Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Vasy Gézának, a 65. évfordulóra Nagyrabecsüléssel és szeretettel
Hisz tudtam, mindig tudtam, bár elhinni nehéz volt, szinte már lehetetlen, hogy nem tart majd örökké, hogy nem örök itt semmi, és minden arra intett, minden arra ma is még, hogy nem örök a létünk, nem örök az enyém se, nem örök a tiéd se, elrohannak az évek, „memento mori” mondták az öreg paptanárok, „emlékezz a halálra” (szinte károgta hangjuk), de fülemet bedugtam, hallani se akartam, mert akartam csak élni, mert akartam csak ülni az élet asztalánál, mindenből falatozni, kóstolót harapni roskadozó tálakból, húsokból, gyümölcsökből, részelni gyönyörökből, betölteni a vágyat, a szépet megcsodálni leányban, gondolatban, tájakban, tengerekben, mindenben, mit elértem, mihez hozzájutottam.
S most arra kell riadnom a legszebb éveken túl, mögöttem álmaimmal, álmaim legtöbbjével, magam könyvekbe írva, betűkbe vésve évek, hogy éhes vagyok egyre, hogy továbbra is szomjas, s bármi várna is rám még, bármily csillogó órák: az élet asztalától évtizedek múltán is majd éhesen kelek fel, mert betelni a léttel, a lét csodáival halálig se leszek képes!
Kávé, tej, tojáslikőr s az ősz aromája Bécs fölött, ártatlan őgyelgés a Kertnerstrassén, októberi pára, fölriadt fehérség világos utcákon ömlik szét... S mikor ínyed is érzi kellemes, hűvös ízét, a finom, jó izlés emlékezi majd bizonyára e tejszín katedrálisokat hol is látta azelőtt.
Hogy ahogy múlnak a napok, Van abban valami nehéz. Van, amikor könnyebb, Van, amikor nehezebb. Az ember teszi a dolgát. Csak arra gondol, amire gondolnia kell. Beosztja a napot. Igyekszik korán ágyba kerülni. Igyekszik fáradt lenni, mire lefekszik. Igyekszik nem gondolni a következő napra. Tudja, az a dolga, hogy éljen. Elfordítja a kulcsot, nyitja a csapokat, hallgatja a rádiót, lassan issza a kávét. Néz ki az ablakon.
Mondják, hogy nap után eső, hogy a hegyek után a tenger, a szerelem után meg, és menni, menni. Holnap, mikorra minden, mikor lesz minden, amikor.
Holtak ígérgetése ez, ha élni több, mint várni és remélni. Tűzre vetett hamu, kicsit fellobban még aztán kialszik vigasztalan: az éjszaka
leszáll, a hajnal földereng, eltelt egy nyár. Máris? kérdi a tanyák füstje, míg az állatok, kikben harag nem él, csak gyűjtik egyre aranyát az időnek, aranyát
Uram: eljött időd. Nagy volt a nyár. Napóráinkra árnyékod terítsd el, s szeled kerítsd a rónaságra már.
Parancsold, érjen meg minden gyümölcs; add, két napjuk forduljon déliesre, tegyed, hogy ők is teljesedjenek be, s mindent, mi méz, a sűrű borba tölts.
Kinek most háza nincs, nem épít már. Ki most magányos, az marad sokáig, hosszú levélen, könyvön éjszakázik, és föl-le jár, nyugalmat nem talál a fák során, hol kósza szél cikázik.
Ezen a földön, ezen a földön, ahol rozsvirágszagot hömpölyget a szél, rozskalászok ezüst élei forognak szülőházam előtt, beláthatatlan távolságon át, ahol szomjúságomat nem olthatom, mintha egész hazám rozzsal vetették volna be, úgy gyűrűzik, villog, bukdos ez a világ, körülkeríti múltam minden helyét, körülcsapkodja, átömlik emlékeimen, süllyedjek bele én is? mit akarok? borítsam magamra ezt a fecskékkel játszadozó zöld fedelet? ezen a földön, ezen a földön, ahol lehettem volna jó szántóvető, ezen a síkon, ahol minden faformát ismerek, minden útelágazást, még azt sem felejtettem el, merrefelé nőnek az ehető gombák, hol fészkel a legtöbb örvösgalamb, mit akarok? mért jöttem ide? vigasztalan öregeimmel vigasztalom magam? mit akarok? kezdjem elölről? húzzak rövidnadrágot? legyek kopasz? járjak mezítláb? maszatoljam lekvároskenyérrel a számat? legyek olyan kicsi, mint a mákszem? újra? s nőjek-növekedjek? álljak meztelenül a sorozók előtt? tengerre szálljak újra? boldogságot ígérjek? megtépett inggel, bevert ablakkal? ital árával fizessem meg örömeimet? vérrel, elkopott körömmel, felőrölt szerelemmel? félelemtől meghibbant társamat kísérjem haza újra boldogan, mert végre hazajöhetek, s csak álljak az üres házban, ahol tűzvész utáni szagot érzek a hamutartók fölött? ahol öntudatlanul szaggatom gombjaimat, s egyszercsak észreveszem kezemben a gombok, hajszálak, rongyok szemetét? újra álljak az üres szekrény előtt, ahol hiányoznak kabátjaim mellől a női ruhák, cipőim mellől a körömcipők, saruk? üres papírdobozok, bolyhosbelsejű üres üvegek fogadjanak újra? meg por a becsukott ablak alatt? koporsófedéllel, tenyeremmel födjem le arcomat? keressem a magas erkélyt? az éles borotvát? áldjon meg az isten a megbocsátás mosolyával újra? mit akarok? kezdjek, vagy befejezzek? okoskodjak vagy dühöngjek? megmagyarázzak vagy hallgassak újra? magamat ítéljem vagy a világot? búcsúzó számmal, búcsúzó kezemmel tépjem ki magamból emlékeimet? így öljem meg magam? nyomorúságos legyek? meneküljek visszafelé, s higgyem talán a régi barátok? talán a régi szerelmek? talán a régi helyek? talán a régi fák? talán a régi kocsmák, esték, csillagok? barátaim csak itatnak egymáshoz nincsen szavunk! régi szerelmeim félnek emlékeinktől, körénk gyűjtenek férjeket, gyerekeket! megtudjam újra, a szüzek, ringyók, arák és magányosok újabbaknak valók, idegeneknek valók? újra induljak, ahova senki nem követ, ahova senki nem indul utánam? útjaim után, ezen a síkon, szülőházam előtt, ahol még érzem szülőm könnyét a bőrömön, ezen a földön, kék tengerészruhámban, rézcsatjaimmal, rézgombjaimmal, sapkám szokatlan szalagjaival, útjaim után, mint egy legombolyított, összekuszált, végtelen cérnaszál után a kék mákszem, olyan vagyok.
Öregasszony
Istenem, űzd el varjaidat más vidékre, fejünk fölül hajtsd el fekete madaraidat, mert annyi van, de annyi van belőlük, torkosak és tolakodók, hiába raktam varjú-dögöt kukoricaföldre hiába öltöztettem kabátba, kalapba karót, nem félnek semmitől, még álmomban sem hagynak nyugodtan, álmaimat fekete nyüzsgésbe borítod istenem, millió varjú röpül a rozsföld felől, azt hiszem, felhős az ég, csőrükben rézgomb, szalag, csíkos vászon és sötétkék rongy, jaj istenem, ha csőrük kinyílik, édes fiam, széthordott ruháddal tele a világ, leszakított gombjaiddal tele a fű, sapkád szalagjait fákon fújja a szél, de álmomban sem látom testedet, fölébredek, a reggel sem vigasztal, mert a te ágyad vetve van, mert hallatszik a károgás, varjaktól himbálóznak a fák, pedig a szél se fuj, tele az udvar fekete tollal, a halál szárnyatollával mindenfelé, elindulok a rozson át, hogy megtaláljalak, hogy letöröljem homlokodról a sáros madarak lábnyomát, fiam.
Tengerész
Most elmegyek, most elmegyek, csomag nélkül, magammal nem viszek hideg ellen meleg ruhát, fény ellen napszemüveget, mint aki éppen elszalad dohányért, úgy megyek el, aki azonnal visszatér, csomag nélkül, kezem üres, mint a halottaké, aki ide nem jön el soha, magamat nem vigasztalom, előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, csak elmegyek, a rozsföld hullámaival tengerig, mindenütt tengerészruhámban, mint a hullámok nyugalomban szétomolhatok, szélben visszajöhetek, mindig valakihez, mindig valakitől, hajamat másként hiába fésülöm, barna szem helyett zöldet hiába szeretek, kökény helyett déligyümölcsöt hiába eszem, mindenütt tengerészruhámban, mint a rozsföld hullámai a tengerig, mint a tenger hullámai a rozsföldekig, őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát, kéményfüst keserűségét, elmegyek, előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, hát nem sajnálom magamat, mintha elölről kezdeném, mintha a tengert először pillantanám, a felém forduló arcokat, nem a vak hátakat őrzöm én, mint utolsó pillanatot korlát és víz között, hát nem sajnálom magamat, ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, most elmegyek, most elmegyek, ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok, családi ebédhez ülők, egymásra hasonlító vén házasok, ti várandós anyák, virágot kapók és adók, rózsaszín masnit kötözők, ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők, ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók, fiatalon fiatalok, öregen öregek, ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok, ugyanúgy tisztességesek, ahogyan tisztességtelenek, de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők, most elmegyek, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek, ti, ti, ti, előttem és utánam.
Ahogy a kikötő lármája elhallgat a fülekben, s a láthatár alá lesüllyed part, ház és hegyorom, úgy hiányoznak a gondolatokból szülők, barátok, feleségek, mikor magunkra maradunk a hajólapátokkal, a rádiójelekkel, a szelek, felhők és csillagok változásaival, húsz-huszonöt kéz munkája süllyedés ellen, az a fontos, húsz-huszonöt száj éneke, bolondozása félelem ellen, fontosabb, mint az elhagyott szülők, barátok, feleségek emléke, melyek, mint faliképek csak letekintenek, csak mosolyognak, ha ezek a képek látnának, hallanának, megfeketednének a kétségbeeséstől, összegyűrődnének a zokogástól, szétáznának a könnytől, hát meg ne tudják, micsoda hullámok döntögetik a hajót viharban, micsoda hullámok dörögnek a fedélzeten kedveseik lába előtt, van, aki egy éjszakába beleőrül, öltözzenek fel az otthoniak a világ minden ruhájába, vágyakozzanak, hallgassák a különös történeteket, de szót se arról, hogy a gyapotbálák kigyulladnak egy nappal a kikötő előtt, szót se a hosszas italozásról, amikor nincs egyetlen józan a fedélzeten, csak az isten védi részeg fiait, a mennyet kideríti, a vizet megnyugtatja, repülőhalakkal locsbolja a hajó oldalát, egy szót se arról, hogyan várják az autós nők fehér testükre a barna szenvedélyt, szót se minden kikötővárosban arról az egyről akihez hazamenni, akitől búcsúzni lehet, mert ez az élet könyörtelenül összeroppantja az érzelmeseket, akár a szél a roskadásig termő gyümölcsfa-koronát, a múlt terhét nem lehet viselni annak, aki veszélyből menti magát, nem lehet tűnődni édes otthoni síron kettéhasadt hullámok fölött, nem lehet ünnep nélkül hagyni a megmaradást.
Feleség
Ha egyszer tied leszek, én akár meg is halhatok, mint a lepkék, s a virágok, azt hittem valaha, nem hittem micsoda idő jön a vérre, a virágok elhervadtak, a lepkék elbújtak meghalni fakéreg alá, s én itt maradtam levetett menyasszony-ruhámmal, elárvult nászágyammal, a távoli tenger emlékeivel, s már irigyen nézek a parkok felé, kart karba öltött párokon felejtem szemem, nincs olyan tavasz és nyár, amikor sárga ruhámban lefekhetek a zöld erdő elé veled, párzás utáni ragyogást látok a nők tekintetében, már néha észreveszem, hűség mankóján bicegek, tudják a férfiak nyomorúságom okát, gerincemet csiklandozzák lélegző simulással a zsúfolt villamoson, kanyarban megölelnek, bocsásd meg nekem a gyorsabb szívdobogást, a bőr bizsergését bocsásd meg, ne vess meg engem keblem forrósága miatt, a boldog faleveleknek mondom el bánatomat, majd ezek a boldog falevelek is leperegnek, megkóstolják a sár ízét, kínomra ráismernek, amikor leszakadnak a fáról, lecsapódnak a földre a kerekek alá, az emberek talpa alá.
Diófák vitorlásain vonult el tőlünk a gyerek, üres ólak bárkáin csorgott alá, a rozsföldek hullámait elhagyta igazi tengerért, most ismeretlen csillagok alatt, ismeretlen halak fölött hajózik ki tudja hol? miféle parton áll? a szétmállott térképeken keresem szemüveggel és gyönge lámpafénnyel, arca oroszlánfejű földrészekkel keveredik, ködös öblökben látom őt, itthagyta árkaink vizét, esőutáni pocsolyák papírhajóit az úton, irkákba álmodott gőzöseit, számjegyeit, a tölcsérekbe nem huhol, újságpapír-ragasztásos távcsövekkel nem leskelődik napnyugat felé, elment tőlünk, nem is élt velünk igazán, nem szerette a földet, nem kedvelte a szelíd teheneket, a dacos kisbikákat, a vetés, aratás idejét, a hosszú esőket szerette, igen-kék egű, igen-sárga házfalú, igen-zöld lombú képeslapjaival tele a ház, lábnyomával tele a földkerekség, csak háborúzó katonák, hadifoglyok járhatnak ilyen messzire, hihetetlen, hogy az én fiam, hihetetlen, hogy a mi gyerekünk.
Öregasszony
Ígértél nekünk meséket idegen világról, selymet, gyöngyöt, prémet ígértél nekünk, hogy ne legyen olyan egyedül hogy ne legyen olyan elhagyatott-szegény a te apád, anyád, tudjuk, a tenger gyönyörű, aratáselőtti mezőkre hasonlít talán, de félek én fiam a hirtelen viharoktól, a síró kiscsibékre, a becsukott ablakokra, a kioltott tűzre emlékszel-e még? ágyszélen remegő, gyors-szívverésű, szapora-lélegzetű édesanyádra gondolsz-e még fiam, távoli viharoktól féltelek én, tengerbe veszni annak nem szabad, akit ennyire szeretnek édesem, álmomban gyakran megjelennek a bucsui bálok, rossz nőkkel, késhegyekkel, ó mennyire féltettelek, kiáltottam, sírtam érted, most karodba kicsoda kapaszkodik, hogy oda ne menj ahol vért ontanak, hogy meg ne üssenek, kicsoda áll eléd? ki fektet le, ha az ital ledönt? ki mormolja neked bátortalanul: vigyázz magadra, ki suttogja neked, hogy el ne vessz, hogy meg ne halj!
Feleség
Eszedbe jutok-e még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-e még hangom, szám íze, tenyerem vonalai, szememben a fény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a ház, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és ital? ahol ritka jöveteledre készülök, ha magamra lobbantom a selymet, fiatal testem, mint repülni induló kócsag, lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban fölállok, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom, láthatnád gyönyörű vagyok, s már azt sem tudnád mi a szebb, szemem, vagy a borostyán, bőröm, vagy a selyem, lábfejem, vagy az aranysarú, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörű vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörűbb, gyönyörű vagyok, mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok, egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere.
Varjak ganaját söpröm, az udvart, varjak, kakasok tollát, verébszájból hullatott szalmaszálat, port, kavicsot söprök halomba, öreg vagyok, csuklóim görcsösek, sírba valók, sírba valók, nem söprögetésre, nem vízhúzásra, ágbogas ujjaim közül az idő kiszalad, arcom a koponyát jelzi már, aki leszek, bőrömhöz jobban illene az utolsó mosdatás vize, mint az eső, lassan már etetni kell akár a csecsemőt, de gondozóm se lesz, tehetetlen öreg az asszony, csak a halotthoz jönnek el, csak a halottat mosdatják, csak a halottat öltöztetik, koporsót vesznek neki, nevét keresztre vésik, meghalt, sokat élt, öreg volt, tűzre vágom a pajta tetejét, apránként, lassan, én az ágyban is fázom, kell a tűz, az a láng, az a parázs, mennyezetre vetődő piros lobogás altat el este, tűzre vágom a pajta tetejét, minek? mit födne be? hol az a puha széna, hol az a kardpengésü sás? kit védene a nyári éjszakán harmatzáportól a tető? hol az a fiú?
Öregasszony
Nekünk nagy ez a ház fiam, az ürességtől megreped akár a téli ég, kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk, kicsi életet élünk édesem, csak ez a világ olyan végtelen, s te vagy legtávolabb, ha látom az árva tányérokat fiam, mindig rád gondolok, ha látom a nagy bödönöket, a nagy fazekakat, te jutsz eszembe, ha látom a harmadik ágyat, kicsordul a könnyem, ha végigmegyek kamrán és szobán, világot jártam érted azt hiszem, hogy megtaláljalak, ha csillag lennél, látnálak fiam, ha csillag lennél, kisütnél minden este, nem feküdnék le oly korán, kiállnék a kapu elé, ahogyan várni szoktalak, könnyembe rejtenélek el, te legszebb fényű csillagom, hosszan néznélek, hogy behunyt szemem mögött is lássalak.
Tengerész
Hagyjátok a sírást öregek, ne sajnáljátok magatok, üljetek ki a napra, nézzétek a bogarak röpdösését, ne féltsétek fiatokat sem, a zúgó madár-vonulásból hallgassátok ki a törvényt, jutott tinektek jóidő elég, higgyétek el, az öregkor: magány, ha fiatok tenyerén élnétek tovább akkor sem lennétek boldogabbak, higgyétek el, az ifjúság nem az a sűrűlombú fa, ahol tinektek hűsölni lehet, s megbújni a vihar elől, az ifjúság: búcsúzkodás, ő a vízszagú kikötők, ő a virágos udvarú falusi állomások, mögötte kendőlobogás, előtte föld, víz, szél szabadsága, s valahol egy másablakú ház, máspuhaságú ágy, másízű kenyér.
A zár is olyan furcsa, néha be sem enged, csak úgy, ha duruzsolok neki egy kicsit, ettől megenyhül, diszkréten kattan egyet — kis közjátékunk fel mégsem vidít.
Tudom, mi vár: az elhagyott lakás ma bosszút áll, sértetten dacol velem, vakuló tükröt fon körbe a ráma, és pattog a festék a régi képeken.
Nem rajta múlt, hogy viszonyunk meglazult, és máshol mondom: köszöntlek, otthon édes — hogy kölcsönadtam, a helyzet nem javult, bizalmi válság ez, és egyre mélyebb.
Próbálkozzon bár újból és újból, mit együtt éltünk át, nem jön el megint, hiába vet fel tárgyakat a múltból szeszélyes, belső ritmusa szerint.
A szemközti ház olyan, mint régen, a szőke asszony még mindig Robit keresi, de férje most nem gyújt rá az erkélyen, mint szokott, miközben az ablakunkat lesi.
Könyvek és könyvek: ágyneműtartóban, íróasztal alatt és befőttek helyén, jé, ezt megvettem a Blues Bagolyban, kedves, ám kissé széteső regény.
Vagy itt ez a másik kézikönyv: "Hogyan legyünk boldogtalanok?" Megtanultam négy éve (volt is annyi könny), olvasni belőle többet nem akarok.
Lakás eladó, negyvenkét négyzetméter zöldövezetben — szól majd a hirdetés. Az élethez egyszerre egy színtér kell? Lehet, hogy kettő már kevés.
Ki lát a szavak belsejébe? Hány betűből áll a hegy? Ki lát a hegyek belsejébe? Mik vannak ott? Kövek? Ki lát a kövek belsejébe? Ami ott van, van arra szó? Ami belül van, nézhető? Nincs belül már, ha látható! S mi mindent lát ott, aki lát? Hány szóból áll a kő? S ha végül mégis megnevezhető, ez a rím egy versre utal; nem tudhatom, hogy ez a vers akkor benne van-e a kőben, hiszen a kő is az időben létezik, és ha írva áll, akkor hol áll? Egy verssor mélyén, egy verssorrá lett utca szélén, vagy egy hegy alján: néma rím? De ki lát át egy verssor kövein?
(Talán inkább a sorok közti résen, gondolatok sikátor-közein.)
Elmúlt egy hét. Múlik a második. Majd lassan megszokjuk, hogy nem vagy itt. Megszokjuk majd, mert az élet ilyen, és majd meghalunk valamennyien. De most még várom, hogy felébredek. Mert képtelenség. Mert az nem lehet, hogy épp te — így? Nem fogja fel az agy. Akivel ez történt, az nem te vagy! Te nem fekszel az utcakőre le, ilyen botrányba te nem mész bele, veled nem tud packázni holmi Végzet, gúnyosan elhessented az egészet. Hát nem? Judit! Mi ez a némaság? Nem, nem tudok még emlékezni rád.
Mondhatnám Mondtam Fölfordul a folyó Egétől elfordul a fa Ha nem jössz Elvadul a táj Kiég a vetés Mondhatnám Mondtam Ha nem jönnél Szénné égne a nap A hold lebukna Lehullanának a csillagok Ha nem jönnél Látásom kiapadna Mondtam Ha nem jönnél A levegő se fogna kézen De jöttél De itt vagy És fölfordult a folyó Elfordult egétől a fa A táj elvadult És kiégett a vetés A hold lebukott És nem jött föl a nap Hogy itt vagy Sehol egy ragyogó csillag Nem látok És senki se fog kézen Nincs szavam S te itt vagy.
Feljegyzem még a kényelmes és letűnt Barangolás nyugodt őszi éjszakáját is. Otromba újgazdag-paloták és Komor, elfeledett, vén sövények hosszán, A tágas, színtelen, új utcákon S a kietlen, bóbiskoló közökben, Melyeknek akkor hellyel-hellyel tarkázott, Szaggatott sötétjében megannyi féktelen, Csodálatos poézis rezgett, rejtezett. Plakátokon és firmákon fantasztikus Versek és kabbalisztikus szavak álltak, Amiket találékonyan fűzögettünk magunk közt És a csillagokkal felettünk.
Mert a csillagok egészen közeliek voltak, Ott ültek a még zöld fák ágbogán, És gyakran hulltak mint tüzes gubacsok, Valahol a fekete bársony horizonton.
Az utcák és a leállt, késői órák hosszát Beszélgetésünk és hallgatásunk kurtította. Amelyből pillanatnyi új csillagok bukkantak elő, És éji lepkék, fényesebbek, szebbek azoknál, Amik a lámpák fénykörében röpdöstek.
Így mentünk hosszan-hosszan az idő után, Mely halad — és szárnyon kaptuk A múló pillanatokat. Végül is a szürke Hajnalhasadás borongó fényében Csak kéz kulcsolt magába kezet A búcsú és a játék végezetének jeléül.
Kézfogás: tenyerek néma csókja Az ujjak egyöntetű szorítása közben.
Ahogy a pohár vízben ácsorgó kanál megtörik, úgy tör meg ez az őszi hajnal. Pontos optika dermeszt, s örökít ide koszlott zubbonyban, címeres gombbal, dagadt szemmel és sörtehajjal. Lécekre feszített fehér ég alatt óriási ponyvák csattogása: országos igyekezet meddőhányói közt iszkol a szél, szaglászik körülöttünk és fölkél művi üvöltés. Napunk - jódhalogén ragyogás: hogy állhatnék itten borostás pofával? Szerkezet billeg, üres geometriája otthonom. Acél és betonvas ketrecek zörögnek szememben, kötelek éles árnyéka roppan. A zászló már fölvonva valami sóderhalomra, selymén a győzelem egzakt jegyei és lomha mosoly. Állunk, megannyi bamba címer, munkásnők köszöntenek diszkrét féldecikkel, állunk a szőke s a kék folyó térképére tűzve. Ó, egek! ki rajzolt minket ide? Mennyi szerelem s kegyesen hízelgő nóta, életünk ügyesen csillogó örök bazár, ahol zenedobozkák csengik indulóid, Európa. A kémények fölött, ahol a füst szürkén virágzik, angyalt kerget valami ördög: fehér szárnyakat képzel magára is. Közben pedig Hencidától Boncidáig ugrik a béka: a gólya halott, fogom a lavórt, szaladok, hogy azt a régi folyót kimerjem, csöppen a bor, fűégető levek ragyognak.
Meg kell fejtenem ki vagy mit akarsz velem mennyi benned az áhitat a barátság a szerelem Visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit s pókháló ejti csapdába az időtlent
Meg kellene fejtenem e nagy szelidgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét csönd-kondító pillantásodat s ki vagyok neked te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem
Oly egyszerű ez: ha elvesztelek – belepusztulok. Bármi lesz veled: autó üt el, cserép zuhan le rád, vagy ravatalod lesz a betegágy – én utánad halok, nincs más utam. A sorsomat kezelni egymagam már túlontúl önállótlan vagyok, élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok. Oly egyszerű ez. Semmi komplikált nincs abban, hogy csakis harmóniát fog fel fülem, hangom is puszta csend, ha nincs másik hang, mellyel összecseng. Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek a kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mely testet ölt, te vagy a fény az éjszakában – oly banális mindez s mégis oly komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam: kétágú útnak egy iránya van s ágaink párhuzama oly szoros, hogy a tekintet szinte összemos. Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű: mikor magadhoz – hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.
versek versre, mint a platánlevelek e megsebzett rozsdás zsugorodó tenyerek hullnak hulldogálnak — tökig járunk a metaforákban — s mit számít a hit, győzelem, a vereség: az egymásra vetült időben akár a kavicsok, morzsoljuk, csiszoljuk formáljuk egymást akaratlanul.
Tudom, ércként ragyog, ki átlátszatlan szívű, bezárult csöndje önvédő glória: teknőc, ha hátára kés vág. Magára aggat pókhálót, lepedőt, darócban várja egy szív zizegését, felzúg egy jajszó arányaiban, míg talpas szoborként fölnöveszti magát. Ám szívem kitárom, mióta élek, várok galambot, hárpiasast szelíden, s ha a fészekaljat el is bontják a szelek, kendermag, kenyérmorzsa itt még lehetek.
Akit tartok, aki tart engem, magában, magán kívül hordoz mint egyéb csorba jelentéktelen alakzatokat is, aztán csendben odalép a polchoz. Tologat tárgyakat vagy a port törli le, én ezt így neki háttal megmondani nem tudom, csak találgatok, hogy helyet csinál másnak? és felteszi rá a régről féltett emlékeket, okleveleket, dögcédulákat. Rajzol egy sima, fehér lapra, új jövőt ígérve magunknak, igyekszik elhitetni, amit neki még gyerekkorban kiabáltak, hogy csak felkelni minden reggel, mondogatni jó hosszan magamban és másnak, hogy jól vagyok, semmi baj, elmondani százszor, hogy minden rendben lesz majd. Minden fiók megtalálja a helyét, minden zokni a maga agyonhordott párját, minden elfojtott hang a maga nyitott sávján át üvölt bele a szakadatlan csöndbe. Új buszok járnak már errefele, más a vérkeringés, a város is valahogy olyan kusza utakat von az összes tegnapunk félreértés. Ezek az utak régen meséltek, minden városrésznek volt egy keserédes emléke, minden emléknek egy félig üres padja, és a buszmegállókban a váróknak üveglapja.
Most ha körbenézek, tombol és dübörög rémülten rám kiált, hogy mindenki arcán ül valami más vagy maga csinálta megmagyarázhatatlan fájdalom, hogy megtörtek lettünk és nem figyelünk már. Mióta a híradó bemondta, hogy a közöny népbetegség… sodródnak a napjaink, eltolódnak a találkozók, várunk az alkalmakra, szép ruhákat öltünk, sokat, sokat nevetünk, hogy min azt nem tudjuk, általában magunkon vagy a békegalambon, ami rákenődött a szélvédőre. Nincs szélvédett hely, nincs béke, csak magunkban mélyen láthatjuk, ha tényleg a beleinkig nézünk, hogy mik vagyunk a másik szemében és akár egymás szemében, ha összenézünk.
könnyű szívvel szabadultam meg a kisfiútól regényhősök jó barátjától aki belőlem volt hát emlékszem a hétköznapok gyötörte gyerekes boldogságra amelynek se súlya se kiterjedése aztán úgy hagytam el a világmegváltó hajlamú ifjút mint gyík a farkát észre se vettem kivel-mivel vagyok kevesebb és nem tudom (valóban nem?) miért ragaszkodom ehhez a rigolyás öregemberhez akivé lettem akinek itt fáj ott fáj mindenféle betegsége van mint ahogy ez ilyen idős korban már természetes hát bolond vagyok én hogy fájdalmakhoz betegségekhez ragaszkodom (ha már az élethez) szívtelen öreg aki lelkifurdalás nélkül fojtotta az idő szennyes árjába egykori önmagáit
"A hétköznapi ember azt hiszi, hogy a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók. A bölcs rájön, hogy a hegyek nem hegyek, a folyók pedig nem folyók. A szent azonban tudja, hogy a hegyek hegyek, a folyók pedig csak folyók. "
Szűkül már a valóság. Mára: maradtak az álmok, s álmok földje a vers, meghitt, csöndes menedékül. Még vonzóbb is e másik táj, ez a lenge tükörkép. Mint tavirózsák úsznak a kőcsipkék a lagunán, fodrot vetnek a szép homlokzatok és kisimulnak, teltek, frissek a színek, bár lágyabb a hatásuk. Nézhetsz szembe a nappal, mégse vakít el a fénye, gyöngéden simogat csak. Nem kívánsz egyebet már. Narkotikum? Pótszer? Menekülsz egy talmi világba? Semmi hamis ragyogás nem győzné már meg a lelked: versed, mint a szikét, nyomd bátran a húsba, ha fáj is! Mert nem a dal, nem a szó fáj, sőt, könnyít az a vágás, hogy kifakadjon a gyulladt régi kelés: a valóság.
Valami szépet kéne írni, mondtad, még hittél abban, lehet valami szépet írni, valami jót, csak így, nekibuzdulásból, homokórák árnyékában, dáridós napokban.
Hát nem!
"Csak a szépség szívét tépték ki, a sárkányé dobog!" - mondja ifjú barátném, s tovább lapoz egy kínai könyvben, tovább lapoz.
A parkban tavalyi levélkupacok közt feslett pompában áll a pad, már nem, már nem üres, az ébredő szerelmek hűlt helyén öreg csöves alszik, üvege-zsákja jégüres, az álma is rideg. Felkel-e még? Mindegy mindenkinek.
Ragyog, ragyog az árutemplom, özönlenek a hívek.
Valami szépet kéne írni, mondtad, hiszen itt van az a bizonyos holnap, amire vártunk, vártál, vártam én.
Mit érdekel az öreg csavargó, másra nyílik az égi ajtó, mást dédelget a meleg, miért törik szét a benned ébredő dalt peremre lökött emberek, hiszen ha nézed, rengeteg a daliás sors, a remek.
Tovább lapoz.
Hát nem lehet! Valami szépet írni, mondom, azazhogy rég csak motyogom, morgom, mormolom, valami szépet írni még...
Éltél, s akire rábíztad ezt régóta elfelejtkezik rólad. Mocorogsz, a barrikádokon meglengetett nagy témákról leolvadt a méz, a harcos máz. Magadban dünnyögsz, meg ne hallja, hidegek a lélek vermei. Összebújik lent angyal és az állat. Talán ezért, nem könyörögsz többé senkihez szeretetért - bár reszketsz és falnak vered magad éjjelente. Deres üveglapokat ropogtat az ősz, Merülő évszakok, ködből a langyos semmibe át. Mintha utazás és mintha elkezdődött volna valami, mintha máris
Álmokat temettem tegnap, bús földbe ástam összes nyavalyám, üresen sorjáztak mögöttem a leharcolt évek, köröttem súlyos kazlakba süppedt sárgán a korai nyár.
Ujjaim közt hidegen pereg a kiporciózott idő, csak Isten a tudója mennyi, mi hátra van, dolgom lenne még elég, mielőtt a világra hagynám örökül magam.
Képzetemben fuvolahangok szólnak, hívnak volt asszonyok, a messziből üzen jó anyám, kapaszkodót adni jöttek, de megkéstek mind, nem is oly messze már Kharón vár reám.
Aztán egy nap beledermed a mozdulat az örök ragyogásba, s tán a maradók marcangolják majd lelkiismeretüket, mi volt mi kimaradt, mit adhattunk volna még egymásnak…
