bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Ha csak a virágok szenvedélyességére gondolok, szemrehányást teszek magamnak. Nem tiltakoznak, nem emelnek panaszt, amikor kezünkbe vesszük őket, csak sápadnak, égnek és figyelnek. Ha tudnák, hogy testetöltésük nekünk, mit jelent. Élj sokáig! kívánják mi a szerelem hírhozói vagyunk s rajongva küldik leveleiket. Ez a forróság engem éget. Ez a közelség engem zavarba hoz. Következnek mégis a ceremóniák, a reggelik, a tükrök, a csábítások.
"a kertből vers lett s míg a vers él e kert erősebb lesz a kertnél" (Csorba Győző)
A Csorba-kertben bolyhos délután volt. Aludt talán a gazda, és a fák valamit éppen tárgyaltak az éggel, ősz volt, hiány s nem híja semminek. Nem volt kerítés. Bárki kompilátor bejuthatott, ha éppen kedve volt egy versre való kertet lopni tőle, hisz nem kifosztható, mi adva van. És mégis, mintha sehlaug- vagy körtetolvaj, úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek, gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit, mitől lett kert a versből, megtudom, s mitől erősebb hát e kert a kertnél. Leskiccelem magamnak pontosan, a mintázat hogyan lesz szerkezetté, a vadméz napsütésben lomb és ág miként vetül kavicsra, földre, őrá, formája így és terjedelme úgy, területéhez képest mennyiszer több? és akkor lesz egy príma raszterem, a többi zsákmányt belegöngyölöm majd, hazalopom, s belőlük lesz a mű. Egy nagy ponyvára kiterítem őket, elbíbelődöm vélük napra nap, addig pászintgatom, csoportosítom, mi tartozik, hogyan, miért s mihez, míg átdereng a napsütötte formán az a kert itt, és verssé összeáll. Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm míg új széltéhez ismét mélye nő. De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi, kis kompilátum, tisztes plágium hevert előttem, bármi olvasattá, ezer másikká összerakható, de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya nem kert, csak kérgek, rostok halmaza. Még ha egészét, mindjét idelopnám ha minden színét is, csak színtelen makett maradna, pontos és idétlen, idő nem volna benne, telt idő, a titka nem, a belső nap sütése, a tér, a távlat, az a hetvenöt (duplája épp saját időmnek) év nem, mit ünnepelni alkalmamban áll, e kertet el nem tanulhatni tőle, a többjét még egy alkalomra sem. (Az ember érik, s rájön, hogy hiába, a telt anyag mögött a szerkezet nem az övé, csupán a minta váza, hát jobb, ha mindent szépen visszavisz, s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon, a több Te vagy, és több nem mondható.")
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
Megjön a tavasz tarkasága: fehér pöttyök és piros pontok, virágos fák, tavaszi gondok, tavaszi sírok ciprusága, fehér virág hull barna sárba, szelet mond az alkonyi pír is; halálvágy száll a bús muzsákba, mikor zöld köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága: poros utak, száraz porondok, a kertkarókon piros gombok, ezüst zápor piros rózsákra, piros pipacs hullós virága; minden virág lehull, ha nyíl is; hajlós rozs érik a kaszákra, mikor meleg szemét kinyitja Irisz.
S megjön az ősznek tarkasága: aranyos lombok, piros lombok, gyümölcsös berkek, hangos dombok, sápadt levelek ordas ága, avarok zörgő pusztasága; a kósza szél kacag is, sír is: az estnek rögös ege sárga, mikor felhős fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is? Lesz fehérsége, barnasága, lesz jégvirágos tarkasága, mikor fehér gyászát felölti Irisz.
Csordában járnak a fellegek, Tögyűkben feszül az eső, Hozzánk dörgölödzik puha meleg orrával az este, Élüket vesztik a tárgyak, Szénnel húzott kontúrok rajza a város.
Nálunk még nem ilyen szép. Mondd csak, Görögországban laksz?:-) Jól beleválasztottál:-))) Egyébként légy üdvözölve dicső lovag (remélem nem tévedek, lehetnél kardhal lány is éppen:-)) Holnap én is kérdezek Tőled valamit. Ma már sötét van.
Márciusban még kisbaba, de gyorsan kibújnak hóvirág-tejfogai, áprilisban kamaszodik - az arca rügyek pattanásaival teli, s májusra nagylány - napsugár-sütővas bodorítja orgona-fürtjeit, egész nap magát cicomázza, s éjjel a hold tükre előtt biggyeszkedik.
Nyár
Hajtják a szél csikósai a búza kalász-sörényes, vad méneseit, s már dől a zápor, s fürge tűi a rét ingét virágosra hímezik. De most a felhő köpenye a villám- varrás mentén megreccsen s fölhasad, s házából, hol duzzogva ült, a rongyot összesöpörni kiszalad a Nap.
Ősz
Tegnap még puha tenyere a Szélnek kérges lett mára, a simogatásnak nem örül senki, - hát dühbe gurul, és végigpofozza a tájat. Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között tarkán cikázott a madárhad, tarkállik most a lomb, de közte már nem szállnak, csak az árnyak.
Tél
Varjakkal gombolt hó-kabátba bújt a rét, de csak didereg, ránk a forgószél teker sálat, mégis majd megvesz a hideg. Míg be nem fed a hó, s az orrunk répává nem dagad vöröslőn, szánkóval, sível ki a dombra! - ott fölmelegszünk rögtön.
Jaj hát nem olvasod a topic-cím alatti ajánlást?.:-))))))) Csak akkor terem sok vers télen, ha nyáron hűvös helyen vermeljük. Persze, az ezredikig kihúzzuk, aztán mehet aludni.
Az örök folyamatba, az élni akaró élet folyamatába iktatódva, mint eleven csatornán a célba áradó víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva őrizze ismerős világunk legnagyobb kincsét, míg ő magát fenékig üresíti, s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot a győztes ívet a jövő felé feszíti.
Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább. Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja! A mű marad s hordozza majd nyomát, virágzóbban, mint emlékét hiánya.
Ki ültetett engem sivatag pusztába Örökös botrányul a csavargó szélnek? Ki ásta gyökerim' égető buckába, Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek? Oh, legyen átkozott A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!
Zöld berek aljában, enyhe patak szélén Ifju-napjaimat oly vidáman élém! Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam, Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam; Minden áldott reggel Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.
Mosolygva köszönte a kelő vidor nap, Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak; Este visszanézett, búcsut venni tőlem S én felé bókoltam a szelid szellőben; Délbe' megkimélt s én Nem aléltam össze forró ölelésén.
Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg, Virágzó pompája íratos mezőnek! Ezüst levelimen hímes lepke rengett, Hajló ágaimon víg madárdal zengett; Rám szállt éjszakára A bús fülmile, - nem a kevély tölgyfára.
Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége, Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe, S míg én fürteimet nézdelém, futtában Száz tündér habocska mosogatta lábam! Örvénykét csinált ott, S odagyüjté mellém az úszó virágot.
Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben, Hófehér szépséggel, piros szeméremben; Karom nyujtám neki, óva lesegítém, Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém; Gondosan takartam, Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.
Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat; Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat: Kimélve lemetszé, furulyának fúrta; Aztán oly szomorún, keservesen fútta, Oly bús volt az ének! De szive azóta könnyebb a legénynek. -
Állok most egyedül, sivár pusztaságon, Rekedt hangú szöcske minden társaságom; Nézek a hőségtől délibábos tájra, Szomjamat növeli csalogató árja; Amott volna egy kút, De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.
Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát, Senki sem jár rajta, hídját is ellopták: Minek is ott a híd, hol se víz, se medre, Lecsapták az útat kétfelől a gyepre; Oh, az ég harmatját Lombomon ez útak sárrá változtatják.
Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér; Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér, Nem talál, tovább megy és engem elátkoz: "Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!" De mit ér az átok, Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!
