Már az újságban közölt elõzetes is alaposan fölcsigázott és nem kellett csalatkoznom. A Hét munkatársa, Dézsy Zoltán igazi szenzációt tálalt. (A riporterre akkor figyelhetett fel a világ, amikor kevéssel az 1994-es választások elõtt a Köztársaság tér alatt kazamatákat keresett, amelyek titkos zárkáiban egykoron a kommunizmus áldozatai sínylõdtek. Legalábbis valakitõl ezt hallotta. A kazamaták akkor sajnos, hiába minden riporteri buzgalom, nem kerültek elõ.) Mint a mûsorvezetõ felvezetõ szövegébõl kiderült, Dézsy most Brády Zoltán Kapu-beli cikkében olvasott egy félmondatos utalást, miszerint 1991 nyarán valakik a KGB-tõl merényletet készítettek elõ Antall József ellen. Ki az a vérbeli riporter, akiben erre sem ébred fel a vadászszenvedély? Nos, nem Dézsy Zoltán. Õ haladéktalanul felkereste Brádyt, aki nevek és helyszínek említése nélkül elmondta a kis magyar Sakál napját. A varsói szerzõdést felmondó Antall ellen bosszút esküdtek valakik "a KGB bizonyos köreibõl", és nem elég, hogy kitervelték gonosztettüket, de - mint fogalmazott - "már el is kezdték a terv végrehajtását". Igen ám, de fülébe jutott az ármány az Egyesült Államok elnökének. Mert a KGB-be beépült a CIA is, és néhány órával a merénylet tervezett idõpontja elõtt - Brády szövegében ez egy közelebbrõl alighanem konspiratív okból meg nem nevezett nyári - nemzeti ünnep lett volna, megakadályozták a gyilkos tettet. (Dézsy elkottyantja: augusztus 20-a.) Miközben a lúdbõröztetõ történetet meséli, Brády Zoltán többször is említi, nincs felhatalmazása a részletek elmondására. Hogy kitõl nincs, nem derül ki, ez a feszültségteremtés eszköze. Megszólalt az összeállításban Horváth Balázs is, aki nem emlékezett tisztán, hogyan is fogalmazott Antall, aki tudta, mi készül, merénylet vagy megölés, de csak legyintett, mert ugyan mit neki. Boross Péter, az akkori belügyminiszter kétli, hogy ilyen eset megtörtént, hiszen akkor arról neki is tudnia kellett volna. (Vele nincs interjú, õ csak vágókép, kételyeit a riporter idézi csupán.) A tényfeltáró újságíró felkereste a Nemzetbiztonsági Hivatalt is (interjú itt sincs, Dézsy a hitelesség kedvéért egy kerítés elõtt áll, úgy foglalja össze, amit nekünk tudnunk érdemes), a titkosszolgálatnál sem tudtak az esetrõl, ami persze nem bizonyít semmit, mert a CIA hivatalosan nem közölte a magyarokkal az ördögi tervet. A bérgyilkos sorsát Brády tudja, de nem mondja, mivel erre sincsen felhatalmazása, mosolyogva, kérdõ hangsúlyú mondatban azért sejteti, lehet, hogy a "keletrõl jött" illetõ már nincs is az élõk sorában. Egy biztos - szögezi le Brády -, errõl Amerikában könyvet írnak, vagy már írtak is, és az majd õsszel meg fog jelenni. Ezek tehát a szikár tények. Az összeállítás valószínûleg tananyag lesz az Újságíró Akadémiák tényfeltáró óráin. Mert micsoda bizonyító ereje van annak, ahogy a gyilok említésekor közeli revolvercsõvet kameráz az operatõr! A legmegátalkodottabb kétkedõ is megadóan emeli fel a kezét a sejtelmesen lüktetõ aláfestõ zene hallatán. Na és az milyen, amikor a Kreml toronyórája jelenik meg, annak taglalásakor, hogy kinek is állhat érdekében a zavarkeltés és a bosszú! Nem kétséges, az a könyv onnan Amerikából, amit írnak vagy már meg is írtak, meg fogja rengetni a világot. Addig meg merjünk nagyokat álmodni!
"Ködszurkálóként berobbantom ezt a könyvet, az országnak végre meg kell tudnia, kik voltak ügynökök " - fogalmazott Brády Zoltán a kötetet gondozó Kapu Kiadó igazgató-főszerkesztője. Szerinte legalább 80-100 ezer besúgót foglalkoztatott az állambiztonsági szolgálat egykori III/III-as csoportfőnöksége.
A 150 oldalas kötet, amelyet Fonyódi Péter, az egykori Corvina együttes dobosa szerkesztett, egy komplett ügynöki jelentéssorozatot tartalmaz. A jelentéseket eredeti formában közlik, még a Luzsnyánszky Róbert fedőnevű színikritikus jelentéseit értékelő, nyolc általánost végzett rendőr nyelvtani hibáin sem változtattak, az anyagokat csak a szerkesztő rövid előszavával egészítették ki - közölte Brády.
Brády Zoltán elmondta, hogy Fonyódi Péter alig egy hete kereste meg a dossziékkal, és ő azonnal a kiadás mellett döntött. A megjelentetésről nem egyeztettek senkivel, Molnár Gál Péterrel sem. A Kapu Kiadó igazgató-főszerkesztője kijelentette: nem fél attól, hogy a könyvet esetleg bezúzzák.
A könyvben mintegy 150 színészről és színházi emberről esik szó, de nincsenek benne személyiségi jogokat sértő részek.
Egyébként jól csinálja az öreglány. Rájött hogy most felvevőpiaca/reneszánsza van a D-209eknek, a besúgós sztoriknak. Megduplázódott a levéltár forgalma - sokan fognak ebből még pénzt csinálni. Még csak most jönnek elő a képtelenebbnél, képtelenebb sztorikkal.:O)
Ezt megvenném. Azt amit MGP írt - nem. Nem itélem el ahhoz nincs jogom, de a bankszámláját nem akarom gyarapítani. Másodszor már ne legyen haszonélvezője a besúgásnak.
Már mától a boltokban D. Kardos Éva: Vörös alkony c. könyve, melyből kiderül, hogy kit, mikor, mi motivált abban, hogy a Kommunista rendszert szolgálja.
Már maga az írónő személye is rendkívül izgalmas, hiszen Rákosi Mátyás unokahúgaként élete nem volt eseménytelen.
Gyerekként került ki a Szovjetunióba, késôbb elvégezte a hírszerzôiskolát, majd beállt a partizánok közé. A háború után férjével együtt hazatért, azonban a „nagy rokon" dacára az ’50-es évek Magyarországában az élet nem kényeztette el. 1956-tól két éven át a szovjetek „vendégszeretetét" élvezte. Hazatérte után a viszonylagos nyugalom évei következnek, majd 1975-ben egy újabb tragikus fordulat: férje váratlan halála, s az azt követô magány, kiúttalanság. Ötvenes évei végén jár, amikor élete újabb fordulatot vesz: kurtizán lesz az egyik budapesti ötcsillagos szállodában, s tíz éven át folytatja ezt az életmódot. „A könyv, amely az életem, nyitott, mert én is olyan vagyok" – hangsúlyozza D. Kardos Éva. Szavai szerint boldog ember, s nem bán semmit, hiszen soha nem volt becstelen: „Az a becstelen, aki ítélkezik, hiszen nem lehet olyan embert elítélni, akinek nem ismerjük az életét, a körülményeit.". S hogy mi motiválta? Mindenekelôtt a kalandvágy – mondja –, bár a pénz sem volt utolsó szempont...
"Azért alapjaiban véve a Párt igazi megtörhetetlen ellensége az értelmiség volt. Már a Buci Gyuri is megmondta: Csak ezzel a gennyes értelmiséggel nem tudunk mit kezdeni, mert ez akkor is dolgozik, ha nincs megfizetve! "
Marosan ezt azert mondogatta mert kisebbsegi komplexusa volt. Mar az SZDP-en belul is. Ettol meg a fia eleg jo kepzettsegu ertelmisegi lett.
Amugy az ertelmiseg volt a legjobban betorheto, mert nekik volt a legtobb vesztenivalojuk,hiszen ok igazan az allam csocsen logtak, nagyon keves onallo egzisztencia volt kozottuk,es leginkabb ok alltak sorban a tagkonyvert,nem a melos, az akkor is beleszart a dolgok kozepbe meg ma is.
Gyakorlatilag a rendszer a munkassagot nem tudta maganak soha megnyerni an block.
"Nekem (de nem az én személyem érdekes itt, lehet, hogy én vagyok Décsi Gyula unokája, és egyben ifjúgárdista és tanköri besúgó) és ezzel egy talán nem érdektelen társadalmi csoportnak, akik kívül tudtunk maradni ezeknek a dolgoknak a legtöbb szennyéből, polgári háttér meg havi kétszáz dolláros ikka-csekk meg nyelvtudás meg országos tanulmányi verseny helyezésével járó kváziautomatikus egyetemi felvétel és talán tartás folytán, úgyhogy megengedhettük magunknak még azt a luxust is, hogy egyházi gimnáziumba járjunk"
Volt meg egy reteg aki megengedhette maganak ezt a luxust,barmennyire is hihetetlen eppen az az osztaly akikre a rendszer annyira hivatkozott az ipari szakmunkassag,ugyanis oket mar nem volt hova lefokozni es a munkajukra viszont szukseg volt, viszont elomenetelre sem vagyott kulonosebben,ha meg olyan szakmaban volt akkor meg fusizni is tudott.Egyetlen reckir volt ,hogy esetleg nem veszik fel a gyereket egyetemre, akkor meg a gyerek elmegy erettsegivel inasnak a fater szakmajaban vagy masban.
Nem veletlen ,hogy ez a reteg volt a legkevesbe zsarolhato,mert nem volt hova lefokozni oket.Komuvesbol alkomuvesbe?
Még mindig ugyanabban a bohózatban élünk amiben éltünk 63-90 közt
Najgen, volt itt 1990-ben egy rendszerváltoztattattató kormány. Amelyiknek módja lett volna tiszta lappal indulni. Ehelyett szépen asszisztált a III/III-as személyzet kaserolásához (ne csináljunk már úgy, mintha az egész apparátus csupán galád megrendelőkből és szerencsétlen, bezsarolt spiclikből állt volna), a megmaradt doksik elrekkentéséhez, agyontitkosításához meg feketepiaci forgalmához, a megmaradt szervezettnek pedig úgy megörült, mint a 6.a osztály réme, ha igazipisztolyt talál a kukában.
Na, akkor most cinikusabb leszek, mint az előbb, de ugyanazt mondom, mint az előbb, elégikusan.
Nekem (de nem az én személyem érdekes itt, lehet, hogy én vagyok Décsi Gyula unokája, és egyben ifjúgárdista és tanköri besúgó) és ezzel egy talán nem érdektelen társadalmi csoportnak, akik kívül tudtunk maradni ezeknek a dolgoknak a legtöbb szennyéből, polgári háttér meg havi kétszáz dolláros ikka-csekk meg nyelvtudás meg országos tanulmányi verseny helyezésével járó kváziautomatikus egyetemi felvétel és talán tartás folytán, úgyhogy megengedhettük magunknak még azt a luxust is, hogy egyházi gimnáziumba járjunk és még csak kisztagok se legyünk, persze a katonaság alól a honvédkórház akkori főigazgatója, kedves, körünkbe tartozó barátunk húzott ki, és olykor találkoztunk, kicsit távolságot tartva, Appel Gyurival, mindezidáig - éppen az előbbi hozzászólásban megrajzolni próbált zsíragyú elsőgenerációs osztályvezetőhelyettesek és a megvadult, beijedt klerikoantiszemitává vált nímandok, tehát az erkölcsi magaslatok viszonylagossága miatt érdekünk volt akár magunk elől is elhazudni, hogy mi volt a Kádár-rezsim.
Most meg az a trendi, és az az érdekünk, hogy ne hazudjuk el. Maradjanak csak benne azok, akik benne voltak, úgy igazából.
Mi meg megtisztulunk, hisz polgárok tudtunk maradni. Most már meg lehet tisztulni, hiszen ötvenhat után születettek tartjéák féken az egyébként magától is önsorsába rohanó ellenséget, úgy néz ki.
"De egy ilyen az ne legyen pökhendi, kioktató, erkölcsi magaslaton ülő. Mert ezek általában azok."
Asszem a magaslat az egy relatív dolog, szóval, hogy kihez képest.
Benyali osztályvezetőhelyettesekhez képest, pártrovatos miépesekhez képest, átlagsemmittevőkhöz képest, vidéki kisztitkárokhoz képest, tolvaj, átfestett, trianonos kereszténnyé vedlett klerikoantiszemita nímandokhoz képest még az is lehet, hogy valami magaslaton lehettek azok, akik objektíve vagy szubjektíve, vagy csak amúgy, de résztvettek abban a talán nem is olyan kevésben, ami beletorkollott a rendszerváltásba.
Amikor emitt fönt már IMF-ről lehetett beszélni, meg reformközgazdaságtanról, akkor a gimnáziumi igazgatóhelyettes még vigyázba állt a vörös sarokban ülő Leninszobor előtt, mielőtt rágyújtott volna a négynegyvenes fecskére.
Én az egész tragédiáját látom, fönt is, lent is, és nekem már nem lehet erről katartikus ítélet. Érdekvezérelt, erkölcsöt hazudó, jelen előnyökre váltott ítélet az lehet, csak abban van kishíján ugyanannyi szar, mint emebben, globaliter, és félrevezetőbb és veszélyesebb a jelenre. És a jelenben élünk. Annyira, amennyire.
