Hát erre a "tetszetős ideológiát" emlegetők joggal vetnék fel, hogy jó-jó, OK, hogy a világ atrocitásait az ember részben hazaviszi és sokan csupán otthon tudnak belerúgni valakibe, mert nincs már rugdosnivaló lehetőségük napközben, no de miért nem épp az otthon az, amiben képesek megnyugodni és örömöt találni.
ugye akkor, amikor az emberek többsége kezdi a Nagybetűst, akkor lehet, hogy felhergeli az embert napközben a főnöke (bocsánat: manager), a köcsög buszvezető (ez leglább maradt), a szőke bonyolító (bocsánat esetleg: system assistant), a rohadt személyzetis (bocsánat: humánerőforrás manager vagymi)...no de épp az újonnan beszerezett feleség az, akihez jó hazamenni elsírni a bánatokat....persze csak akkor, amikor már levette az ember a sílécet....:)))
Szóval sok helyütt valami kurvára elromlik, hogy nem épp a család az, ami a nyugodt szigetet jelenti az ember életében és az, amit alig vár az ember, hogy ott legyen végre a kebelén - sőt, inkább sokszor csak arra jó, hogy még idegesebb legyen tőle az ember...:(((
VAn egy utolsó csepp. Kár megkérdezni, hogy mi volt eddig. Eddig telt a pohár, most lett elég. Olyan ez, mint amikor az ember -- tök igazságtalanul -- ráreccsen a gyerekre, aki kilöttyinti a tejet, pedig nem a tejjel van a baj, hanem rossz alvással éjjel, a hülye buszvezetővel reggel, a méghülyébb főnökkel délelőtt, az alulfőzött kajával délben, a fejfájással délután, a hülye megbeszéléssel este, azzal a köc$ög buszvezetővel este, és akkor löttyen a tej.
Mert nem élsz disznóólban. Mert sose csinálnál 5 gyereket. Mert a te feleséged másmilyen. Mert te nem vagy ilyen hosszantűrő. Mert, mert, mert mindenki más.
Az emberek sokmindent megcsinálnak, aminek kívülről semmi érterlme. Egy ismerősöm elköltözött a feleségétől, már volt egy gyerek. Egyszer-kétszer hazament, nagy ritkán ott aludt. Állítólag a gerek miatt. Ezalatt mégis összehoztak még egy gyereket, apuka még a terhesség alatt végleg elköltözött. Te ezt érted? Miért ment vissza, ha elköltözött máshoz? És miért csinált neki gyereket, ha így vannak. És utána minek ment el mégis? Mégis van ilyen.
Jó, én csak itt idétlenkedtem, de a TV-ben volt egy banya, az bátran vállalta, hogy neki kell, hogy amikor rájön a hoppáré, akkor az aktuális partnere amúgy istenesen pofozza meg...hát, ilyen is van...:))
(Mellesleg verték is, mint a répát, annyira, hogy abból azért neki is elege lett, de még inkább elege volt belőle a partnereinek - azok a permanens cirkuszolásait, oktalan féltékenykedéseit, hisztijeit elégelték meg rendre)
OK, jó, nem offolom szét a saját topicomat (illetlenség lenne); gratulálok a harmadik hétévhez, továbbra is többé-kevésbé boldog és nyugodt életet nektek!
Nem kell pisztergálni, kutakodni utána, hagyni kell neki, hogy legyen magánélete és néha meg kell simogatni a fejit nekijje, hogy enyhüljön az előző esti verés okozta fájdaom;akkor sosem bukik meg...
ja, és néha meg kell dícsérni a főztjét....:))
----
(Oly kevés kell a nőknek - és ezt most télleg komolyan írom....:))
Attól, hogy veszélyben a feleséged, attól, hogy nincs is igazam és nem sikerül majd oly könnyen egy férjezett szeretőre szert tenned, esetleg épp ellenkezőleg, attól tartasz, hogy igazam van és majd nehéz lesz elmenekülni a férjes nők támadásai elől...?..:)))
(Egyébként is azt olvastad valahol, hogy a 7. év a krtitikus és ha azt kibekkeled, akkor már nem ér baj, nem?!..:)))
Hát nem is tudom...az ember egész jól megvan a maga szemétdombján és nem biztos, hogy külső behatás nélkül elégedetlen lesz vele csak úgy magától.
(Most az jut eszembe, hogy anno jól megvoltam a barátnőmmel huszonegynéhány évesen egészen addig, míg el nem ment dolgozni egy szállodába nyáron egy hónapra, ahol is teljesen megvadult attól, hogy munka után a személyzettel együtt a bárban mulatak egy kicsit és hirtelen belevetette magát egy másik világba - amit én mint a "seggem is kint van a nadrágból" egyetemista aligha tudtam volna biztosítani neki, Két hétnyi munka elég volt ahhoz, hogy gyökeresen más elképzelései legyenek az Életről )
De említhetném az igényességet.
Volt egy kolleganőm, aki minden nap más ruhában jelent meg - legalábbis ez volt a látszat. Amikor egyszer erről volt szó és mondta, hogy nincs is sok ruhája, akkor figyelmesebben nézve kiderült, a banya képes volt úgy variálni az egyébként tényleg nem nagy számosságú darabból álló ruhatárát, hogy a felszínes szemlélő számára úgy tűnt, mindig más van rajta.
Lehet, hogy ez például megtanulható dolog, de azt hiszem nem kevés érzék is kell hozzá - tény, a banya eleve előnnyel indult a szerető-fogásban...:))
(meg is fogott - de ez más kérdés...:)))
Ugyanígy el lehet képzelni, milyen hátránnyal indul valaki otthon, amikor a mindennapokban aligha képes azt a változatosságot hozni, mint egy szerető - akinek ugye (legalábbis első körben) szinte csak a vonzó tulajdonságait látjuk
Hát azt hiszem, a kosz - mivel azárt az látható - az látható....:))
De bármire át lehet konvertálni - ha az ember érteni akarja...:))
(..és érdemes megérteni, mert ilyen "apróságokon" múlik sajnos...:(()
Végül is egy sok éven át tartó házasságban elég sok olyan "apróság" van, amin vagy nincs mód változtatni, vagy egyszerűen nem veszi észre az ember, hogy jobb lenne tán változtatni rajat, mert az előbb-utóbb felőrli a másik idegeit.
Legyen egy klasszikus példa: a férj olajos, lepusztult - ám ugyanakkor kedvenc - melegítője.
Akkor, amikor még csak futó viszonyom volt a feleségemmel, ugye nyilván amikor találkoztam vele, akkor csak nem a kedvenc olajfoltos, kerti munkákhoz használt, érettségizős melegítőmben mutatkoztam előtte; ha utcán találkoztunk, akkor éthetően nem, ha meg eljött hozzám, akkor meg csak felöltöztem rendesen - amíg le nem vetkőztem (szintén rendesen....:))
No de akkor, amikor már velem élt, akkor nyilván elkövetkezett az a Nagy Nap, amikor végre nem kellett "tartanom magam" a macsósztájlhoz és hazaérve - csak úgy, mint régen - lehajigáltam a dolgozóban használatos, a legújabb divat szerint kézzel varrott angol szövetből készült öltönyömet, lerúgtam a kézzel, méretre csináltatott krokogyélus-bőr topánkáimat és végre felvettem a kedvenc olajfoltos melegítőmet és tízéves nyuszis mamuszomat - merthogy abban érzem jól magam, abban tudok regenerálódni és leheveredtem a kanapéra a doromboló macskával az ölemben a TV elé...
Na most ugye lehet mondani, hogy ne már az öltönyéért szeressék az embert (hanem a macskájáért) és ne utálják már annyira a kedvenc olajfoltos melegítőjét és egyébként se undorodjanak már annyira tőle, hogy ott hever tunyán a fotelban a lepukkadt, megfáradt kinézetével és a meccs bámulásával és egy sörrel regenerálódik egy olyan nap után, amikor három életveszélyes műtét után van túl....csak hát....csak hát....
Lehet, hogy az a baj ugye hogy nem pontosan abba szeretünk bele, akit aztán a mindennapok szintjén a maga valóságában láthatunk, illetve nem nagyon láthatjuk előre, hogy milyen egyéb felettébb idegesítő szokásai, mániái lesznek - pontosabban ha látjuk is őket, úgy véljük, ezekkel együtt még képesek leszünk vele élni - és persze a "túloldalon" megpróbálunk változtatni a sajátjainkon a másik kérésére - csak hát ez sem mindenben sikerül.
...aztán mégsem sikerül...:((
---
Nagyon sok olyan nővel beszéltem, akik kb. 40 körül eljutottak odáig, hogy kezdték mintegy "összegyűjtögetni" a számukra idegesítő dolgokat, azokat egyre erősebben utálták, kezdtek azokra allergiásak lenni és egyre nehezebben tűrték azokat az elszenvedett "atrocitásokat", amikkel amúgy húsz éve együtt voltak kénytelenek élni és addig látszólag vagy nem zavarta őket, vagy nem is tudzták, mi az, ami zavarja őket, vagy még akár szóltak is érte többször, de aztán belefáradtak és az hitték, képesek voltak alkalmazkodni hozzá.
Sokszor egy akár hirtelen, jószerivel a semmiből előkerülő, akár csak potenciális szerető az, aki egyszerre az összes addigi sérelmüket felnagyítja - és aztán ebből születnek a húszéves sérelmeket előrángató és a másikra zuhintó Ibsen-drámák...:((
tudod, azért akadtam rá erre, mert ez olyan megfogható dolog, nem olyan, mint az elhidegülés, az igénytelen külső, a vmi elromlott meg a többi. van egy konkrét probléma, a rendetlenség. én ezzel elég sokszor szembesültem, mivel nekem vannak kényszeres rendezkedési késztetéseim, melyeket néha sikerül elfojtanom, néha nem. és ált. én voltam a... hogyismondjam... nagyobb rendigényű a kapcsolataimban. de vhogy mindig sikerült kompromisszumra jutnunk. (igaz, egyikkel se volt 5 gyerekünk.) és egyszerűen nem hiszem el, h ahol csakis ez a probléma, ott ne lehetne ezt két értelmes felnőtt embernek megoldania. úgy, hogy leülnek, és megbeszélik, h ki mit szeretne, ki mit nem bír elviselni, ki mire hajlandó a másik kényelméért (és egyben a kapcsolatukért is) stb.
(bocsánat, h mindig magamról írok, de ebben a témában vagyok a legjobban otthon.)
Azért, mert ott péládul az volt a fő ok, ami felőrölte a kapcsolatot.
Azért ugye elképzelhető, ha valakiknek 5 gyerek van 15 év alatt, akkor ott legalább ötször kefélteka másfél évtized alatt - tehát hiába láttam én nem túl kívánatosnak az asszonykát, attól a pasinak még kellhetett...:))
Kellett is - együtt nyaralás, sokszor nagyszülői segítséggel csak ketten, teljes lelki összhang, és mégis...a pasi - ha csak beszélgettem vele - mindig elpanaszolta, hogy hazamegy, nincs egy pillanat, amikor szeret körülnézni, minden lepukkadt körülötte és eg yidő után már ott tartott, hogy az egyik munkáját feladta, mert nem volt ideje rá az otthoni munkák mellett és kezdett nagyon elege lenni - egyszerúen belefáradt a hiábavaló harcba...
ne tessék ebbe az irányba elvinni a topikot, vagy legalább ne rám hivatkozva, mert pontosan ez az, amit én soha nem mondtam, és reményeim szerint egyáltalán nem vagyok elfogult egyik irányba se, uis nem nemi alapon diszkriminálok:)
A nők már rég öntudatra ébredtek, egyenjogúság van vagy mi a frász; a pasiknak tessenek 16-18 órányi munka után hazamenni és kitakarítani, elmosogatni, gyerkekeket ágyba imádkozni, azoknak mesét mondani és utána borotváltan, illatosan nyújtani a jót az ágyban az emancipának....
