antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, ha kifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különben ahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt. Nem is csodálom: aki véletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti, takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejében eljönnének érte a rosszak, és elragadnák.
Később már tudhatja mindenki.
De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:
- Mondjál, Péter, kincset! Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik? Mondd meg: bizonyisten nem adom tovább.
A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban? Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával? Meg aztán, hogy kitanulja-e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?
A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.
Nem érti a világot.
A világ sem érti őt.
Csősz vagy pásztor lesz belőle. Az örökös magánvalóság elmélkedésre szoktatja. A szemében valami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek. Mikorra pedig megöregszik, a puszták komor filozófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csak éjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidéken lakó javasasszonyok, akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak.
De hát a mi Duli Péterünk nem öreg még, és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszik meg soha. Ma is ím, hogy nehéz ballagással láttam őt előválni az országút akácfái közül, arra gondoltam, hogy nem lát ez több gólyát a jámbor.
Lassan jött, szinte vánszorogva, mintha az a fakó megsárgult szűr ólomból volna rajta. A csizmáját az országút pora csaknem térdig belepte. A botja is poros. Az arca beszáradt. A szeme még mélyebben sötétlik, mint máskor. A hídon megállott és köhécselt. A nehéz köhögést nézni is szenvedés. Az olyan pergamen színű arc az őszi levélre emlékeztet, amely a szélnek már az első leheletétől elválik és aláhull.
A kocsma körül íme búcsús sereg rajzik. A kopott fakeresztet meg a három fakó lobogót hozzátámasztották a kocsma falához. Úgy látszik, már visszaúton járnak, mert némelyiknek virágos bot van a kezében; az asszonyoknak meg újdonatúj olvasók és füzéres mézeskalácsok piroslanak a nyakukon. Három ernyős kocsi is van velök. Azok most az udvaron állanak. A lovak éhesen szénáznak a rúd mellett. Az egyik kocsiból vánkosok csücske kéklik kifelé. Abban egy beteg ember járta meg a fekete Szűz Mária útját. Ím, ott van ő maga is: a tavaszi nap verőfényében üldögél a subán, a fal mellett. Szürke fejű, sápadt, kedvetlen ember. A szakálla az álla alatt mint a seprő. Hasonlítana a tigrishez szegény, de persze csak az elaggott, erejefogyott tigrishez lehetne őt hasonlítani, ha ugyan valaki az efféle hasonlításokban kedvét lelné. A nyakán barna faolvasó, amelyen fényes a réz-Krisztus és vörösek a miatyánkok. Szóval, rendes búcsújáró ember most a beteg, és bizonyára meg is érdemli a búcsúból eredő lelki és testi jutalmakat.
Talán vége a ködös, szürke időnek, bár esik az eső, de legalább nem ónos...
Sárközi György
Esőcseppek
Eljön a nap, hogy többet nem leszek, a könyvespolcon kis kötet leszek. Mi életem volt: öröm, szenvedés, sötét sorok örök csendjébe vész. Néhanapján egy kéz értem kinyul, s zörgő lapjaimon váratlanul fölsüt egy szó, mint másvilági hold, s uj életet kezd, ki fölém hajolt. Gomolygó századok fojtó ködöt lehellnek szét a holt sorok fölött: tartsátok lapjaim a fény felé és lássátok meg rejtett vizjelét! Holtan is élek, míg irgalma tart a papirosnak s míg a fölkavart korok örvénye majdan elnyeli min szólt a dal, az ősi nyelvet is. Mint lehellet a hideg ablakon, úgy sorvad el emlékem egy napon s mint a porszem, mely sivatagba hull, az időbe veszek nyomtalanul.
Tegnap múlt 126 éve, hogy megszületett Sárközi György, költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, műfordító, magántisztviselő.
Műfogból, szemüvegből, néhány régi ruhából összetákolom anyámat reggelente. Csontváz lába közé pelenkát simítok, harisnyát, szövet- papucsot adok rá, aztán két kézen vezetve kicsoszogunk a nagyszobába. Az önállóság bajnoka, ő, aki soha nem szorult senkire, és a szabadság bajnoka, én, aki már kamaszfővel elszöktem tőle, nem akartam a szigorában élni. Csodálkozhat most az, aki ismert bennünket azelőtt. Akár a rozsdás késeket, egymással élesít minket az Isten.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1ö23-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnuszkéziratát.
AZ ÚR (gúnnyal) Legyen, amint kivánod. Tekints a földre, Éden fái közt E két sudar fát a kellő középen Megátkozom, aztán tiéd legyen.
LUCIFER Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)
ANGYALOK KARA El Isten színétől, megátkozott, Hozsán' az Úrnak, ki törvényt hozott. -
(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)
ÉVA Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!
ÁDÁM És úrnak lenni mindenek felett.
ÉVA Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk, És mindezért csupán hálát rebegnünk Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.
Illusztráció Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez: A paradicsomban (2. szín) 1887
Tegnapelőtt múlt 202 éve, hogy megszületett sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre, költő, író, ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja. Magyar középnemesi családba született, felmenői között több neves személy is volt.
Felugrott a gulyás, eztet rikkantotta: Nem oda! a gulyát hogy így szóllította, Mint a kőfal, egybe úgy megállította, Isszonyú bőgését lecsillapította.
Gémeskútból teletölté válójokat, Köröskörül fogták a barmok azokat. És hogy eloltották magok szomjúhokat, Só-helyekre vették gyorsan az útjokat.
Akkor tértem én is eszemhez, magamhoz, Mindjárt el is mentem pányvázott lovamhoz, Felkészűlvén, szóltam én gulyás gazdámhoz, Mindent megköszönvén fogtam az útamhoz.
Egy órát haladván, kilenc bikát fekve Találtam út mellett (gondoltam, mind medve), Árpában jóllakván hevertek kérődve; Valék a gulyánál, vóltam itt ijedve.
Mert éppen előttök, amint lovam hágott, Felálla a hárma, lábok földbe vágott, Bömböltek, mutatott szemek tűz-világot, Recsegett a szájok, bogács górét rágott.
Azonban mérgesen megrázván szarvokat, Közel föld színéhez vitték ők azokat; De hogy felém jönni láttam mozdúltokat, Be nem vártam hozzám való eljuttokat,
Hanem frissen kaptam kantáromnak szárát, Megcsapkoztam azzal fakómnak a farát, Óldalának vetém a sarkantyú tarát, Hogy jól szaladhasson, nem húztam agyarát.
Szép napot kivánok Tereska Neked és az erre járóknak is!
****
Juhász Gyula
Pogány örõmök
A görög szobrokon Hellas szűz napja ég, Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog, Bár rég megdermedtek az antik mosolyok S leáldozott Hellas isteni napja rég.
Az én lelkemben is, hiába bánt a sors, Hiába tör reám a ború és a vád, Hiába zár körül magány és némaság, Az én lelkemben is az antik nap ragyog.
És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg És bár behavazták utamat a telek S keresztény kétségek de profundis-a bánt,
Bár gyötör az élet és félem a halált: Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csendese
Mindezt a pipának meg-megszívása között, lassan és komolyan adta elő Szanyi Antal, úgyhogy magamnak is viszolygott bele a hátam.
- Hát - azt mondja -, a juhászok el is mentek a katonáig, de attól úgy megijedtek, hogy visszaszaladtak. Ott, ahogy mindez eszembe jutott, nem tudtam többé aludni. Duli Péterre gondoltam, akiről azt mondják, hogy táltos.
- Az a.
- Hát el is indultam hozzá, mihelyest megvirradott. Beszélem neki az ügyet. Meghallgat szó nélkül. Aztán azt mondja: hát minek beszéli ezt kend nekem? Azért, felelem, mert azt mondják, hogy te táltos vagy. Hát azt mondja, igaz, hogy táltos vagyok, mert foggal jöttem a világra. De én bizony semmi kincsről nem tudok. Neked adnám felit - mondom -, ha hozzájuttatnál. Kis üdeig csak nézett maga elé a földre, aztán azt mondja: hát próbálja meg kend: csináljon fehér szurokból meg fekete szurokból meg fehér viaszkból gyertyát. Tegyen bele tömjént is. Aztán ássa el a keresztútra. Legyen az ott hét nap, hét éjjel. Akkor vegye kend elő. Menjen vele az erdőbe. Vágjon ott egy tőről, egy ágról való idei mogyoróvesszőt egy metszéssel. Szólítsa magához a kutyáját. Aztán menjen oda, ahol a kincset gondolja. Imádkozzék ott hét miatyánkot, hét üdvözletet. Aztán mondja a vesszőknek ezt: megátkozlak titeket vesszők, hogy arra forduljatok, amerre a kincs vagyon! Megátkozlak titeket tisztátalan lelkek, hogy az elrejtett kincstől eltávozzatok, hogy azt se feljebb, se lejjebb ne vigyétek, hanem nékem fölvenni engedjétek, hogy a mi urunk Istenünk dicsőségére, árváknak, szegényeknek gyámolítására élhessek vele! - Mikor aztán a vesszők arra fordulnak, amerre a kincs van, csak induljon el az égő gyertyával. Ahol a kincs van, ott elalszik a gyertya. Ott újra átkozza meg a vesszőket. Aztán, ha a szikla meg nem nyílik, akkor ásson lefelé. Hanem arra vigyázzon, hogy bele ne nézzen a gödörbe. Arra való a kutya, hogy az nézzen bele elébb. Mert ha kigyelmed néz bele elébb, akkor a gonoszon nem lesz hatalma. No, így is cselekedtem. Megvettem a gyertyának valókat alku nélkül. Mert igaz ni: azt is mondta a táltos, hogy azon az áron vegyek meg mindent, amint elsőbben tartják. Aztán megcsináltam a gyertyát. Újhold után való pénteken kimentem az erdőre, a kősziklához. Levágtam a vesszőket. Rájuk olvastam. Hát kisvártatva meg is mozdultak. Csak az volt a baj, hogy a kutyám nem akart belenézni a gödörbe. Nem, a fene ette volna meg, akármit csináltam vele! Rajtam meg már csurgott a hideg verejték is attól féltemben, hogy bele találok a gödörbe pillantani - hát inkább abbahagytam az ásást.
A parázsra mélázott. Nem szólt többet.
Mi is hallgattunk.
Az akolból egy-egy csöndes bé hang hallatszott. Úgy egy negyedóra múlva megcsóválja a fejét a cigány:
Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költőm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső Zúgtak le rám a dallamkereső Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tőlem telőt. Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetből tenni, – Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor.
Tegnap múlt 136 éve, hogy megszületett Sík Sándor, piarista tanár, tartományfőnök, költő, író, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Kossuth-díjas, a 20. század jelentős magyar lírikusa. Kutatási területe a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom, az esztétika és a verstan volt.
Ültünk este a pásztortűz mellett, a hodály közelében. A báró tanyájáról ideát volt Szanyi Antal. Az is számadó juhász. Koros ember már, noha nem tudja, hány esztendős. Nálunk bizony nem igen számolgatjuk, hogy hány esztendősek vagyunk. Mindegy az, akárhány esztendős az ember, csak éljen.
A tűz mellé odabátorodott a Sárközi cigány is. Vályogot vet így nyáron az erdőszélen. Odakünn hál. Hát annak is jólesik az emberi társaság - (ámbátor a paraszttársaság nem igen érdekli, csak épp hogy ember, ember, ha paraszt is.)
Az este enyhe volt és csillagos. A mezőn a bogarak hullámos zenéje. A tűzre Miska bojtár vet olykor egy nyaláb száraz ágat.
- No - azt mondja a cigány -, kicsibe múlt a minap, hogy meg nem gazdagodtam. Ahogy megyek éjjel hazafelé, hát látom, hogy egy nagy fene tarajos kígyó tekereg az úton. Jön velem szemtül szembe. No, verjen meg a devla, mondom, a jó szerencsém hajt téged erre! Avval ráhurítok: Honnan gyüsz? Hová mégy? Kinek az iskolájába tanultál? Mert ezt a három kérdést kell megkiáltani a kígyónak, akkor megáll. No, meg is állott. Agyonütöttem.
A cigány körülpillantott, mintha valami megjegyzéstől tartana. Azonban senki se szólt. A cigány egyet szítt a makraján és folytatta.
- Vakuljak meg, ha nem igaz. Igen megküzdöttem vele, mert úgy táncolt, mint az ördög. De végtére is éppen akkor, mikor a fejemre akart szökni, derékon vágtam és agyonvertem. Uccu mindjárt előkapom a bicskámat: fölmetszem a fejét. Hát csakugyan meg is találom benne a három kis követ. Az egyik piros volt, a másik fehér, a harmadik zöld. Süllyedjek el, ha nem igaz! No, mondok, nem cserélek most a császárral. Mert tudják-e kendtek, mire jó ez a három kő? Nem tudják? Hát a piros kőtől kinyílik minden lakat. A fehér kőtől meg lehull minden bilincs. A zöld kőtől meg láthatatlanná válik az ember. Gondoltam, mindgyárt meg is próbálom a zöldet: elmegyek a baromfiudvar felé. Ha meglátnak, nem jó a kő. Ha nem látnak meg, akkor jó a kő. A holdvilág még javában sütött: én az árnyékon mentem. Csak jönne már valaki, mondok, de nem jött senki. Ott aztán nagy magamuntában megfogtam egy libát. Gondoltam, ha már nem élhetek libapecsenyével, legalább megtapogatom a combját. Hát nem akkor hozzá éppen az ördög a mindenest! Nekem esik a bottal és azt mondja, mit csinálsz? Ne bántson, István bácsi, mondok, csak a köveket próbáltam. Azt mondja, micsoda köveket? Elmondom neki, hát nem hitte. Mutatni akarom a köveket, hát nincsenek. Ott tűnődünk, tünekedünk aztán, hogy mi lehet a hiba? Hát az volt a hiba, hogy nem olvastam rá a kövekre a miatyánkot. Olyan igaz, mint ahogy itt ülök.
- No, én is jártam így egyszer - veszi át a szót Szanyi Antal -, csakhogy engem még nagyobb szerencse kerülgetett. Fölkelt egy éjjel a bojtárom, hogy azt mondja, valami fekete ló van a Cseresben. Mondok, hát hajtsd be. Azt mondja, próbáltam, de ahogy rávetettem a kötelet, akkor láttam, hogy nincsen álla. Tyhű, mondok, az ördög ez maga! Egyszerre az eszembe villant, amit az öregapám beszélt, hogy a Cseresben van egy barlang, az tele van kinccsel. Az öregapám idejében minden nagypénteken megnyílott a barlang és előjött belőle egy asszony. Mindenkit megszólított, aki csak eléje akadt, hogy menjenek be a barlangba, vigyék el a kincset. De senki se mert bemenni. Egyszer aztán három juhász nekitüremkedett, hogy ők kihozzák a kincset. Az asszony igen megörült. Azt mondta nekik, hogy egy tüzes kos fog a fejük felett átugrani, de ne féljenek tőle, aztán meg egy obsitos katonát találnak, aki igen vagdalódzik a kardjával, de attól se ijedjenek meg. Végül pedig három ordító oroszlánt találnak. Attól se féljenek, mert kőből van mind a három. Ha azokon átalmennek, annyi kincset hozhatnak ki, amennyit akarnak.
Szép napot, sikeres hetet kívánok Mindenkinek!!:-)
Vas István
Anakreoni dalok
Piroska
Piroska jaj Piroska Piroslik még a rózsa Habár a haj megőszül Zöld láng lobog alatta Arcod szemed a szád sem Felejtett el nevetni Csigolyák telve mésszel A hátad egyenes még Zuhog az ősz de őszi Esőben is remontál A rózsa rózsa rózsa
Tegnapelőtt Piroska napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Most már a bakteré az egész falu. Az ő messze bőgő hangja figyelmeztet, hogy: tűzre és vízre vigyázzunk. Ha netán akadna olyan együgyű ember, aki azt kérdezné, hogy minek vigyázzunk a mondott elemekre, annak nem kell sokáig töprenkednie, mert Vida Imre hozzáteszi: Hogy károkat ne valljatok!
Voltaképpen nincs is más kötelessége, csak az, hogy az órákat megkiáltsa. Lopástól nem kell tartanunk. Egyetlenegy tolvaj volt csak a faluban: ő. Egy-két éven át becsukogatták, aztán megtették bakternak. A bakter mindenért felelős, ami éjjel elvész. Nem vész el semmi.
Mikor elkiáltja a kilencedik órára írott rigmusokat, megáll a kerítésem előtt, és megnézi ébren vagyok-e még?
Csillagos estéken nem fekszek le korán. Egy hosszú fenyőfalóca van az ajtóm mellett. Arra dőlök le és nézem a csillagokat.
A csillagos ég mindig érdekes látvány. Isten erejének kitárt világa. Tudós emberek abroszt rajzoltak róla, és azt mondták, ennek a csillagnak ez meg ez a neve. Bánja is az a csillag, akár Jupiternek, akár Plutónak hívják idelenn. Hallgat és ragyog és titok marad. Az ég milliárd meg milliárd fényes titokkal van tele. Kinek az országa az a sok világ? Minek van? Vajon, ha meghalunk, melyikben folytatjuk az életet? melyikben?
A bakterom rákönyököl a kerítésemre, és elmagyarázza nekem, hogy melyik csillagkép micsoda ott a magasság országában.
- Az a hét csillagos, az a Göncöl táltos szekere. Azon mennek a lelkek a mennyországba. Az a fehér hosszú, az a Tündérek útja. Azon járnak le meg föl a tündérek. Az a pislogó mécs a Tévelygő juhász, aki nem találja a nyáját. Amott a sok fényes apró csillag a Paradicsomkert. Fölvitte a Jóisten, hogy az emberek be ne lopódzzanak. Az az erős fényű, mozdulatlan csillag, az az Istenszeme. Éjjel is néz. Meglátja a tolvajt. Az Aranyszemű csillag megint más valami. Azzal egy angyal néz, vagy Szűz Mária, ki tudná ezt jobban?
Azt azonban tisztára meg lehet mondani, hogy hol van a Mennyország határa meg a Mennyország kapuja. Vak, aki azokat nem látja. Ha meghalunk, ott kell bemenni, azon a kapun, és ott lehet lenézni, azon az ablakon. De hát tenger csillag vagyon, hat pap se tudná annak mindnek a nevét. A többi titok marad, csak annyi bizonyos, hogy akkor látjuk meg közelről, amikor befogják a szemünket.
Az óramutató vagy innen van a tízen, vagy túl vagyon rajta. Mindegy az Vida Imrének. Fölballag nyugalmasan a falu dombjára, és ott elbőgi szép értelmesen:
Tizet ütött mán az óra. Elmégy az nyugodalomra. Nincs fölírva homlokodra: Mire vérradsz föl holnapra.
Azzal ő maga is hazabandukol lefeküdni. Minek is maradna fenn! Lopni más úgyse lop. Aki alszik, úgyse hallja a kiáltást. Aki meg nem alszik és kíváncsi, hogy hány is az óra, hát keljen fel és nézze meg.
Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára, s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvény s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őszült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: „…Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón: harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését… a földet letarolták… fiam szemem láttára kilőtték… s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog… S míg lakomában dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
130 éve, ezen a napon született Mécs László, eredeti nevén Martoncsik József, Corvin-koszorús magyar premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő.
Mert az egy rázással, mely hús volt fenekén, Egybe felűl esett, vala a tetején. Egy darabocska is földre le nem esvén, Csudálkoznom kellett a gulyásnak tettén.
Amely hús felőről esett az aljára, Nyers vala egészlen, alig érte pára, A felső, mely esett ennek a hátára, Jól megfőtt, úgy tetszett, hogy nézek rózsára.
Mondá gulyás, uram! immár lehet enni, Ezen pásztor-étel tetszésére lenni Fog, reménylem, azért abból tessék venni, Itt van a cipó is, azt is meg kell szelni.
Jobb ízűt éltemben én ennél nem ettem, Sokat evén abból, majd megbetegedtem, Azért a kulacsot kápáról levettem, Ezen jó szakáccsal kiüresítettem.
Jól ivott a gulyás: megtölté pipáját, Nékem is szironyos, sallangos zacskóját Nyujtotta, azután meggyujtván taplóját, Pipámra rátette egy darab ors fáját.
De íme! mely nagyon s szörnyen megréműltem, Az ítélet napját jelen lenni véltem, Most mindjárt végződik, azt gondoltam, éltem, Ne hagyjon megölni: az Istenre kértem.
A vad gulya felénk oroszlán-bőgéssel Futva jött; izzadtam s vóltam ijedéssel. Mint szarvas, a tulykok jöttek oly szökéssel, Farokat felhányták fark-felemeléssel.
- Köszönöm a kérdést, mester uram. Bezony már a pipámat se állhatja odabe.
- Miért nem viszi el az orvoshoz?
- Voltam én már ott is, mester uram. De csak magam. Mert azt gondoltam, hogy ha ketten megyünk, hát a doktor kettőről vesz pénzt. Mondok, baj van. Aszongya: öltse ki kend a nyelvét. Kiöltöm a nyelvemet. Megnézi. Aztán leül és sebtibe firkálja a recefet. Doktor úr, mondok, még el se mondtam a bajt, mivelhogy a feleségem küldött. Hát csak rám ripakodik, hogy azt mondja: fogja be kend a száját, jobban tudom én mi a baja, mint a felesége -, fizet egy forintot. Hát csak leszúrtam a keserves forintomat, aztán elmentem a patikába, hogy ha már egy forintba kerül a recef, meg is csináltatom. Ott megint fizettem egy forintot és ötvenegy krajcárt, pedig csak akkora kis üveggel, mint a kisujjom. Hát aztán lássa mester uram, ez csak elég drága volt, mégse használt.
Az utcán megjelenik még olykor egy-egy alak. Ha asszony, siető. Ha férfi, ballagó. Vagy a boltba mennek, vagy a kocsmába.
Tóth Antal például bizonyos, hogy a kocsmába megyen. Nem is csoda, hogy ilyenkor megkíván egy korty pályinkát: annyit vesződött a szamarával egész naphosszat, hogy teste-lelke megfáradt belé.
A Miska bojtár azonban a boltba igyekszik. Tíz kilométernyi utat jár meg egy tok gyufáért, vagy egy kurta drótszögért, amivel a Borz János botján meglazult vaskankalékot fogják a pásztortűz mellett fölszögezni. Miska ilyenkor valami édességet is vesz egy krajcáron. Vélni lehet, hogy torkoskodik, pedig hát meg se szagolja azt Miska. Az erdőn túl, a báró birtokán van egy juhászleány: Szanyi Örzse. Annak adja oda. Miska tizenhét esztendős; Örzse tizenöt. Ha Örzse ötven esztendős volna, Miska nem vinne neki cukrot.
Azonban csakhamar becsukják a boltot is.
Az utolsó hazamenő Tóth Antal. Ma valahonnan áldás csöppent neki, mert látom, hogy a két árok között nem igen tud hazairányozódni. Nem hiszem, hogy van még a kerek földön egy másik, akinek az árkok annyi bajt okoznának, mint neki. Nappal a szamár hordja bele a taligával együtt, de lám, este belebotlik ő a szamár nélkül is.
Most éppen szerencséje is, hogy az árokba huppant, mert íme, a bárónak négylovas hintója robog át a falun. A báró maga hajtja a holdvilágos úton a négy pejlovat.
Micsoda nagy úr!
Csupa méltóság és csupa pompa! Pesten járt iskolába. Azt mondják, a lovai is jártak ott iskolába, szóval sok mindenfélét beszélnek. A báró különben is érdekes ember. Valahányszor eljön a templomba, mindenki csak őt nézi: hogyan vet keresztet, hogyan pödri a bajuszát, hogyan ásít, hogyan pattogtatja az ujjait. Felér olyankor a mise akármiféle színi előadással. Hát még mikor elővonja fehér mellényéből a monokliját. Senki se ügyel a papra, minden szem a báróra szegeződik. A báró felvonja a szemöldökét; a száját meg a bál arcába fordítja. A kis kerek üveg ott villog a balszemén. A báró megszegi a nyakát és a leányok felé fordul. Az egész templom belemosolyog az imádságos könyvekbe, sőt egy gyerek a kóruson el is röhhen.
Most, hogy elrobog a négylovas hintóval, szétszáll a csöndesség. Az utcán semmi se mozdul többé, csak olykor hallatszik még egy hang a távolban, egy kutyacsahintás, egy kapunyikorintás. A túlsó oldalon valaki azt mondja:
Este minden más. Más az egész világ. Magam se vagyok az, aki reggel voltam. Mintha a földdel megfordulna a szívünk is: másképpen érzek és másképpen gondolkodok.
Amint így este végigmegyek a falun, látom, hogy a házak meg a kertek is megváltoztak. Éppen akkorák és csakazok, mint reggel, de mondom, megváltoztak. Némelyik szembetűnően előfehérlik, a homályból, a másik meg visszahúzódik, elrejtőzik, csak az egy-két vörös ablakszemével bámul kifelé. Olyanok, mintha meg is tudnának mozdulni, ha akarnának.
Az emberek is mások. Az esti homályban szinte lebegnek, mikor járnak. Mikor meg állanak, olyanok mint a fák meg a bokrok, aminthogy a bokor is olyan némelyik, mint az ember.
De a fák is úgy állnak ilyenkor, mintha értelem és akarat szállotta volna meg őket. Rejtelmesek és titkolódzók. Néha mozdulatlanul állanak, mintha várnának valakit. A lombjukat kiterjesztik. Hallani, hogy susognak.
Mit susognak?
Nem érti senki.
Az égen feltünedeznek a csillagok.
Csend van.
A jegenyefák sovány óriásokként emelkednek a magasba. Néha olyanok, mintha az égbe méláznának, máskor olyanok, mintha a környéket figyelnék. A Vargáék kútágasán is a gémfa, mint egy nagy teleszkóp mered a vastag végével az ég felé. Nappal ez nem különös: valaki megmerítette a vödröt és bennhagyta a kútban. De este más: mintha a kút egy kihúzott égnézőn át a magasságot vizsgálná. Íme, a szomszéd almafája is áthajlik hozzá a kerítésen, és susog, talán egész éjjel susog:
- Mit látsz? Látsz valamit?
A Csikék háza előtt megyek el. A pitvarajtón narancsszín világosság árad ki az udvarra. Szőnyegként vonul át a földön, s ráterül a szomszéd ház falára is. A falon egy női árnyék mozog ide-oda. A kis Szabó Magda árnyéka az, a tizenhat esztendős anyáé. A szép kis halovány teremtés bizonyára vacsorát készít az urának. Milyen fürge árnyék, milyen hajlékony! Hova lesz ez az árnyék, ha Magda meghal? Eltemetik-e vele együtt? Vagy az ő fölszálló lelkéhez csatlakozik?
A Buruczék háza előtt valaki ül a padon. Nem látom se szemét, se kezét, se lábát, csak egy fehéres hajlott valamit látok, ami feketében végződik lent is, fönt is. Az arc előtt egy tűzpont. Mintha nem is ember volna, hanem valami szörnyeteg. De azért tudom, hogy nem szörnyeteg az, nem is formátlan, hanem a szelíd és szomorú Burucz András.
