"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza. Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed." Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."
Amikor beleszeretünk valakibe, az a benyomásunk támad, hogy az egész univerzum mellettünk áll és támogat: ezt láttam ma a naplementében. De ha valami rosszul sikerül, egy csapásra oda az egész. Oda minden: a kócsagok, a távoli zene és ajkának édes íze. Hogyan tűnhet el ilyen hirtelen a szépség, ami néhány perccel ezelőtt még megvolt? Az élet nagyon gyors: pillanatok alatt letaszíthat minket a mennyekből a pokol fenekére. /Paulo Coelho/
Szerbusz! Miért is? Miért kell mindent eltűrnünk? Ez a világ? - valóban ilyen a világ? Fáj a létem, fáj az egész életem .. Bocsánat, ha most ezt a képet teszem fel .. Jó éjszakát kívánok szeretettel:
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba és meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik!!! Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az lerázta magáról és egyre feljebb mászott! Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált...!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!!
/ nem tudom, ki írta. érdekessége, hogy épp makaptam, mikor egy rakás szemetet hánytak a fejemre ok nélkül, mindössze irigységből.../
"A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi-falucskában laktam. Reggelenként megálltam MILLER úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöldbabos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését. - Hello Barry, hogy vagy? - Hello, Miller úr. Jól, köszönöm, jól. Csak csodálom a babot … Nagyon jól néz ki. - Nagyon finom is. Hogy van az anyukád? - Erősödik, napról-napra erősödik. - Az jó. Segíthetek valamiben? - Nem uram. Csak csodálom a babot. - Szeretnél belőle hazavinni? - Nem uram. Nincs mivel fizetnem. - Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot? - Csak egy üveggolyóm van. - Tényleg? Hadd nézzem csak. - Tessék itt van. Nagyon szép. - Igen, azt látom. Hmmm. Csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon? - Nem egészen … de majdnem. - Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem. - Rendben van. Köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki a közelben állt, odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt: - Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almáért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal – és mindig visszajönnek -, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, halványkéket például.
Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak az üzletét. Aztán eltelt jó néhány év… Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem, hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve. Mikor rájuk került a sor, Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszílta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet és odavezetett a koporsóhoz. Az a három fiatalember , akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt, vagy a méretet illetően … eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat,,, Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent. "
"Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak el kell engedni. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat , aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg, és végre megszűnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szűnik meg. És ebből nem szabad engedni! Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magába. Az olyan kapcsolatban meghal a szív."
16. Nagyon sok bizalmas órát töltött a macskájával. Végül odajutott, hogy megismerte és megszerette a macskai pszichét. Vagy pontosabban a saját cicája lelkét.
Hanem egy ilyen összeborulós-dorombolós együttlét során beledöbbent:
- Vajon megenne-e, ha egér lennék?
Úgy megharagudott, hogy lesöpörte magáról a macskát. Amely (aki?) bűntudatosan bámult rá, hiszen a cicák mindent megértenek.
Kik rossz kedvén az sem javított, hogy valamivel később – dialektikus gondolkodásának megfelelően – feltette magának is a kérdést:
- És vajon én megenném-e, ha ő egér, én pedig macska lennék?
A kérdésre persze maga sem tudott felelni. Ám a kiki-macskai kapcsolat pillanatnyilag megjegesedett.
17. Amikor Papagáj nevű papagája egyre előkelőbb stílust vett fel, és egyre szebb szavakat használt, Kik azt mondta neki:
- Te olyan vagy már, mint egy gróf. Írd ezentúl ly-nal a neved.
Hanem a Magyar Tudományos Akadémia, szokása szerint, nem egyezett bele. Emiatt Papagáj megsértődött, és csúnya szavakat kezdett használni, főleg pedig folyvást az MTA-t szidta. Közben csőréből kiesett a sajt, róka koma pedig felkapta, és elinalt vele.
- Nicsak, a való élet fuzionált az állatmesével – állapította meg Kik. - De mit keres itt az MTA?
18. A mezei kikversenyen Kik csak a huszadik helyezést érte el. Azóta magánkívül van: a többi tizenkilenc helyre Mik futott be.
Plüssmaci
Lázár lassan, lustán sétált a csendes, őszi délutánon, a Kossuth út bal oldali szeméttartóit nézte át. Főként üres üveget keresett, de hát talált már ő ilyenkor szendvicset ki sem csomagolva, fülhallgatós kisrádiót is, olyan ez, mint a lottó, vagy nyersz, vagy nem.
Nejlonzacskójában már több üvege volt, ahogy számolta, közeledett a 400 forinthoz és még nála is volt vagy ugyanennyi tegnapról. Lesz kenyér, szalonna és két literes bor, holnap talán ki se jön a városba, marad a kiserdőben a kunyhójában.
Félúthoz érve elindult a zebrán a másik oldalra, lustán körülnézett azért, és automatikusan visszahőkölt, vagy kilenvennel közeledett egy piros autó. A kislány, akivel együtt léptek le a járdáról egy lépéssel előtte, megkövülten állt, Lázár eldobta a zacskót és nagy lendülettel nekiugrott, még sikerült átrántani a felezőhöz. Az autó lassítás nélkül eltűnt, Lázár feltápászkodott, felállította a 9 év körüli kislányt is, szegényke teljesen sokkos volt, meg sem tudott mozdulni.
- Egész szépen megúsztam – gondolta Lázár. Valóban csak a jobb kézfeje vérzett, kicsit fájt az oldala is és elszakadt a pulóvere. Hát azért tényleg nem volt kár, bármelyik kukában jobbat lehet találni.
A zebra környékén összegyűltek páran, néhányan gratuláltak Lázárnak és valahonnét előkerült egy rendőr is, többen egyszerre magyarázták neki az eseményeket, egy vörös képű, kövér ember kiabálva gesztikulált, a rendőr egy noteszba jegyezgetett, aztán egyre többen érkeztek, szinte mindenki egyszerre beszélt. A kislányt leültette a járda széli padra, még mindig remegett, fel sem mert nézni, a butik kirakatából kibámuló kék plüssmacira szegezte a tekintetét.
Lázár arra gondolt, hogy megveszi neki, be is ment, megkereste a polcon, volt nála annyi pénz. A kasszánál ugyan kicsit kellett várni, közben többen elhúzódtak mellőle, fintorogtak, vagy két hete nem fürdött már.
- Kérem, mindent tegyen ki a zsebéből – szólt rá a pénztárosnő, Lázár kicsit csodálkozott, de automatikusan pakolta ki a zsebét.
- Nem loptam semmit – motyogta, ezt a játékot vettem.
Bicska, aprópénz, gyufa, kulcsok. A kulcsok még régi életéből maradtak, nem nyitottak semmit, Lázár kabalából hordta magával.
- Nincs nálam semmi, higgye el – próbált magyarázkodni az ötvenes, vörös hajú pénztárosnőnek.
- Karcsi – kiabált a nő a raktár felé, jöjjön legyen szíves!
Karcsi is megjelent, közben Lázár kipakolta a másik nadrágzsebét is /fél alma, cigaretta, összehajtogatott reklámújság/ és várakozóan nézett a nőre.
- Biztos vagyok benne, hogy eldugott valamit – kiabált a nő, Lázárnál felment a pumpa és elkezdett vetkőzni. Levette a pulóverét, garbóját, aztán a nadrágját is, páran röhögni kezdtek, a nő vörös lett, beszaladt a raktárba.
Karcsi valami elnézéskérést motyogott és megkérte Lázárt, hogy öltözzön, Lázár lassan, előkelően öltözött, mint a Windsori herceg, aztán kifizette a macit és kilépett a butikból.
De közben odakint már megváltoztak a dolgok, a rendőr eltűnt, a bámészkodók is, és Lázár a kislányt sem látta sehol, bárhogy is meresztette a szemét.
Tanácstalanul állt a macival a kezében, nézelődött és végül egy kissrác kezébe nyomta.
- Tessék ez a tiéd, neked adom.
A gyerek jól megnézte Lázárt, aztán eldobta a játékot és elszaladt. Ezen aztán Lázár tényleg elképedt, végül nem is vette fel, ott hagyta ahová esett és megkereste az üveges zacskóját.
Közben azon spekulált, hogy most mihez is kezdjen, hiszen a maci elvitte a pénzét, így vagy étel, vagy pia.
- Végül is – gondolta, nem kell minden nap enni.
A hűtlenség ára
Egy zöld, dülledtszemű unka
kinek a munka
nem volt kenyere
s tenyere
mint a selyem
kesergett a tóban: a nejem
folyton csak robotol
és hol?
hát a kisded óvóban
s még mutatóban
sem nevel nekem gyereket
bármilyen szereket
adok neki
csak legyint: Breki
első a munka és utána a peterakás,
de hát kong a lakás!
S hogy ne feledje szóját
elhívta a gólyát
hogy csőrében hozzon ebihalat
de jó falat
lett és mire megérkezett a hátsó nyílás elé
- s már pörgött is lefelé -
megértette mire becsapódott sírva a mohásba:
sose vonj be mást a gyerekcsinálásba.
A kisgyerek nagyon kínlódott, hogy felhúzza a csizmáját, erre hát odament neki segíteni az óvó néni. Bizony nagyon megizzadt, amire a kisfiú lábára felráncigálta a csizmát, ám alig hogy letörölte a homlokáról a verejtéket, a kisfiú azt mondta:
- Óvó néni, fordítva van a lábamon a csizma.
Az óvónő látta ám, hogy a gyereknek igaza van, hát gyorsan lehúzta róla, és ismét nagy kínlódások közepette, -most már oldalhelyesen- felcibálta a kisfiú lábára, de így is nagyon nehezen sikerült. Ekkor a kisfiú megint csak megszólalt:
- Ez nem is az én csizmám!...
Az óvónő egyre idegesebb lett, őrült tempóban lerántotta a gyerek lábáról mindkét csizmát, közben a fiúcska folytatta a mondatot:
- ... hanem a bátyámé, csak már ő kinőtte, és ma reggel rám adta az anyukám.
Az óvónő már kéket-lilát látott, de uralkodott magán. Ismét ráadta a
kisfiú lábára a lábbelit, pedig még mindig nagyon sok tuszkolást igényelt a művelet.
Na végre! -gondolta az óvó néni, majd megkérdezte:
Adj az embereknek többet, mint amire vágynak, és ezt teljes szívedből tedd. Akárhányszor azt mondod "Szeretlek", gondold komolyan. Akárhányszor azt mondod: "Sajnálom", mindig nézz a másik szemébe. Soha ne hagyd figyelmen kívül mások álmait. Szeress mélyen és szenvedélyesen. Megsérülhetsz, de ez az egyetlen módja annak, hogy valóban teljes életet élj. Kezelj minden egyet nem értést tisztán, de ne támadj. Beszélj lassan, de gondolkozz gyorsan. Ne feledd, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb eredmények hordozzák magukban a legnagyobb kockázatot. Ha esetleg veszítettél, tanulj belőle. Ne feledd: tiszteld önmagad, tisztelj mindenki mást, és légy felelős a tetteidért. Ne hagyd, hogy kis szóváltás vessen véget egy nagyszerű barátságnak. Akárhányszor rájössz, hogy hibáztál, tegyél meg mindent, hogy helyrehozd. Azonnal. Vállald a kihívásokat, de ne feledd el a korlátaidat. Ne feledd, hogy van amikor a csend a legjobb válasz. Élj egy jó és becsületes életet. Amikor öreg leszel és rá gondolsz, jó érzés lesz újra átélni.
"Az érzéseket is fokozatosan alakítja ki az ember, ahogy a durva asztrális anyag melett felszaporodik a finomabb és egyre jobban befolyáshoz jut a működés vezérlésében. Az érzések finomított fajtája az érzelmek nagy csoportja, ami már nagyon messzire kerül az ösztönszint önzésétől, bár természetesen szoros rokonságban van vele (ezek a szint legdurvább és legfinomabb anyagai). Ezekből épül fel tehát az asztrál- vagy másképp érzelmi test, ami a kezdetlegesből a bonyolultig megszerveződve éppúgy működési sémáknak van alávetve, mint a fizikai test. A dolgot komplikálja, erre a működésünkre nem figyelünk annyira, mint fizikai testünk jólétére, vagy esetleges anomáliáira. Pedig azok a tulajdonságaink, amikre büszkék vagyunk, vagy éppenséggel szégyelljük őket, jórészt asztrális - tehát érzés/érzelmi szintűek. Ilyenekre gondolok - persze, a teljesség igénye nélkül - mint szorgalom, lustaság, kedvesség, barátságosság, mogorvaság, irígység, bosszúállás, bizalmatlanság, hazugság, zárkózottság, számító, alkalmazkodó attitűdök, bizonytalanság, nyíltság, bátorság, vidámság, magabiztosság, érzéketlenség, kitartás, makacsság, jóindulat, stb. Ezek a tulajdonságok szerzettek, tehát kialakultak, és ami fontos: beépültek a működésünkbe! Meghatározzák reakcióinkat a világ ingereire, de még sokkal előbb beépültek jellemünkbe!
Ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy hiába halunk meg, asztrális és mentális tartalmaink a következő újjászületéskor onnan visznek tovább, ahol az előzőnél abbahagytuk. Utalnék itt Khalil Gibranra, aki a Próféta kertjében ezt így fogalmazza meg: "A halál semmin nem változtat, csak a maszkon, mely arcunkat elfedi. Az erdész erdész marad, a paraszt meg paraszt. " Mit viszünk még magunkkal? Félelmeket, elfojtásokat, blokkokat. Ezek is asztrálszinti tulajdonságok és megvan az a kellemetlen hatásuk, hogy egyrészt akkumulálódnak, másrészt nagyon érzékenyek vagyunk rájuk. Erősek. Képesek egy szerzett, amúgy kedvező tulajdonságunkat fölülírni és hatástalanítani. A félelem megér egy külön misét; annyira erős hatású - szinte alapvető - tulajdonság, hogy majd? minden cselekedetünket és viselkedési sémánkat motiválja. Ha valaki jó mélyre leás, szinte mindennek az alján ott találja. Ebben a tárgyban van a buddhistáknak egy nagyon jó kis könyve, a Szatthipatana szútra - érdemes elolvasni. Az elfojtások részben már egy magasabb működési szinten vannak, mint a félelmek, mert ahhoz, hogy valaki valamit elfojtson, nem csak félelemalapú vezérlés kell, hanem mentális is. Fel kell ismerni hozzá (valamilyen szinten), hogy az ösztönös vezérlés nem kompatibilis a környezeti elvárásokkal és sok esetben káros visszahatásokat eredményez. Ettől a felismeréstől az ösztön hajtóereje nem lesz kisebb, de az illető visszafogja magát (önkorlátozást alkalmaz), hogy ne kerüljön konfliktushelyzetbe. Például gondoljunk bele, milyen udvariasan képesek az emberek viselkedni egy hivatalos vacsorán, holott az ösztön a legcsekélyebb éhségérzet esetén is azt diktálná, hogy már tömje is magába az illető az ételt. Ugyanez a séma alkalmazható a két nem egymással való viszonyára és érintkezésére, ennek szélsőséges - ösztönvezérelt - formáinak elképzelését mindenkinek a fantáziájára bízom. Az ilyen visszafojtások esetén persze feszültség keletkezik az emberben, mert hisz a megszokott, illetve kívánt sémája ellenében cselekszik és máris keletkezett egy blokk. A blokk egy olyan energiacsomag, ami gubancos... elzárja a normális haladási irányt és ezáltal zavart hoz létre a rendszer működésében. Tehát hiába értünk meg valamit (mentális szinten, tehát az elme eszközeivel), ha asztrális berendezkedésünk (felépítésünk) megakadályoz az ésszerű alkalmazásában. "
"Mindazonáltal vannak nagyobb csoportok, amik minden embernél beazonosíthatóak, mert azonos körülmények váltották ki őket azonos, vagy majdnem azonos pályát befutott embereknél, ezek az asztrálszint félelmei, vágyai, és az ösztöni megnyilvánulások, valamint a mentális kvalitások, amiket a gondolati szféra fejlettsége határoz meg; erre is van egy halom jelző, amivel a mentális tartalmakat le lehet írni: intelligencia, értelem, okosság, butaság, szellemesség, logika, kreatívitás, fogékonyság, irányítóképesség, következetesség, meghatározó, szintetizáló, együttérző, racionális, innovatív, analitikus, absztrakt, intuitív, lényeglátó, belátó alkat... biztos lehetne még folytatni. Mindezek a töltések összességükben alkotják azt a rendszert, ami a személyiség tartalmait megadja. Azt mondják (nagyon helyesen), hogy az ember mindig változik, hát persze hogy a tartalmai sem maradnak állandóak, mikor folyamatos energiamozgások zajlanak minden szinten, minden ingerre, legyen az külső, vagy belső. Ez egy ördögi kör, mert amíg tele vagyunk töltésekkel, addig azok motiválják minden cselekedetünket és ezért a cselekedetek magukon viselik a ránk jellemző mintázatot. Nem lesznek tiszták és elvonatkoztatottak, és új karmákat fognak okozni. A töltéseket meg kell szüntetni. Ezért keresik keleten az ürességet. Nem a semmire vágynak, hanem a káros töltésektől mentes létre, ahol lehet úgy létezni, hogy maga az elvont lét (isten) a cél, nem pedig valamilyen vágy, érzelem, vagy gondolat beteljesítése. Mindazonáltal a megszüntetés nem elnyomást, elfojtást jelent. Az ezt látók egybehangzó állítása, de az általunk is ismert fizikai törvények szerint is a töltéseket ki kell sütni, a feszültségeket meg kell szüntetni, azaz az asztrális és mentális vágyakat ki kell élni. Ezt lehet kontroll nélkül, szabadjára engedve és ellenőrizve, fegyelmezetten végezni. Az előbbi a kezdetlegesebb forma, a primitív, vagy még vakon tévelygő, a másik meg az úton visszafelé elindult, önmagáért felelősséget viselő ember jellemzője.
A világ egy nagy iskola, ahova járni kell. Lehet fogcsikorgatva járni és kelletlenül tanulni nap mint nap, és lehet jó hozzáállással, érdeklődve, alaposan, kihasználva a rendelkezésünkre álló időt elsajátítani a tananyagot. Bizonyítványt úgyis csak akkor kapunk, ha teljesítettük a követelményeket. Meg kell próbálni mindent, hogy legyen róla tapasztalatunk, de nem kell leragadni semminél, mert csak a magunkkal cipelt ballaszt növekszik, amitől egyszer úgyis meg kell szabadulni. Annyit kell megjegyeznünk, hogy amíg aktív töltések, feszültségek vannak bennünk, addig nem nagyon tudunk előre haladni az igazi spirituális úton. Persze, nem kell elkeseredni; ez a stádium az út fontos része, mert minden érzelmi, vagy gondolati akadály leküzdésével fejlettebbé válnak eszközeink. Jól dolgozni pedig csak jó eszközzel lehet.
Az eszköz javítása az a feladat, amit a napi életben kell megtennünk. Tudomásul kell venni, hogy ez egy hosszú és fáradságos út, ahol nem fogják helyettünk elvégezni a munkát. Soha, senki. A mi tartalmainkat magunknak kell megszerezni, kialakítani és olyan állapotra formálni, hogy fejlődésünket szolgálják. Erre nem elég napi kétszer fél óra csendes meditáció, vagy hetente egyszer elmenni valami klubba, ahol az emberek jónevelten mosolyognak mindenkire, és egymásnak ecsetelik, mennyire jutottak a helyesnek tartott, vagy divatos úton. Könnyű a világot "en gros" szeretni, sokkal nehezebb a részeges szomszédot. Lehetünk részvéttel az éhező bangladeshiek iránt, nem sokat ér, ha itthon nem vagyunk képesek egy húszast adni a hajléktalannak. Sokszor nem vagyunk képesek...és épp ebben rejlik a napi feladat, amivel többet érünk el, mint a kényszeresen betartott félórás meditációkkal; ismerjük fel hiányosságainkat és minden pillanatban törekedjünk a jobbításra. Tudatosan kell figyelnünk arra, mi az, ami idegesít, taszít, vonz és általában - problémát okoz. Meg kell találnunk a kulcsot önmagunkhoz, hogy ismerjük azt a szekeret, amin utazunk. Csak akkor tudjuk irányítani, ha értjük a működését. Csak akkor tudunk rajta kereket cserélni, ha tudjuk, hol vannak a csavarok, vagy peckek, amik rögzítik a kereket. Defektes kerekekkel döcögünk az úton, mert azt sem tudjuk, hogy milyen az ép kerékkel való utazás. Persze, ez nem könnyű feladat és ne is gondoljuk, hogy egyik napról a másikra képesek lennénk feldolgozni eddigi inkarnációink felgyülemlett salakját. Szerencsére nem is kell mindent egyszerre megoldani, mert mindig van egy viszonylagos újrakezdés."
Montam már drága tuxi, hogy ne kötözköggyél:-) Itt olyan írások vannak, amik érdekesek, különlegesek, és nem biztos, hogy tudományosak...a fantázia szülöttei:-)...
Mostanság igen sokan gondolják úgy, hogy a beszéd elterjedése is a magyaroknak köszönhető és a kutatások szerint ennek van is valós alapja.
Mint régen ismeretes a baba és a csimpánz nem azért nem szólal meg, mert nem akar, esetleg buta. Azért, mert a hangképző szervei fejletlenek a beszédre, a gégének föl kell vennie a megfelelő helyzetet, az ajak és nyelvizmok mozgásának finomodnia kell. Ez a kisgyereknél változik /és amilyen bölcs a világ - pont akkor alakul ki, amikor az agyfejlődése is eléri a beszéd szintjét/, a csimpánz viszont alkatilag sosem lesz alkalmas a beszédre. Az evolúció során az előember sok évezred alatt nagyjából azt az utat járta be, mint amit a mai újszülött egy-két év alatt - a beszédig.
Azonban ... miért volt kikerülhetetlen a beszéd megjelenése? Hiszen nyilván előtte is megértették egymást az ember elődei taglejtésekkel, morgásokkal?
A legújabb kutatások szerint a hungarotropus volt a beszédfejlődés motorja, meglehetősen heves vérmérsékletű, összeférhetetlen lény volt és egyszerűen kellett neki egy lehetőség, hogy kis társaival veszekedjen, lehordja őket a sárga földig, áskálódjon a hordavezér ellen, egyben kiemelve a saját fontosságát, hiszen hamar rájött arra, hogy fejbe verheti ugyan a többieket egy bottal, de azt hamar vissza is kapja.
A beszéd ezért volt nélkülözhetetlen, az evolúció pedig a fejlődéshez nagyon fontos dolgokat megteremti. És ez volt az ősnyelv, ami később elterjedt az egész akkori világban, fellelhető volt mindenhol.
Egyben ez a tétel magyarázza meg a régi polémiát: miért van az, hogy a hungarotropus koponyája mindig tátott szájjal kerül elő?
Biztosra vehető, hogy még a halála percében is üvöltözött.
Egy svájci üzletember négy éve kitalálta, hogy találjuk ki újból a világ 7 csodáját. Honlapjukra (www.n7w.com) azóta 19 millióan küldtek szavazatot.
Jelenleg 77 konstrukció van versenyben, köztük a mi parlamentünk is - harmincharmadikként. A vezető a Kínai Nagy Fal. Én is körülnéztem. A világ első számú csodájának a születést tartom. Azt, amikor egy férfi és egy nő öleléséből új élet keletkezik. Azt, hogy kilenc hónap után világra érkezik egy kicsiny test, amelyben lélek és szellem van. Őstudás, múlt és jövő.
A második csoda a szerelem. Az, amikor két ember úgy kapcsolódik egymáshoz, mint anya gyermekéhez és viszont. Egy-személyben. Az, amikor az egy kettő és a kettő egy. Minden pillanatban, mozdulatban, lélegzetvételnél. Amikor nincs idő és tér. Csak a csoda.
A harmadik a humor. E nélkül elviselhetetlen lenne az előző kettő hiánya. Aki nem kapott feltétlen szeretetet, akinek nincs jelen életében a szerelem, annak a humor a túlélőkészlete. Humor nélkül már kihalt volna az emberiség.
A negyedik csoda a félelem. Arra van az út, amerre a félelem vezet. Aki ezt idejében megérti, megspórol magának néhány kört a labirintusban. De általában félünk a félelemtől. És kényelmesebb biztosítást kötni, rácsokat emelni, vagy kiabálni. Ezért van az...
ötödik csoda: a betegség. Az, amikor a tested fellázad. Pontosabban a lelked, hogy ez így nem jó, öregem. Üzenem Neked, hogy eltévedtél a labirintusban. Hallgass rám, találj utat ahhoz, aki voltál, amikor megláttad a napvilágot! Ne haragudj rám. Inkább érts meg!
A hatodik a halál. Ez akkor lép érvénybe, ha ez előző kettő valamiért nem jönne be. De ha nem lenne halál, nem lenne szerelem és humor sem. Nélküle örök napsütésre lennénk kárhoztatva. Aki nem fél a haláltól, az az élettől sem fél. Ettől persze előbb-utóbb meghalunk. S kezdődik minden elölről. A csodák sorozata.
Khalil Gibran: Önismeret ________________________________________ "Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait. De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud. Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok. Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét. És ez így van jól. Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a tengerbe kell futnia; És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt. De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket megmérnétek; És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal. Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen. Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy igazságot". Ne mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját". Mondjátok: "Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár". Mert a lélek minden úton jár. Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág."
Beilleszkedés számítás
Mint régen tudjuk az ember egy-egy oktatási intézménybe kerülve kicsit elszakad a világtól és hajlamos arra, hogy a tanulandó mesterséget, mint szinte egyetlen hasznos és érdekes foglalkozást tekintse.
Mondhatnánk úgy is, hogy kissé hajlamos lenézni az emberiség azon részét, akik nem részesültek az adott szakma, iskola áldásaiban. Ez a diploma átvételével csúcsosodik ki, és el kell bizonyos időnek telni, hogy észre vegye: mások is vannak a világon, más foglalkozások is vannak a világon, azok is fontosak, hasznosak, érdekesek. Tulajdonképpen innét számítható bárki is a társadalom hasznos egyedének, de végül is mennyi az az idő, amely a szakbarbárságban botladozva telik el?
A szerző sok kívülálló esetet vizsgálva és figyelembe véve a saját tapasztalatait állítja, hogy körülbelül annyi idő telik el a rezignált belenyugvásig, mint amennyit a delikvens az iskolában eltöltött a diplomaosztásig.
Ez az idő számolható is a B = t + Isz x szb /év/ képlet segítségével, ahol a
B= beilleszkedési idő
t = tanulási idő
Isz = az Intézmény által sugallt és besulykolt primer sznobizmus
Szb = szakbarbársági együttható, a vizsgált személyre vonatkozik
Bővebbet honlapomon, ahol minden nem hozzáértő, nem a témával foglalkozó, ezért sajnálatra méltó és valószínűleg az életét eltékozló szegény embertársam felokosíthatja magát ebben az emberiség számára legeslegfontosabb témakörben.
Az élet nem hallgat a te logikádra; zavartalanul járja a saját útját. Neked kell hallgatnod az életre; az élet nem követi a te logikádat, nem törődik a te logikáddal. Az életben járva mit veszel észre? Jön egy hatalmas vihar, és kidőlnek a nagy fák. Charles Darwin szerint életben kellene maradniuk, hiszen ők a leg-masszívabbak, a legerősebbek, a leghatalmasabbak. Nézz meg egy ős öreg, száz méter magas, háromezer éves fát. Már ránézésre is erőt sugároz az erő és a hatalom érzését. Gyökerek milliói hatolnak a földbe, lenyúlnak a mélybe, és a fa erőteljesen tör az ég felé. Persze harcol - nem akar engedni, nem akarja megadni magát -, de a vihar után kidőlve fekszik, holtan, nincs benne többé élet, és minden ereje odavan. A vihar túl erős volt - a vihar mindig túl erős, mert a teljesség része, a fa pedig csak egy individum. Mellette pedig ott vannak a kisebb növények és a közönséges füvek -amikor vihar jön, a fű meghajlik, és nem esik semmi bántódása. A legtöbb, amit a szél tehet vele, hogy alaposan megtisztítja, ez minden; lemos róla minden felgyülemlett piszkot. A vihar kitűnő fürdővel ajándékozza meg, és amikor véget ér, a kis növények, a füvek újra vidáman táncolnak. A fűnek alig van gyökere, egy kisgyermek is képes kihúzni a földből, de a viharral szemben győzedelmeskedik. Hogyan lehetséges ez? A fű a tao útját követi, Lao-ce útját, a nagy fa pedig Charles Darwinét A nagy fa logikusan gondolkodik: megpróbál ellenállni, megpróbálja fitogtatni az erejét. Ha az erőddel próbálsz kérkedni, le fognak győzni. Minden Hitler, minden Napóleon, minden Nagy Sándor nagy és erős fa. Az ilyenek mindig vereséget szenvednek. Lao-ce olyan, mint a kis növények: senki sem győzheti le őket, mert mindig hajlandóak engedni. Hogyan győzedelmeskedhetnél olyasvalaki felett, aki megadja magát, aki azt mondja „Vesztettem. Élvezze a győzelmét, uram, ne csináljon belőle gondot. Megadom magam." A bátorság, kurázsi szó nagyon érdekes. A latin cor tőből származik, amelynek a jelentése: 'szív. Tehát akinek van kurázsija, vagyis bátor ember, az a szívére hallgat. És a gyávák, csupán a gyávák hallgatnak az eszükre; félnek, ezért a logika biztonságával veszik körül magukat. Rettegnek, eltorlaszolnak minden ajtót és ablakot - teológiával, fogalmakkal, szavakkal, elméletekkel -, és e bezárt ajtók és ablakok mögé rejtőznek. A szív útja a bátorság útja. Azt jelenti, hogy bizonytalanságban élünk, azt jelenti, hogy szeretetben és bizalomban élünk; azt jelenti, hogy nekivágunk az ismeretlennek. Magunk mögött hagyjuk a múltat, és engedjük, hogy megérkezzen a jövő. A bátorság azt jelenti, hogy veszélyes ösvényeken indulunk . Az élet veszélyes, és csak a gyávák kerülhetik el a veszélyt - de akkor meg is halnak. Az, aki él, valóban él, akiben áramlik az élet, nekivág az ismeretlennek. Arrafelé veszélyek várják, de ő vállalja a kockázatot. A szív mindig kész vállalni a kockázatot, a szív hazárdjátékos. A fej üzletember. A fej folyton számításokat végez és ravaszkodik. A szív nem mérlegel. A kurázsi szó csodálatos, és nagyon érdekes. Aki szívből él, az a valóságot kutatja. A költő szívből él, és lassanként figyelni kezd az ismeretlen hangjaira. A fej nem hallhatja ezeket a hangokat; túl távol esik az ismeretlentől. A fejet az ismert dolgok töltik meg. Mi az elme? Minden, amit valaha tudtál. A múlt, holt dolgok, mindaz, ami elmúlt. Az elme nem más, mint az összegyűjtött múlt, az emlékezet. A szív a jövő; a szív mindig remél, mindig valahol a jövőben jár. A fej a múltra gondol; a szív a jövőről álmodik. A jövő meg csak most fog megérkezni. Még csak ezután jön el. A jövő még csupán lehetőség - el fog jönni, már jön is. A jövő minden egyes pillanatban jelenne alakul, a jelen pedig múlttá. A múltban nincsenek lehetőségeid, már felhasználtad őket. Már továbbléptél a múlton kiürült, holt dolog, akár egy sír. A jövő olyan, mint egy mag; jön, egyre közeledik, a jelenfelé nyúlik, és találkozik vele. Állandó mozgásban vagy. A jelen nem más, mint mozdulat a jövő irányába. Az a lépés, amelyet éppen most tettél meg, és a jövőbe vezet. A világon mindenki igaz akar lenni, mert csak az igaz lét nyújt végtelen Örömöt és határtalan boldogságot - miért akarna bárki hamis lenni? Kell, hogy legyen benned annyi bátorság, hogy egy kicsit mélyebbre tekints: Miért félsz? Mit tehet veled a világ? Megeshet, hogy kinevetnek az emberek, de az csak jót tesz nekik: a nevetés orvosság, egészségesebbé tesz. Esetleg őrültnek néznek... de attól még, hogy őrültnek tartanak, te nem leszel valóban az. És ha őszinte az örömöd, a könnyeid, a táncod, előbb-utóbb lesznek, akik megértenek, akik csatlakoznak a karavánodhoz. Én magam is egyedül indultam el az ösvényen, aztán jönni kezdtek az emberek. Hány millió ember élt már előtted a Földön? Még a nevüket sem tudod; nincs semmi jelentősége, hogy vajon éltek-e vagy sem. Voltak szentek és voltak bűnösök, voltak rendkívül tiszteletreméltó emberek és mindenféle különcök, őrültek, de mind eltűntek -még egy lábnyom sem maradt utánuk. Egyetlen célod legyen: gondozd és védelmezd azokat az értékeket, amelyeket magaddal vihetsz, ha majd a halál elpusztítja a testedet, az elmédet, mert ezek a minőségek lesznek az egyetlen kísérőid. Csak ezek a valódi értékek, és akik szert tesznek rájuk, csupán azok élnek; a többiek színlelik az életet.
Szia:-) Köszönjük! Nem mindennapi a nyelvezete ennek az írásnak...Nekem nagyon tetszik, nagyon szép, bár egyszeri olvasásra nem mindig érthető...sőt!...:-)
Az anya várt Az üvegajtóra lapult,mint a lehellet. Hallgatta az üvegen átzengő sirást; mérte érzései gyöngy-láncán a kínt és örömöt benn... és trópusi mosollyal, szájába csurgó könnyekkel hanyatlott a heverő sötét bársonyára.
Sajnos, ezzel vége, állítólag a Julis többi írása még ennél is jobb, de hát az ilyen gyöngyszemeket fel kell kutatni, nem hajítják az ember után.
Ágnes sirt, szakadatlanul, fáradhatatlanul, jólesően és fizetve. penitenciásan. A pap szemérmes imádattal szürcsölte a könnyeket. Megigazult! Messiási lett! Leoldódott róla a titkos kőkereszt! És föloldozott mást! Fölemelt valakit! Megbocsátott és megdicsőült!
Ágnes följajgatott, vijjogó panaszos sirással! Valaki megszentelődött! Valami ismeretlen jött a világra! Egy asszony üdvözült Két lélek egy lett a bünbánatban és megbocsátásban! Az eszme rázkodva kacag az összefonódottak fölött, diadalát rengeti! Elváltak, akik által satnyult volna az élet, és együtt vannak, akik különbet fognak létrehozni!
A pap állt, égbehuzta fölágaskodott haja. Elöntötte a nehéz, szörnyü harc. A lányszoba sötétje vörösbe élénkült, nyitott ajtajában a kerub állt az égő karddal... csak vissza innen, nincs utolsóbb a foltozott személynél, akit itt kinálnak!
Markával utját szegte homlokán a meleg izzadtságnak. Egy gyilkos kazán zakatolt belül, aminek a lélek nem találja a gyeplőit s a kazán mindjárt szétveti magát! Bement. Ugy uszott át a sötéten, mint éjszakai égen a király-keselyü.
Megnyilt a lányi ajk egy hajszálnyira, s felnyilott két szem: alázattól ragyogó, délibáboktól tüneményes két szem, ami a haál vizeiben uszik, mint áradó tengerben a galambtetem.
Kinyilt a két szem, belehurkolódott a férfi halántékába, Könnyes tükreiben himbálózott a konfiteor.
Fölzokog a pap belseje, és lefut drága arcából talpaiba az árnyékos, fanyar pir. Lerogy szálfa lénye a rossz kis cserép elé... Kinló szája megáll a lányi csuklón, mint egy nagy, forró, aludt-vér.
Imrikém... susogta a gyónás eksztatikus alázatával, Ágnest bántotta az a hitvány -
A pap egy irtózatos pillantással döfte keresztül az asszonyt. Dagadozott hamari véleménye, és agyonverte vele azt anya megadóbb, tört véleményét. Nem kötés ő titkos sérveken, nem medecinája e posványnak!
Az anya szembenézett vele, fájdalmasan, de mélyen. És elment oldalt, a Magna Peccatrix biblikus hamuiba takarózva. Harag és föld, végső számadás, a meleg rózsa kapunyitása fenn a mennyben... látta ezeket, bár husban bennakadt Isten legénye rettentő pillantása. Megitéltetett, de megkegyelmeztek neki, vétett, de megtalálta a kegyelmek ura pillantását!
Az anya a kék-zöld holdfényt törülgette az arcáról. Keserves tekintettel mérte az ajtót. Végig vigasztalan előtte minden.
Ugy! A férfi volt pecsét életén, a férfi a törvény, és nincsenek ezredévek, amit kivonszoljon alóla! A nő! - a nő fejsze, vele hasogatja össze a világ ura unalmát és botlásait, vele fenyeget az égre. Törvény alatt vagyunk, és kiszabadulhatunk munka, érzés, itélet alól, de a férfi alól soha! Ágnest agyonnyomta egy, és mig az istenfélelem nem hagyja kirobbanni rá az anyai átkot, a száj leküldi a szót a keserüség nyálával az epe közé, a gyomornedvekbe... egy férfit még nem győzött le, és az anya várja számára a másikat, a megmentőt...
