Mező Ferenc, Kun László, Keresztényi József, Kutassi László, Rejtő László, Füzesy Zoltán és társaik nyomdokain, magyar és nemzetközi vonalon, a kezdetektől a legutóbbi évtizedekig
Lesz még ilyen csapatunk? Nehéz elhinni. Kellene hozzá háromszázezer igazolt játékos, akik mind olyan iskolába járnak, ahol szintén fejlett infrastruktúra és virágzó futballélet van. Kellene néhány ezer elhivatott, hozzáértő, a gyerekeknek valódi példaképet jelentő edző és futballbarát testnevelő, kellene még vagy ezer, éjjel-nappal foglalt futballpálya, kellene a magyar sportsikereket értékelő média, kereskedelmi televíziózás, kellene egy vállalható, példaképeket kínáló magyar válogatott és egy-két szerethető klubcsapat, amely nem esik ki az európai kupasorozatok mínusz harmadik selejtezőkörében, és miután mindez nagyon sok országban már régóta megvan, akkor még mindig rengeteg és egyre több lenne a nemzetközi vetélytárs. Ráadásul mindennek előfeltétele (egyben lehetséges következménye, ezért ördögi a kör) a labdarúgás általános társadalmi presztízsének helyreállítása, hogy a gyerekek olyan szenvedélyesen akarjanak focizni, mint másutt és mint egykor nálunk, hogy a szüleik, tanáraik (akik ma inkább távol tartani igyekeznek a jóravaló gyerekeket a magyar foci bűzlő világától) támogassák őket ebben, hogy az úgynevezett értelmiségi elit ne szánni való ostobaságként tekintsen az egyébként a köznevelés, az egészséges életmód, a közösségteremtés, az általános erkölcsi értékek dolgában nagyon is fontos és hatásos labdarúgásra. Ez a mi munkánk
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi számában.)
Siker vagy kudarc a vb-ezüst? Ma már tudjuk, hogy a magyar sport eddigi legnagyobb és legismertebb sikere, mégis kudarc. Nemcsak az azt követő hihetetlen hazai letargia miatt, hiszen azt feledtethették volna újabb sikerek. Hanem a hosszú távú következményei miatt. Akkor ugyanis évtizedekre kiesett a labdarúgás a politika kegyeiből, és hiába maradt még sokáig a legnépszerűbb sportág Magyarországon, látványos volt a visszafejlődés, miközben a világban éppen ellentétes utat járt be a futball: a televízió megjelenésével új dimenzióba lépett, ugrásszerű fejlődésnek indult. Nálunk örök jelképként félbemaradt az addig nagy lelkesedéssel és politikai konszenzussal épített Népstadion, amelyet soha többé nem fejeztek be (talán majd most, ki tudja, hányadik nekifutásra ). A focikudarc ráadásul végképp kiábrándította a magyarokat az elnyomó kommunista diktatúrából, és az általános letargia egyre több történész szerint gyorsította fel az 56-os forradalomig vezető folyamatokat (míg az NSZK-ban hatalmas lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, újjáépítésnek). A forradalom leverése után a legtehetségesebb edzők, játékosok emigráltak, a teljes ifiválogatott Nyugaton maradt 12 ezer további igazolt játékossal együtt, az itthon maradottakat pedig magába zárta az álamatőr, belterjes, az elit által lesajnált és megvetett, egyre züllő futballközeg.
Miért vagyunk oda egy csapatért, amely tulajdonképpen a kommunista propaganda eszköze volt? Illik-e rajongani a Rákosi-rendszer sztárjaiért? Fontos tisztázni, hogy Bozsikékat nem Rákosi Mátyás tanította meg futballozni, és még csak nem is Sebes Gusztáv. Az ő nemzedékükben öltött testet, teljesedett ki az egykori Monarchiában megalapozott dunai futballiskola, a kezdetben polgári szórakozást jelentő futball elterjedésével immár vidéki és munkásszármazású gyerekek tömegeiből ömlöttek a tehetségek, köszönhetően főleg a két háború közötti, Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez köthető, a hazafias oktatást és testnevelést magas szintre emelő ifjúságpolitikának. A kommunisták csak kihasználták a sport hihetetlen népszerűségét, társadalmi beágyazottságát és a háborús és migrációs veszteségek ellenére is hallatlanul nagyszámú hazai sporttehetséget. A nemzeti stadion megépítése például minden párt programjában szerepelt (amikor voltak még szabad választások a háború után), de a kommunisták aratták le a babérokat, és a nép lelkesen özönlött társadalmi munkában építeni a mindenki által óhajtott Népstadiont. Ne felejtsük azt sem, hogy a két világháborúban legyőzött, kisemmizett magyarságnak a határokon átnyúlva adta vissza az önbecsülését az Aranycsapat valóban világszerte ünnepelt sikersorozata, a magyar Himnuszt pedig jószerével csak a válogatott meccsen lehetett nagy tömegben együtt, büszkén énekelni. Mindez hatalmas mértékben növelte a futballisták felelősségét és népszerűségét, egyáltalán nem csak a rezsimet támogatók körében. Bár ideig-óráig (az elveszített világbajnoki döntőig) valóban nagy politikai támogatást kapott a sport és főleg a futball ügye, valójában egészségtelen, életképtelen rendszer volt ez, amelyben a játékosokat megfelelő fizetség hiányában csempészésre kényszerítették, zsarolhatóvá tették, a válogatott védő, Szűcs Sándor kivégzésével megfélemlítették. Az átlagemberhez képest sokkal jobban éltek, de a külföldi futballsztárokhoz képest nevetségesen kevés pénzért játszottak, és a terror az ő családjukat, baráti körüket, sőt sokszor őket magukat sem kímélte. 1954-ben, a vb-döntő után pedig egyszerűen ejtették a csapatot. A futballrajongó Farkas Mihály ellenlábasa, az Aranycsapat sikerei idején bebörtönzött Kádár János egyre nagyobb hatalomra tett szert a kommunista párton belül, a játékosokat zaklatták, Grosicsot, Czibort letartóztatták, eltiltották, a megígért dél-amerikai túrát lefújták, az addigi kiváltságokat visszametszették, és a Politikai Bizottság kimondta: a futballal szemben más sportágakat, a labdarúgókkal szemben más sportembereket kell támogatni. 1956 után végleg ez a szemlélet lett uralkodó, és a futball ügyét különösen kényelmetlenné tették az emigránsok sikerei, az Aranycsapat az uralkodó politikai hatalom számára minden szempontból kellemetlen emléke.
Ha mi voltunk a legjobbak, miért buktuk el a vb-döntőt? Az a bizonyos magyar balsors? Nos, először is azért, mert egyetlen meccsen ettől is szép a futball bizony, nyerhet a gyengébb csapat, sok példa van erre. Ahogy mondani szokták, ha tíz meccset játszottunk volna a nyugatnémetekkel, abból kilencet biztosan megnyerünk (egyet meg is nyertünk a csoportkörben 8:3-ra), de pont az az egy jutott a döntő napjára, amelyen ők győztek. Lehet okolni a balsorsot, mert voltak valóban balszerencsés véletlenek (az egész napos eső; a nehezebb ágon való döntőbe jutás, hosszabbítással, verekedéssel; a játékvezetői tévedések; a kapufák), de mi hiszünk a futball hosszú távú igazságosságában, és azt mondjuk, nem árt, ha először a saját házunk tájékán nézünk körül. Ha ugyanis így teszünk, akkor bármilyen fájdalmas, de azt kell mondanunk: a német csapat, a német szövetség, a német közösség jobban megérdemelte a győzelmet. Mert bizony, többet tett érte. Amíg nálunk a lelkesedést kihasználva a gyárakban világbajnoki műszakot tartottak, hogy még több értéket vihessen ki az országból a Szovjetunió, a csapat vezetői, politikai alapon kijelölt kísérői pedig csak azt tervezgették, hogy mekkora ünneplést csapnak a vb-győzelem után, addig a nyugatnémetek felkészült orvosi stábbal tartották formában a csapatot (szégyenszemre Puskás gyógyítását is felajánlották a tehetetlen magyar csapatorvosnak), a legjobb szálláshelyet választották és követelték ki maguknak (míg a mieink Solothurn belvárosában, a júliusi első szombat hagyományos népzenei fesztiváljának helyszínén próbáltak aludni a döntő előtti éjszaka, miután már az Uruguay elleni hosszabbítás miatt lekésték az utolsó vonatot, és a vezetők szerencsétlenkedése után hajnalban kerültek ágyba), és amíg a németeknél a sáros döntőn debütált a cserélhető, hosszabb adidas stopli, addig a mieink silány minőségű felszerelésben játszottak évek óta, és a csapategység is régen megbomlott az igazságtalan, politikai alapon differenciált premizálási gyakorlat miatt. Bizony, azt kell mondanunk, hogy a menedzsment, a háttér sokkal profibb volt kilenc évvel a háború befejezése után Nyugat-Németországban, mint nálunk. Sebes Gusztáv kezéből a legfontosabb pillanatban csúszott ki az irányítás: a döntő előtti éjszaka már a szokásos szobaellenőrzés is elmaradt, miután a feleségek kiharcolták, hogy ez egyszer hadd lehessenek ők is ott a meccsen, és a játékosok kicsit korán könnyebbültek meg, miután a nagy ellenfeleket legyőzve már csak a németek vártak rájuk a döntőben. Pláne elbízták magukat, miután a 8. percben már 2:0-ra vezettünk A többi történelem
A Captain of Hungary (Magyarország kapitánya) című könyv még George Bestet is inspirálta, aki gyerekkorában a Puskástól olvasott módon próbált meg teniszlabdával dekázni.
És nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az Aranycsapat nyert vb-ezüstöt, hanem annak a generációnak a példaképei is, 1938-ban. A sors fintora az, hogy talán a két vb-ezüst között lehetett volna a legjobb a magyar labdarúgás. Virágzó, üzleti alapon működtetett profi futball épült ki Magyarországon, csak éppen a világháború miatt ennek a nemzedéknek nem adatott meg, hogy megmutassa az igazi erejét.
Albánia, Andorra és San Marino a további csoporttársak.
Hát az Andorrában 2017. őszén 0:1-re elveszített VB-selejtető a mai napig fájó emlék és ugyanakkor figyelmeztető felkiáltójel is, hogy senkit sem szabad lebecsülni...
San Marinohoz kötődik az utóbbi 37 év legnagyobb arányú magyar győzelme, 8:0 hazai EB-selejtezőn 2011. őszén.
Szalai Ádám első és a mai napig utolsó mesterhármasa a nemzeti 11-ben....
Róluk az a legendás 5:3-as 1987-es EB-selejtező ugrik be, amelyen Détári lőtte azt a fantasztikus szabadrúgásgólt, de a balhátvéd Péter Zolinak is volt egy iszonyatosan nagy, hálószaggató szabadrúgásgólja. :-)
Tehát akkor az egyik legszegényebb latin-amerikai ország fociválogatottja idegenben hatot, otthon hármat kap a gulyásszocialista magyar válogatottól a pótselejtezőkön és ez az adott latin-amerikai köztársaságban kisebbfajta belpolitikai, de minimum sportpolitikai válságot idéz elő....:-)
A Duna Múzeum Levéltárában őrzik Széchenyi István gróf fennmaradt levelezésének egy részét. A levelezés nyomtatott katalógusának számunkra legérdekesebb darabja az 1836. december 12-én, a Zaránd megyei Brádon keltezett, Széchenyihez írott levél, melyben Nemes Kerekes Mihály "Nemzeti Magyar Olimpiai Játék" megrendezésére szólítja fel a legnagyobb magyart.
Az említett kisnemes halála előtt a hosszú, a kor stílusában írt, kissé terjengős levelében görög és római mintára a nemzet ifjúságának eltunyulása és elkorcsosulása megállítására javasolja az alábbiakat:
"... Vagyon egy intézetem, s a módra meggondoltam, sokat hánytam s vetettem. sírba vinni nem akarom, kár volna elenyészni. Méltóságodnak átírom: csak úgy, ha ezt megkedveli, kérem valósítását. Maga tudja, hol és hogy kell kivívni az ilyeket - mi pulyák és szegény hívek nem bírunk nagy terheket. Közmondás ez: ki nem próbál, az se nem nyer, se nem veszt. Én is most egy próbát teszek. (...)
Készítsünk jól megalapítva, minden 4ik vagy szökő esztendőben Nemzeti Magyar Olimpiai Játékokat, úgy, mint voltak a régi Görögöknél. Szerezzünk meg minden odavaló készületeket, tégyünk meg lelkes erővel minden igyekezeteket, mert Nemzetünk javára ennél felségesebb Áldozatot, hasznosabb intézetet nem tehetünk, de előre a Nemzetünk Felséges Királyától, a Haza Attyátol szabadságot s módosító rendszabályokat nyerjünk, s osztán a jutalmakról gondoskodjunk.
Virágzó Magyar Hazánk közepében áll a Magyar Athenás, azaz Buda-Pest várossa, ennek kies vidékén van a Campus Martius, azaz a ditsősséges Rákos mezeje, a hol Hőseink oly sok nevezetes Országos Gyűléseket tartottak, oly sok véres hartzokat folytattak, hogy vérpatakok között is megtartották Hazánkat, koronánkat. Gyűljünk mi is oda, ismét üssük fel nemzeti sátorunkat, tartsuk kezünkben a békesség olajágait. Gyűljünk oda innepi modon, nagy számmal, nagyok és kicsinyek, öregek, ifjak, aszszonyok és léányok. Gyűljünk össze nyáron 10 vagy 20 napokig, légyünk szemlélői, bizonyságai, biztatói, elrendelői és megjutalmazói ifjaink nemzeti pályafutásaiknak, bajvívásaiknak. Így lészen Honnjunk - így lésznek minden megyék, minden kissebb Magyar Társaságok az igaz Árpád unokáival teljesek és eszesek. (...)
Ezek szerént éppen nem kell kételkedni a Magy. Olimpiai Játékok felállíthatásárol is. Tsak egyesülő erő kell, a Magyarok Istene megszenteli e munkát. (...) "
A történetnek jelenleg itt a vége, mivel Széchenyi válaszát nem ismerjük. Reménykedhetünk, hogy később esetleg még előkerül, hiszen a legnagyobb magyar minden levelet megválaszolt, még ha időnként csak évek múltával is. A levél eljutott hozzá, hiszen hagyatékában maradt fenn, de valószínűleg nem ragadta meg képzeletét, így naplójában sincs nyoma, amit azzal magyarázhatunk, hogy a sportkedvelő és művelő gróf inkább az angol mintájú sportokat részesítette előnyben, így a görög példa ez esetben talán nem volt elég vonzó számára.
A filatéliai vagy a postatörténeti gyűjtők számára a boríték legalább olyan érdekes, mint maga a levél.
A boríték előlapján a címzés mellett ("Pesten vagy ott - ahol van") látható a Dévai pecsét, hátlapján pedig a feladó viaszpecsétje mellett a pesti érkeztető pecsét.
Messi amennyiben betalál a Real Sociedad hálójába ma este, akkor 643. gólját szerezné a Barcában. Pontosan ennyiszer talált be Pelé a Santosban, amivel jelen állás szerint (még) csúcstartó az egy klub színeiben szerezett legtöbb gól tekintetében.
Persze idő kérdése, és Messi átírja a brazil legenda által felállított, közel 50 évig megközelíthetetlennek gondolt rekordját. Pelé egyébként 19 idény alatt jutott el 643 találatig a Santosban, szemben Messi 17. barcelonai szezonjával.
Messi egyébként szeret a Real Sociedad ellen játszani, hiszen eddigi 21 találkozóján 14-szer is bevette a baszkok kapuját.
A legemlékeztesebb meccse talán az volt, amikor a 82-es VB középdöntőjében az olaszok az ő 3 góljával verték ki 3:2-re az aranyéremre előzetesen az egyik legesélyesebbnek tartott brazíl gárdát.
