„- a "teremtés" szerintem egy "kamufogalom", amit "szemfedőnek" alkottak...”
Attól függ… Ha csak általában fogalmazunk, akkor szerintem valamilyen nagyon ősi tudás dereng a korabeli fogalmi rendszerben kifejezve, azaz valamilyen földi-emberi, tehát hétköznapi példákkal illusztrálva, egy szimbólumrendszerrel érthetővé téve, magyarázva.
A mi keresztény világunkban az Ádám-Éva „típusú” teremtés az ismert, ami szintén szimbólumokra épül, de semmi kétségem afelől, hogy igaz rá a fenti megállapításod. (különben maradt volna az első verzió. – a Bibliában ugyanis két különböző teremtéstörténet létezik)
„(először "nyugat" zavarodott meg…”
Sajnos ezt a szimbólumrendszert nem ismerem olyan mélységben, hogy állást tudjak foglalni, így csak kérdezem, miből derül ki, hogy a szellem zavarodott meg, pontosabban; hogy a szellem megzavarodott? (Mert nem mindegy a szórend…)
„-sajnos ez a "teremtés" egy "degenerációs folyamat",…”
Meglehet, túl optimista vagyok, de logikailag nem jön össze ez a következtetés, hisz’ a fejlődés nem történhet visszafelé, még képletesen sem, csakis előre-felé, s ez még arra az esetre is igaz, mikor a ciklikusságnak megfelelően átmeneti hanyatlás következik be.
Én egyébként nem látok degenerációra utaló jeleket, illetve ami volt, az jó 2-4 ezer évvel ezelőtti. Persze sokat nem javul a helyzet ilyen rövid idő alatt…
-Nem járható... mindig ebbe bukunk bele...- egyetértünk :-)
- a "teremtés" szerintem egy "kamufogalom", amit "szemfedőnek" alkottak... azok, akik kontrahagyományt csináltak, cáfolandó és űberelendő az előző hagyományt...
(reaktívan keletkezett kontrahagyomány... a "tagadás szelleme" szülte... a "kék szellem", ami a "tűzön" keresztül hat)
(először "nyugat" zavarodott meg (=a "szél", a "szellem", a "kék")... magával rántotta "délt", (=a "tüzet", a "pirosat")
...harcolni kezdett "észak" (=a "víz", az "anya") és "kelet" (=a "fény") ellen...
a tagadás és a zavar így jelent meg...)
-sajnos ez a "teremtés" egy "degenerációs folyamat", ahol minden "fordítva, visszafelé" történik….
„A kérdéseidre azt tudom mondani, hogy a Föld testei a mágneses áramlatokkal együtt mintegy a kémiai laboratóriumot alkot, amiben mindent maga készít el és alakít át, amire az élethullámoknak szükségük van. Tehát önellátó.”
Az önellátóságra utalva:
Azt hiszem, azt nagyon nehéz (talán lehetetlen) kibogozni, hogy az ősi leírások e kérdésben az egész világra vonatkoztatták-e gondolataikat, vagy csak a földre. Persze, a Föld mindenképp elsődleges szerepet játszhatott, ehhez kétség sem fér, mint az sem vitatható, hogy más bolygók, de még a legtávolabbi objektumok is hatással voltak/vannak földi létünkre.
Ha alapjaiban nem is kérdőjelezhető meg az önállóság, az Általad is említett kölcsönhatások ennek némiképp ellene szólnak…: „Interkozmikus sugárzásról, terekről, áramlatokról van szó tehát.”
„A földi élet viszályai miatt diszharmónia keletkezett,…”
Nem kétlem, sőt, vallom, hogy a lét, illetve annak minden megnyilvánulása, - így a viszályok is - visszahat azokra a rezgésekre erőterekre, melyek az élet lényegét határozzák meg, azonban nem feltételezem, hogy elsődleges szerepet kapnának e téren, mert:
- Nemcsak a negatív, hanem a pozitív dolgok is visszahatnak,
- a sokmillió éves földi élet alatt miért pont most, az utóbbi egy-két ezer évben okoz ez problémát, hisz’ ezek a jelenségek (viszályok) magának a biológiai létnek a sajátosságaiból fakadnak.
Azonos dolgok különböző megnyilvánulásai (ellentétek: pl. elektromosság, mágnesség, hőenergia, stb.) a változás, a fejlődés mozgató rugói, mondhatnánk; a diszharmónia fenntartói. Az emberi (ideértve az élővilág minden teremtményét is) viszonyok éppígy tartalmaznak diszharmóniát; egyéni érdeket szemben a másikéval, vagy csoportérdekkel.
A harmónia lényegét valamilyen egyensúlyi állapottal lehet azonosítani, ami értelemszerűen „állóvíz”. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi állapot a fejlődés vége, mivel minden ellentétekkel, diszharmóniával terhelt (kvázi) kaotikus rendszer nyugalomra, kiegyenlítődésre, kiegyensúlyozottságra törekszik, s mindaddig „működik”, míg el nem éri ezt az állapotot. Azután valami felborítja ezt a rendet, s minden kezdődik elölről….
„Nem történt meg az alapötlet, az emberiség nem töltötte be eredeti hivatását,”
Nem hinném, hogy lett volna valaha is az emberre, az életre, de bármi másra bármilyen elképzelés a végcélt illetően, mivel akkor egyetlen ciklusból állana akár az univerzum, akár a Föld, akár a földi élet, de az emberé is. Márpedig a gyakorlat ennek ellenkezőjét bizonyítja; minden egység vagy bármilyen élő vagy élettelen közösség (utóbbira példa; egy hangyaboly, egy naprendszer) egymás után számtalan variációban lép a színre, soha nem azonos formát öltve, létrehozva az örök körforgás önmagába soha vissza nem térő spirál-alakját.
Szia Kedves Kitadimanta. Megköszönöm, hogy írtál. Szavaidból érzem, hogy nem csak dobálózol a szavakkal...
A kérdéseidre azt tudom mondani, hogy a Föld testei a mágneses áramlatokkal együtt mintegy a kémiai laboratóriumot alkot, amiben mindent maga készít el és alakít át, amire az élethullámoknak szükségük van. Tehát önállátó. A Föld polarizálva van. Két különösen érzékeny pontja a két mágneses sarok. Ezeknek a mágneses és vegyi folyamatoknak, életfolyamatoknak megvan a sajátos fajtája, atomszerkezete és atompolarizációja. Az együttműködés még a bolygók között is megvan, a kölcsönös egymásrahatás, összefüggés...
A Föld körül mágneses tér van, melyben vonzó és taszító áamlatok vannak. Besugárzó és kisugárzó áramlatok, vonzó és taszító. A hasonló vonzza a hasonlót, taszítja a vele nem azonos minőségűt, rezésűt. Interkozmikus sugárzásról, terekről, áramlatokról van szó tehát. (ezekről a mitológia beszél évezredek óta)
Ki és belégzésről van szó, amely a dialektika életjelensége. A földi élet viszályai miatt diszharmónia keletkezett, amely mint egy láncreakció, feleszi mindazt, amit harmóniának, az élet, a szellemi és egyéb kiteljesedés alapjának nevezhetünk. Nem történt meg az alapötlet, az emberiség nem töltötte be eredeti hivatását, ezért az erőháztartásban zavar keletkezett. Minden többi ennek a következménye, mely minden perccel csak súlyosbodik.
„Az ember akkor nyugszik meg, ha a saját hibáját másra foghatja...
pl. "archónokra, eonokra stb."”
Az biztos! Csak az a kérdés, hogy hosszútávon járható-e ez az út. - Mármint a felelősség folyamatos átruházása.
Idővel az ember úgy képzeli, bármit megtehet, bármihez joga van, mert ami rossz az nem tőle származik, ő nem is tehet róla, ott sem volt….
Viszont az is igaz, hogy egy gyenge lélek olykor nehezen birkózik meg a felelősség terhével, s bizony, ha nem oszthatja meg valakivel – legalább „elméletben” – akkor előfordulhat, hogy beleroppan az illető.
„Azt hiszem, hogy elhibázott az egész "teremtés" és nincs semmilyen "értelmes istene" (=központi rendezőelve).”
Most arra gondoltam, hogy már eleve problémás a teremtés fogalma, mert a teremtés nem múlt időben zajlott, pontosabban nem csak a múltban, hanem a jelenben is, és vélhetően a jövőben sem szűnik meg, mint folyamat. Mert ez bizony egy folyamat, hiszen a fejlődés mindig valami újat produkál, amit nyugodtan nevezhetünk teremtettnek…
"Úgy vélem a "teremtés" közepén a "semmi, ŰR, puszta" található,
legfőbb hatóerő pedig a HIÁNY benne."
Ez szerintem csak az életre vonatkozik, hisz’ a biológiai fejlődés, a faj fenntartásának mikéntje (alapja) az egyed egoista törekvéseire, azaz szükségleteinek kielégítésének igényére épül.
Ha valamely egyed nem elégíti szükségleteit, éhen pusztul, megfagy, stb.
Ha az Atya, aki minket teremtett, és aki rólunk gondot visel, tudja, hogy rossz dolgok történnek velünk, miért nem akadályozza ezt meg? És egyáltalán: miért van a világban a rossz? Állítom, hogy a rossz forrása a világon kívül van. Ezt az állításomat a következőkkel támasztom alá:
a.) Amikor Isten elkészült a teremtéssel, megnézett mindent, amit alkotott, és lám, mindaz nagyon jó volt. (1Móz 1:31)
b.) Ismeretes Jézus példázata a búzáról és a konkolyról: „Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! - felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.
(Mt 13:24-30)
Amikor pedig a tanítványai kérik, hogy magyarázza meg nekik a példázatot, a következőt mondja: Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld a világ ,(33) a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög ; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. (Mt 13:37-39)
Az „ellenség” (az ördög) tehát ugyanúgy nem része a teremtett világnak (a kozmosznak), mint az Emberfia. Következésképpen arra a kérdésre például, hogy miért teremtett az Isten olyan világot, amelyben a rossz egyáltalán lehetséges, azt kell válaszolnunk, hogy az Isten által teremtett világban nem volt lehetséges a rossz. Annyira nem, hogy szükségtelen volt a világot a rossz elleni védelemmel ellátni. A világban azért van a rossz, mert valaki – utólag és kívülről – belehelyezte azt. Jézus világosan megmondja, hogy Istennek van egy ilyen ellensége, amely nem része a teremtett világnak (a kozmosznak),(34) amelynek hatalmában állott „konkolyt vetni” a világba.
Arra a kérdésre, hogy Isten miért engedi meg a rosszat, nem lehet egyértelműválaszt találni a Bibliában. Amit tehát erre a kérdésre válaszolok, az csak az előbbiekből levont következtetés. A válasz pedig a következő: Isten nem engedi meg a rosszat. Tesz ellene. Például: egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz neki, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hogy miért nem szünteti meg a rosszat most és azonnal, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Ha tudnám ezt, hogy mi az oka Isten „késlekedésének”, akkor talán azt is tudnám, hogy hogyan és mikor szünteti meg Isten a rosszat – márpedig azt az időt Istenen kívül senki sem ismeri. (Vö. Mt 24:36, Mk 13:32) Abban biztos vagyok, hogy ha Istennek módjában állna most és azonnal megszüntetni a rosszat, biztosan megtenné. A búzáról és a konkolyról szóló, itt idézett példabeszéd egyértelműen utal valami olyan körülményre, ami miatt a probléma itt és most nem megoldható. Jelenti-e ez azt, hogy Isten nem mindenható – abban az értelemben, hogy nem áll módjában bármit bármikor megtenni? Nos, a jelen aión vége előtt nem tudja elválasztani egymástól a rosszakat és a jókat (a búzát a konkolytól). Egyszerűen azért, mert még nem derült ki mindenkiről, hogy jó avagy rossz. Mert Isten ugyan ismeri a már megszületettek szívét (Lk 16:14), de a még meg sem születettekét talán ő sem. Véget vethetne talán ennek az aiónnak most és azonnal, de mi lenne akkor azokkal, akiknek még meg kellene születniük? Talán a világ teremtésekor meg volt határozva, hogy hányan lesznek, akiknek meg kell születniük(35), és Isten, aki természetéből fakadóan adja és nem elveszi az életet, nem fosztja meg őket a megszületés lehetőségétől. Ezek persze spekulatív válaszok – spekulatív kérdésekre. Ha kell, hát kijelentem, hogy hitem szerint Isten nem mindenható – abban az értelemben, hogy módjában állna bármit bármikor megtenni. Vagy másképpen: az én hitem nem erre vonatkozik vagy nem erről szól. Az én hitem arra vonatkozik és arról szól, hogy 1. Isten végül legyőzi az őellenségét és megszűnteti a rosszat, 2. akinek pedig addig is el kellett szenvednie a rosszat,(36) holott ő maga nem azt érdemelte volna, az valamilyen módon kárpótoltatik: aki alkalmas arra, annak örök élete lesz.”
Tomm (Ökrös Tamás)
„33 A világ szó helyén itt a görög szövegben a κόσμος(koszmosz = kozmosz) szerepel. 34 Ennek ellene lehet vetni, hogy Isten nem csak a világ (a kozmosz) teremtője, hanem a mindenségé, azaz minden nem evilági létezőnek is Ő a teremtője. Nos, ez lehetséges, de erre vonatkozóan nincs bibliai útmutatás. Be kell látni, hogy a Biblia nem egy filozófiai mű, amely finom megkülönböztetéseket tesz a létezés különböző nemei között. Amikor a Biblia szerzői a világról vagy a mindenségről beszélnek, akkor nem egy elvont fogalomra gondolnak, hanem minden esetben erre a teremtésre, amelyben élünk, amely tapasztalásuk tárgya. A világ szóval – mint láttuk a görög κόσμοςszót szokás fordítani, a Septuaginta pedig ezzel fordítja a héber תבל (tebel) szót. Nem mindig használják azonban a κόσμοςszót a תבל fordítására, mert van, amikor a szövegösszefüggésnek, azaz a szó értelmének (azaz: másik jelentésének) megfelelően az οικουμενη (oikkoümené) szerepel. A héber תבל szó tehát éppen olyan pontatlan (filozófiai szempontból) mint a magyar világ. Ami pedig a mindenség szóval fordított héber הכל (hakal), illetve כל(kal) szavak jelentését illeti: az összes, a teljes, illetve mindegyik, mindenki, összes. Teológiai előítéletek nélkül tehát nyugodtan fordíthatjuk úgy is, hogy a teljesség - utalva az egész teremtésre, de erre a teremtésre, nem másikra.
35 Vö. szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet! (1Móz 1:28)
36 Ez az ami számon van tartva. (Vö. Mt 10:29-30)”.
Az utóbbi egy-két évben kezdtem foglalkozni a gnosztikus írásokkal, ezért előrebocsátom, nem a kekeckedés, szőrszálhasogatás a szándékom, hanem a megértés.
„…Így keletkezik az asztrális területeken egy eon.”
A saját magam alakította világképben ez úgy fest, hogy minden (több egymást követő) földi létünk tapasztalata egymásra rakódik, illetve raktározódik el visszahatva későbbi létünk milyenségére, minőségére. (Erre Te is elégszer utalsz az írásodban…)
Amennyiben igaz, hogy a vágyaink olyan hangsúlyos szerephez jutnak az asztrális mezőben, ahogyan írod, akkor az csak elkülönülten létezhet a –fentebb vázolt - egyéni „készlet”-től. Más szóval léteznie kell az asztrális síkon egy egyéni és egy csoportos (lehet, hogy ez utóbbi is több szintű, de lehet, hogy csak összegzett) „információ-halmaznak” (aeonnak), mely éppúgy érezteti visszahatását, mint az egyéni halmazat. Jól illusztrálja ezt egyéni sokféleségünk, ugyanakkor azok a jelen levő társadalmi tendenciák, amelyek létünk kereteit, törekvéseink, fejlődésünk irányát adják.
Tehát eddig - némi finomítással – de közös nevezőn vagyunk.
Amivel vitatkozok (nemannyira Veled, inkább a gnosztikus tanokkal...):
- „Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák.”
Az eluralkodás-leigázás szóhasználat erősen szubjektív megítélés eredménye, lehetne úgy is fogalmazni, hogy mindinkább kikristályosodik, kiteljesedik a fejlődés iránya, lényegi meghatározója. Nekem a negatív felhang nem szimpatikus, mert az univerzumtól idegen a jó és a rossz fogalma, egyszerűen értelmezhetetlen, mert annak megítélése viszonylagos. – Gondolom én…
- Talán éppen ezért nem tudom a „bukás pirkadatá”-t sem értelmezni. Ha volt ilyen esemény, nem érzem, hogy azt bukásként kell értelmezni. De még magát az eseményt sem látom tisztán, így ez csak egy előzetes gondolat volt részemről.
- „…tehát egész viselkedésünket az archonok és eonok irányítják és határozzák meg, úgy hogy nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy: „A természetből valók vagyunk”, hanem pontosabban azt kell mondanunk: „E természet eonjaiból valók vagyunk”.”
Igen is, meg nem is… Mert ez így elég egyoldalú kapcsolatrendszert tételez fel, holott a földi lét éppúgy hat az asztrális sík aeonjaira, mint azok ránk, emberekre. Gondold csak át, Te magad írtad, hogy az emberi vágyak alakították ki az (egyik) aeont. Viszont ez a művelet nem fejeződik be soha, hanem állandó kölcsönhatásban kell, hogy fejlődjön.
- „hatalmas ellentermészet jön létre.”
Ha ezt úgy kell érteni, hogy az anyagi világgal ellentétes tulajdonságú, azaz minőségében más, de semmiképp nem valamivel szemben álló, akkor egyetértek.
- A fejlődés periodikusságával természetesen egyet értek, bár a magyarázat néhol zavaró:
Nem látom, miből következik, hogy olyan interkozmikus változás keletkezik, mely teljesen idegen az embertől (archontól, aeontól, stb.). Azt sem igazán értem, miért szűnik meg a kapcsolat az ember és az aeonok között, miért „nullázódik” le egy fejlődési periódus, holott ez nem jellemzője az univerzumnak: Minden következő periódus az előbbi végtermékére épül.
Szerintem nem azért hanyatlik egy kultúra, mert megszűnik a kapcsolat az eonokkal, hanem mert valami új kezd kialakulni, s kezdi a korábban uralkodó szerepét átvenni, ami persze annak hanyatlásával jár. Úgy gondolom, hogy egy aeon elsorvadása attól kezdve mutatható ki, hogy az emberek más irányú érdeklődést mutatnak, s a kölcsönhatásban egyre kevesebb szál fűződik a „régi” aeonhoz, így a visszahatása sem a „régi”, hanem mindinkább elveszti meghatározó képességét, erejét, de soha nem szűnik meg létezni, csak vezető szerepét adja át más aeonnak. Ebből valami olyasmi is következik, hogy az ember határozza meg az aeont, s az csak visszahat rá.
Persze az lehetséges, hogy egy idő múlva a létrehozott aeon fölébe kerekedik az emberi elmének, mert egyfajta egymást erősítő folyamatnak vagyunk tanúi, de nem hinném, hogy független, önálló léte lehet, mert mindig az emberi gondolat táplálja, ahogy létre is hozza.
A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett eonok szentségtelen erőivel, melyeket természeti erőknek nevezhetünk. Az eon szó „idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat” jelent. E fogalom segítségével megértjük, hogy mik az eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán képződtek és nagyon hatalmasak lettek: például olyan emberi vágyak és gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkön át tápláltak, míg végül az asztrális szférában életre keltek. Az ősi gnosztikus iratokban az eonokat tizenkét csoportba sorolták.
Tegyük fel, hogy elképzelünk magunknak egy bizonyos képet. Évekig foglalkozunk vele, gyermekeinkre is átruházzuk, és mindenkinek tovább adjuk, aki velünk akar tartani. Művészeink lerajzolják, megfestik, kőbe vésik, költőink megéneklik. Így keletkezik az asztrális területeken egy eon. Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák.
Mikrokozmoszokként a bukás pirkadata óta rendkívül hosszú múltat tudhatunk magunk mögött. E múlt története belevésődött aurikus lényünk mágneses rendszerébe. A múlt összege agyunk mágneses rendszerén keresztül beszél hozzánk. Össze vagyunk kapcsolódva azzal az évmilliárdokat átölelő múlttal, melyet saját mikrokozmoszunk épített fel és tartott életben. Ezért magától értetődő, hogy e természet archonjai és eonjai időről-időre hangot kapnak bennünk. Biológiai-intellektuális lényünk - természetállapotunk - teljes mértékben azoktól függ. Meghatározzák pillanatnyi értelmi tartásunkat és kulturális állapotunkat. Befolyásuk kiterjed a művészetre, a tudományra és vallásra éppen úgy, mint a társadalmi viselkedésmódokra és politikai, szociális és gazdasági törekvésekre is. Még karakterünket is, biológiai ösztöneinket és igényeinket, akaratmegnyilvánulásainkat, tehát egész viselkedésünket az archonok és eonok irányítják és határozzák meg, úgy hogy nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy: „A természetből valók vagyunk”, hanem pontosabban azt kell mondanunk: „E természet eonjaiból valók vagyunk”.
Ha egy emberiségkorszak elég hosszú ideig eltart, akkor végezetül alulról, a biológiai ösztönökből, hajlamokból és szükségekből az univerzum erőkkel telítődik, mellyel egy hatalmas ellentermészet jön létre.
Van-e akkor az emberiségnek választási lehetősége?
Az ember egy határba ütközik, majd visszatér a kiindulópontjához. Az univerzumban egy tökéletesen természetes és periodikus konfliktus bontakozik ki. Amint az archonok és eonok hatalma egy bizonyos határt átlép, interkozmikus változás keletkezik, hogy újra helyreállítsa az egész makrokozmoszt érintő megzavart egyensúlyt. Egy, az emberiség számára tökéletesen idegen, teljesen más hullámhosszú és feszültségű mágneses rezgés megszünteti az agy mágneses rendszereinek egyrészről az aurikus lénnyel, másrészről pedig a természetistenekkel való évezredes kapcsolatait. Az emberiség ezáltal elválik mentális teremtményeitől. A kultúra emelkedő vonala hanyatlássá változik. Az egész folyamat addig tart, míg el nem ér egy biológiai minimumot. Univerzumunk, természetrendünk ekkor megtisztul az archonoktól és eonoktól. Egy bizonyos pillanatban pedig egy új kulturális fejlődés veszi kezdetét. A kerék új fordulatot tesz felfelé, hogy egy napon újra lefelé induljon.
