Lemes Károly már mint műegyetemi hallgató is igen víg ficzkó volt. Nem igen gondolt
tehát azzal sem, hogy néhány óra mulva olyanféle dörmögő állomásfőnöknek kell magát bemutatnia, miután az x-i államvaspálya szolgálatába kívánt lépni.
Üzletgyakornokká történt kineveztetését igazoló okmányával zsebében, ült egy másodosztályú kocsiban a végzett műegyetemi hallgató és gondatlanul igyekezett czélja felé. Régen hallotta már, hogy a vasúti élet a szolgálat szigora daczára, felette kedélyes – és neki ez elég volt. Hála az égnek, nem esett ő sem fejre és majd megállja helyét.
És ép idejekorán érte el a h-i állomást, rendeltetési helyét, mert bizony már majdnem unatkozni kezdett. Kiszállt, odalépett az aranyrojtos sipkájú úrhoz és bemutatta magát, mint az ide beosztott üzletgyakornokot. Egy perczig tetőtől talpig végignézte a főnök. Aztán kezet nyujtott neki és szívesen üdvözölte. Az állomás többi hivatalnokaival még könnyebben megismerkedett. Még ugyanaz nap este Lemes Károly már új pályatársaival ült a közel korcsmában és már mindnyájokkal tes-tu volt.
Midőn másnap reggel kissé mámoros fővel, ujdonatúj egyenruhájában, belépett a hivatalos szobába, állomásfőnöke odavezette egy szekrényhez és felnyitotta azt előtte. Az ujoncz sorjába állított, egyenlően bekötött könyveket és kötegekre menő, csak lazán összefüzött és telenyomatott lapokat láthatott.
- Ezek az utasítások és más egyéb szolgálati szabályok, szólt a felebbvaló szárazon. Ha
derék vasutassá akar lenni és vizsgáit jó sikerrel kivánja letenni, ezt az egész tömeget tanulja meg könyv nélkül.
Lemes feje szinte zúgott a szép kilátástól.
- Itt tehát újból, illetve itt kezdődik csak az igazi magolás? kérdé nyiltan.
Az állomásfőnök megnyugtatta és úgy vélekedett, hogy az egész nem nehéz, csak kedvvel
és előszeretettel lásson hozzá. Hallgasson, figyeljen meg mindent, hogy az egyes szolgálatok mint teljesíttetnek, akkor majd az utasításokat is könnyebben fogja megtanulni. Aztán az első forgalmi hivatalnok, Teleky kezére bízta, kit az egész szakaszon ép oly tehetséges, mint kedélyes embernek ismertek. Lemes egyébként már a megelőző estén a lehető legjobb barátjává lett Telekynek, a vén rókának.
Teleky ép most kezdvén meg huszonnégy óráig tartó szolgálatát, Lemes feltette magában, hogy már az első nap is emberének áll és részt vesz mindenben.
És csakugyan másnap reggel Teleky beismerte, hogy famulusa derekasan tartotta magát, csak az első éjfélutáni órákban nyomta el egy kissé a fáradtság.
Lemes a hősies bevezető szolgálat után következő napon még az ágyban hevert, midőn instructora, Teleky, érte jött. A gyakornok gyorsan felugrott és öltözködni kezdett. Mosakodása közben Teleky elbeszélte neki, hogy egy zsidó kereskedő az a-i állomás panaszkönyvébe beírta, hogy ezelőtt két nappal, épen az ő közös szolgálatuk idejében, a h-i állomáson, melyen a 12-es számú személyvonattal utazott keresztül, a szolgálatot teljesítő hivatalnoktól oly pofont kapott, midőn a kocsi ablakán kinézett, hogy arcza rettenetesen feldagadt és ő huzamosb időre e miatt keresetképtelenné lett. A forgalmi főnök, ki csak az imént haladt itt át, beszélte el a dolgot az állomásfőnöknek. A panaszkönyv felterjesztetett az igazgatósághoz.
- És képzeld csak, folytatja Teleky, az a zsidó úgy írja le az illető pofozkodót, hogy
okvetlenül én esem gyanúba. Veres szakállt is említ, ilyen szakállal pedig csak én dicsekedhetem az egész állomáson.
- Talán csakugyan felpofoztad a szegény zsidót, Teleky barátom, vélekedett Lemes,
mialatt fésüjével göndör haját bontotta és tanitóját éles oldalpillantásokkal vizsgálta. Nekem megmondhatod, öreg!
- Nem, barátom! Szavamra mondom, hogy mitsem tudok a pofról. Észrevettél talán
valamit a személyvonatnál? De azt hiszem, hogy te épen ebédeltél, mikor a tizenkettős itt állt.
- Ugy van, erősíté Lemes. Ebédeltem. Tehát a déli vonattal történt? Úgy
--úgy –-
A gyakornok úr befejezte öltözékét és most tanítójával együtt lement a hivatalba. Ott az
állomásfőnök egy papirlapot nyujtott át neki elolvasás végett, hogy talán ő is tud valamit az esetről.
Lemes elolvasta a teleirt lapot. Az a-i állomáson felvett és igen furcsán fogalmazott panasznak másolata volt, melyben Goldbaum Jakab, vecsési kereskedő a felett panaszkodik, hogy H.-ban, a mint azt Teleky elbeszélte, egy hivatalnok úr által, ki egyszerre nagy dühösen felugrott a futó deszkára, rettentően felpofoztatott és most példás megbüntetését kéri panaszlottnak.
A gyakornok kijelentette, hogy nem hallott és nem látott semmit. Nézete szerint az a kereskedő bolond lehetett. Kinek jutna eszébe, hogy embert, ki még hozzá utazó, úgy nolens volens felpofozzon?
És ezzel a dolog feledésbe ment. –-
Tizennégy nappal későbben Lemes fényes egyenruhájában állomása perronján áll és az épen megérkezett gyorsvonat utazóit nézegeti. Egyik másodosztályú kocsiból kiszáll egy úr, ki hóna alatt egy jó nagy s vastag tárczát szorit. Ugyanazon kocsiból és nyomban utána egy kis ember is kiszállt, kinek arczáról látszott a semita származás, ruhája pedig meglehetősen kopott volt.
Midőn a fel- és alásétáló főnök meglátta a tárczás urat, hozzá sietett és most mindketten szivélyesen üdvözölték egymást. Majd a vele érkezett emberke is belevonatott a beszélgetésbe és pár percz mulva mindhárman az iroda ajtajához közeledtek.
Teleky, ki mint szolgálatot teljesitő tiszt épen a kalauzkocsiból ugrott le, Lemes mellett elmenve mondá neki:
- A pofos ember itt van. Az igazgatóságtól Rejtélyesi vizsgálóbiztos jött vele, hogy itt jegyzőkönyvet vegyenek fel. Szép história lesz még ebből.
A gyakornok kiváncsinak látszó szemmel mérte végig az előtte elhaladó kis embert.
Az állomásfőnök pedig felhasználta az alkalmat, hogy a fiatal és hozzá beosztott kezdőt az
igazgatóság küldöttének bemutassa.
Rejtélyesi, az általánosan kedélyesnek ismert hivatalnok, szivélyesen kezet szoritott az ifjú vasutassal, aztán az állomásfőnök és védencze kiséretében belépett az irodába.
Lemes nőtlen társaival együtt épen az utolsó tál ételt fogyasztotta a közös étkezőben, midőn Teleky dühtől reszketve lép be és magán kivül beszéli el, hogy az imént szembesitették a zsidó boltossal. Az pedig, a mint meglátta, azonnal felkiáltott: „Ugy hiszem, ez az úr volt.”
- Nem sok hija volt, folytatá Teleky, és új panaszra adtam volna alkalmat annak az
embernek! De most, fiúk, menjetek át mindnyájan az irodába; az öreg hivat. Ti is be lesztek mutatva a kis jordánynak.
A fiatalok nevetve engedtek felebbvalójuk utasitásának. Lemes pedig, mielőtt kiment,
odaugrik Telekyhez, valamint a fülébe sug, aztán társai után siet.
- No lám, lám! dörmögött Teleky, ki egy pillanatig elbámulva állott, mialatt dús szakállát
simogatta, mit rendesen akkor tett, ha valami igen meglepte. Ez már szép história! No, ez jól kezdi nálunk! Vagy igen sokra, vagy semmire sem viszi! - -
A felpofozott kereskedőnek a többi hivatalnokokkal történt szembesitése eredménytelen
maradt.
A fiatalok, köztük Lemes gyakornok is, egyenkint állottak a kis ember elé. Ez mindnyájukat élesen szemügyre vette és aztán kedélyesen mosolyogva kijelentette, hogy az ifjú urak közt egy sincs, ki ahoz hasonlitana, a ki őt pofon verte. Mégis csak annak a vad kinézésű, veres szakállú úrnak kellett lennie.
A vizsgálóbiztos még egyszer beidéztette Telekyt, ki most becsületszavával erősitette, hogy panaszost pofon nem ütötte, őt a vasuton észre nem vette és a mai napon kivűl életében soha nem is látta.
- Nincs tehát más hátra, vélekedett a biztos, minthogy kihallgassam azon vonat személyzetét, melyen az intermezzo történt. Teleky úr! Nézzen utána a forgalmi naplóban, melyik szakasz kisérte akkor a személyvonatot.
- Igy is tudom, válaszolt a forgalmi hivatalnok. Havasi volt az r-i állomásról.
- Ezer ördög! Az messze van, szólt a biztos boszúsan. De hát meg kell lennie. R.-be fogunk menni, édes Goldbaum úr!
- Megálljunk csak, szólt közbe Teleky. Kerekes itt van; ha jól emlékszem, ő annál a vonatnál vizsgálókalauz volt. Ma mint vonatvezető hozott ide R.-ből egy tehervnatot.
- Hiszen ez pompás volna, szólt a biztos. Hol van hát Kerekes?
- Valószinüleg a laktanyában.
- Hivassa el, kérem.
Elküldtek Kerekesért, ki a vonatkisérők laktanyáján aludt. Pár percz mulva megjelent az
állomásfőnök szobájában, hol az állomás összes hivatalnokai összejöttek és a vizsgálóbiztos előtt katonásan megállt.
- Kerekes, mondá a biztos, ön ezelőtt két héttel, csütörtökön a harmadosztályu kocsikon a 12. számu vonatnál vizsgálókalauz volt.
- Igenis, szolgálatára, biztos úr, hangzott a válasz.
- Nem emlékszik-e, hogy ezt az urat a harmadik osztályban utazottak közt látta?
- Szolgálatára, igenis, biztos ur, emlékszem. Ez az ur utasaim közt volt.
- Bravo! Most azt mondja meg, Kerekes, látta-e, hogy ezt az urat, a midőn az állomáson a kocsi ablakából kinézett, az idevaló hivatalnokok egyike megpofozta?
- Szolgálatára, igenis, biztos ur, láttam.
Mindenki felugrott meglepetésében. Csak a biztos maradt nyugodtan.
- Tetszik látni, igen tisztelt főbiztos úr, tetszik látni, hogy nekem van igazságom? Tetszik látni, hogy infamis módon bántak én velem? Megbüntetik-e most a vörös szakállú urat? Velem, öreg emberrel, ilyet tegyenek! Igy kiáltozott a panaszos össze-vissza.
- Csak csendesen, Goldbaum úr! Most hadd beszéljen ez az ember. Beszélje el, mit látott, Kerekes!
- Már harmadikat csengettek, folytatá Kerekes, és a vonat már indulni kezdett. Felugrottam a futó deszkára, nem messze attól a kocsitól, melyben ez az úr ült. Láttam azt is, hogy ez az úr, pipáját szájában tartva, fejét gyorsan kidugta az ablakon, aztán kivette a pipát szájából és messzire kiköpött. A perronon álló urak egyikét találta. Ez villámgyorsasággal ugrott a deszkára és ennek az urnak egy, de mondhatom hatalmas pofont adott és ujra leugrott.
- Igy történt tehát, fordult most a biztos a panaszoshoz. Látja, Goldbaum úr, ezt nekünk nem is emlitette. Bevallom, nem tudom, hogy az illető helyén én is nem úgy tettem volna-e. hogy lehet valaki oly rettentő ügyetlen és gondatlan! Igaz az, a mit a kalauz itt elmondott?
- Köptem, az igaz, vezérbiztos úr, válaszolt Goldbaum megfélemlítve, de nem találtam senkitsem, úgy éljek, generálbiztos úr!
- Kerekes! Biztosan tudja azt, a mit elmondott?
- Biztosan, revisor úr! Ez az úr azt tette, a mit elbeszéltem és azért kapott pofot a
Negyedik hete hogy asszony, vasutas asszony vagyok. A férjem vasuti hivatalnok a központban. Csinos, szőke bajuszu férfi, csupa tűz, szellem és kellem. Nagyon népszerü is. Azt hiszem a jó modora révén tett arra szert, mert hogy pumpia kötvényei nincsenek, azt már tudom. Népszerüségét az esküvőnkön láttam. Tele volt a templom vasuti kartársakkal és én lesütött szemekkel is láttam, milyen meghatottság ül az arczukra, mikor az orgona Vörösmarthy „Szózat”-át zengte halkan, álomszerüleg és én jobbra-balra hajlongva-bókolva fogadtam a gratulácziókat. Nagyon szeretik a Pistát a vasutiak, az ő révén azután nekem is kijut a tiszteletből. Vendéglőkben, szinházakban, egyéb nyilvános helyeken, ha megpillantanak, mosolyogva köszöngetnek, hajlonganak. Nem hivnának Mirának és nem volnék a két X-en innen, ha a vasuti kollégák kedves figyelme jól nem esnék. Büszke is vagyok rá! Voltunk Olaszországban is! Ejh, szép volt, de csak a szabadjegyek miatt mentünk erre. Modern vasuti házasok nem járnak Itália kék ege alá hotelokat hizlalni és egy lusta népfajt pénzével támogatni. Hanem azért kellemesen teltek a mézes napok. Pistát Velenczében is, Rómában is, épen ugy Milánóban, mint Flórenczben, ismerték. Azt mondja: első éves vasutas korában minden szabadidejét külföldön töltötte – a szabadjegyek folytán. Az ismerősök szerettek, mulattattak; megismertem az összes Vénusokat és Madonnákat; Olaszország kincseit és szépségeit és – oh! – mégis haza vágytam. Haza! Az uj otthonba, a vasutasok közé. Mert kérem szépen a vasuti élet nagyon szép élet, vasutas feleségnek lenni boldogság. Ne tessék félreérteni, nem azért, hogy sok a kedvezmény: olcsó konzumunk van, szenet, fát is olcsót kapunk, fürdősegélyt és más segélyt is adnak, szóval a vasut jobbról-balról támogatja embereit. Nem, nem az anyagi ragadja el lelkemet, hanem a vasutas mai társadalmi élete, mely kitépi a feleséget a hétköznapi ridegségből. Például nekem menyasszony koromban azt mondogatták ismerőseim: te Mira, gondold meg azt a vasutit! Jöhet még más valaki, hiszen fiatal vagy, szép vagy (no no!) rá érsz még asszonnyá lenni. Persze mosolyogtam erre a beszédre! Ijesztgettek: igy meg ugy a vasuti! Egyik a másikért fülig kezes a szövetkezetekben s a nyugdij, adó, előléptetési százalék, egyletek, körök, kerékpár, harisnya, ujság és tudja a szent Szűz mi minden levonása után alig kap kézhez elsején valamit; az asszony öt esztendőben egyszer jut egy uj szövetruhához, azt is részlettörlesztésre kell venni; a gyermekek a jobbmódu rokonság gyermekeinek letett ócska czipőiben járnak s többször esznek kenyeret, mint hust; szinházba csak sátoros ünnepkor jut el a pesti vasutas asszony, a divatról pedig végképen le kell mondania, de nyitva áll előtte a városliget, a tingli-tánglival. Ott a Dalos- és Műszinház, a ringelspiel és panoptikum, azonban ez is csak raritásként. Hm, igen! Igy beszélték volna tele a fejemet, de biz’ én nem hittem belőle egyetlen egy szót sem. Sőt… Napról-napra jobban szerettem a Pistát, a ki olyan aranyos vőlegény volt, mintha nem is vasuti, hanem legalább is angol trónörökös lett volna. (Zárjelben megjegyzem, hogy ennek a walesi herczegi elegáncziának titka a tisztviselő-egyesület főkönyvébe van bevezetve; de nem baj!) Hát még mikor mint menyasszonyt, a vasuti és hajózási klub helyisége előtt elvezetett?! Akkor voltam én csak nagyra a vasuti vőlegényemmel. Ki ne ismerné a budapesti Andrássy-uton a Plastikonnak elkeresztelt gyönyörü palotát?
Mindenki ismeri, az egész ország ismeri! Művész kezek tervezték, belsejét művész kezek alkották. Ragyogó márvány, tündöklő arany, csodásan festett képek diszitik. Valóságos tündér kastély. Esténként villamos fényben usznak a termek és az utcza másik oldaláról belátni a gazdag butorokra, a secessiós tarka kárpitokra, vakitóan tündöklő csillárokra, szóval: a fényre, pompára, gazdagságra.
- Lásd drága hölgyem, mondotta Pista büszkén, ez a vasúti klub. Ez a mi otthonunk, ide jár nagy és kicsi vasutas ismerkedni, barátkozni és megvitatni mindazt, ami terhes szolgálattal összefüggő sorsunk követel. Nézd, hogy tündöklik itt minden! Az ember ünneplőbe öltözik, ha közeledik hozzá. Majd, tudod majd, ha a pap elmondta fejünk fölött a holtomiglant, - elhozlak ide, ebbe a pompába, a többi uri asszonyok, - vasutas asszonyok – közzé, összebarátkoztok, eszméket cseréltek, és e mellett igazi otthonmódra mulattok. Nincs ebben a házban kegyelmes ténsasszony, egyforma mind; meglásd, még pertu is lesztek!
Az én bohó szivem, hogy örült, hogy kaczagott ennek. A mi nem csuda, nem is veszi tőlem senki rossz néven, hogy bakfis leány létemre szerettem volna a kegyelmes és méltóságos asszonyokkal egy kalap alatt lenni. És mindig is folyton a vasuti klub fényes termeit láttam magam előtt. Arra, hogy nekem otthon a konyhában krumplit kell hámozni, hogy a szakácsné gyorsabban készen legyen az ebéddel, nem is gondoltam. Takaritás? Mi az? Arra való a cseléd. No persze, talán bizony azért mentem volna férjhez, hogy az uram cseléde legyek. Csak az kellene!… Pistám nem is olyan gonosz, mindazt még ma nem kivánja tőlem. Nagyon szeret, imád, reám rakná az égnek minden csillagát, csak komoly arczot ne öltsek. Teljesiti minden óhajtásomat. Csak egyet nem tesz meg: nem visz a vasuti klubba! A minap már odáig mentem, hogy megvádoltam a klub szellemét, azt mondtam – legyen megbocsátva a bűnöm – azt mondtam, azért nem visz fel az uram a klubba, mert mindig ott ülnek a Swartz, Gelb, - Roth, Weisz és Grün urak, akiket én nem szeretek még látni sem. Nem igaz egy szó sem abból, hogy a klubban demokrata szellem van, az urak nem kartársozzák egymást és a kegyelmes és ténsasszonyok nincsenek pertu.
- Ez hazugság, tudod! kiáltottam az én jó uramra pityeregve.
Pista visszafelelt. Figyelmeztetett, hogy ne beszéljek ilyen zöldeket, mert fegyelmit
akasztanak a nyakába. Tudom is én mi az a fegyelmi! A vasuti klubba szeretnék járni, punktum!
- Eljön az az idő is, vigasztalt Pista. Kitágitották, kibővitették a termeket. A fényes
helyiség nagyterme olyan hitvány volt padozat dolgában, hogy nem lehetett tánczolni rajta, különben beszakad és halálos veszedelembe döntötte volna a sok jókedvű vasuti embert, asszonyt és leányt. Ezentul azonban egymást követik a klubbestélyek. Métermázsás vasoszlopokkal támasztották alá a nagytermet, szabad a táncz kivilágos kivirradtig. Légy hát nyugodt, itt lesz nemsokára az idő, hogy a vasuti klubba elvigyelek és az összes asszonyságoknak bemutassalak. Kérlek, könyörgöm, ne zaklass tovább, igérem, hogy elsétálok veled naponta az Andrássy-út tulsó oldalán s együtt élvezzük a távlatból a klub fényét.
Ilyen beszéd hogyne hatná meg a négyhetes asszonyt? Hiszem, mint a szentirást, amit Pista mond. Hiszen olyan jó és olyan kedves. Naponta, este, eljárunk arra a Plasztikon tájékára. Mikor czilinderes és fehérnyakkendős urakat látunk a klub kapuján bemenni, örömmel mondjuk egymásnak: vigalmi bizottsági tagok, most főzik, szürik, kotyvasztják az estélyek programmját. Lesznek felolvasások, illusztráltak és nem illusztráltak; zenések és nem zenések. Lesznek páratlanul szép hangversenyek. Meghivják Kubeliket és Patti Adelinát, Blaha Lujzát és Vizváryt, Mark Twaint és még egy csomó hires tehetséget. A vasuti műkedvelők egymás után lépnek fel, férfi- és női dalárda, vonósnégyes és gordonka kettős alakul.
Minden hónapban egyszer megnyilnak a klub-termek ajtói, az Andrássy-út sétáló közönsége előtt megszünik a forgalom, a vasutiak vonulnak fel az estélyre. Ah igen, igy lesz; igy! Pista az én édes uram mondja és én hiszek benne, reménylek és – még jobban szeretem a vasutast.
A mama zsörtöl ugyan, mindig rám mordul, hogy tudok én ilyesmit elhinni, hiszen a Plasztikonban viaszalakok vannak s ezek még itéletnapján sem fognak estélyezni vagy muzsikálni.
A mama azonban csak zsörtöljön; nem érti ő ezt. Már hogyis lennének viaszbábuk ottan?!
Leányok! A ki boldog feleség, aki igazi nagyuri asszony akar lenni, az iparkodjék vasutihoz. Oh, mert vasuti asszonynak lenni jó! Már szerződtettem a Szabónét, beszéltem Szénásyval, a divatárussal, az aranyművessel, a suszterrel. Meglesz minden, csak már klub-estély legyen! Ne higyjen senki a rágalmaknak, csunya irigység az is, amit a mama mond. Az sem igaz, hogy a vasuti nyakig uszik a kezességekben és levonásokban. A vasutnál minden szép, jó, elegáns. A pénzzel pedig ki törődnék? Ah, milyen prózai beszéd ez? Reggel, mikor az édes uram csókkal köszönt, este, mikor karjaiban büvös álomba ringat, egyre csak azt suttogom:
,,Az állomási hangos pedig felhívja a figyelmedet, hogy csukogasd be az ajtókat, mert nyitott ajtókkal nem indulhat a vonat.
Nagy valószínűséggel a hangos még a hagyományos ajtós vonatokra készült.''
Ez a hatvani személyvonatoknál is érdekes, főleg hétvégén. Hétköznap még a (300-as) vezérlőkre rá lehet fogni a bemondás szövegét, de mikor hétvégén egy Talentnél bemondja, az már komikus... :)
Szép mesterség a csizmavarrás is, a lakatosság sat., hanem azért még sincsen párja a kocsmáros-hivatalnak. Ezt tettem különös tanulmánnyá a kiállításon, s tapasztaltam is hála istennek eleget.
Nyolc egész napra határoztam ott maradásomat; de a kiállítás megnézését az utolsó négy napra hagytam, mondván, ha későbben nézem meg, annál elevenebb emlékezetemben marad.
Midőn azonban a négy nap letelt, ilyeténképpen gondolkoztam, ha már eddig nem néztem meg, most már minek nézném, úgyse lenne rá az időm elegendő.
Így maradtam csupán a kocsmaipar terén. Eleinte csupa vörös borokat ittam, hogy mint igaz ellenzéki firma ezzel is ellenkezzek Fehér-várral. Meghökkenve tapasztaltam azonban, hogy az orrom napról napra vörösebb. Nem is csoda, attól a tengernyi veres bortól!
A vörös szín igen szép az ásznak a kártyában, vagy a virágnak a cserépben, de az orrnak nem valami elbájoló. Nem ugyan magam miatt, mert én éppen annyira becsülöm a saját orromat, ha vörös, mintha fehér lenne, de a Katák és Julcsák nem így gondolkoznak, s ez nem tréfadolog, mert okos ember negyvenéves koráig a vászoncselédekhez alkalmazkodik; s csak negyvenéves korán túl veti meg a „gyengébbik” nemet.
Elővettem hát a filozófiát, s így okoskodtam: ha vörös bortól vörös lett az orrom, hát bezzeg majd megfehéredik a fehér bortól.
Ittam hát nemes eltökéléssel; - mert amit én egyszer elhatározok, ki is viszem, ha törik-szakad. Vegyészi törekvéseim azonban csütörtököt mondtak. A farba-változtatás nem sikerült. Az a megfoghatatlan csoda történt, hogy a fehér bortól is csak még vörösebb lett az orrom.
S ezért volt nekem mindétig igazam, mikor semmire sem becsültem a tudományt és az elmével való kombinálást. Íme, mire vezetett engem az egészséges kombináció? Ha már a fehér bortól is vörös lesz az ember orra – akkor fundamentum nélküli minden tudás e földön.
Időközben kedvem szottyant Balatonfüredet is megtekinteni, hanem éppen szerencsétlen időben érkeztem oda, szakadt a záporeső, mintha zsákból öntötték volna, míg az indóházból a vendéglőbe értem, pocsékká voltam ázva.
- Át akar öltözni nagyság? – kérdé a pincér, ki szobát nyitott.
- Miért öltözném át? – mondám kérdőleg.
- Nos, mert nagysád csuromvíz…
- Igaz, egy kicsit harmatozik odakünn – mondám rangosan.
A kellner bámulatteljes áhítattal nézett meg, miféle istenteremtése lehetek, ki a záporesőt is csupán harmatnak nézem. Fölvilágosítottam a szerencsétlent, hogy én Szegedről jövök s előttem, aki vízi ember vagyok, csak harmat az ilyen fölülről származó csepegés.
A közös étteremben találkoztam hazánk fia-, Bizayval; mellé simultam s lestem a tudományt ajkairól; aszongya hogy aszongya: „az ember, amelyik valamirevaló, bizony vágyik az a születése helyire.” Majd a vacsora után a fehérnépről lévén szóbeszéd, akképpen nyilatkozott, hogy a „férfiak gyávasága a baktere az asszonyi virtusnak”.
No, már ennél a Bizaynál nagyobb elmebeli talentumot talán még képzelni sem lehet. Mondtam is neki, hogy mért nem jön hozzánk városi főkapitánynak!
Balatonfüreden annyi sok szép lánnyal esett találkozásom, hogy el sem mondhatom. Aztán mind olyan édesdeden kacsintgatott felém, hogy szinte faggyúvá olvadtam a tüzes tekintetektől: gyertyát lehetett volna belőlem mártani!
Azonban óvakodtam az ismerködéstől, mert Pesten már megjártam egyszer valami – hogy is hítták csak? – Húsvéty vagy Pünkösdy lányokkal, akik mágnás lányoknak mutatkoznának a nevükkel, s akkor sült ki csak, mikor már szívem megszerette őket, hogy a Katákon aluliak.
Solidusan viseltem tehát magamat, s minthogy nemigen volt jóravaló úri kompánia, csakhamar visszakerekedtem Fehérvárra a többi cimbora után.
S ekkor történt velem a legrejtélyesebb esemény, ami csak lehetséges a világon.
Az újdonatúj fekete báli gérokk volt rajtam, két gombbal hátul. Ez a két gomb bonyolított amaz érdekes kalandba, melyhez fogható a világ eleje óta sem történt meg – szegedi emberen.
No, de csilaj eszem!… sorjába menjünk az eseményeken!
Hát ahogy ott felülök a kupéba és visszaérkezem Fehérvárra s ott kiszállok a kupéból, azt mondja egy borzas kölyök, ki a táskámat akarta bevinni:
- Tekintetes uram, kilóg az órája: mindjárt leesik.
- Hallgass, varangyos gyík – mondom dühösen hátrafordulva, amint megpillantottam, hogy az órám a mellényzsebemben vagyon; az egész nyugodtan emberi szemtől nem láttatva mutogatja mellényzsebem bélésének az idő futását.
Amint azonban kilépek az indóháznál, hogy kocsit keressek, egyszerre száz meg száz torok kezd kiáltani felém:
„Éljen Coburg főherceg!”
Egy ménkő gombolyaggá torlódott össze körültem a tömeg, a hölgyek kendőt lobogtattak és csókot hánytak felém, a férfiak pedig ökleikkel nyitottak utat. Megrezzentem. Ezek itt Coburg főhercegnek néznek engem. No, János, még ilyen eseted sem volt – odahaza!
- Ezek a bolondok engem néznek Coburgnak – mondám egy mellettem álló mesterember kinézésű egyéniségnek.
- Ne is tagadja, fenség! Tudjuk mi, hogy a főherceg hogyan néz ki, barna, magyaros fő, szénfekete körszakáll és tömött bajusz. Aztán arról is megösmerjük fenségedet, hogy a kabátja hátulsó gombjára akasztotta az óráját. Ezt csak egy herceg teheti meg ebben a tolvajnéppel megrakott Európában.
Hátranyúlok – hát majd elszédültem. A kabátom hátulsó gombján egy ezüst anker óra volt fölakasztva ezüstláncra.
Eszméletemet kezdtem veszteni.
Hogyan történhetett az? Hüm! Hátha mégis csakugyan én vagyok Coburg főherceg? S ezt az órát rangomhoz illőn csak azért akasztottam ki oda, hogy valami becsületes szegény ember könnyebben ellophassa! Persze hogy én vagyok Coburg főherceg!
De nem, nem. Mégse! Nem én vagyok Coburg herceg! Mert ha én Coburg herceg volnék, akkor magammal hoztam volna a feleségemet is, a belga királyleányt. Meg aztán ha én volnék Coburg herceg, mit keresne akkor az én mellényemben a János gyerek aranyórája és aranylánca?
Ez az okoskodás győzött rajtam. Mint a gyík kisiklottam a tömeg közül s futásnak eredtem, meg sem állva a szállodáig.
Ott aztán levetettem magam a dívánra s rájöttem, hogy az ezüstóra úgy származhatott a kabátom gombjára, amint a balatonfüredi indóházban a nagy tolongás közt lehajoltam a táskámért, emelkedőben kirántottam a gombommal valami utasnak az óráját, s rajta is maradt egész Székesfehérvárig, hol a Coburg hercegre várakozó nép vaktában megéljenzett, mert az akkorra várt, de csak a következő napon érkezett Coburg helyett nézett el – ami nem is csoda -, mert hát, ecsém, a szegedi ember ábrázatja se disznóláb.
Erre csak annyit.... magyarok vagyunk (ami nincs lebetonozva ellopjuk, akinek tudunk beszólunk)(És itt Qrv@ra de nem érdekelnek az osztrákok vagy a törökök... magunkkal kellene foglalkozni, kicsit csiszolódni) :)
Lehet ezt is még fokozni. Egy csaj kérdezte egy vasutastól, hogy hanyadikról megy Bivalyröcsögére a vonat. A vasutas válaszol. A harmadikról. Erre a csaj elkezdte számolni a vágányokat. Csak szegénykémnek nem volt annyi esze, hogy a vágány két sínszálból áll és nem egyből.
Nekem az a kedvencem, amikor fehérváron bemondták hogy "a 2. vágányom 2 szerelvény áll, kérem győződjenek meg arról, hogy a helyes vonatra szllnak". Allt a vágányon egy Flirt (Pestre) és egy Bz(komáromba)...
Bicskén van egy megálló hely! még meg sem állt a Flirt... -> "Kérjük fejezzék be a felszállást" ; úgy tudom a Flirten csak nyitni lehet az ajtókat, zárni nem-> "Kérjük felszállás után a kocsik ajtajait csukják be" ; "A vonat nyitott kocsiajtókkal nem indítható"
Vagyis: a Flirtre mozgás közben kell befejezni a felszállást (amikor még zárva vannak az ajtajai, majd be kell csukni a nyitott kocsiajtókat, amik még csak ez után nyílnak ki, mert (ez gondolom így van, Flirtből nincs típusom) a vonat nyitott kocsijtókkal nem indítható!
> Az állomási hangos becsukatja veled (az amúgy önmáűködő) ajtót, és kijelenti, hogy nem indul nyitott ajtókkal... <-
"Csak pontosan és szépen....."
Te eredetileg utastájékoztatót írtál (ly-vel) most pedig állomási hangosról beszélsz. Így nem csoda hogy azt sem tudjuk hogy hol vagyunk, Bicske-alsón vagy Bicske-felsőn?
