Ezt talán attól kérdezd, aki képes volt úgy hírt adni egy könyvről, hogy nem tartotta említésre méltónak azt, aki összeállította. Amúgy meg: "Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindere képes."
Miért nem érdemli meg a szerkesztő, hogy leírják a nevét? Talán mert elment Érdről, vagy más indokból? Inkább köszönetet kellene mondani neki, hogy egy ilyen kötettel jelentkezett, ha vannak hibái, vagy pontatlanságai is.
Ne tévesszen meg a látszat! A kép alapján egyértelműen azonosítható, vályogház. Alpolgármesterünk ezt már korábban is megállapította. Városunkban a vályog nagy értéket jelent. Az udvarban már ki is tűzték az ideiglenes őrház alapjait. Az őrség feladata lesz megakadályozni a vályogvagyon eltulajdonítását.
Az ispotály jelenlegi állapota. A pletyka szerint a MJV önkormányzata helyi védettség alá helyezte. A tetőt azért bontották le, hogy az 1970-ben lecsonkolt emeleti szintet visszaépítsék. Így nem sokára eredeti fényében fog ragyogni egy jobb sorsra érdemes épített emlékünk. Nem ismétlődik meg a kastély kálváriája. De jó is lenne.
A telepet Jovicza Ignác, Dr Kerékgyártó Imre és Patyi Vilmos találta meg és mutatta meg Dr Gáboriné Csánk Verának, aki ezáltal szerzett magának világra szóló elismerést. Sajnálatos, hogy könyvében nem tesz említést a három úrról, akik a " forráshoz" vezették.
A kiállításon szerepelni fog nevük, amit örömmel veszünk. Köszönet Vasné Tóth Kornéliának és Kovács Sándornak, akik a gyermekeknek írt helytörténeti munkafüzetükben megemlékeznek a helytörténészeinkről.
A lelőhelyet Jovicza Ignác, dr. Kerékgyártó Imre és Patyi Vilmos fedezte fel és mutatta meg Dr. Gáboriné Csánk Verának. Sajnálatos, hogy a neki világhírt szerző könyvében említést sem tett róla a régésznő. Örömmel vesszük, hogy a kiállításon nevük szerepelni fog a tiszteletre méltó uraknak. Köszönettel tartozunk Vasné Tóth Kornéliának és Kovács Sándornak kik az Érdi Időutazás várostörténeti munkafüzetükben leírják a fentieket.
Érd a sajtó tükrében 1894-1948. Könyvbemutatót tartottak a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban. A könyv 600 példányban jelenik meg. A kötet sajtószöveg gyűjtemény, melyben van tévedés, újságírói vélemény. Szórakoztató, olvasmányos kötetnek szánta a szerző minden érdi polgárnak.
Az érdi ősemberi telep diorámájának bemutatójára került sor a Magyar Földrajzi Múzeumban. A kiállítás múzeumpedagógiai szempontból is jelentős. (Az érdi ősember leleteit a 60-as években, a Fundoklia-völgyben fedezték fel. A lelet régészeti szempontból is igen jelentős értéket képvisel. Ezt az értéket mutatja be a kiállítás. Amatőr régészek fedezték fel azokat a leleteket, amelyek később az érdi vadásztelep teljes feltárásához vezettek. A munkák során 37 állatfaj 50 ezer csontja került elő, valamint több mint 900 (!) kőszerszámot találtak. Az eddigi neandervölgyi lelőhelyek csak hegyvidékeken, barlangoból kerültek elő. Érden kívül Magyarország területéről nincsenek leletek.
Elkezdődtek az ásatási munkálatok a bronzkori településen, Érd és Százhalombatta határában. Már 10 éve kutatják régészek a múlt érdekességeit. A vaskori halomsírmezőkön kívül a bronzkor is tartogat meglepetéseket az Érdi-fennsíkon. Az akkori kultúra 6 m vastag, kutatható rétegsort hagyott hátra az 1000 év alatt.
Bizony kár azért a jegenyesorért. Korábban már kivágtak egyet, egy sarokkal feljebb. Valaha ez a jegenyesor mintegy rávezetett a Szent Mihály templomra.
A 60-as évekbentörtént halálos szerencsétlenség helyét és emlékét jelezte a család által ültetett dísznövényzet, melynek utolsó darabját egy gyönyörű selyemakácot dobtak félre a városközpontot " tervező-építő-szépítő kezek".
A régi mezőváros - Fülöpváros- utcájában 3 tiszta, jó vizű kút volt.
A középsőnek - a kovács műhely előttinek- volt a legjobb vize, melyet éppen most temetnek be.
Szinte érthetetlen, hogy miért nem lehet ezeket a kutakat biztonságos kútházzal ellátva helyreállítani és a köznek visszaadni.
Díszére lehetne a városközpontnak, hasznára a lakosságnak, szolgálatára, felüdülésére a temetőbe és orvshoz járónak.
Pokorny Ferenc visszaemlékezésiből egy kis részlet:
"A II. világháború – Budapest elfoglalásáért indított – hadműveletei során a szovjet csapatok, az év végére már Budapest határának közelébe értek. Tervük az volt, hogy a Fővárost közvetlen arcból támadva foglalják el, azonban a német és magyar csapatok nagy ellenállása ezt meghiúsította. Ezért az oroszoknak át kellett dolgozni haditervüket, mely szerint az arcból támadás helyett Budapest átkarolását határozták el.
A bekerítésben rekedt német és magyar csapatok hosszan tartó elkeseredett védekezése 1945 febr.13. ig tartott, nagyon sok nélkülözést és szenvedést okozva a polgári lakosságnak. Ez az esztelen, és amúgy is kilátástalan küzdelem, nemzeti értékeink és kulturális javaink jórészének pusztulását is eredményezte, mert a háborús felek nem voltak tekintettel semmire. Többek között az oroszok Budára való átjutásának megakadályozására (inkább csak késleltetésére) valamennyi dunai hidunkat is felrobbantották, és nem kímélték értékes műemlékeinket sem. Az ilyenben bővelkedő Budai vár, például teljesen romhalmazzá vált az esztelen értelmetlen pusztítások következtében.
Budapest bekerítésének első részeként, az oroszok átkelve a Kis-Dunán, megszállták Csepel szigetet, és onnan hadihidat építettek Ercsinél, mely közeli község 1944. december 5-én vált hadszíntérré. A szigeten lábát megvető orosz hadtest átkelési szakaszát Érd és Ercsi között jelölték ki. Ebben az évben a Duna vízállása igen magas volt, ami különös nehézséget okozott a támadóknak. Kilenc hídfőállást létesítettek, amit a védők az érdi kivételével kemény ellencsapásokkal felszámoltak. Ám az orosz túlerő végül is pontonhídon, csónakokkal, és kétéltű járművekkel, a Csepel sziget térségéből indított erőszakos folyamátkeléssel átért a Duna jobb partjára. Az orosz hadsereg főereje így Ercsinél lépett a Dunántúl területére, s menetből két irányba indított támadást. I. Főirány Budapest a 6 sz. műúton, míg a II. Főirány Velence volt. Budapest felé a 2. Ukrán Front 23. Lövészhadteste 316. Lövészhadosztálya Százhalombatta felől, délnyugatról pedig az ismét a 3. Ukrán Front kötelékébe visszatért 46. Hadsereg hadtestei vonultak. A 4. Gárda Hadsereg pedig nyugatnak kanyarodva zárkózott fel a Margit vonalhoz. Ez az Ercsinél végrehajtott igen sok véráldozatot követelő folyamátkelés olyan nagy jelentőségű csata volt, hogy az erős német és magyar katonaságból álló ellenféllel folytatott küzdelem orosz harcosai, itt szerezhették meg a második világháborúban a legtöbb "Szovjetunió Hőse" című kitűntetést. [6]
Az itteni védők az 1. Huszár hadosztály 2. ezrede, valamint a 271. népi gránátos hadosztály DÖRNER harccsoport KÜNDIGER csoportja, és a Szlovákiából sebtében ide vezényelt 8. páncélos hadosztály egyes egységei voltak. Ercsi végül is 1944. december 9-én került véglegesen orosz kézre. Az itteni hadi események történetírói igen kemény harcokról tesznek említést, mindkét oldali nagyon komoly veszteségekkel, de főleg orosz emberanyag tekintetében. A Duna jobb partján védelemben lévő magyar katonák elképedve szemlélték, amint vad erőszakossággal űzik tisztjeik az átkelő orosz katonákat, a magyar és német védősereg erős tűzcsapásai közepette, amit még a német légierő is támogatott. Hatalmas vérfürdős mészárlásnak színhelye volt az Ercsi Duna-part. [7-8]
Közbevetőleg említem meg, hogy 1944. november végére a kisdunán Taksonynál, Csepel-szigetre átkelt oroszok a sziget csaknem kétharmadát elfoglalták, folyamatosan harcolva a magyar 1. Huszárhadosztály ezredeinek egységeivel. Nagytétényben állomásozott ekkor a magyar Őrnaszád Ezred, ahonnan a reggeli órákban felderítési feladattal indult el a Debrecen nevű naszád, egy páncélozott motoros kíséretében. Tököl partközelébe érve először komoly géppuskatűz érte őket, majd tovább haladva, a parton beásott löveg tűzébe futottak. A naszád sok, a sorsát is megpecsételő találatot kapott, melynek következtében irányíthatatlanná vált. Több halottja és sebesültje volt az eseménynek, a túlélő folyamőrök partraúszva hagyták el a tovább sodródó, végül is megfeneklő hajót. Őket Érdre hozták vissza gépkocsival, majd visszakerülhettek egységükhöz Nagytéténybe.
Érdiek, ekkor hallhattunk először – a légi eseményeken túl – községünk közelében harci cselekményekkel kapcsolatos lövéseket, robbanásokat. Észlelte is ezt a lakósság, – magam is hallottam – hiszen a Duna közelsége miatt ez felhallatszott. De akkor ennek még senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, joggal hihettük, hogy katonák gyakorlatoznak a Dunán. Akkor még nem tudtuk, hogy községünkkel szemben a Duna túlsó oldalán, – alig két és fél kilométerre Ófalu központjától – már oroszok vannak. Rebesgették ezt ugyan, de senki sem hitte el, pedig valóban már csak napok kérdése volt, hogy hozzánk is megérkezzenek.
Az oroszok Ercsinél történt dunai átkelését még megelőzte 1944. december 5-én egy Érdnél történő átkelés is, amelyet a 1077/1 szovjet lövészzászlóalj éjszakai csendben hajtott végre csónakokkal, és pontonokon. A Kakukkhegy Duna felé eső magaslatán beásott partvédők, – a 977. Német népi gránátosok – ezt észlelték, és az átkelőket tüzérségi tűzzel szétszórták. Az első lépcsőben indított átkelők eszközeinek mintegy háromnegyed része megsemmisült, s csak kisebb harccsoportoknak sikerült kivergődni a Duna jobb meredek partjára, ahol közelharcba keveredtek a németekkel. Ezután, a már erős tüzérségi tűzzel megerősített második lépcső átkelői végül is sikerrel jutottak át, és elfoglaltak egy négykilóméteres szakaszt Érd – Százhalombatta – Dunafüred között. A németek, közben a beérkezett erősítéssel megrohamozták az oroszokat, de az oroszok által elfoglalt korábbi kakukkhegyi állásaikat nem sikerült visszafoglalni.
Az oroszok egyre nagyobb erőkkel támadva, és egyre nagyobb tért nyerve a Dunántúlon súlyos harcokba bocsátkoztak a német és magyar védőseregekkel. A 46. Szovjet hadsereggel vívott csata, teljes harcvonalában, – Adonytól Érdig – tombolt a harc 1944. december. 6-án a reggeli órákban, amikor is az orosz túlerő Érd déli határához érkezett.
E napon délelőtt Érd-Óalura, délnyugat felől heves aknatüzet zúdítottak az oroszok, előkészítve ezzel előnyomulásukat a község elfoglalására. Az orosz csapatoknak egy éke ugyancsak a délelőtti órákban, (9 óra) körül Százhalombatta felől érkezve már a szérűskerti "fehérkereszt"-nél állt, majd a gyormai mélyúton át behatolt az artézi kút vonaláig. Szórványos, majd erősödő lövöldözés hallatszott kisebb csatazajjal, ami mintegy fél óra múlva elült, s egy időre minden elcsendesedett.
Kimerészkedtünk búvóhelyünkről, és akkor én rengeteg kilőtt lőszerhüvelyt, és elszórt apróbb felszerelési tárgyakat láttam. A présház falának volt támasztva vászon tokban egy gyalogsági periszkóp, szétnézve nem látnak e, ezt én magamhoz vettem és bevittem a pincébe. De nagyon féltem, hogy majd keresik, s ha megtalálják bajunk lesz belőle, ezért másutt eldugtam. Nem keresték. Valóban minden mozgás nélküli, szinte sejtelmes csend ülte meg a vidéket, mintha eddig mi sem történt volna. Az orosz katonák behúzódtak a lakóházakba.
Másnap délelőtt viszont éktelen csörömpölés verte fel a környék csendjét, egy T-34 es tank ereszkedett le a gyorma rómaiak építette hadiútjának évezredes (?) kövein. Hosszú csövén egy hatalmas gyönyörű perzsaszőnyeg volt átvetve, bizonyára álcázásul szolgálhatott. Vajon melyik kastély leltárhiánya lett ez a szép szőnyeg?
Az első napon az oroszok az artézi kútig jöttek be, a Minaretnél még németek voltak. Az oroszok megérkezését megelőző órákban, az artézi kúttól a gyorma végéig terjedő frontot két német szakasz tartotta. A Mély út Duna felőli oldalán a borpincék felett végig lövészárkok voltak, amelyeket még októberben hatósági kirendelésre közmunkában ásott Érd lakóssága. Itt néhány német katona futkosott ide-oda, hol itt, hol ott sütve el fegyverét mely úgy hatott, hogy sokan vannak, s az oroszok jó ideig nem mertek közeledni. A lövészárokbeli katonák már napok óta várták az oroszt, s azt is tudták, hogy áradatukat nem lesznek képesek feltartóztatni. Néhányuk már személyes ismerőseinkké is váltak, minthogy hozzánk jártak le vizet inni, kulacsaikat tölteni. Mi meg a vizet nem lentről az artézi kútról hoztuk, – oda még veszélyes lett volna lejárni – hanem szerencsére pont a pincénkkel szemben, a mélyút másik oldalán lévő pincesor mellett, volt egy kis barlangszerű bemélyedés, és abban volt egy kis tisztavizű forrás. Az látott el bennünket vízzel.
Az első napi harci cselekmények során aknatűzben ment volna vízért Szalai Irénke és barátnője Niederkirchner Ilona 15 éves kislányok. Az artézi kút környékére becsapódó akna mindkettőjüket megölte. Később az oroszok másodjára visszatérésekor, a biztonságot nyújtó pincéből haza ment Klement bácsi a mézeskalácsos, Molnár utcai házukat megnézni. Azt éppen aknatalálat érte, ő is így lelte halálát. Hasonló módon halt meg Antonovics Kázó bácsi felesége és gyermeke is.
Érdet 1944. december 24-én foglalták el és szállták meg véglegesen az oroszok, bár mint említettem Ófaluba már korábban, december 6-án megérkeztek, és azt 8-án el is foglalták. A község elfoglalásának napját egyes történetírói források december 23-ával említik. Véleményem ezzel szemben az, hogy ez csak Érd központja elfoglalásának napja lehet, hiszen újtelepre és Érdligetre csak karácsonyeste jöttek be véglegesen az oroszok, amikor is a 2. Ukrán Front egységei Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front egységeivel közösen, utolsó nagy támadást indítottak Budapest bekerítésére.
Nagyszüleim, akik akkor az újtelepi házunk pincéjében voltak mondták el, hogy frontbeli körülmények között ugyan, de éppen a karácsonyi vacsorához készültek volna, amikor elszórt majd egyre felerősödő puskaropogást, és fakerítések léceinek tördelését hallották. Abban az időben Érden majdnem mindenütt léckerítések voltak. Az oroszok a kerteken át (is) jöttek déli irányból, és értek ki a 7 sz. műútra. Ezzel elérték, és végleg feltörték a Margit vonalat, Budapest körülzárásának utolsó nagy akadályát. Amint tördelték a kerítéseket, hurráztak és lövöldöztek.
Mivel Ófalu még gazdát is cserélt, az oroszok bejövetele nem volt éppen sima bevonulás, mert az Érdet övező külső területeken voltak komolyabb összecsapások is. A község belterületén is voltak ugyan harcok, csatározások, különösen Érdliget területén, ahol a német 271. német népi gránátoshadosztály Kündiger csoportja elkeseredett harcot vívott az oroszok 83. tengerészgyalogos dandár, valamint az 1077. lövészezredük egységeivel. Érd belterületén azonban tudomásom szerint igazán nagy harcok (tankcsata, légiütközet stb.) nem voltak.
Ezért talán ellentmondásosnak is tűnhet az érdi központi temetőben lévő orosz sírkert nagysága, ahol mintegy közel ezer katona van eltemetve. Érd volt a Budai harcok, valamint a többször is gazdát cserélt Székesfehérvár nagy páncélos ütközeteinek amolyan hátországa, később a Budai harcoké. Főleg a hosszantartó kemény velencei csata orosz élőerő tartalékának egy része volt itt pihenőben elszállásolva, valamint itt volt csapataikat ellátó hadtáp bázisuk. Az orosz katonák többsége magánházaknál szállásolta be magát, s innen indultak a frontra megannyi típusú hadi járműveikkel, majd pihenőbe vissza. De ide hozták hátra sebesültjeik jó részét is, és ezek befogadására az iskolák, templomok, magánházak, a KALOT kastély, és egyéb intézmények szolgáltak. Újtelepi kápolnánk oltárán, és alatta is sebesült feküdt. Ezekben a hevenyészett hadi kórházakban nagyon sok sebesült orosz katona halt meg a gyenge ellátottság következtében, akiket azután a kórházként funkcionáló intézmények kertjeiben, vagy azok közelében temettettek el a polgári lakóssággal. Az oroszok, ha mód volt rá szerették halottaikat a főutak mellett temetni, mert náluk az volt a szokás, hogy a fából készült vörösre festett gúlaszerű fejfára, üveglap alá oda tették elhunyt bajtársuk fényképét. Így az utakon vonuló társaik ezeket megnézve ismerősökre lelhettek, hírüket vihették. Később a községszerte szétszórtan fellelhető orosz katona sírokat felbontották, az exhumált tetemeket a központi temetőben közös sírba újra temették. Ilyen később felszámolt ideiglenes temető volt az akkori lakóhelyem közelében a Csalogány utca és a 7 sz. műút sarkán is, ahová az újtelepi iskola és kápolna, – mint frontkórház – sebesültként meghalt katonáit temették. Volt idő, amikor naponta temettek, – néha többet is – és ez nekünk gyerekeknek esemény számba menő élményt jelentett, hiszen ilyenkor végtisztesség adásból díszsortüzet is lőttek. Ha tehettük, a szertartást mindig végignéztük valamelyik nagy eperfa tetejéről.
***
Érden a hadiesemények során néhány tank és páncélozott jármű kilövés, illetve üzemanyag hiány miatt vált harcképtelenné. Ezeket az események után a tárnoki vasútállomás előtti, akkor még üres gödrös területre gyűjtötték össze az oroszok bevagonírozás és hazaszállítás céljából. Vegyesen orosz, német, magyar harcjárművek voltak itt, lehetett vagy 40 darab belőlük.
Ófaluban volt nekünk is szántóföldünk, e helyen is volt egy elakadt német tank. Nem emlékszem már, hogy kilövési nyomot láttam volna rajta, lehet, hogy üzemanyaghiány vagy valami műszaki hiba miatt állt meg. Gyerekként nagy boldogságot jelentett számomra, hogy "saját" tankunk van. Amikor a harcok már elültek, és nagyobb veszély nélkül lehetett mászkálni a határban, sokszor feljártam ehhez a tankhoz, beleültem és nagyon jól eljátszadoztam benne. Ez a szárnyaszegett harci szekér meghatározta későbbi hobbimat, mert attól kezdve kezdtem el a haditechnika iránt érdeklődni. Nem hivatásból, csak kedvtelésből. Ezután még Velencén, Székesfehérváron s még másutt is legalább száz különböző nemzetiségű és típusú tankba bemásztam. Az itt látottak inspiráltak arra, hogy felnőtt koromban folyóiratokat böngésszek, és tank meg egyéb harcjárművek kis makettjeinek elkészítésével (is) töltsem szabadidőmet. Így tudtam beazonosítani az én ófalusi tankomat a háború után negyven évvel, vagyis, hogy ez egy Pz. KpfW Ausf. (Sturm Pz. III.) rövid lövegcsövű közepes harckocsi volt. Sajnos gyermeki boldogságom csak néhány hónapig tarthatott, mert hát az én tankomat is elvontatták, begyűjtötték. Később régi ismerősként üdvözölhettem Tárnokon, mert hát ezt is oda vitték és én ott megtaláltam, újra beleülhettem. Igaz itt már fegyveres orosz őr vigyázta, de az megengedte, hogy játszhattunk a tankokon. Voltak felnőttek, akik az őrt megkínálták pálinkával, és akkor ők még le is szerelhettek róluk ezt-azt. Főleg a csapágyaknak, a kerekeknek meg a láncgörgőknek volt nagy keletjük, amiből kis kézikocsit lehetett barkácsolni. Nagy értéknek számított egy ilyen házi készítésű szállítóeszköz, mert a lakosság ilyenekkel gyűjtötte be front utáni életéhez – főleg élelmezéséhez – szükséges anyagokat. Az Elvira-i földeken felszedetlenül maradt cukorrépát, vagy máshonnan tüzelőanyagot, sérült házakhoz építőanyag pótlást. Mi gyerekek a csapágyakat szétvertük, kinyerve belőlük az értékes acélgolyót az "ackost", amivel az akkoriban szokásos gyerekjátékot a golyózást játszottuk. A malom utcájának sarkán, a Prozbik lakatos előtt is sokáig állt egy német féllánctalpas páncélozott jármű, egy SD. Kfz. 251/1. Sokáig eltorlaszolta az országút fél szélességét. Végül az is Tárnokon végezte.
***
1944 karácsonyán az oroszok bejövetele után, utcánk végén – ami akkor még csak a Nagyállomásig terjedt, – a töltésoldalon két német katona összeégett, összezsugorodott holtteste feküdt. A kutyák nyalogatták szerencsétlenek tetemét, az oroszok nem engedték eltemetni maradványaikat. Sokáig feküdtek ott, szerencsére tél volt és nagyon hideg. "
Az említett településeken viszont vannak utak. Ki a tökömet érdekli, hogy a központban ízléstelen kockák sora épül, ha a saját utcámból csak terepjáróval lehet kijutni?
Kell egy kis településmarketing, többszörösen megtérül.
A többi Pest megyei város előnyösebb helyzetben van. Még mindig "Európa legnagyobb faluja" elnevezés él a sok tudatlan fejben.
Bármit is mondanak Pomáz, Dunaharaszti, Csömör stb. még mindig falusiasabb.
Nemrég voltam Pomázon és Szentendrén. Előtte kb. 20 éve jártam arra. Mintha visszamentem volna a 70-80-as évekbe. A szentendrei HÉV-végállomás, "autóbuszpályaudvar" és környéke évtizedek alatt semmit sem változott.Ott igencsak megállt az idő. Leharcolt állomás, mobilbódékkal, kínai áruházzal. Pomázon hiába növekedett a lakosságszám, központja nincs, az állomás környéke falusias.
"Mátra-alján, faluszélén....." Igaz történet. Egy hét alatt egy zacskónyi érdi minaretes kulcstartót szétosztottam Észak- Magyarországon. Maradt 1 db. Ma délelőtt valamiért bementem a parádi hivatalba. Persze egy-egy szál dudva a csajoknak, mert tavaly segítettek, amikor ide a helyembe gyütt a Ref. Egyház Szeretetszolgálata Pestről a tervekkel. Nos, ők nem tudják , hogy érdi vagyok, a névjegyen Tárnoki telephelyünk szerepel.
Tehát: rózsa szétosztása, majd egy kérdés: Hány minaret van az országban?? Egy huszonéves menyecske: Háááát, van egy Érden.......
Lementem hídba, és persze hogy nekiadtam a bőrből készült kulcstartót. Azóta telefonon már megrendeltem a következő zaskónyit. Vagyok annyira lokálpatrióta.. sziasztok
Érd régen
És ma
