Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Még dermedt szívektől fagyos a világ, de reszkető gyertyaláng melegíti át a csend mögött szendergő várakozást. Tétova reményt pulzál a fény, - gyermekek orra az ablak üvegén szétterül fehéren, akár a tél...
Langy` párájuktól a jégvirág kristályvilággá változik át: nedvesen csillogó fénypaloták lakói élednek - jégfigurák -, csillagfény csókol rájuk csodát. Kint búcsút int egy fenyőfaág, sejti már utolsó karácsonyát.
Csorduló szívemből versvirág nyílik s a fény asztalán kezdi meg életét. Szenvedett az éjszaka Elkerülte álma, gyolcsba hengerelte üzekedő vágya. Fehér lepelbe, hó dunnába Megtagadott régmúltjába… Megtagadott? Gyógyíthatatlan vissza-visszatér akaratlan... Most a reggel hófehér világa tisztulást hoz a fájó éjszakára. Tisztulást hoz, újulást, minden bajra gyógyulást. Tárulnak szívek kapui, hópihék szállnak, - álmok tanúi...
És mennek, elvakultan, messzire. Egynek holmija van, másnak hite. Ó, termékenység istennője, te! Nem kérded őket, van-e folytatás. A bíbor szájak étvágya oda. Mállik, párállik minden birtokuk. A kőtáblák elásva, régen, otthon. Baál mennykőcsapása síkot ér. Nem válaszol az egynemű anyag. Az alfabéta nem jó semmire. Fönícia halott, mert nincs hite. A kőben két oroszlántest szorong. Szűrt fény esőz az üres városon. Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék. Az anyag tövén átfordult idő. Byblos a halott szolgák városa. Ég és föld közt rettentő szarkofág. Az idő majd évekre hullik el, mint szolgákra a szolgaság. S ők mennek, elvakultan, messzire. Astarte hitével, vagy nélküle. Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák! Hiába kérded, mi a folytatás. Fölring a part, s egy délibáb vele. S a partnak nincs vitorlamestere.
A lelked messze, idegenbe való Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek; Látszatra kies, mint szigetbeli tó, S a nagy, riadalmas, dús oceánnal Titokszerün eggyéfolynak a mélyek. - Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó, Fölzeng itt halk buborékja szinének, Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan A hajót, a halált, a vihart, a tengert, - Ez a lelked.
Fürge, szomoru, apró mosolyod Halvány redője aranyszőtt selyemnek. - Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok! Ideges ábrák kusza gyürüin át Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. - Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek; Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet Puhán, hízelgőn alakomra dobod A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág; - Némán lehajolva simítja az arcom, - Hűs illathálóban pihen a vágy, Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek, Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. - S én feledem, hogy itt ős-lávaláng Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon - "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, - Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt A te szerelmed.
Siklom, siklom, siklom az álom hangtalan képein át. Részese is vagyok meg nem is a történéseknek. Az ébredés - megváltás és kiábrándulás. Hová tartozom én egyáltalán? Ide, ahol minden reggel, mint egy bábfigurát idegszálaimmal fogva felránt hús-vér valóm? Vagy oda a szürke, testnélküli, érzelmekkel teli semmibe?
Miután elmegyünk, a ház bezárul mögöttünk. Mintha mozdulatlan tengerben úszkáltunk volna. A ciszternák csendesülnek, a hûtõ még zihál, és testünk nyoma kisimul az ágyon.
A ház a maga hangjaival tölti be helyünket. Csempe csusszan, miután bevágtuk az ajtót, a telefon, az ide-oda rakható óra csörren, csak a postaládán törik meg a lanyhuló huzat.
A kerti bükkfa árnyéka, mely karomra hull, amint igyekszem a kulcsot elfordítani, halványulva terül szét, elönti a szobát, s még ma este felissza, ami belõlünk itt maradt.
RITMUS Jön az út, jön az út valahonnan, megy az út, megy az út s vele dobban a lábad, a patkó, az élet - Nem érzed? Ez a gyors, ez a gyors ritmus bennünk, ez a sors, ez a sors: messze mennünk, hív az út, meg a cél, meg az élet - Eléred?
Ha lélegzem, sóhajod bennem száll ha mozdulok, veled mozdul karom ha dúdolok, énbennem dalolsz már ha alszom, álmom veled álmodom ha szólítsz, válaszom szívedben szól ha kérsz, megadom, mielőtt kéred ha hívnál, ott volnék, tudod te jól hogy vágyad legyek, napod és éjed. Ha vársz, s az idő áll vigasztalan mindig ott lennék ahol te várnál és míg várlak, a múló napokkal végül mindig énhozzám találnál...
Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit sehol se várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki már senkié sem.
Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit sehol se várnak. Annak mindig ajtót tárnak.
Lépdel könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorganyzott, földbe ásott házak, vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ól-melegű szuszogások.
Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem.
Oltsátok el a lámpát, mondta a költõ, tapogassatok a sötétben, hogy felragyogjon a szépség vagy a rútság, hogy a homály bolyhos takarója alatt testet öltsön a sejtelem és a képzelet. Ízleljétek meg az ösztönvilágot, építsetek tornyot összerakhatatlan elemekbõl, antitéglákból, szóhalomból. Kövessetek, ha követni tudtok, ha már nem kell a ráció járókeretébe kapaszkodni. Rugaszkodjatok velem!
A költõ eloltotta a lámpát, kotorászott a sötétben, a keze ügyébe kerülõ szavakat felmarkolta, és másnap tiszta fejjel számítógépébe bebillentyûzte. A vers sokatmondó lett, és talányos. A szerkesztõ fejét vakarta - és leközölte.
Lepedő égen darvak röpte: győzelem jele a zeniten, itt lenn a falvak ringó-bölcső csöndje, sár és néhány hóvirág, akár az aluljáróban álló vénasszony kezéből, csupa-ránc göröngyök közül kinőnek.
Vízi malom mormogása issza föl a madárraj zsivaját, és szénpalástot átdöfő kezek keresztet rajzolnak Egymás homlokára. A tavon kacsák úsznak át, borzolt tollaik közt a levegő testmeleg.
Dermedt szaván a kósza szélnek A konok eső csak csordogál, Végig az ereszen, bokrok alján Dagasztva bőszen az út porát. Ránk húzta függönyét az Ég, Ködbe veszett a messzeség, Közelebb jöttek a hegyek, Nőnek a tócsák, esernyőfejek.- Magamba zárom félelmemet… A szürkeség most lelkembe hatol, Reményem elillan, ha volt, Feslő kedvem rózsabimbó tartja mégis fogva, Mit hoz a természet holnapja? Várok csendben, befelé fordulva…
Látod, köztünk már helye van az ősznek, az asztalra dobva hűvös bőrdzseki, itt pultosfiúk fényeket előznek, egy mellém állt, hogy a lelkem töltse ki. Valahol csendben átfordul egy naptár, kemény egy év volt, most minden harc laza, mellettem vagy, és magadra maradtál, a szívemben laksz, de nem rohansz haza. Üres arcomon táncot jár az árnyék, nem én kesergek, a sötét énekel. Hunyt szemmel hallgatsz, nem látod, hogy fáj még, azt vetted észre, hogy most engedlek el.
