A fény elhajlik a Nap mellett, ezt kimérték. Tehát tömege van.
A fény az hullámzás, vagyis egy jelenség. Nincs tömege, nem is lehet.
Az viszont igaz, hogy a ma használatos elhajlási képlet azt sugallja, hogy tömeggel kellene rendelkezni a fénynek is, mert a képletben ott van a G, ami két egységnyi tömeg közötti erő nagyságát jelenti.
Tehát a jelenlegi fényelhajlási elmélettel nagyon komoly bajok vannak, úgy is mondhatnám, hogy szar az egész.
nem diszkutálja mi az elektromos töltés e. Hogyan függ össze az elektromos mezö az elemi elektromos töltésekkel, ami egyik kölcsönhatás lehetöségét jelenti az e.m.-mezö és az anyag között.
Tehát úgy gondolod, hogy a töltések és az elektromágneses mező között létezhet nem kvantált kölcsönhatás is?
Az elektromágneses mező egyik lehetséges esete a tiszta elektromos mező, amely a szabad elemi töltéseket gyorsítja. A klasszikus fizika szerint a szabad elektron kinetikus energiája tetszőleges, vagyis nem kvantált. Mit mond erről a kvantumelmélet?
A relativitáselmélet szerint az elektront nézheti egy másik megfigyelő is, aminek a sebessége nem kvantált.
Richard P. Feynman, Quantumelektrodynamik (1963) német nyelvü könyve elsö fejezete címe, Wechselwirkung zwischen Licht und Materie – Quantenelektrodynamik így kezdödik:
„Die Theorie der Wechselwirkung zwischen Licht und Materie wird Quantenelektrodynamik genannt. ….
Die einfachste Beschreibung ist die von Fermi. Wir werden einen anderen Ausgangspunkt nehmen, indem wir die Emission und Absorption von Photonen einfach fordern.“
Nem is kell tovább menni, már itt el lehet dobni Feynman egész munkáját, mert pl. nem diszkutálja mi az elektromos töltés e. Hogyan függ össze az elektromos mezö az elemi elektromos töltésekkel, ami egyik kölcsönhatás lehetöségét jelenti az e.m.-mezö és az anyag között.
Továbbiban Feynman megjegyzi ugyan: „Die „Gesetze der Quantenelektrodynamik“ werden folgendermaßen angegeben, ohne daß zur Zeit eine Rechtfertigung dafür besteht: …“ Itt elkezdi analizálni az átmeneti amplitudokat, hogy ha egy atomi rendszer egy fotont abszorbál és átmegy egyik állapotból egy másikba, akkor „exakt“ ugyan az amplitude áll, mint azért, ha ugyan az az átmenet egy potenciál hatása alatt történt volna.
Hogy el nem sikkadjon, az elfogadott kvantummechanikára nincs szükség:
A www.atomsz.com-ból levonom a következtetést az univerzumunk felépítésére. Elöször az elméletemben elfogadott alapelveket nevezem meg, majd jönnek a következtetésék. Pirossal jelzem az általam nem támogatott, de a fizika által elfogadott elveket.
Elöször az anyagról irom le a feltevésemet. A világmindenségünk négyféle oszthatatlan részecskékböl áll, az elektronból, a pozitronból, a protonból és az eltonból. Ezek a részecskék kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak:
elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, protron:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekböl fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, az egyetemes gravitációs állandó meg G = g2/4π.
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erösebb, mint a gravitáció.
Az elsö elemi töltések okozzák az elektromágnesességet, a másodikok a gravitációt. Az elemi töltések által okozott mezök c-vel terjednek és nem-konzervatív mezök, tehát a részecskék energiája folytonotosan változik. Az energia nem kvantált. A Planck állandó egy Lagrange multiplikátor szerepét töltí be és, a részecskék megmaradása miatt, és csak a részecskék mozgásegyenleteiben lép felhttps://atomsz.com/statics-and-dynamics-eng/ . Ez az állandó fixiálja az atomokat (az elektronhéjakat) kb 10-8 cm-es nagyságra. Az atommagokat kb 10-13 cm-es nagyságra egy másik Lagrange multiplikátor fixálja.
A két elöjelü gravitációs töltések hozzák a tömegnélkülinek tünö neutrínókat létre, νe = (e,p) és νP = (P,E) , 0.703 10-13 cm és 0.383 10-16 cm nagysággal. Az elektron és a pozitron nem tud egymáshoz közelebb kerülni mint 0.703 10-13 cm, és a proton és az elton nem tud közelebb jutni mint 0.383 10-16 cm. Az elektron és a pozitron, ill. a proton és az elton nem tudják egymást megsemmisíteni, mert megmaradandó elemi töltéseke horoznak. Az E = m c2 elv nem érvényes.
A részecskék csak kötni tudják egymást, meg csak szét válni tudnak. A kb. 10+13 cm-es nagy atommagok protonokból, elektronokból és pozitronokból állnak. Az elektromágnesesség préseli össze a protonokat, elektronokat és pozitronokat 10+13 cm-es tartományokba, egy másik Lagrange multiplikátor, a h0 = h/387, segítségével. A stabil neutron N0 = (P,e) is 0.702 10-13 cm nagy https://atomsz.com/prognoses-of-composite-particles/ .
A gravitáció egyesítve van egy elméletben az elektromágnesességgel és a gravitáció is be van építve a részecskefizikában. Az einsteini fizika mehet a kukába!
Az általam felírt hatásintegral az atomisztikus fizikát alapítja meg, le lehet belöle az e.m.-mezö és a gravitációs mezö mozgásegyenletét vezetni, plusz a részecskék mozgásegyenletét a nem-konservatív mezökben. Mit akarsz többet?
Na jó, a kezdetben nem ismerték fel, hogy a Maxwell-egyenlet a hatásintegrálból vezethetö le. De a Maxwell-egyenlet az e.m.-mezö mozgásegyenlete és mit ez, a hatásintegrálból levezethetö mint Lagrange-Euler egyenlet.
Mert szerintem a megmaradó elemi részecskék valójában hullámcsomagok,
és csak azért maradnak meg, mert az univerzum hideg. (Ha forróbb lenne, akkor virtuális részecskék módjára a mező hullámai spontán összeállnának és gyorsan szétfolynának.)
Az egyik lehetőség, hogy a kölcsönhatás közvetítéséhez segéd mezőket definiálunk. Ezzel a módszerrel az a bajom, hogy a közvetítő mezőknek más anyagból kell lenniük.
Van egy másik lehetőség is, ha a mező egy absztakt fogalom. És akkor az egyes hullámcsomagok különálló hullámzó palacsinták. És minden részecske ugyanabból a tésztából van gyúrva. Ez akár a húrelmélet egyik (palacsintisztikus) változata is lehetne. De akkor meg az a probléma, hogy mi tartja össze...
(A húrelméletekben harmonikus oszcillátorokat és összetartó rúgókat feltételeznek, mert az matematikailag jól leírható. Na de akkor a húr nem elemi, mert rúgókból és lengő tömegekből áll.)
Például a bakter hajszálainak száma nem függ a megfigyelő sebességétől.
Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy bármilyen vektort alsó-felső összegzünk, attól mindjárt invariáns módon fog transzformálódni. Például a mozgó vízben terjedő hang sebessége - erősen kétlem, hogy invariáns lesz.
>A ∂ν a Lorentz invariáns kifejezése miatt jelen meg, a ∂νji(n)ν(x) Lorentz-skalár.
#:D Ez nevetséges mellémagyarázás... Szóval, ha vektor helyett inkább skalárt akarok, akkor mondjuk hasra ütés szerűen alkalmazom rá a ∂ν operátort, és kész, minden Ok. :DxDD
tag meg megfelel a „kinetikus energiának“ nevezett tagnak
Logikus.
Mondjuk ji(n)ν az egyes részecskék áramsűrűsége, darabszámra. Ez meg van szorozva az adott részecske tömegével, akkor ez a klasszikus lendület. Még megszorozzuk a fénysebességgel, az meg a relativisztikus energia. (H = c P)
Azt viszont nagyon nem értem, hogy a parciális derivált ∂ν mit keres az egyenletben - attól eltekintve, hogy a hatásintegrál skalár kell legyen, tehát a négyesvektortól meg kell szabadulni valahogy."
Ez nem a klasszikus lendület!! A többi amit írtál az badarság!
A∂ν a Lorentz invariáns kifejezése miatt jelen meg, a ∂νji(n)ν(x) Lorentz-skalár.
Megmaradó elemi részecskék kontra diszpergálható hullámcsomagok.
Méréstechnikai problémára vezetném vissza az ügyet...
Legyen adott egy rakás különböző frekvenciájú jel szuperpozíciója.
Formula szerint megadva ezt oda-vissza transzformálhatod időben és frekvenciában.
De ha csak numerikus mérési eredményeid vannak, akkor nehezebb a spektrumot rekonstruálni.
Ha frekvenciát akarsz mérni, akkor egynél több mintát kell feldolgoznod. Máris elvesztetted a pillanatnyi frekvenciát, mert csak egy intervallumról tudsz nyilatkozni.
OFF
Hogyan változna a Mandelbrot halmaz alakja, hogy a számábrázolási pontosságot megváltoztatnánk?
A középsö két tag a közvetítö mezöket irja le, amik c-vel terjednek. Ennek a megfelelöje teljesen hiányzik a klasszikus Lagrange formalizmusban
Amit néhány napja feltettem előadást, abban megvan az F(em)μν(x)∙F(em)μν(x) és a qi∙ji(n)ν(x)∙A(em)ν(x) is.
(Elnézést, hogy kicsit olvashatatlan. Azért írtam ceruzával, mert a táblán gyakran "megcsúszott a kréta".)
Az utolsó két tag a kölcsönhatást képzi az elemi töltések és a mezök között. Ezek megfelelnek a klasszikus Lagrange formalizmus potenciális tagjának.
Feltételezésem szerint ezek az elemi töltések lényegében hullámcsomagok. Csakhogy két hullámcsomag kölcsönhatását a hullámegyenlettel nem tudom felírni.
Igen, ez az egyik lehetőség, hogy kell egy közvetítő mező (ami szintén hullámokból áll - de más az anyaga, pedig nem lehetne más anyagból).
A
Σi=e,p,P,E mi∙c∙∂νji(n)ν(x)
tag meg megfelel a „kinetikus energiának“ nevezett tagnak
Logikus.
Mondjuk ji(n)ν az egyes részecskék áramsűrűsége, darabszámra. Ez meg van szorozva az adott részecske tömegével, akkor ez a klasszikus lendület. Még megszorozzuk a fénysebességgel, az meg a relativisztikus energia. (H = c P)
Azt viszont nagyon nem értem, hogy a parciális derivált ∂ν mit keres az egyenletben - attól eltekintve, hogy a hatásintegrál skalár kell legyen, tehát a négyesvektortól meg kell szabadulni valahogy.
>Hogy ne sikkadjon el, szabiku, mi ebben a “nem nagyon ok”? A megalapozásodra már régóta várok, de eddig nem jött semmi, csak et a megjegyzés. Ez meg nagyon kevés és nem is tudományos.
#Az a nem Ok. benne, hogy a kinetikai energiaimpulzus-tenzor a te első tagodból nem jön, pedig annak abból kellene adódnia.
(Ezért kellene megadnod a variációszámításod lépéseit is, de persze ezt elsikkasztod.)
Akkor most már te is megválaszolhatnád, hogy:
>végtelen pontos méréseket nem tudunk feltételezni a pontszerű elemi részecskéknél!
#Ennek elméleti vagy gyakorlati oka van szerinted?
Ez a Lagrange sürüség tartalmaz helyesen mindent az atomisztikus fizika megfogalmazásához!
A részecskék mozgásegyenlete levezetésénél figyelembe kell venni, hogy egy véges Ω-ban a részecskék MEGMARADNAK VAGY AZ Ω FELÜLETÉN ÁTMENNEK. Ez mint mellékfeltétel behozza a Lagrange multiplikátorokat,
A Planck állandó fellépése ezért jön be a fizikában és nem azért mert Max Planck megprobálta az energiát a h-val kvantálni.
Az utolsó két tag a kölcsönhatást képzi az elemi töltések és a mezök között. Ezek megfelelnek a klasszikus Lagrange formalizmus potenciális tagjának.
A középsö két tag a közvetítö mezöket irja le, amik c-vel terjednek. Ennek a megfelelöje teljesen hiányzik a klasszikus Lagrange formalizmusban, ahol nincs beépítve a fizikába, hogy a “potenciál” c-vel terjed.Talán a kérdésed erre vonatkozik "Na most hova tegyem a két hullám közötti potenciális energiát jelképező rugalmas tagot?"
A
Σi=e,p,P,E mi∙c∙∂νji(n)ν(x)
tag meg megfelel a „kinetikus energiának“ nevezett tagnak, de Lorentz invariánsan (ahogyan neki lennie kell) felírva tartalmazza a relativisztikusan a tömeget is (és nem mint csak szorzót). Nyilván ez egy helyes kifejezés a megmaradó részecskékre, ha egy Lorentz invariáns Lagrange sürüséget akarunk felállítani.
Hogy ne sikkadjon el, szabiku, mi ebben a “nem nagyon ok”? A megalapozásodra már régóta várok, de eddig nem jött semmi, csak et a megjegyzés. Ez meg nagyon kevés és nem is tudományos.
