kellett megküzdenie. Magányában kellett olykor rádöbbennie, hogy nem kell senkinek. Az irodalmi márkit játszotta így el. Ahogyan Kellér idézi Horváth Árpád rendezőt, a szerepét ő és mások is elhitték. »Elhitték, mert ő maga is elhitte és elhiszi. Hazája nem vallotta magáénak, fajtája sem. Dermesztő magánya elől a még sűrűbb magány, az előkelőség magatartásába menekült«…”
Nem folytatom, számomra ennyi is bőven elég a totális elképedéshez. Egyszerűen érthetetlen: aki úgy ír a „kerítés” mögött ácsingózó, illetve a „kerítés tetejére” fölkapaszkodott, „fölmászott”, az uborkafán ugrásra készen guggoló zsidóról, mint Ungvári, s aki ezáltal homlokegyenest halad szembe a zsidó általános szellemi fölsőbbrendűségéről kialakított (helleri, czeizeli) mítosszal, vajon hogy a szomory-szomorúságban képes az immár Gerébként megjelenő primitív kékharisnya (mondhatjuk így is: parvenü) egészen bornírt apoteózisáig rohadni a tévében?
Ezt magyarázza meg valaki!
Ungvári írja nem csekély malíciával: Szomory regényében a „tudományos világból kényszerűen kiesett Hóreb s a könyöklő Varjassy: a pária és a parvenü asszimilációs komédiáját játssza el Dóra negyvenéves bájaiért”. És ez pontosan így van. Miközben Ungvári professzor a szánalmas idiótát játssza el a tévében Heller „Ági” nyolcvanéves fizikai s a száznyolcvan éves mentális bájaiért.
Na, akkor ezt magyarázza el valaki!
Ungvári Tamás kétlelkűségéről beszélek, mégpedig két okból. Legyünk tárgyilagosak: Molnár Ferenc nyugodtan ironizálhat Szomory Dezső parvenüségén, ti. mindezt Auschwitz előtt teszi (s ami persze így sem csekély mentális teljesítmény). Míg Ungvári Tamás Auschwitz után mondja ki, illetve mondatja Molnár Ferenccel, sőt magával Wagnerrel: a zsidó tradicionálisan szolganép, pincérnép, „iparos”, a „közönség szolgálója”. Ezért nincs a zsidók közt művészgéniusz. Tegyük hozzá, mert tény: itt Ungvári protestál némileg azzal, hogy „a kor közvéleményétől is elfogadott tétel”-ről beszél, ám a szerző szövegösszefüggése-malíciája – tessék elolvasni! – végső soron mégiscsak Wagner mellé csatlakozik. És ami szintén nem csekély mentális teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük a „történelem végének”, a „liberalizmusnak”, vagyis a kapitalizmus rendszerének válságjelenségeit, sőt kimondható: egyre mélyülő általános válságát, s hozzá minden krízis örök kísérőjelenségét: az egyre jobban eszkalálódó, mélyülő antiszemitizmust. Egyébként pontosan erre szélsőséges reakció Heller, Czeizel „antiwagneriánus” tétele: a zsidó helyből pária, a zsidó gyárilag géniusz. Méghozzá minden vonatkozásban. És ebben az átkos hangulatban ironizál Ungvári (Wagner, Kellér, Hermann, Molnár Ferenc révén) Szomory Dezső zsidó-szorongásán. Amely szarkazmus – szerény megítélésem szerint – megüti a faszagyerekség szintjét. Ez tehát a professzor egyik lelke. Míg a másik pontosan az, amelyen maga Ungvári Tamás ironizál, vagyis a szerző mintegy önmagát is gúnyolja. Erőset toppant vézna lábacskájával Wagner démonisága előtt, majd „rábődül” a Nagy Diabolusra kevéske, cincogó hangján: „a kor közvéleményétől is elfogadott tétel”! Vagyis Wagnernak azért nincs igaza, mert a „kor” antiszemita, értsd: nemcsak Molnár Ferenc, hanem a barmok is elfogadják a zeneszerző „tételét”.
Ez nem érv. Ez semmi.
Wagnert akkor cáfolom, ha bizonyítom, hogy létezik zsidó művészgéniusz. Márpedig létezik! Horribile dictu az itt több ízben is megnevezett: Karl Marx. Aki ugyan nem zsidó identitású, ám nem is tagadta meg zsidó (rabbi stb.) származását. Ugyanis azok az antiszemiták, akik ennek az ellenkezőjét állítják, egy betű nem sok, annyit sem értenek Marx A zsidókérdéshez című dolgozatából. (Mert mért épp az antiszemitáknak volna eszük?)
Tehát a lényeg: Ungvárinak „csak” azt kellene bizonyítania, hogy (1) A tőke nem pusztán tudományos dolgozat stb., hanem művészi alkotás, illetve (2) A tőkezseniális műalkotás. Igen ám, csakhogy ehhez Ungvári professzornak már semmilyen vonatkozásban nincs kanala. Részint intellektuálisan alkalmatlan a bizonyításra, részint pszichésen is gyönge házzá, erre már nem telik az imént méltatott „faszagyerekségből”, ez nála már túlmenne minden határon. A komonizmus, a marcizmus mocskospiszkos dolog. Mee má eztet mongya mostan mindenki. A Heller Ági is, a Hankiss Ági is, a Bánó Andris is, a Gerő Andris is… mindenki. Az Orbánékról, a Wittner Máriáékról már nem is beszélve. Míg viszont a „nagyszerű antikommunizmus” a zseniális dolog. Így nyilvánvaló, hogy Marx sem lehet művészzseni, sőt nem lehet semmilyen zseni; tehát: hogy venné ki magát az, ha ennek éppen Ungvári professzor állítaná az ellenkezőjét?! És pontosan ezért gubbaszt ő is azon a wágneri-arendt-i-helleri lapályon, amelyen minden hamis „tétel” hamis volta „evidencia” (ahogy mondani szokás). Az arendt-i-helleri „Gonosz” műve. Nem kell bizonyítani. Elég csak kijelenteni (miként Wagner is kijelent), a „tétel” attól hamis, hogy az egy szörnyű „kor [szörnyű] közvéleményétől is elfogadott [gonosz] tétel”. Igen ám, csakhogy innen, az efféle negyedosztályú akolmentalitástól egyenesen vezet az út le, egészen a legócskább spicliség televíziós apoteózisáig (ráadásul Bánó András helótavigyorának kíséretében). Van ennél lejjebb?
Nem nagyon. És én pontosan ezért mondom, hogy Ungvári professzornak minimum két lelke van. Esze pedig alig-alig, merthogy mindez gyönge-közepes értelemmel is simán fölfogható: a nyilvánosan megjelenő Heller olyan, mint a terített betli. Egyetlen vonzó tulajdonsága nincs, sem fizikai, sem lelki, sem szellemi charme-ja. Egyszerűen fölfoghatatlan, mit kajálnak rajta az Ungvári professzorok, a Lukács professzorok, az Almási professzorok, a Sziklai professzorok, a Habermas professzorok, a Csintalan professzorok és a mindenféle hülye professzorok.
Egyébként Hermann Istvánnak is van a parvenüségről egy érdekes megjegyzése, erről később írok, s szerintem nem kevésbé érdekeseket.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Ceterum censeo Denuntian-Dam' esse delendam
A már többször idézett szövegösszefüggés előzetesét most mellőzöm, csak a sorban következő három mondatot rögzítem: „Ez a kettősség filozófiai ízlésem és személyes ízlésem között mindvégig megmaradt. Utolsó etikának szentelt könyvemben, a Személyiségetikában a kettősséget meg is személyesítem, mivel az egyiket – ahogy a másikat is és egy harmadikat – különböző személyek képviselik. Így tértem vissza mindig huszonnégy éves önmagamhoz, és mindig másképpen (35. oldal).”
Vagyis ahogy a Valóvilágban meg az Ikszvilágban (vagy hol a bánatban) mondanák a Nagy Feróék, Geszti Péterék meg az olykor szalámiért Settenkedő egyéb zsűritagok: Heller mindig önmagát adta. Amikor spicli volt, spicli-önmagát adta, amikor mártírnak érezte magát, a mártír-önmagához „tért vissza”, amikor pedig filozófusnak képzelte magát (gyakorta megesett vele), akkor a „filozófiai ízlését” adta rettentő buzgalommal, na most, itt jön akkor egy vigyori paradoxon: Heller Ágnes soha nem érezte magát hülyének, miközben mindig hülyeségeket beszélt. Egész életében. Csak épp rosszul emlékszik rá. Néki úgy rémlik, hogy a férje (már ti. a Hermann nevű férje) „lehülyézte” az „írásait”. Tévedés. Hermann nem az írásait hülyézte le, hanem őt magát, tekintve, hogy az írásai hülyeségeket tartalmaznak. Ungvári professzor azt ajánlotta (nagy peckesen a tévében), hogy kössek bele Heller Ágnes mondataiba. Jelentem, belekötöttem. S most várom a választ. Például: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt”. A kérdés így hangzott: mi köze egy fakanálvirtuóz, von Küche aus elméjű hölgyike rokonszenvének az epikureizmushoz? Illetve általában a filozófiához. Ha Heller semmi mást nem ír le életében, csak az idézett mondatot, már azzal maga bizonyítja: nem filozófus.
Szívesen hivatkoznék a Kommunista kiáltványra, sőt olyannyira szívesen, hogy meg is teszem: „A burzsoáziának a történelemben – írja Marx – felettébb forradalmi szerepe volt. A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erőmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron annyira csodál, megfelelő kiegészítője a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a kereszteshadjáratok. A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály első létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt… Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek [a burzsoá forradalom nyomán] végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat”.
Ezt írja Marx a Kommunista kiáltványban. Melyben személyes „rokonszenve” a burzsoáziának „szól”? Nem a burzsoáziának? Érdektelen, ti. ez nem filozófiai kérdés. Szintén Marx írja, méghozzá ugyanott: „A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása; a tőke feltétele a bérmunka. A bérmunka kizárólag a munkások egymás közötti konkurenciáján nyugszik. Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen”.
Nos, ilyen a filozófus. Nem arról beszél, hogy néki mi szimpatikus, mi nem szimpatikus, hanem leírja, hogy (1) mi volt: a burzsoázia forradalmisította a világot, leleplezte az általános hipokrízist, ostobaságot stb., (2) a filozófus leírja, hogy mi van. Egyébiránt ma is. A burzsoázia az „ipari haladás hordozója”? Az. A burzsoázia képes a kapitalizmus válság-ciklikusságával szembeni ellenállásra? Nem képes, hiszen, ha képes volna rá, alkotna egy olyan rendszert, amelyben nincsenek újabb és újabb krízisek, háborúk, népirtások stb. A proletariátus (értsd: a nem burzsoázia: a munkavállalók, „kényszervállalkozók”, kisbefektetők...) különféle (nemzeti és egyéb) csoportjai konkurensei egymásnak? Konkurensei. Miközben létrejönnek különféle ellenálló „társulások”? Létrejönnek. Vagyis az történik, amit Marx leírt: a tőkés termelés során a burzsoázia értéket teremt, ám alapvetően értéket sajátít el. Pusztító ellentmondás. Ezért aztán a filozófus nem arról locsog, hogy minek kellene lennie, mi vóna jó, ha jó vóna (Babarczy Eszternél nagy V-vel és rövid o-val: jó Vonastb.), hanem a filozófus (3) racionálisan következtet, extrapolál, vagyis azt rögzíti, hogy mi az, ami „elkerülhetetlen”, mi az, ami szükségszerű.
De ne beszéljünk a Kommunista kiáltványról, mert annak irdatlanul nagy a (villás) farka (ennyiben hasonlít rám) plusz ördögpatája van, tehát beszéljünk inkább arról a filozófiáról, amellyel Heller Ágnes „szimpatizál”, persze nem „filozófiai szempontból”, nem a „filozófiai ízlése”, hanem a „személyes ízlése” révén. Marx doktorandus a démokritoszi s az epikuroszi filozófia összevetése során mindenekelőtt Hume-ra hivatkozik: „Bizonyára egyfajta megcsúfolása a filozófiának, amelynek szuverén tekintélyét minden téren el kellene ismerni, ha arra kényszerítik, hogy minden alkalommal mentegetőddzék a belőle folyó következtetések miatt, és hogy minden művészetnél és tudománynál, amelyben megütközést kelt, magát igazolja. Olyan ez, mintha egy királyt a saját alattvalóival szemben elkövetett felségárulással vádolnának”.
A kiemelések Marxtól származnak, egyébiránt (s nem azért mondom, hogy mondjam, hanem mert tény), Hellernek van egy újabb keletű dolgozata, melyben ő is idézi mottóként Hume szövegét, és – milyen érdekes! – a „nagyszerű antikommunista” Heller Marx kiemeléseivel hivatkozik a skót filozófusra, s aminek persze nincs jelentősége, csupán mint édes kis nyalánkságot említem. Tehát a különbség a döntő Marx és Heller között. Heller értekezésének ez a címe: „Vallomás a filozófiáról” (és agyrém már a cím is, merthogy ki az ungvári birkabánatot érdekli egy üresfejű nyanyuska von Kochlöffel aus vallomása bármiről is), s persze egyáltalán nem véletlen, hogy a Heller-vallomás tele van efféle borzalmakkal: „Kant és Schiller rokonlelkek”. Gügyü-bügyü rokonok, csókoljátok meg egymás lelkét! Míg viszont Marx így folytatja sármos doktori értekezését: „A filozófia, ameddig csak egyetlen vércsepp lüktet világbíró, abszolút szívében, Epikurosszal mindig azt fogja odakiáltani ellenfeleinek: Nem az az istentelen, aki megtagadja a sokaság isteneit, hanem az, aki a sokaság vélekedéseit az isteneknek tulajdonítja! A filozófia, nem titkolja ezt” – írja Marx, majd Aiszkhülosz Prométheuszára hivatkozik: „Nyíltan beszélek: minden vallást gyűlölök”; s ezt nyilván nem Harrach Péter, Semjén Zsolt rokonszenvének elnyerése végett mondja, sőt Marx Czeizel Endre szimpátiájára sem ácsingózik (a genetika is lehet vallás), hanem viszont Epikurosz konkrét, tárgyi „hitvallását” rögzíti, ha már egyszer Epikuroszról van szó. Persze a „hitvallás” szó metafora, a marxi kontextusban egy filozófiai álláspont (egyszersmind a filozófia álláspontjának) megszemélyesítője, Marx szerint ugyanis Prométheusz objektív vallásgyűlölete Epikurosz „saját hitvallása, az ő saját jeligéje minden égi és földi istenekkel szemben, akik nem az emberi öntudatot ismerik el a legmagasabb istenségnek. Mellette ne legyen isten senki”.
Pontosan erről beszéltem korábban, Aiszkhülosz, Epikurosz, Kant, Marx, József Attila az „emberi öntudat” fogalmának kibontását tekinti a filozófia (s persze a művészet) alapvető feladatának. Tegyük hozzá: Heller Ágnes, részint azért, mert gyöngének bizonyult, így aztán erősen szent Péternek érezte (s érzi) magát Biszku Béláékkal szemben (vö. a levelével, illetve annak utózöngéivel), részint Hannah Arendt nyomán Lenint a „Gonosz géniuszának” tartja. Mégpedig azt a Lenint, aki így fogalmaz: „Csak az érdemli meg a párttagnak és a munkáspárt építőjének nevét, aki figyelmesen tanulmányozza, végiggondolja és önállóan dönti el pártjának kérdéseit és sorsát”.
Önállóan dönti el pártjának sorsát. Mondja Lenin. Kérdezem: gyűlölheti-e feneketlenül Lenint az az asszonka, aki soha semmit nem olvasott el figyelmesen, soha egyetlen önálló gondolata nem volt, „végiggondolása” pedig még annyira sem? A választ Heller maga mondja ki: Gyűlöli Lenint, a „Gonosz” inkarnációját. Alapvetően azért, mert Lenin önállóságra biztat, illetve az önállóság szükségszerűségét hirdeti. Heller nem kevésbé gyűlöli Marxot (noha ezt így, expressis verbis, tudomásom szerint, nem mondta ki). Heller idegenkedik Kant etikájától (ezt kimondta), miközben totálisan érti félre Epikuroszt, József Attilát (már, ha egyáltalán van róluk a félreértéshez elegendő ismerete, tudása).
Miért mondom ezt?
Mert, aki valaha életében csak egyetlen spicli-levelet írt, az eleve nem értheti sem Epikuroszt, sem Kantot. Marxékról már nem is beszélve. A „szégyen” lehet katartikus, nem vitatom, míg viszont nincs az a (Szent Péterig lobogó) katarzis, amely a spicliségből „kiszublimálhatná” a denunciáns lélek belső nyomorúságát. Megkockáztatom: a besúgót, az aljas árulót még a mártírhalál sem tisztítja meg. Tessék olyan példát mondani, amely cáfolja ezt a föltevést! Tojás Gáspár Miklós elárulta a „baloldalt” (mint értéket) valamifajta álracionális „objektivitásból” (míg szerény meggyőződésem szerint: politikai karriervágyához rendelte hozzá neofita „meggyőződését”), így azután most „visszatért bárányként” bégethet akármily hangosan az utcán (különféle szakszervezeti tüntetéseken), élete végéig (és azután is!) rongyember marad. A Geréb Ernőknek, Szilágyi Györgyöknek, Szűrös Mátyásoknak, Tojás Gáspár Miklósoknak, Vajda Mihályoknak, Heller Ágneseknek ez a sorsuk. Hogy Almási, Bánó, Ungvári ma is rajonganak Hellerért, hogy Radnótiék a lebukott (az immár nyilvánvaló) csalót, árulót is respektálják? Így van. És ez őket is minősíti, csak éppen nem úgy, ahogyan gondolják. Hellerék, Ungváriék egymást minősítik.
Egyébként Marx a doktori disszertációjában külön megemlékezik Heller Ágnesről, továbbá Vajda Mihályról, Almási Miklósról, Radnóti Sándorról, Sziklai Lászlóról s az összes neofita „nyúlfiról”, azokról, akik ma mindenkinél (még a zseniknél is) nagyobbaknak, okosabbaknak, bölcsebbeknek, originálisabbaknak, böcsületesebbeknek képzelik magukat. Ezt írja: „Azoknak a sanyarú nyúlfiaknak pedig [ti. minden, önnön mártíromságát, szentpéterségét infantilisan bizonygató hitvány ember sorsa sanyarú végső soron, a sors lényegét tekintve persze], kik a filozófia látszatra megrosszabbodott polgári helyzetén ujjonganak [mutatis mutandis: ma a „nyúlfiak” a meghosszabbodott polgári helyzeten ujjonganak], megint csak azt válaszolja [ti. Epikurosz], amit Prométheusz az istenek szolgájának, Hermésznek mond: »Ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha / el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat«.”
Miben áll a filozófus „gyötrelmes balsorsa”? Nem a filozofálgató nőcikéé (mert azt tudjuk: a férje lehülyézi, ezért azután morálisan maga is dögszagúvá bomlik Kádár „apró dögei” előtt, majd világgá szalad stb.), hanem az igazi filozófusé! Ez a döntő kérdés.
És ha valóban ez (márpedig valóban ez) a legfontosabb kérdés, akkor erről beszélek legközelebb…
Juszt László megkérdezte Almási professzort a tévében: te mostan szélsőjobboldali-e vagy, Professzor Úr? Már ami a világgazdaság (a kapitalizmus) állásának különös megítélését illeti. Mire az interjúalanytól megtudtuk: ő nem gyanít a világgazdaságban semminő zsidó összeesküvést, hanem inkább a „globális reálfolyamatokat” szemléli, így aztán (s innen már szó szerint): „azt mondom, van itt egy pénzpiaci rendszer, amit azért tudatosan csináltak többé-kevésbé [de nem a zsidók! – Gy. úr]. A nyolcvanas, kilencvenes évek arról szólt, hogy leépítették [nem a zsidók!] az összes szabályozót… lett egy olyan pálya, amelyben azt csinálsz, amit akarsz. Egyes országokon belül lehet szabályozni, de a globális rendszerben nincs szabályozó”.
És akkor ez már nem kapitalizmus? – ámuldozott a műsorvezető, s hogy e frappáns kérdés miként ötlött eszébe épp azon esztétaprofesszori nagymeglátás hallatán, miszerint: „a globális rendszerben nincs szabályozó”, ne tőlem tessenek kérdezni! Nézzük inkább a választ: „Ez kapitalizmus, csak megfordult a parancslánc, hogy ki mondja meg, hogy mi legyen”.
Azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló: e lakonikus, aforizmaértékű mondattal az esztétaprofesszor agyilag totál taccsra vágta Marx doktor cca. 4000 oldalnyi szakelemzését; hát igen, nem tudta az öreg bolsevik, hogy fölöslegesen piszmog az Angol Királyi Könyvtárban pl. az áru és a pénz sajátos viszonyrendszerének leírásával, ti. nem a könyvtári szöszmötölés a megoldás, ezt tessék jól megjegyezni, hanem az a megoldás, hogy valamely esztétaprofesszor besétál a tévéstúdióba, majd ott a kevéssé letisztult előéletű (ámde annál rokonszenvesebbnek tűnő) műsorvezetőnek „lazán” benyögi: „megfordult a parancslánc”. Ami persze nem jelenti, hogy „ez” ne volna kapitalizmus, ti. kapitalizmus itt minden, ától cetig, csak hát az a „parancslánc”, csak az ne fordult vóna meg soha!
Népbutítás? Az. Pénzért butítva. Míg az interjúalany ingyen csinálja nyilván, örül a boldogtalan, hogy végre őtet is megmutassák a tévébe.
Szóval, mi az a „parancslánc”? A válasz: „Régen volt olyan, hogy a nagyipar, s a pénzügyi szféra csak közvetítőszféra volt a gazdaság különböző ágazatai között, most viszont ő vette át a parancsnoki széket, és ő mondja meg, hogy mi legyen”.
Létezik ennél ócskább, primitívebb szöveg? Azért mondom, hogy népbutítás, és nem a nép bután tartása, mert az átlagember nem valami okos ugyan, ezt én késéggel elismerem, az átlagembernek nincs túl nagy tudása, ám azért ennél messze jobban érti a világot.
Ezek az emberek (az Almási Miklósok, Heller Ágnesek…) évtizedeken át azt zsolozsmázták (önmaguknak is, másoknak is), hogy a cucilizmus alapvetően jó dolog, csak nem eléggé működik még, mert rossz emberek ülnek a „parancsnoki székekben” stb. Most pedig ugyanazt zsolozsmázzák, ugyanúgy, csak nem a cucilizmusra, hanem a kapitalizmusra, a liberalizmusra vonatkoztatva.
„Megfordult a parancslánc”.
Melyik?
Amelyik az emberiséget a világháborúig parancsolta? Nota bene Auschwitzig? Később a halálgyárakkal „hevített” hidegháborúig? Alapkérdések. A tudósprofesszor válasza: „Régen volt olyan, hogy a nagyipar”.
Gondolom, Almási Miklós most jól el is hiszi magának: ha ilyesféle szavakat, mondatokat böffent ki a fejéből szakmányba, akkor ő lesz itt a Big Oximoron: a laza-tojásfej, az entellektüel nagyvagány, a jasszosan akadémikus főtudós; igen ám, csakhogy jócskán téved a professzor, mert az efféle szöveg csupán azt jelzi, hogy a megfogalmazója egyszerre cinikus és ostoba.
Soha nem volt „olyan, hogy nagyipar”. Mindig is hadiipar volt, s minden egyéb – végső soron – a hadiipar beszállítójaként, „leányvállalataként” működött. Minden. Még a Galton-Czeizel-féle embergyártás is. Minden high-tech (így a géntechnológiáé is) a generális katonai megrendelések szerint dolgozik. Ezt egyébként Czeizel Endre gyakorlatilag ki is mondja: az emberiségnek géniuszokra (ergo genetikai zsenigyártásra) van szüksége. Ugye?! Mintha bármi is a géniuszon múlna, már ami a humánumot illeti, mintha a géniusz a Jó megtestesítője volna, mintha genetikai zsenigyártással elő lehetne állítani a Szelíd Géniuszok Békés Világtársadalmát, mintha a Rossznak, a Gonosznak nem volna géniusza. Van. Annak ellenére (paradox módon), hogy még a Czeizel Endrék, a Hannah Arendt-ek, a Heller Ágnesek is ezt állítják. Hovatovább a pozitív, építő géniusz önnönmaga gonosz, romboló doppelgängere. Nem állítom, hogy ez szükségképpen van így, mert nem tudom egzaktmód bizonyítani, de úgyszólván közhelyszámba megy.
Továbbá: a géniusz is lehet korlátolt. Nem csak morálisan, intellektuálisan is. Vegyük példának ismét azt a Czeizel professzort, aki még csak nem is géniusz ugyebár (hanem zsenigyáros géntechnikus), s akitől megkérdezte az újságíró: „Professzor úr, hisz Ön Istenben?”, mire a professzor úr válasza: „Nem. De ez egy keserű kérdés. Katolikus családban nőttem fel és hívő voltam. Az, hogy ott kényszerítettek arra, hogy minden napot reggel imádkozással kell kezdeni, hogy minden pénteken gyónni kell, ez engem akkor tizenévesen eltántorított a vallástól. Aztán jött az orvosi egyetem, ami nagyon materialista. A legmélyebb érv pedig, hogy hetente találkozom olyan családokkal, ahol a harmadik gyermek hal meg egy éves kora előtt. Ilyenkor az jut eszembe, hogy az Isten nem lehet ilyen gonosz. Az ilyen és hasonló esetek ösztönöztek arra engem, hogy most nem vagyok hívő. Ugyanakkor van bennem egy mély nosztalgia Isten felé, hiszen meg fogok halni. Eszembe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne meghalnom, hogyha hihetnék abban, hogy van túlvilág, és hogyha rendesen élek, akkor még esetleg a mennyországba is juthatnék”.
„Az Isten nem lehet gonosz” – mondja az ateista professzor, a géniusz nem lehet gonosz – vallja a genetikusprofesszor. Legalábbis a magyar géniusz nem, ezért aztán sok-sok hungarogéniusz előállítására van szükségünk. Különösen nekünk, magyaroknak. Rónai Egon pedig – magyar riporterként – jókat bólogatott hozzá a tévében. Pedig Rónai sem géniusz. Czeizel: „könnyebb lenne meghalnom, hogyha hihetnék abban, hogy van túlvilág, és hogyha rendesen élek, akkor még esetleg a mennyországba is juthatnék”.
Mi a különbség egy intellektuálisan korlátolt hívő s egy retardált ateista között? Semmi. Illetve annyi, hogy a hívő hisz, az ateista nem hisz ugyanabban a marhaságban, vagyis mindkettő agya egyazon srófra jár, csak ellentett irányban. Szerintem Czeizel vallomása paradigmatikus, mutatja, miként tekeredhet két géniusz elméje is ugyanarra a csavarra, csak épp ellentétesen: az egyiké a világbéke, a másiké a világpusztítás felé. Minden, ami nagyon rossz, nagyon szörnyű, zseniális elme terméke; a végtelenségig sorolhatnám a példákat. Míg Czeizel szerint erősen kell pénzelni a genetikai kutatásokat, plusz korlátozni az abortuszok számát, merthogy géniuszokra van szükségünk. Ezt mondta az ATV-ben. Lábaközi kukker nőgyógyász legyek életem végéig, ha nem igaz!
Míg Almási professzor szerint az a baj, hogy nem a termelés parancsol a pénznek, hanem a pénz parancsol a termelésnek, annak a termelésnek, amelyet Almási professzor – a totális professzori bornírtság okán – hol termelésnek, hol „nagyiparnak”-nak nevez.
Almási professzor nyilván nem tudja: a pénz is termék. Ti. ennek az ellenkezőjét már csak az enyhén fogyatékosok szűzneveldéjében hiszik. Néhányan. A pénz nem „közvetítőszféra”, s különösen nem „nagyipar” és kisipar között, hanem a pénz a tőke lényegi mozzanata, a pénz a tőkében „kódorog”, benne „lappang”, ahogyan Marx doktor fogalmazza. Közvetítőeszköz? Nevezhetjük annak is (ha egyéb nem jut eszünkbe), de semmiképpen sem „közvetítőszféra”, és semmiképpen sem „a gazdaság különböző ágazatai között”, hanem viszont: áru és áru, végső soron: pénz és pénz között. A pénz nem Isten átka-adománya, hanem társadalmi termék: áru, amely (a rendszer végső kiteljesedettségében) önnönmaga „metamorfózisának” „forgalmi eszköze” (vö. K. M.: A tőke).
Marx Szent Péterre hivatkozik (arra a Szent Péterre, aki akkoriban még nem bábozódott át a nagy Heller Ágnessé, de hát sajnáljuk, kicsi gonosznak kicsi szenttel kell beérnie), szóval: „Megmérve már – hallottam újra tőle – / a hit pénzének mind ötvénye, súlya: / de erszényedben van-e hát belőle?”.
Vagyis: a pénznek csak akkor lehet értelme-szerepe, ha likvid, ha eladható. „Kommersz” áruért? Pénzért? Teljesen mindegy. Ahol pénz van, ott a pénzt szükségképpen kell eladni. Erről beszél Szent Péter, s akár Dante, akár Babits, akár Marx hangján, a lényegen nem változtat, vagyishogy mindehhez az Almási-Juszt-féle „parancsnoki széknek” a világon semmi köze.
Persze lehet, hogy Almási professzor übergéniusz, többet tud a dologról, mint Dante, Marx, Ady, Madách, Goethe és József Attila együttvéve, ám a tény akkor is tény: a hidegháború elültével szépen, kedvesen megnyekkent a világgazdaság. Vagyis, ha (ne adj isten!) kitörne a totális világbéke, egyetlen másodperc alatt omlana össze a kapitalizmus. S ami a legviccesebb: már Keynes is többet tudott annál, mint amennyit most Almási professzornak sikerült kipréselnie bájos agyvelejéből a posztmodern liberalizmus kredencszagú krumplinyomójával. Keynes azt mondja: ha leáll a cápa, megdöglik. Ha nincs termelés, nincs növekedés, illetve fordítva is: ha nincs növekedés, nincs termelés, vagyis elpusztul a kapitalizmus. Jó, de akkor ki „parancsoljon” termelést, növekedést a piacon? – teszi föl a kérdést Keynes. A „nagyipar”? Nem, ez marhaság. A hadiipar? Nem – válaszolja Keynes –, merthogy az csúnya dolog, nagyon csúnya!, a fegyvergyártás háborúhoz vezet. Akkor hát kicsoda? A fogyasztás! Rendben, és a fogyasztásnak ki fog „parancsolni”? A szükséglet? Az is, egy bizonyos fokig. És utána? Nos, általában és végső soron: a termelés. Közvetlenül pedig: a reklám. Ez a modell. Amely a modellezőasztalon működött ugyan (Tojás Gáspár Miklós ma is ezt sírná „vissza”), ám a valóságban a „fogyasztói társadalom”, a new deal, a Wohlfahrstaat sem funkcionál katonai megrendelések, illetve a hadiipar származtatott igényei nélkül, s ezt Trumanék a kezdet kezdetén világossá tették, mintegy az emberiség agyába villantották. Hirosimában.
Szerintem ma már csak az nem látja, aki nem akarja: minden szükséges (de sokkal inkább szükségtelen) „kütyü”, ájpod, ájbuk, prezenter meg a jónyavalya tudja, micsoda, mondjuk így a „logtech” kipaterolós nevén: „kis eszköz”, s amely azért jó, mert az öregecskedő Matolcsy, a szépkorú Almási is képes még valamennyire „veregetni” (aztán mást se nagyon), szóval, hogy mindez a hadiipar által megrendelt fejlesztés, a mindenkori háborús feszültség által generált high-tech nélkül egyszerűen nem létezik. Sőt még az ennivaló is hadiszármazék. S ami akkora banalitás, hogy a pofám leszakad, gyerekek, amikor leírom.
Almási professzor szerint viszont a kapitalizmust nem a háború (a fegyverkezés) segíti át az ilyen-olyan válságokon, mostanság a hitel- és pénztúltermelési krízisen, hanem: az „ipar visszahódítása Kínából”. Ti. Kína kifújt ilyen értelemben, a kínai ember csak igavonó barom (ahogy a professzor mondotta a tévében: „napi huszonnégy órát dolgozik”), míg viszont Amerikában élnek ám a frankó „drop aut gyerekek”, nos, azok aztán az „invenciózus”, „elszabadult elmék”, s kiknek lesz majd még egyszer egy hatalmas ötletük! És azután „beng-beng” – mondotta az elemző professzor a tévében. Így mondta: „beng-beng”. Vagyis az egzaltált „drop-out gyerekeken” múlik most minden.
Történelemfilozófiai közhely: az „elszabadult elmék” nagy ötletei gyakorlatilag semmit nem érnek, egyszerűen elenyésznek, ha nincs rájuk konkrét háborús kereslet, ám e történelmi tény Almási professzort éppúgy nem zavarja, mint az, hogy a buta (nem invenciózus) kínaiak évezredek óta ismerik a puskaport például, csak nem csináltak belőle bizniszt beng-beng. Ha pedig Almási professzor valami egyébről kezd el beszélni hirtelen (miközben elfelejti, mit mondott fél perccel korábban), akkor ugyebár így fogalmaz az igavonó barmokról: „a konfucianizmusban egészen másképp van”, vagyis: nem ismerjük Kínát, csak abban vagyunk biztosak, hogy a kapitalizmust egyedül az ötletes, ámerikai „drop-out gyerekek” röpíthetik ki a válságból beng-beng.
Én viszont – egyelőre – maradnék az ormótlan közhely mellett: ha nincs háború, ha nincs háborús feszültség, akkor nem kerülnek a boltokba csillogó-villogó-pittyegő, ámde már két héten belül eldobható „kütyük” (agyaljanak akármekkorát az „elszabadult elmék” éjt nappallá téve), ti. nincs rájuk szükség (maximum akkor, ha Matolcsy professzor újra megpróbálná kiveregetni valamelyiket), na most, ha nincs származékos „kütyügyártás”, nincs árutermelés értelemszerűen. Ha pedig nincs árutermelés, nincs kapitalizmus (mert a puszta bankót, részvényt, kötvényt nem lehet jóízűn veregetni). Kütyü nélkül még válságról válságra bukdácsoló kapitalizmus sincs, nemhogy virulens kapitalizmus volna. És ami ugyan nem „parancslánc”, viszont ennek van konkrét értelme, nem pedig annak, amiről Almási professzor hadovál a tévében: „van árutermelés és van pénztermelés”.
Ez csak a látszat, minden „derivatívok” dacára. Noha Almási professzor szerint Derivatívok elvtárs a főgonosz. Igen, csakhogy mindig voltak „derivatívok”, „szelvényvagdosások” stb., s melyeknek soha nem volt közvetlen közük a büszke, böcsületes, bánya-kert-magyarországi, igaz-kapitalista kis-nagy-áru-termeléshez (vö. Jókai: Fekete gyémántok). Továbbá: minden árunak volt (lehet) túltermelési válsága, míg viszont Almási professzor a pénzáru termelési krízisét a „derivatívok” (származékos ügyletek, pénzeszközök) túltengésének tekinti, s ezzel voltaképpen negligálja a „modernitás” egyik alapkategóriáját, vagyis posztmodern taknyolást, mitizálást folytat a tévében: a „globalizációs deficit”, a „hitelexpanzió”, a „derivatívok”… fogalmait kavargatja a műsorvezető legnagyobb ámulatára. Ráadásul egy fényévnyi emelettel a „modernitás” apostolának, Heller „Ági”-nak originális kilátója alatt jasszolva.
Derivatívok elvtársat le kell váltani. Mongyon le!
Valóban ez a megoldás? – kérdezte a leleményes riporter.
Mire a leleményes válasz: Kell egy „irányító, szabályozó stb. rendszer”.
Hát hogyne! „Stb. rendszer”. Az kell ide. Kapinform. Liberál-politbüro. Hankiss-sal szólván: találjuk ki a kapitalizmust! A komonista-kapitalista központi tervgazdálkodást! Bőndörös elvtárssal szólva pedig: a cuclimilalista imprüjilalizmust. Mert a kapitalisták csak a ráncaikat veszíthetik.
Nagyon fontos: nem az a gondom ezekkel az emberekkel, hogy szeretik a kapitalizmust, tudniillik: szeressék! E téren (is) legalább annyira vagyok liberális, mint a drága Gyurica úr Sánta elvtárs híres regényében: „igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!”.
„A fényképész nyugtalan mozdulatot tett, és elpirulva szólalt meg:
– Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!
Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:
– Áhá!
– Tetszett szólni valamit? – kérdezte a fényképész.
– Azt mondtam, hogy: áhá! – mondta az órás. A fényképész elpirult. Elvörösödött az egész arca, és azt mondta:
– Mire tetszett érteni?
– Semmire! – mondta Gyurica. – Csak beszéljen tovább, tisztelt úr…
– Ne törődjön vele! – mondta Kovács. – Szereti bosszantani az embereket…
– Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat…
– Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból.
– Mi lesz ebből? – kérdezte az asztalos.
– A cserebogár! – mondta Gyurica, és így folytatta. – Hát akkor isten-isten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!”
Én természetesen már birtokába jutottam a nagyobb tökéletességnek, ugyanakkor egyáltalán nem akarom az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat (föladják azok maguktól is). Tehát csupán azt jegyzem meg csöndesen, hogy ezek az emberek, ezek a szalon-Bőndörös elvtársak, akár szeretik éppen a kapitalizmust, akár nem szeretik, mindig baromságokat beszélnek. Ebben aztán nagyon következetesek.
Almási professzor búsong az újságban (Bunkómozaik): „Nem is olyan régen, Babarczy László jegyezte meg, hogy az okosság elkezdett negatív jelző lenni. Nekem gyanús lett, és körbekérdeztem a bölcskari haverokat, kisült, hogy tényleg így van, például nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt »okostojásozzák« az embert, nehezebb csajozni (pasit szerezni), ha okos hírében állsz. Valamikor fordítva volt a bölcskaron – mondja kollégám: a legjobb csajok a legokosabb pasikra szálltak rá. Kiment a divatból? Lehet.”
Persze az is lehet, hogy Babarczy Lászlónak ma már nehezebben moccan az ő mozaikos kisbunkója. Ha moccan egyáltalán. Ti. bármi előfordulhat! Lehet, hogy ezt érzékelik a csajok, azok ugyanis mindent összefüggésbe hoznak mindennel, akár a szellemi nádast is a biológiai moccanással-moccanatlansággal.
Egyébiránt régen sem volt könnyű „pasit szerezni”. Annak a csajnak például, akinek szagos volt a lehelete, zsíros a haja, ha pedig még a Nádasról is dumált orrba-szájba, na, akkor azzal végképp betette a kaput. Ez igaz. Régen is jobbára azokat a csajokat hajtottuk, akik nyilván jól néztek ki (seggileg, didkóilag…), illetve akik kedvesek voltak, figyelmesek, odaadók, gyöngédek, és persze, ha nem kellett túl sokat rinyálni nékik azért, hogy hát akkor most már talán dughatnánk is egy kissé, vagy valami hasonlót. Tanúsíthatom: ha ez utóbbi megtörtént, úgy akár dumálhattak Nádasról is, abban a kókadt helyzetben már nemigen érdekelte az embert szinte semmi.
Szóval, a pasizás nem a jó dumákkal, hanem a jó dudákkal kezdődött (lehet, hogy Babarczyék már nem emlékeznek rá, de ez akkor is így volt). Mígnem a csajozásnak két alapfortélyát ismerjük. (1) Ha a buksza helyből csípte a burádat, már úgy értem, ránézésre, akkor gyakorlatilag dumálhattál néki bármiről. Sőt dumálnod se nagyon kellett. Én a magam részéről ezeknek a csajoknak általában az 1970-es Olaszország-NSZK világbajnoki elődöntőt meséltem el, mégpedig töviről hegyire (különös tekintettel Rivera góljának minden apró részmozzanatára), s amivel nem csupán a csajt hoztam heveny párzási állapotba, hanem magamat is, teljesen függetlenül attól, hogy a csajszi a bölcskaron volt-e KISZ-titkár, vagy a Goliban szövőlány. (2) Ha pedig inkább a dumámra bukott valaki, egyébként sose értettem, miért csak arra, mi volt az, amit nemlátott meg bennem a vaksi szemével, de ha már így esett, akkor nyilván arról beszéltem, ami a csajt érdekelte horribile dictu. Ha a Nádas érdekelte, akkor a Nádasról beszéltem. Ha feminista volt az illető (például), akkor a feminizmusról szónokoltam, ha téeszalkalmazott volt, akkor a tehénfejésről (s ami gyakorta megesett, ugyanis rövid ideig egy tanyasi iskolában dolgoztam képesítés nélküli tanítóként, s ebbéli minőségemben végigkeféltem a tág magyar határt, végül a téesztagok kapára-kaszára kapva kergettek el a területről, még a bicska is kinyílott egy alkalommal a kukoricagóré mellett, nyilván ez zsenírozott leginkább). Nem dicsekedni akarok, csupán mint tényt említem: máig betéve tudom Beauvoire: A második nem című kötetét, ismerem a teljes szöveganyagot, bár, azt már kezdem lassan elfelejteni, hogy tulajdonképpen mi a francér tanultam meg. Egyébiránt ma is, ha „kell”, akár 4-5 órát beszélek egyfolytában Beauvoire-ról, majd utána magamtól elalszom. De én legalább nem lőcsölöm rá a dolgot a taxisra, mint szegény Babarczy László.
Almási professzor szerint mostanság „nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt »okostojásozzák« az embert”, vagyishogy ma „nehezebb csajozni”. Igaz, ámde – tegyük a szívünkre a kezünket! – ez annakidején sem ment sokkal könnyebben. Jómagam például egyszer a szántódi KISZ-táborban egy ízig-vérig agrárproletár származású ifjúkommunistának (amúgy szervezőtitkár volt a leány az Újpesti Fonóban) hosszan, kimerítően dumáltam a Nádasról, s oly okosan ám, hogy végül sikerült is bedumálnom őt a kellős közepébe, na most, eleinte úgy tűnt, nem lesz különösebb gond, ti. még előző nap kinéztem ott egy lakájos zsombékot, igen ám, csakhogy később a szúnyogok agyoncsipdesték a csupasz valagam, az okostojásomat megvágta a sás, azt sem tudtam a végén, melyik az én bolyhos buzogányom, melyik a Nádasé, ráadásul a somogyi kulákbékák elvetemülten kuruttyoltak bele a munkásmozgalmi orgazmusomba, úgyhogy: én azóta, kérem szépen, nemcsak a Nádast utálom teljes szívemből, hanem a Spirót is (für alle Fälle). Egy életre megfogadtam: inkább naponta elmegyek az operába, csak ily szörnyű tortúrában ne legyen többé részem!
Mindegy, nem is erről akartam beszélni, hanem a kulákokról.
Azt írja Almási professzor, hogy azért bunkó a taxis történelmileg, mert kevés a kulák. A professzori-logikai levezetés így hangzik: „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán, hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nem csak ők disszidáltak. (A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre.) Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit [vagyis a kulák] élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált - a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant a száma, a bunkók hangja elkezdett erősödni. Majd nem sokkal később, erre a csonka képletre borult rá a vadkap. hozománya…”.
Vagyis a kulák nem tartozott a „vadkap. hozományába”. Mert a kulák „értett a falusi gazdálkodáshoz”, s amíg a kulák „élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált”, addig nem volt bunkó a pesti taxis. Így aztán Babarczy Lászlóra, mint főnemes kulákmézre az okos darazsak, repültek rá a zsidó csajok (legalábbis Babarczy Eszter önéletrajzában tett szíves közlése szerint), persze csakis akkor, ha a Nádasról dumált nékik éjt nappallá téve. Ez nyilván így történt, de – mondom – engem most a dolog történelemfilozófiai aspektusa érdekel. Vagyis. Almási professzor voltaképpen két aritmetikusan biobarna banalitást rotyogtat ki magából, ráadásul egyszerre kétfelé, homlokegyenest ellentett irányba. Az egyik szerint a falun csak a kulákok értettek a mezőgazdasághoz, méghozzá kizárólag azok a kulákok, akiket a mocskospiszkos komonisták „üldöztek”, elüldözték őket az Operaháznak még a környékéről is. Amiből persze cca. annyi igaz, hogy a kulákot egyáltalán nem üldözték. Sehonnan sehová. Még csak nem is irtották. Hanem viszont igyekeztek a kulákot rábírni arra, hogy lépjen be a téeszbe. És a kulák, amilyen kulák volt, be is akart lépni. Meg nem is. Ezért a kulák igéje nem a „menekül”, nem a „búvik” volt üldözöttként (s felé ávós kard nyúlt kulákbarlangjába stb.), hanem a kulák „ingadozott”. Ugyebár. Ingadozott mint olyan. Mert a kulák nem volt buta. Illetve eléggé buta volt, de annyira semmiképpen sem, mint egy esztétaprofesszor. A kulák tudta, szakmailag tudta, hogy a Kun Béláék sem voltak egészen hülyék. Ők is pontosan tudták, hogy a parasztnak főd kell. Főd a fődhö’, főd a főddel stb. Ezért Kun Béláék (mondom, nem voltak ostobák) ígértek is fődet a parasztnak, ám Kun Béláék azt is tudták (és a kulák is tudta, hogy tudják), adott körülmények között éppen szakmailag irracionális a fődosztás. És ezt Rákosiék is tudták (a kulák szintén tudta, hogy a Rákosiék tudják), ám Rákosiék azt is tudták, amit Kun Béláék is tudtak, hogy mentálhigiénésen akkor is kell fődet osztani, ha a fődosztás amúgy abszolút értelmetlenség. Ezért hát Rákosi, mint a mesebeli okos kuglilány, osztott is fődet meg nem is. Gyakorlatilag maga is ingadozott. Mint a középparaszt: „belépjek?, ne lépjek?, ha belépek, jobb a vetésnek, aratásnak, ha nem lépek, jobb a lelkemnek” – ebben állt a kulák ingadozásának lényege. Mígnem Rákosi megunta az ingadozást a maga részéről, s szaladt ösztökélni a kulákot, hogy csak úgy lobogott tőle Ormos Mária haja, de nem üldözni, irtani szaladt ám, hanem ösztökélni: mosmár lépjél be, kulák, ne ingadozz tovább! Egyébiránt, ha Babarczy László nem csak Nádasról dumált volna a csajoknak a hatvanas években, hanem elolvasta volna horribile dictu Sarkadi kisregényeit, esetleg Sánta Húsz óráját, akkor most Almási professzor nem írna akkora marhaságokat a Népszabadságban a kulákokról, mint amekkorákat ír. Tehát, még egyszer: az egyik Almási-féle idióta banalitás szerint ott történt az úttévesztés, hogy téeszesítettek a mocskospiszkosok, üldözték a kulákot, ahelyett, hogy kis farmergazdaságokat alakítottak volna ki szépen, édesdeden, nyilván Mitsubishi kistraktorokkal, Suzuki kiskaszálógépekkel, Toyota kiscsirkeitatókkal fölszerelve a magasan művelt kiskert-magyarországi középkulákot. S ha így alakul a történelmünk, az összes pesti taxisra buknának a csajok ma is, kéz a kézben igyekeznének a Kékszakállúra, a Vérnászra, sőt Sztravinszkijt, Honeggert, Kurtágot hallgatnának reggel, délben, este, minden hullámhosszon. Meg persze Kodályt. Tehát nem entyem-pentyem telibe (mint én a Nádasban annakidején), hanem ingyom-bingyom tálibe… Nem ugyanaz, gyerekek, nehogy a végén már félreértsük itt egymást!
Szóval két ellentett mítosz forog közszájon: (1) a komonisták mindent elbasztak azzal, hogy a kulákot beüldözték a kolhozrendszerbe, mert a kulák a közösben már nem „értett a falusi gazdálkodáshoz” (csak a saját főggyén értett hozzá), illetve (2) az antikomonisták is mindent elkúrtak (nem kicsit, nagyon), különösen a „téeszek szétzúzásával”, merthogy pontosan a téeszekben, a háztájikban virult anno a rentábilis cucimalizmus.
Mindkettő üres mítosz. Még akkor is, ha Juszt László kérdésére (hol lett a dolog elrontva, mi volt az eredendő baj?) Almási professzor így válaszolt a tévében: „A termelőszövetkezetek szétverése. Azért az nagyon nagy gubanc volt, amely befékezte az egész folyamatot”.
A szovjet „birodalom” sajátos „gyarmati” rendszer volt, noha itt is erősen tartja magát egy mítosz, mellyel szemben az a rideg valóság, hogy gazdaságilag nem az „anyaország” zsákmányolta ki a „perifériát”, hanem fordítva történt. A magyar gazdaság talpon maradásához (a mezőgazdaság viszonylagos virulenciájához) szükséges extraprofit egy részét a Szovjetunió biztosította (pl. azzal, hogy a világpiaci árnál olcsóbban szállította az energiahordozót, illetve a világpiaci árnál drágábban vásárolta a magyar – mezőgazdasági – termékeket), s tette ezt alapvetően hadászati-stratégiai, illetve ideológiai okokból. Míg a „szocialista extraprofit” másik részét az olcsó hitelkínálat biztosította (ezt nevezzük eladósodásnak), s így történt, hogy amikor a magyar gazdaság (benne a dicső agrárium) alól kiperesztrojkálódott a Szovjetunió, illetve amikor megdrágultak a hitelek a pénzpiacon, akkor bizony a magyar gazdaság gyakorlatilag atomjaira hullott. Tessék nekem elhinni, azt a téeszt, azt a mezőgazdasági feldolgozó üzemet stb., amely megingathatatlanul, rentábilisan áll a világpiacon (dollárt hoz az országnak, s nem viszi, nyeli a valutát stb.), az isten Antall Jóskája nem veri széjjel! Merthogy nem is akarja szétverni, de ha akarná, se tudná. Ez egészen biztos.
Az Almási professzorok a gazdasági egységeket anno is, ma is ideológiai alapon ítélik meg. Szidták a téeszesítést (ma is szidják), merthogy azok „szocialista nagyüzemek” voltak, miközben a „szétverést” is szidják, merthogy: „a téeszek jól működtek”, azok „tartották el a falut” stb. Hogy miből működtek jól? Na, azt már nem tudják a professzorok, fogalmuk nincs róla, csak azt „tudják” a professzorok, hogy jól működtek a steinmanni téeszek. Igen, csakhogy ez dilettantizmus. Ül az esztétaprofesszor (akinek amúgy közgazdasági cikkek olvasgatása a legújabb hobbija, így azután frankón ért a kereskedelemhez, a vállalkozáshoz, mindenhez, ért hozzá, mint Fogatlan Fütyi bácsi a fodbalhoz), szóval, ül a professzor az íróasztalánál (piros cuncinyaksála nyakában), s onnan magyarázza országnak-világnak, hogy mi gazdaságos, mi nem, mit lehet eladni a piacon, mit nem lehet, mit kell, vagy nem kell szétverni, összeverni, leverni, fölverni, elverni, megverni, beverni… Kiverni. Almási professzor mindenhez ért (hát hiszen azért professzor), minden konjunktúrát, dekonjunktúrát ismer a halpiacon, halálpontosan meg tudja ítélni: mi az, amin meggazdagodhat a kapitalista vállalkozó, s meggazdagodhatna az ország, pl. Almási szerint akkor lennénk nagyon gazdagok, „ha átállnánk csemegeszőlőre”. A professzor mindenhez ért. Talán még az Utolsó vacsora áfáját is vissza bírná igényelni, én pedig csak azt nem értem, hogy Almási professzor miért nem dollár-multimilliárdos. Netán ő is más tőkével (csemegeszőlő-tőkével) veri a világpiaci csalánt?
Almási professzor eredeti szakmája a bölcsészet, az irodalomesztétika (vagy valami ilyesmi), noha képtelen egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására (ezt bárkinek, bármikor bebizonyítom), miközben Juszt Lászlóval két csésze tévés repitea mellett (azt decensen szürcsölgetve) docensen elmagyarázza, hogy miért gubancosak, akik szétverték azokat a gubancos téeszeket, amelyeket a szintén gubancos komonisták erőltettek rá a gubancos országra. És tették ezt a komonisták ahelyett, hogy ne irtották volna ki az operakedvelő kulákságot. Most meg a nyüves almafákat irtják. Ahelyett, hogy újfent szabolcsi Jonatán almát termelnénk szovjet exportra, plusz átállnánk a csemegeszőlőre. És „nem a görög szőlőt ennénk”! Továbbá a libamáj, a cukorgyárak s a nemzeti túrórudi… Kuláklány vágja ki édes kis csemege-nagytőkémet, ha nem igaz. Sugározta a tévé.
Lehetnék vándor hasbeszélő, Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben, És szónok is, szellemes, aranyszájú! Aki fönn áll az emelvényen, Kis pocakját megveregeti S beszél a nép nagy nyomoráról, Melyet csak ő tud eltiporni, Francia szabású félcipőben – S éljen! éljen – dübörög a nép, Egymást tiporják, hogy jobban hallják – Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba S én szebben tudnék bolondítani!
Pedig a nyaksálat nem is említette a költő.
Egyébként ugyanebben a műsorban Almási professzor a világgazdaság, a világkapitalizmus problémáját is simán megoldotta.
