Keresés

Részletes keresés

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.23 0 0 96110

Nagy László: A város címere


Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

 

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

 

Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.

 

Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.

Lutra Creative Commons License 2020.11.22 0 0 96109

Bártfai Attila Márk

Majomparádé

Szeretem őt, hiszen nincsen rá okom;
nekem elég, hogy előfordul ez idő tájt,
amikor én is a világban élek.
Kis fülei a koponyájához lapulnak,
s ebben minden tudománya kimerül.
Még ha vidámabb is, mint a svéd gyerekversek
sírni is szokott, leginkább magáért,
mint akit: ó, ártatlanul dutyiba zártak;
és úgy pilláz sápadt, türkiz szemekkel,
hogy utána kell kapnom messzi ne repüljön.
Szívtelenül magamra hagyna engem,
mintha bíz, tudnék vagy akarnék vigyázni rám
nélküle, aki értem Burgesst olvas,
noha hadilábon áll minden szutyok könyvvel.
Szeretem őt, bár szégyellnem kellene
néhány magas műveltségű ismerős szerint,
ám, ha nem baj, inkább őket szégyellem.
Úgy egyszerűsít engem, mint egy matek zseni
a végtelent, cserébe játszom neki
nagy-nagy érzelmeket, szokatlan figyelemmel.
Amúgy az ajka vastag és folyton bereped;
ráadásul skorpió a kis profán,
(mert nem a szentem). Egy ikrekhez nem való
a sok ágybéli vircsaft, amit rendez.
Ja, meg a kristálynál átlátszóbban hazudik;
és mégis ő lett valahogy,
ő lett a lelkem.

Lutra Creative Commons License 2020.11.21 0 0 96108

Oláh András

hiányaink
 
 
a hiányból nincs hiány
csukott ablak mögül bámulom a szezonvégi
színeket a sok egymást is taszító tegnapot
kiselejtezett álmok bomlástermékeként
próbálom lekésni a halált
de nem tudom kitépni az álnok zsibbadást
vérem belesajdul ha nem vagy itt
álmomban múltunkkal helyettesítelek
újrafestem a mosolyod
s a szívedbe tetovált utolsó mondatot
– de okos dolog-e hűnek maradni
a kimondott szóhoz ha a hóhérom te vagy


.............................


árulásaink
 
 
meghalni árulás
ahogy árulás egymásból kipusztulni is
– új forgatókönyv kell hogy kijátszhassuk
a gyötrelmes éjszakákat a vajúdásokat
de az újratervezésben ügyetlenek
vagyunk s így annyi minden elmarad
már magunkat sem leljük ebben a tétova nyárban
lehúzott redőnyök rabságában sínylődünk
könnyeink mosolyra éheznek
ám szívünkben csönd tanyázik
maradunk kettesben magunkkal
és nem tudjuk mi a szabadulás ára
s hogy mi lesz ha elmúlik a pillanat…
pedig az én filmemben te vagy a legtöbb:
jóllaktam veled gyógyítottál ha karcolódtam
kijavítottál ha nem voltam bátor
– de koromsötét lett hirtelen
és túl közel került a távol

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.20 0 0 96107

Takáts Gyula

Mert szólítasz


Maradt szeder
és tüske is maradt
az erdei zöld pálya
ágai alatt.


Ti vad-szakállú fák!…
Mint fejből a latint,
idézlek, botos ég,
mert szólítasz megint.


És Remmiuszt!… És mind,
aki tőled tanult.
Zord grammatikád karma
rázza a napot.


Alatta rózsa közt
dördül az idő…
Nem fácán!… Mellemen
porzik a srét-idő.


Kopog s a csipke
bogyója, mint a vér,
nem hull a fűre.
Égő csepp kísér


kapunkig… S rajta át!
Tüskéje, mint az ág
– róla, ki elsuhant –
a gödrön túl is visszavág.



Lutra Creative Commons License 2020.11.20 0 0 96106

Falcsik Mari

Mennyiség – minőség

Lotzné Mancika első szava az volt,
neki csak egy dolga maradt: hogy a Tiborja után menjen.

Gondolj bele, mondta, hetven év együtt,
az már nem mennyiségi adat, bármi is történt volt közben.

Aztán még leélt így-úgy, olykor jól is,
két-három özvegyévet, míg végül egy nap utánalendült.

Abban a pár évben az egyik testben,
a másik árnyékként lélek, de így mindig kettesben együtt.

Tibor ott lépdelt Mancikával, ha az
leugrott reggel a tejfiókba, vagy ha az orvosra várt.

Ott volt vele az orvosoknál, és ott,
amikor a Tibor unokahúgára hagyta a lakást.

És ott állt, persze, hogy ott, mikor meghalt:
már alig várta, hogy megint vele egyazon anyag legyen.

És ott volt vele, míg csontjai mellé
ásták a púposra görbült apró testet ott fönn a hegyen.

És ott, mikor előtte kölcsönadott
a háromgyerekes szomszédasszonyának jó félmilliót.

Mért nem csinálunk papírt, kérdezte az.
Nem kell, legyintett Manci. Tibor sóhajtott végre egy nagyot.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.18 0 0 96105

Nagy László: Lánglakodalom


Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontu páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.


Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.


Most vastüdejü gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt -
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.

Lutra Creative Commons License 2020.11.18 0 0 96104

Csengődi Péter

Kiköltözés
 

Csak kettőt ismerek: kint vagy bent,
tőlem idegen a küszöbön ücsörgés.
Elvesztem az egyirányú utcában,
a földön egy feldobott pénzérme
elkeseredésében az élére állt.

Vágyaknak nyitott ajtón át
szökött ki az otthon-meleg,
hiányoddal becsavarodva érzem magamon
a kilakoltatott ember meztelenségét.

Megtanultam szeretni, amit szeretsz,
most mindketten engem gyűlölünk.
Csak a reszketés oldja a szégyent,
szabadon hagyott csuklóról készít
metszeteket az éles képzelet.

Csendben munkálkodik az eső,
hajamból vakolat-korpát mos ki.
Áznak a kinyúlt, bolyhos emlékek
a kukák melletti papírdobozokban.

A hálószoba kihalt kagylóhéjra emlékeztet,
két kamra, két pitvar lett elhagyatott.
Egy eltévedt hang kóborol az üres lakásban,
eladtam mindent, amit megérintettél.
Mérlegen a szívem. Harminc deka, maradhat?

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.17 0 0 96103

Egy másik fordítás:

 

 

Rainer Maria Rilke

 

Ősz

 

Levelek hullnak lankadatlanul,
akárha szórnák messzi égi kertek,
és szállingózva nemet integetnek.


S éjente száll a föld a végtelennek,
magános, súlyos csillag, egyre hull.


Mind hullton-hullunk. Nézd, lehull kezem
- s hány kéz körül! – seholsem lát a szem mást.


De Egyvalaki van, ki mind e hullást
kezében tartja lágyan, szüntelen.

 


/Ford.: Mészöly Dezső/ 

Előzmény: Lutra (96102)
Lutra Creative Commons License 2020.11.17 0 0 96102

Rainer Maria Rilke

Ősz

Lombok hullnak, hullnak oly messziről,
talán az ég távoli hervadó kertjeiből;
hullnak, tagadhatatlan kényszerűséggel.

És az elnehezült Föld az éjszakákba zuhan,
Csillagközi térből a rideg magányba.

Mindnyájan lehullunk. Ez a kéz is.
S nézd a másokét: mind ugyanígy.

De Egyvalaki mégis e zuhanások alá
végtelen gyöngéden tenyerét tartja.

/Koosán Ildikó ford./

Lutra Creative Commons License 2020.11.17 0 0 96101

Ingrid Herta Drewing

Nyárutó

Nos, hát a nyárnak lassan vége már
és vele a hullámzó aranymezőknek.
Sok pompás gyümölcs begyűjtésre vár,
a madarak is délre készülődnek.

Megrövidül a napos órák száma,
az alkonyi árnyak hosszúra nyúlnak.
Kora ősz jele vetül a házak falára:
vörös vadszőlőlevélbe burkolóznak.

A reggel, páraköd melegébe bújva
fázósan vár az első napsugárra,
de lassan jár az is, későn kezdi újra
szelíd-szép színeit festeni a tájra.

Nos, múlik a nyár, búcsúzik végképp,
ránk hagyva szeptember enyheségét.

/Koosán Ildikó ford./

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.17 0 0 96100

Gazdag Erzsi

Emberi beszéd

 

Ha úgy szólok hozzád, mint a füvek,

megérted-e?

Ha madarak nyelvén beszélek

rámismersz-e majd?

Viharok dörgéseivel mire megyek

veled?

S vízesések bánatával zokogjak-e,

mondd?

 

Ó, azt akarod, vetkőzzek meztelenre.

Bőrömből is kibújjak, mint a kígyók,

osztódjak részeimre, s maradjak mégis teljes.

Mert ismerni akarsz, érteni, s nem szeretni.

 

Jaj, embernek születtem – százrétű bánat –

és százrétű öröm és millió forma…

Belézsúfolódott a világ, itt nyüzsög bennem.

Melyiket akarod, válaszd ki magadnak!

Egyre mutass rá, egyszerre csak egyre!

De a többit se vesd el, mert az is én vagyok.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.17 0 0 96099

Nagy László: Csönd van


Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett rucapihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.


Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.


Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.


Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tüntével fölépülnek még nagyobbra.


Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.


Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.16 0 0 96098

 

 Gazdag Erzsi

 

KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ

 

Szavak, csukódó

mécsvirágok

hajnalban nyitó

tulipánok.

 

Szavak, didergők,

édesek

számban szöjétek

fészketek.

 

Szavak mindenség

csokrai,

élet-szerelem

bokrai,

 

pirosak, vérrel

lüktetők

a pusztulásnak

tőrt vetők

 

méregzöld, hideg

fű-szavak

és hűtelen és

hű szavak,

 

igéző, mágikus

jelek

bódító hangú

ütemek

 

s ti dallamnélküli

fakók

szegények szájából

valók

 

szavak, szavak

szeressetek!

Hadd vívjak,

játsszak veletek!

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.16 0 0 96097

Emily Dickinson:
Nincs olyan vitorlás...


Nincs olyan vitorlás, mint a könyv,
Mely messzi elragad;
Sehol olyan versenyfutás,
Mint a könyv-oldalak.


A koldus is átkelhet itt
És vámot sem fizet;
Mily felséges versenykocsi:
Hord emberszíveket.


(Fordította: Weöres Sándor)

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.15 0 0 96096

Szabó Lőrinc

Szövetség

 

 

Ágaink egybecsavarodtak, 
gyökereink összefogóztak, 
árnyunkba utasok heveredtek, 
lombunkból madarak szárnyrakeltek, - 
magunknak mi már megmaradjunk, 
másnak, egymásnak annyit adtunk, 
annyit kinlódtunk és mulattunk, 
hogy vígak, búsak, rosszak és jók, 
lettünk egy kicsit már hasonlók. 

Mikor a sors összeültetett, 
csemeték voltunk még, gyerekek, 
fiatal társak, szövetkezők, 
rosszabbak elől menekülők, 
játszottunk tündéri fuvolákkal, 
haragos, fekete trombitákkal, 
nem törődve senki fiával: 
elszakadók és összehajlók, 
valami titokban hasonlók. 

Aztán nőttünk - Védett az isten, 
nincs fejsze, amely leterítsen, 
jöttek ránk fénylő fegyverekkel, 
mi álltunk hallgató sebekkel, 
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, 
szúrós tűzben csontja megolvadt, 
háza bedőlt, szeme kisorvadt, - 
s mi álltunk, két fa, virágba bomló, 
elrendelt csodához hasonló. 

S ez biztat, ez, az érthetetlen. 
Mesében állunk, csoda-kertben, - 
s ha mese, a fának is lehet szive, 
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, 
mint a harangok, ha vasárnap 
Kálvin lelkével nekiszállnak 
az illatos, napos határnak: 
jövőt zeng két hang, muzsikáló, 
szétlüktetve egybefonódó. 

Kétszer-egy sors az isten előtt, 
szövetség nem lehet más se különb: 
hogy én mi vagyok, nem tudom, 
csak azt, hogy benned bizhatom: 
bármennyit sírtál, hadakoztál, 
jönne uj vihar, rámhajolnál, 
magad ellen is átkarolnál: 
egymásra fájva rászorulók, 
lettünk mindenkihez hasonlók. 

Két fa, együtt, testvéri lombban, 
egyek vagyunk sok fájdalomban, 
örömökben és kényszerekben, 
máskép tán élni is lehetetlen: 
magunknak hát már megmaradjunk, 
gyökereinkről ne szaladjunk, 
tavaszban, őszben gyarapodjunk, 
legyünk hívők, bátrak, kitartók: 
az örök reményhez hasonlók.

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.15 0 0 96095

ÁPRILY LAJOS

Csak menj

 

Sokat szenvedtél perzselő napon,

a kábító kánikulai hőben.

Most már lehűlhetsz: indulj s kóborolj

a fákat fosztó, vége-nincs esőben.

 

Csak menj, odáig, hol legtöbb avart

gyűjtött az ér kanyargó sziklamedre.

Keress, kutass: talán reátalálsz

az elsodort évekre: életedre.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.13 0 0 96094

Nils-Öivind Haagensen: Önarckép

 

nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.12 0 0 96093

Benjámin László:
A Vadaskerti úttól a Kálvin térig


Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason
viszem álmos rosszkedvemet
keresztül a fél városon,
a Vadaskerti úttól a
Kálvin térig háromnegyed
óra hosszat most folytatom
tegnapi töprengésemet,
ahogy majd holnap a mait.
Mellettem elkésett diák
toporog, batyuik felett
trónoló solymári kofák
magukfeledt diskurzusát,
zajos pletykáit hallhatom
előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason.


Lőrincen, Kispesten, Budán,
Angyalföldön - zötyög velem,
csak visz, csak visz a villamos
keresztül a fél életen.
Arcok cserélődnek, falak
- iskola, műhely, hivatal -
de az út változatlan az
örök egyforma kocsival.
Harminchat éve utazom,
megőszült közben a gyerek,
gyűjteménye sincs már, csupán
a megtett kilométerek;
ha számolnám, kijönne tán
százötven vagy kétszázezer -
akárhány világutazó
beérhetné már ennyivel.


Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
hallgatom a világ zaját,
az újságot kiolvasom.
Ez a világ: a nyomtatott,
s amennyi kétoldalt az út
futásában föl- s eltűnik,
s ami a kocsiba szorult;
világom a papírba-zárt
emberiség, az absztrahált
élet intézete, ahol
"tudományos főmunkatárs"
címen kapom a fizetést,
mélázva sorsom humorán,
hogy így nevem mellé került
a munka meg a tudomány.


Esőben mégis a fedél,
sötétedésben menedék -
fáztomban ez a kis-világ
lehelte ember-melegét;
itt volt találkozóm velük,
kik lelkem belső zugain
tanyáznak már azóta, mint
kedves öcséim-húgaim,
nevük szerint Anni, Kati,
Románka, Ibolya, Piri,
Évi, Dici s Attila és
Áron, Tibor, Pista, Feri;
mindőjüket megilleti,
hogy ez a néhány rímem is
szeresse őket, mielőtt
elcsavarognék innen is,


előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
aztán honnan-tudnám-hová,
a mit-tudom-én-hányason.
Indultam ifjan és mohón
a Tág Világ, a Hír felé -
csak visz, csak visz a villamos
a nyugdíj felé, a sír felé.
Harminchat éve utazom,
közben eltűntem nyomtalan;
aki elindult, elveszett,
nem őrzök mást, csak nyugtalan
csavargó-kedvét, holtomig
viselve zárt, fegyelmezett
arcom mögött, a gyászt, azért,
aki már sohasem leszek.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.11 0 0 96092

Csorba Győző: Ritmus, rend, zene


Így szabálytalanul szabályos.
A kis káosz nagy geometria.
Görbe ágak közt görbe szél,
örvény a lélek mélyein,
alvás, evés, szeretkezés,
henyélés, munka: ködgomoly,
nyúló, forgó, magába botló,
hunyászkodó, erőszakos,
földön fekvő, ágaskodó,
s mind együtt: ritmus, rend, zene.


Szívig hat a csecsemősírás,
velőkig a halálüvöltés,
ez is, az is forgat, zilál.
Káprázatos, mi van a réten,
lapulevél-árnyéknyi réten,
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben,
macskaszemben és kutyaorrban,
népek meg emberek között,
évszázadok árkaiban:
zűrzavar - ritmus, rend, zene.


Holnap, vajon mi lesz velem?
Dzsungel-ösvényen értem eddig:
eleven örömök, bajok
fújtak rám fagyot, meleget;
kardok kísértek és ölek,
szövetségek és árulások,
kibuggyanó vér s kacagás.
Akármi lesz holnap velem,
valahány béke, háború:
a vége: ritmus, rend, zene.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.10 0 0 96091

Csorba Győző: Tevékeny ősz


Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt


De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.09 0 0 96090

George Noel Gordon Byron:
Többé nem csatangolunk...


Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.


Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.


Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.


(Fordította: Devecseri Gábor)

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.08 0 0 96089

Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt!


Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.


A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöldszín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.


Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
"Szép jó reggelt!"


(Fordította: Erdődi Gábor)

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.07 0 0 96088

Ana Blandiana:
Egy kevésbé zsúfolt égbolt


Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.

halkabb_on Creative Commons License 2020.11.07 0 0 96087

Sárhelyi Erika: Kétnapos évszakok


Csak két nap a tél, alig havazik,
egy kicsit mesél, aztán elalszik,
hiszen sarkában jár a kikelet,
ki két napot kap, s máris elmehet,
mert a falánk nyár a nyakára jár,
s bár alig van itt épp két napja már,
az ősz tüsszögve bekebelezi,
de csak két nap s két éj juthat neki,
mielőtt jön a tél, s kicsit mesél…
Felénk egy évszak épp két napot él.

Pannika127 Creative Commons License 2020.11.02 0 0 96086

Szilágyi Domokos

Éj és csend

 

Éj és csend és halálnak árnya.

Meglibben, lám, a pálma szárnya

szobámban, verdes, mintha szállna

valami föld feletti tárna

felé, levélzetet kitárna,

szivárvány-zivatart lehozva,

szívem, tereád záporozza,

szívem, te szigorú kaszárnya,

szerelemé, vigyázzban állna

minden idegem, vérerem,

vigyázzban, mint a félelem –

mintha terád várna, ha várna,

éj és csend és halálnak árnya.

Lutra Creative Commons License 2020.10.18 0 0 96085

Rákos Sándor

Egy másik törvény

milyen mindenség kellene
milyen törvénye az anyagnak
hogy egyszer mégis szárba szökjön
minden elmaradt beteljesülés
hogy mégis találkozzanak
kik közé évezredek álltak
s azok is akik a vitát
nem tudták végül befejezni
hogy átléphesse a határt
akit a határon lelőttek
hogy életmentő vallomását
a haldokló még megtehesse
hogy kiszemelt áldozatát
mégis megölhesse a gyilkos
hogy mi akik szeretjük egymást
merjünk mégis bátran szeretni

Lutra Creative Commons License 2020.10.18 0 0 96084

Szakács Eszter

Kötelező gyakorlatok

Mindig nélküled ébredek fel álmaimban,
ezért már lassan elaludni félek.
A kis halál.” Kötelező gyakorlatoknak hívom inkább.
Egyszer tökéletesen megcsinálom, s ott ragadok végleg.

Ha álom-ébredés váltóárama nem küldi
majd lelkem kapszuláját oda-vissza,
a túlpartról még utoljára reád nézek,
s akkor arcod homokját a Léthé magába mossa.

Lutra Creative Commons License 2020.10.16 0 0 96083

Birtalan Ferenc

Ez itt a

Most mit mondjak Yorick
szar ez az egész
szar itt
nem vagyok több nálad
ne mondd
tudom a választ
kezemben tartom üres koponyádat
és igazán nem érdekel a sorsod
csontkupádból hörbölt bor
zsibbasztja a torkot.

Olyan kurva egyszerű az egész
olyan tiszta
feltesszük a kérdést
mint megnyúlt pulóverében
Kormos Pista
Cicelle Párizs
nem hülyéskedett
csak bámult szegény Yorickra.

Az ifjú dán
puffasztott rizs lett
tűnnek a koponyák az asztalokról
megöregedve se lettem bölcsebb
valahogy nem jön soha a jobb kor
remélve élünk napra nap
királyfi
belőled is mi maradt
To be or not to be
ha a kérdésig eljutunk
már az is valami.

 

Lutra Creative Commons License 2020.10.16 0 0 96082

Birtalan Ferenc

Mintha messziről


Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis nem azonnal.

(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)


a kerti tó partján
fűzfa sápad
haja elomlik
nézi a vadkacsákat
játszó gyerekek a nyárban
fény ragyog az útra
virágok díszszemle-rendjét
hófénnyel kíséri a murva
muskátlizuhatag az ablakokban
pillangó szárnya rebben
vasárnapillatú béke
lehet-e szemérmesebben
betakarni a múltat
kardvirágvitézek
a fekete földbe szúrnak
mintha messziről
marlene hangja szólna
letakarítja köpenyéről a vért
a suhanc-katona fölkél
a kerti tó mosolyáról ne sejtsed
bombatölcsér

Lutra Creative Commons License 2020.10.16 0 0 96081

Vörös István

Mikor az ember

Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.


Legalábbis nem azonnal.


(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)

          1

Mikor
a bombázó
leszállt,
és a pilóta belegondolt,
mit tett,
azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis a következő bevetésig.

          2

Mikor
az embert
a lebombázott
házak alatt holtan
megtalálták,
megrázkódtak,
és azt mondták:
De jó, hogy ez
nem velünk történt.

Pedig velük történt.

          3

Mikor
az ember
a lebombázott
házak romjai helyén
új házat épített,
megrázkódott,
és azt mondta:
Rondább lett a világ.

De legalább megvan még.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!