Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Öregisten, Nagyisten nézd, hogy élünk itt lenn katlanba zárva csodára várva csöbörből-vödörbe magyarok. Itt élünk se élve se halva hurrá a vödörben hal van süthetünk szálkás kis pecsenyét a friss húst viszi már a fürge menyét körben a bozótból ragadozók szeme villog az elhevert csordákon áldozati billog. (csitt, csak csendesen, ne kiálts, mormold csak, mormold az imát)
Öregisten, Nagyisten ha Te nem, ki segítsen? Sovány lakomára nova bort kínáltak s akik ezt megitták mind bódultakká váltak. (…csak csendesen, ne siránkozz, bátran szólj elkábult hazánkhoz) Öregisten, Nagyisten érted sóvárog ma minden akik hortyognak szanaszét vagy éberen vigyáznak síkos savas-eső alatt bíz egyformán áznak. (…csak csendesen, mind aki lázad, báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten erősíts a hitben hogy ami késik azért el nem múlik él még a Te nyájad bárha szőre hullik. (…csak csendesen, nem használ a lárma, mostoha szülők közt még árvább az árva) Öregisten, Nagyisten más remény nincsen mint igazad kegyelmed hogy Te szabj végül rendet maradék országnak adj életes kedvet a lecsonkolt többit gyógyítgasd ne engedd önnön-gyilkosává válni haza kell találni! (…csak csendesen, mert vád alá vesznek, jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten nem hoztak, de vittek a vak lóra azt hazudták bátor suba alatt kupec lett a pásztor műdalokkal altat nejlon-furulyája dagonyáztat minket langyos pocsolyába. (csak csendesen, ne élvezd a táncot, csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot) Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk hegyeink elcsórták, eladó a rónánk fulladunk a füstben a folyónkban cián sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány mértékadó értelmiség minden mérték nélkül! hóhér a halottal cinikusan békül dús szobákban ál-parasztok a búzát égetik ők nem a harasztot melósvezér nyüszít, uszít munkásember helyben fut itt a hajléktalant rendőr verte shoppingcenter országszerte mocskos pénznek nincsen szaga gaztól rabolt s gaz lett maga és a művész? búsan kérded megvették a tehetséget sirasd őket Ősi Anya zsoldos pénznek sincsen szaga. (…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni, végtelen időben mindenkit megtérni)
Öregisten, Nagyisten kit kövessünk s kit nem? Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd hisztériát űzz el indulatunk meghagyd a reánk szabott leckét beteljesíthessük gőgösek se legyünk kétségbe se essünk náci-tudat, bolsi-tudat csak álarc a Szörnynek egyképp meggyötörtek lám egymásra törnek gonosz század elment nehéz évek jönnek melegítsd eszünket, okosítsd szívünket, biztass hogy a testvérharc megszűnhet göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe édes hazánkat annak is kellős közepébe a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke. Annyi gyalázatos koron át őrizd meg számunkra misztikus koronád. (…csak csendesen, akinek füle van, hallja, a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten mit akarjunk s mit nem: törvényed vezessen hogy e kis nép oda ne vesszen át ne lyukadjon helyünkön a térkép ki ne radírozzon a világi lét végképp serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét kend meg könnyektől elhomálylott szemét küldd le a magasból újra e véres-veres földre tartsd köztünk szellemét most és mindörökre. (A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent – hiszen az életünk hovatovább ráment – mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)
Amikor még ember se volt, páfrány-bokor fölém hajolt, apónak hívott a bokor. Mikor születtem? Semmikor.”
(Weöres Sándor: Toccata)
KAF emlékére
Mennek futnak masíroznak futnak mennek masíroznak szemem előtt sűrű képek szemem előtt kergetőznek süt a nap kint fúj a szél kint pörögnek a virágszirmok lengedeznek buknak szállnak jaj a szirmok jaj a képek egy tükörben nézem arcom a tükörben nézem arcom öreg vagyok ifjú vagyok szép világos arcú vagyok mint egy gyermek olyan vagyok semmi májfolt sehol ráncok feszes az arc sehol árkok erezetek gödrök sáncok ifjú vagyok fiatal még gyermek vagyok mind én vagyok életre kel ez a sok arc mind az enyém mind én vagyok s néz kifelé onnan bentről bámul reám aki vagyok tíz és húsz majd harminc hetven mennyi évem néz itt szemben próbálnak mind jól megférni jól megférni jól meglenni ifjú öreg jól megférni öreg ifjú jól meglenni
mennek futnak masíroznak futnak mennek masíroznak szemem előtt sűrű képek szemem előtt kergetőznek süt a nap kint fúj a szél kint pörögnek a virágszirmok lengedeznek buknak szállnak jaj a szirmok jaj a képek kúszni kezdenek kapaszkodni fel egész a toronygombig s látom fentről látom onnan ezt a földet látom onnan
s látom hogy egy bokor alján önfeledten alszik éppen alszik valaki ott mélyen és hogy akkor mi is történt mi ért akkor nem tudhatom de hirtelen jó kedvem lett s nem kívántam sehol semmit sehol lenni nem akartam sehol máshol nem akartam csak a mezőn hol az árnyék ott ahol a fák s az árnyék fák voltak és hajladoztak és a füvek hajladoztak és az erdők és a mezők hullámzott ott szinte minden lüktetett az erdő mező és középen ez a lélek ez a boldog öntudatlan ki a szélben nem is szélben a szellőben az árnyékban az árnyékban a kutyájával mintha egy lett volna akkor kutya ember bokor erdő bokor kutya erdő mező és olyan öröm szállt meg ott fenn hogy a világ hogy a szellő erdő mező fák és bokor és a nap is és a fény is és az árnyék minden-minden pillanatig percig meddig? csak azért él hogy e lélek ez az ember aki alszik mélyen ez a férfi hogy csak neki hogy csak süssön hogy csak fújjon hogy csak neki gurgulázzon ott a patak a közelben hogy a világ így megnyíljon soha többé úgy megnyíljon s érezzem hogy vagyok élek érezzem a mindenséget bár egy percre bárcsak addig azt érezzem úgy vagyok itt mint az isten Ő vagyok itt letekintek én vagyok itt letekintek s örül lelkem letekintek s örül bennem a világ is és az árnyék és a fény is örvendezünk mind ezért a pillanatért ezért az egy pillanatért éltem tudom csakis ezért hogyha volt még csak ezekért a nem sok tudom csak az ilyen nagyon kevés boldogságos pillanatért…
Valamennyi isten báránya közül téged szeretlek a legjobban. Mert te azt mondod: nincsenek isten bárányai. És ez igaz. És te vagy közülük a legjobb.
Nos? - kérdezte mosolyogva. Hosszan elgondolkoztam, majd ezt feleltem: nos. Egy kis bosszúságot láttam csipetnyire szűkült szemeiben, de nem tágítottam. Nos és nos. Nem lehet másként. És nos volt. Egymás után vagy százszor is, megállás nélkül. Már mindkettőnk arcán veríték gyöngyözött; ő csukott szemmel kérdezett, én hátat fordítottam neki, úgy válaszoltam. Már lement a nap, kiürültek a padsorok a Duna felett: nos? - kérdezte reménykedve. Nos - sóhajtottam, s legszívesebben vízbe merültem volna; rejtett tartályaimból nyúlszájak kapkodtak levegőért. Tulajdonképpen egyetértünk; én hiszek neked, elfogadom, amit mondsz. Nos? Felelj végre. Nos, azt teszem immáron álló napja, mondtam, s Dunába lógattam fáradt szemeim. Hagyj pihenni. Nem elég ez neked? Nos? Váratlan kérdésem láthatóan zavarba hozta. De hát én szeretlek téged - hidd el. Egész életemben rád vártam. Hogy megértselek, hogy segítsek rajtad, hogy megmeneküljek benned. Nos? Akartam válaszolni, de hát nem volt mit válaszolni. Egyes dolgokra nincs mit válaszolni. Felálltam és így szóltam: nos? Kegyetlen vagy - mondta. Könyörtelen szikla vagy. Pedig megérthettük volna egymást. Mielőtt elmegyek, még köszönhetnél legalább. Azt hiszed, meg akartalak csalni, lopni, hazudni akartam - tévedsz. Azt hittem, megértjük egymást. Egyenlő cserét gondoltam. Ég veled. Most köszönhetnél. Ezzel nem árulsz el semmit. Nos? Határozott kérdő hangsúlyából, felemelkedő alakjából éreztem, hogy csakugyan menni készül. Vége a kimerítő tortúrának - gondoltam. Bal kezemmel kalapom felé nyúltam, mellesleg régen elvitte már a szél, kicsit meghajoltam, s úgy álltam mozdulatlanul. Néhány perc múlva felnéztem, s láttam, hogy egyedül vagyok. Istenem Uram, egyetlen drága jó Istenem, mért hagytál el engem - suttogtam magam elé.
Mit vársz, hova tömörüljek, arcomat milyen présbe rakjam? Sokszor elmegyek, ez nem vitás, olyankor hátizsák, széldzseki, a kapucnit a fejemre húzom, ha nem, utánam szólsz: Meg ne fázz! A kocsiban a sebesség bánt, a vonat biztos pályán halad, ezt a választást nehezményezed. Ha volán mögött ülsz, én vagyok a kommentátor, mintha rólad tudósítanék: Ne most, ne így, ne hármat! És megint a kabátok: mindig más-más színűben térek haza, nézel, mint aki először lát. És ha megbántalak, szemedben olvadó hósapkás gleccserek, ebben nem különbözünk.
Sikolt a rigó repeső füttye a lomb közt: „A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.” Illatos hajkoronájuk díszében ragyogván Jönnek a mások.
Érted-e?... delet dobbanó szívvel megállni kék kikeletben Érted-e?... mást szólít már szállván a tavaszi szél. Lobbanó fürttel az orgonabokrok nem néked Ontják a vérük.
Nem sorsodat rejti a rügy már; zsendülő lombon Nem néked kell általtörnöd vérző ajakkal. Nem néked fonódik új kéjek töviskoszorúja! Nem téged hívnak.
Te állj meg, te állj meg, te állj meg, sohase mozdulj. Arany nyaradért fizess meg minden tavasszal! Keskeny a nyár pallója s hídja a délnek Ingó szivárvány.
Állj meg keményen, mint őskori templomi szüzek, Szent serleget hordva bűvös márványkarokkal. Ha sűrű ürömmé erjed nedve örömnek Meg ne inogjál.
S ha néha tűzpiros alkony pillangószárnya Illó olajjá sepri a serleged színét, Te állj meg, sohase fussál dalos sikollyal Neki az éjnek.
Megtudtad: ez a tiéd, a kéjeid kertje. S mert kerted van, nem lehet kerted az egész világ. Áldott elérés ára érett megállás... Nincsen tovább már.
Mint őskori templomok lánya alázatos márványkarokkal Hordozzad szíved: számodra szíved az egész világ. Keskeny a nyár pallója, de vezet végtelen véghez. Keskeny a sorsod, de rajta Istenek járnak. Állj meg, ne mozdulj.
És még csak nem is böriben voltál. Hanem szabadon. És csak ittál és énekeltél. És volt egy próbatermetek, és ott is aludtatok. És megkeféltél mindenkit, aki felajánlkozott.
És naná, hogy fogalmad sincs a városok, falvak, nők nevéről. De semmire se volt gondod. Alád szerveztek mindent. Sokat is kerestél, de elittátok, mondod.
Pia mindig volt, de kaja szinte sosem. No de elröppent, mondod keserűn.
Mert fiatal vagy, és szánsz minden öntudatlan napot, évet most már. És az elivott pénzt is. Míg én, bár nem mondom, irigyellek. Nekem most jól jönne a te elillant tíz éved a nyugdíjig. Engem ugyan nem érdekelne, ha csak úgy elröppenne. Mindennapok nélkül, egészben. Mert de jó is lenne, ha nem kellene időre kelni, indulni, végezni minden apró és nagy dologgal. Ha nem kellene időre leadni a gáz- és villanyóra állását, időre csekket fizetni. Rájönni minden hónapban, hogy milyen kevés a szabad felhasználású pénzünk. Hogy mire odaadjuk a kellő forintokat, szabad forintjaink alig maradnak. Tudod, amit arra költenénk, ami egyediségünket határozná meg. Könyvre, zenére, vitaminra és szandálra. Miközben a kínálat bőséges. Mintha a túltermelési válság egyre inkább túltermelési válságabb volna. Mert úgy kínálnak már mindent, mintha mi nem is kellenénk semmihez, csak a pénzünk. A kaját forrón, díszesen, már-már előrágva, a szavakat, kultúrát szájba rágva. Csak lassan és röviden. Az eladás érdekében még az agyunkat is kímélni akarják. Háttér maradhasson minden, kizárható legyen, ha kényünk úgy kívánja. Szép kis ruháinkat meg tökéletes próbababák hordják.
Szóval irigyellek téged, pedig hogy igyekeztem. Hogy irigység ne sápassza az arcomat. Májam ne termeljen hiába epét, mert nekem meg ebből a józan szabadságból van elegem.
Kedves Péter, most, hogy meghaltál, visszaadom az öregkori arcodat, inkább sötét hajjal toppanj mindig elém – diákként bandáztunk oly sokat. Visszaadom a Teremtőnek az ősz hajat, a ráncokat (mindkettőnkét), játsszuk azt, hogy a rakpart lépcsőjén ülünk, egy huszonéves költő-bölcsész és egy szorongó gimnazista. Mit szólsz vajon a verseimhez, tűnődnék a szúrós pillantások kereszttüzében, tűrném a hümmögő dörmögést, „nahát, a szótagszám se stimmel, és a rímek! És miért ennyire kevés, amit hoztál? Tényleg csak ennyi van? Nahát, nahát, nem is tudom, mit mondjak!” Mindennek éppen ötven éve. Az élet galádul elsodort bennünket később, olykor találkoztunk, felolvastunk együtt, mint egyleti tagtársak, de már nem volt olyan, mint régen a barátság – ha egyáltalán megmaradt. És nem tagadom, hogy ez főleg rajtam múlt (közben itt a parton alkonyul, most épp a Stollár sarkán állok), rajtam múlt, persze, a fokföldi ibolya baráti körben ismert esete okán, elfelejtettem odaadni, miután biztosra ígértem, hogy a kézzel varrt japán bábuval együtt viszem a legközelebbi bulizásra. Gondolhattam volna, hogy... mit is? Most rám néznél, beszéljünk másról, elég a lelkizésből, magyarázásból, utóbbit különben is nagyon utáltad, „tiszta helyzet kell, nem tiráda”. Aztán egyszer írtál egy verset az ibolyáról, afféle példázat volt a soha le nem rótt tartozásról... Azért a köszönőviszony megmaradt. Nem tudok a kettesen ülni, hogy ne gondoljak közben rád, többször láttam, éppen átmész a síneken a kis boltba, néha intettem is tétován. Kedves Péter, fél év is eltelt, mire összeálltak ezek a verssorok, azt is tőled tanultam, nem kell sietni, mindig megvárnak a jambusok, végül a szótagszám is megvan, és a rímek talán kiadják magukat, egyébként hiába sietnék, az írás sosem lecke, hanem hangulat. A tartozás pedig megmarad. Hanuka lesz, karácsony, szilveszter, minden ablakban fényfüzér és más cifra díszek, de itt kint a téli ég sötét, csillagtalan, nem sok jót ígér. Szemüvegemen valami furcsa pára, s a Dunát a köddel együtt fátyolozza a folyami költő hiánya.
Oly korban éltem, amikor szégyen volt megkérdeni, mi a lényeg. Azt illett firtatni, mire megy ki a játék. Lukas naszáddal imigyen vágtam neki az ismeretlen óceánnak. De a vitorla délcegen lobogott, és patinás volt a hajótest.
Nem tudom, mi az az emberiség, és hogy kell őt szeretni. Nézni, hogy melyikünk ketrece jobb? Szótlanul tűrni a mindennapi gyalázatot, a szó csodás szaporítását, eltolni magunktól az ingyen kegyelmet? Nehéz egy embernél többet megszólítani, és látni mindenkiben a képmást. Olyan csendes a tér a zsibvásár után. És olyan magányos az eldobott szemét.
Tényleg nagyon régóta kedvelem Rakovszky Zsuzsa költészetét. Ahogy böngészgettem ezeréves bejegyzéseimet, hajdanvolt idők sötétjéből előbukkant egy verse a hozzá fűzött megjegyzésemmel. Engedtessék meg nekem, hogy felhozzam a mélyből és bemásoljam ide...
.......................................
Rakovszky Zsuzsa műveit nem szabadna szeretni. Nem. Valahogy olyan...olyan -nem is tudom-, szóval olyan keserűek. Besötétítik az ember lelkét. Szinte minden sorát át -meg átszövi valami rejtett búskomorság, valami már-már cinizmus... Vidám verseket kellene olvasni, azokat hallgatni naphosszat:"Tillárom-tillárom...". Hogy épüljön az ember kedve, csillangózzon, permelézzen! Nem, nem szabad szeretni Rakovszky Zsuzsa verseit..
Nagyon szeretem Rakovszky Zsuzsa verseit...
Rakovszky Zsuzsa
NARKOMÁN
Na és helyette? Mondd, mi van helyette? Ami másnak? Ahogy elnézem őket utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, hogy hétből öt napon hajnali hattól sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: megtérni este meghitt otthonomba – másfél szoba panel – a balkonomra muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni munkám gyümölcseit, na igen, az már valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon. Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. Bámulod a plafont, nem érdekel semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – a nap az istennek nem érne véget. Amire nézel, mint a sósav, éget… Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán már csak minden szentévben nyúlna hozzám, nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, hát csaltam, ha más módja nincs: de most, ha akarom, százból százszor pirost vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség? Mikor a vízbe aprókat kavarva, mint egy üvegvázát, magasra tartva turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom rónám szorgalmasan faltól-falig, s nyolcvan fölött hetvennek még alig néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső etetget, a vénám körül merő kék- zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a génjeim vagy a tetteim – tudod kit vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen. Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap elérte, a kehes konyhai csap fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, a csöppet lassan érlelte a súlya, a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, hogy a világ megoldása bekattan: hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
Ez már nem is a csönd és nem is a hallgatás már nincsen gyűlölet már nem lehet arculcsapás már semmi sem lehet már semmit sem mond a semmi már nem kell elmenni és nem kell itt maradni
Ki gyógyítja a szétlőtt kőkeresztet? a roncs egyszer csak összeáll? s nem hanyatlik a rozsdás drótú vázon, mint vak glóbusz, tagbaszakadt hiány, emeltetője sírból idejár? szerelmes nő viszonzatlan magányból e szív helyét virággal tölti be? nem látta senki, sehol egy kósza lábnyom, éjféli angyal száll ide? jeges kánya örökzöld téli ággal? nem múlik évszak, virág nélküle, vagy merénylője szelleme, Krisztus-gyalázó, penitenciából koszorúzza a töviskoronát? vagy orgiázó boszorkány szájából hullott ki ez a kikericslila láng? őz szökellt át az őszi másvilágból krizantém-bundát vetni rá? s tán éppen ő? e rétbe szorult pásztor, ázott bogáncs, ránézni is sivár, ki mégsem enged a föltámadásból?
Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett, és ők is mások által váltak azzá, amik voltak, de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.
Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott, és amikor kilenc hónap után szabadon engedett, erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.
Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek, tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett, aztán felnőttem, és próbálta feledtetni a sérelmeket.
Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem, és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját. Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.
Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára, tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.
Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban, meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek. Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.
Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt. Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem, pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.
Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor, aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer. Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.
Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk. Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk, éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.
Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt, ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.
Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte, évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem, megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.
Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.
De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll, hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem, senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.
*
Az ijesztő sokaság
Már te is csak egy vagy a sok közül, csakhogy pont az az egyetlen egy.
A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban. Meggyötört szemébe csillagot tekertek. Magamhoz öleltem: ami(t) éget, halljam.
Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem. Pokolból szökött lerongyolódott angyal. Jákob létrája tövében leteperten csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.
Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam! Tenyeréből igencsak kienném a mát. Mert ő az, akiért annyit kiabáltam, aki múltunkba kifosztva is visszalát.
Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti, ő ad menedéket bujdokló anyámnak, ő a holnapunk, és ezért sem értheti, mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.
A vers ma hallgat, mint kire senki se vár. Átnéz a homályon, századokon átnéz. Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már. Koldus zsebedben hordod parazsát még.
A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam. Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben. Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban. Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.
A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban. Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet: szétnyíló sebét folyton összevarrtam.
„A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.” (Szentmártoni János)
Agyam zárt osztályáról Megszökött a vers. Vajon merre, hol téblábol, Kit és mit keres? Elnyűtt papucsban, borostásan, Szakadt köntösben, leszedáltan Ha szembetántorog Veletek, Bár nyála folyik s magában motyog, Félszeg, Ártalmatlan bolond, Ne hagyjátok tovább Kódorogni, ne; Fogjátok karon, Ültessétek Szívetek Padjára le – Amibe, Tudom, Rozsdás bicskájával a vásott, Elkényeztetett Suhanc, a kor Annyiszor Belevágott, Majd röhögve állt odább, Maga után hagyva díszeit, Értelmetlen, torz krikszkrakszait, Sajgó sebeket. – Egyszóval kérlek, Ne kergessétek El, Hadd üldögéljen
a hétköznapok önzésébe tekeredtünk már nem emlékeztetsz semmire és ha volna is mit tovább mondanom nincs múlt ami fogva tartson emlékeink szétválasztott sziámi ikrek – magányosak mint a cigarettafüst – hajnalig mégis lesben állok hátha egy álomban megtalállak
zavartan töpreng a megfáradt idő esti szélbe szimatol a fázós mozdulat a magasles alatt csönd fojtogat a lombok monoton mormolását hallgatom – az ősi ráolvasást – az éjszaka diktálja a szavakat bekvártélyozom magam az élők közé s mint fonnyadt almát tovább hámozlak míg végül elfogysz egészen… büntetésem töltöm: őrzöm a múltból lopott álmokat s ma sem tudom jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak
*
hajnalaink
bevackolódott közénk az ősz és befelé fordultak a hangok ahogy a rakpart fényei is beleszövődtek a szétmálló éjszakába
korán sötétedik mióta veszni hagytalak
de kiegyenesedtek egyszer a hajnalok s ha csörög a telefon már nem veszem fel s bár jobb lenne visszatérni a mosolyodhoz már csak magamban kereslek
