Tévedésből műtötték meg a kisteleki férfi koponyáját 2004. július 6. kedd 14:10
Gépek tartják életben azt az idős férfit, aki kómába esett, mert tévedésből koponyaműtétet végeztek rajta a Szegedi Tudományegyetem idegsebészetén. Leletét ugyanis összecserélték egy másik betegével.
A Szegedi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinikáján a múlt hét végén az orvosok a szó szoros értelmében elcseréltek két beteg fejet. Tévedésből egy olyan beteg koponyáját kezdték operálni, akinek nem volt szüksége a beavatkozásra. A véletlenül megműtött nyolcvan éves bácsika jelenleg kómában van.
Valószínűleg az okozta a tragédiát, hogy két beteg leletét összecserélték. Az idős férfit eredetileg a szegedi városi kórház sürgősségi osztályára szállították be, ahol a rutinvizsgálatokon kívül koponyájáról is számítógépes rétegfelvételt (CT) készítettek. Leletét azonban összecserélték egy másik betegével, akinél a vizsgálat sürgős koponyaműtétet indokolt. A Szegedi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinikáján ennek alapján láttak neki a sürgősségi operációnak.
Hamarosan azonban kiderült, hogy a páciensnek nincs olyan betegsége, mint ami a CT-felvételen látható. A műtétet a sebészek azonnal félbeszakították. Később több operációt is elvégeztek ugyan, de sajnos azok sem változtattak a beteg kómás állapotán.
Mindkét gyógyintézményben szigorú vizsgálatokat folytatnak a felelősség pontos megállapítása érdekében. Dr. Nárai György professzor, a városi kórház főigazgatója az esetet szomorú, kellemetlen és kínos ügynek minősítette.
– Az első szakaszban vizsgálóbiztos foglalkozik az ügy felderítésével – közölte a Stop.hu-val. – Fegyelmi biztos kinevezése és fegyelmi eljárás megindítása csak később, a vizsgálat eredményei alapján lehetséges.
A főigazgató kijelentette: arra törekszenek, hogy a lehető legrövidebb idő alatt tisztázzák a történteket. Már csak annak érdekében is, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló tragédia.
Az '56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT-'56) panasszal élt az ORFK Bűnügyi Főigazgatósága Vizsgálati Főosztályának azon határozata ellen, amely megszüntette az eljárást Nagy Imre és társainak Romániába történő deportálása miatt indított nyomozás ügyében.
Nagy Imréék deportálásával kapcsolatban először bűncselekmény hiányára hivatkozással szüntették meg a nyomozást, azzal az indokolással, hogy nem deportálás, hanem internálás történt, ami a - IV. Genfi Egyezmény 42. cikke értelmében nem volt jogsértő. Ehhez képest a mostani megszüntető határozat előrelépést jelent, hiszen nem bűncselekmény hiányára, hanem az elkövetők halálára hivatkozással szüntették meg a nyomozást, azzal az indokolással, hogy az elkövetéssel gyanúsítható Kádár János és Münnich Ferenc már nem él.
A DEPORT-'56 szerint azonban a határozat ennek ellenére több vonatkozásban törvénysértő. Például, sem a rendelkező részben, sem az indokolásban nem mondja ki nyíltan, hogy háborús bűntettről van szó, sőt azt mindvégig tapintatosan kerüli. Holott Nagy Imréék jogellenes elhurcolása, aljas indokból elkövetett, és jelentős érdeksérelmet okozó személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntettnek minősül.
A határozat továbbra is tévesen minősíti Nagy Imréék elhurcolását internálásnak, mert valójában deportálás történt, ami a genfi jog szerint háborús bűntett. Továbbá, Kádár János és Münnich Ferenc nem kizárólagos elkövetői voltak a deportálásokkal elkövetett háborús bűntettnek, hanem mások is részt vettek abban, ezért az ő haláluk miatt csak velük szemben lehetett volna megszüntetni a nyomozást, egyébként azonban nem. A Genfi Egyezmény szerint mindegyik Szerződő fél köteles felkutatni azokat a személyeket, akiket súlyos jogsértések elkövetésével, vagy azok elkövetésére utasítás adásával gyanúsítanak, és köteles e személyeket tekintet nélkül állampolgárságukra saját bíróság elé állítani. A nyomozás nem állhat meg a magyar határnál, és nem csak a magyar elkövetőket kell felderíteni.
A Nagy Imre per vonatkozásában a határozat tévesen említi, hogy Nagy Imréék 1957. április 14-i hazaszállításuk után úgymond "már nem tartoztak a Genfi Egyezmény hatálya alá, mivel kikerültek a megszálló idegen Hatalom hatalma alól." A genfi jog fogalomrendszerében ugyanis nem csak azok minősülnek védett személynek, akiket a megszálló hatalom kifejezetten fogva tart, hanem a megszállott területen élő polgári lakosság egésze. Ha Nagy Imréék 1957. április 14-én szabadlábon jöttek volna haza, a genfi jog védelme ugyanúgy kiterjedt volna rájuk, mint a polgári lakosság többi tagjára. Ezt a státuszukat nem vesztették el azáltal, hogy törtvénytelen fogvatartásukat most már a magyar hatóságok folytatták. Ennek következtében, a Nagy Imre per sem közönséges bűncselekmény, hanem háborús bűntett.
Mindent összevetve, a DEPORT-'56 eredménynek tekinti, hogy végre napirendre került az 1956-os deportálások jogi megítélése. Felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a genfi jog helyes értelmezéséhez nélkülözhetetlen több ezer oldalas "Kommentár" magyar nyelven nem hozzáférhető, és feltehetően ez magyarázza a hatóságoknak azon téves eszmefuttatásait, amelyek a sortűzperek kapcsán éppúgy tetten érhetők voltak, mint most, a deportálásokkal kapcsolatos eljárás esetében. Egyébként a Genfi Egyezményt aláíró Magas Szerződő Felek - így Magyarország is - kötelezettséget vállaltak az Egyezmény szövegének saját országukban mind béke, mind háború idején a lehető legszélesebb körben való terjesztésére, nevezetesen, hogy tanulmányozását beiktatják a katonai, és ha lehetséges, a polgári oktatási tervbe. Jellemző, hogy az 1949. augusztus 12-én kelt Genfi Egyezmény teljes szövege csak 2000. november 16-án jelent meg a Magyar Közlönyben, éppen a DEPORT-'56 sürgetésére. A DEPORT-'56 úgy véli, hogy az Egyezmény szövegét értelmező "Kommentár" magyarra fordítása sem mellőzhető.
TGM,vegy megtérült vagy meghibbant!!Nem mitha mem tapintott volna az érzékegy pontokra, mert azt megtette...De mitfognak szólni ehhez a feletessei???
NSZ • 2004. június 26. • Szerző: Tamás Gáspár Miklós
KÉTFÉLE JOBBOLDA....
Mindenki arról panaszkodik, hogy túlságosan élesek hazánkban a politikai küzdelmek. „A két fél”, „a két oldal”, ahogy egyre gyakrabban nevezik, nem hallgat oda a másikra, a politikai „táborok” állítólag gyűlölik egymást, félnek egymástól, „a másik” megsemmisítésére törnek nemtelen eszközökkel, s ez a viszály – mesélik – mindenhová, a családi ebédlőasztalok mellé és a gyóntatófülkékbe is behatol, tönkreteszi a nemzet nyugalmát. Mások, főleg vidéken, nem észlelnek ilyesmit, szerintük ez csak a pesti középosztály és értelmiség különleges baja, amitől az egészséges, természetközeli magyar ember nem szenved. Gondolom, mindkét benyomás valóságos tapasztalatokon, élményeken alapul. A politikailag elkötelezett emberek s a véleménymédiák azonban csakugyan meghökkentő keserűséggel, bizalmatlansággal beszélnek egymásról, s ennek az okát nem olyan nehéz föltárni, hiszen ez a gyanakvás történeti és társadalmi érzésegyüttesekből ered, amelyek ugyan nem ismeretlenek, de elemzésük talán nem kielégítő.
Az egyik ok az, amiről Christopher Lasch ír egyik tizenkét évvel ezelőtti esszéjében: ha az elitek csak egymáshoz beszélnek, ennek az egyik oka az, hogy hiányoznak az intézmények, amelyek előmozdítják az általános beszélgetést az osztályhatárokon keresztül. A közélet („civic life”) olyan színhelyeket igényel, amelyeken az emberek fajra, osztályra, nemzetiségre való tekintet nélkül találkozhatnak, társaloghatnak. A társadalmi osztályok – írja Lasch – a saját tájszólásukat beszélik, a demokráciában találkozóhelyre van szükségük, „harmadik helyre”, mondja Ray Oldenburg nyomán, azaz olyan helyre, ami nem az otthon (a viktoriánus házasság „menedék a szívtelen világban”, amelyről Lasch szép könyvet írt) és nem a nagy, rideg intézmény. Ez volt a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi kávéház és vendégfogadó olyan városokban, ahonnan családok évszázadokig nem költöztek el a házukból, ahol a helyi közéletet átszőtték a személyes viszonyok, ismeretségek szálai. A középosztály menekülése a kertvárosokba, a munkások vándorlása állás után, a diákok útja távoli egyetemekre, a politika szakosodása és professzionalizálódása mind afelé löki a demokratikus közéletet, hogy személytelen és közvetett legyen, mint minden. Jellegzetes dolog Pesten, hogy minden presszóban szól a zene, és minden kialakított menedékövezetben (Bazilika, Ráday utca, Liszt Ferenc tér) állandóan zajos „rendezvényekkel” ejtik kétségbe és kergetik el a csevegni óhajtókat. A közéletről, közügyekről szóló értelmes honpolgári magánbeszélgetések mintája és fönntartója régebben a sajtó és a rádió volt, ma a kereskedelmi televíziók, gagyizene-rádiók és bulvárlapok ezt a funkciót nem tölthetik be. Ha a bulvár- és szennylaposodás ilyen iramban folytatódik, a méltán csodált Magyar Nemzet marad majd az egyetlen hagyományos politikai napilap. Hogy ezt ijesztgetésnek szánom? Hát persze.
Régebben a politizálás színtere – különösen a régi, gyökeresebb demokráciákban, de 1948 előtt, minden elnyomó intézkedés ellenére városon azért még nálunk is – a párthelyiség volt, a sztrájktanya, a munkásotthon. Nyugaton ennek nyomai még föllelhetők, bár a csoportos közügyi beszélgetés terepe egyre inkább az internet. A kelet-európai, így a magyarországi pártok gyors szociokulturális kiüresedése (pl. a nagy sikerű liberális klubok meggyöngülése), a taglétszám csökkenése, a politika szakmaiasodása, a pártvezetőségi klikkek korrumpálódása, a világnézettelen, kompromisszumos, álpragmatikus vonalvezetés rohamos terjedése, a parlament és az önkormányzati demokrácia hanyatlása azt jelenti, hogy a politikai szervezetek se lehetnek „a harmadik hely” bázisai. Az új társadalmi mozgalmak (környezetvédők, emberijog-védők, feministák, kisebbségvédők, antiglobalisták/antikapitalisták) az országos (nemzeti) politika iránt megvető közönyt mutatnak. Nem gondolják a hivatalos balközépről, hogy kisebbik rossz, mint ezt Nyugaton tennék. Számos „alternatív” ismerősöm egyáltalán nem olvas magyar újságot. A hivatalos politikára reflektáló, a hazai sajtóvitákra reagáló egyetlen civil társadalmi közeg a polgári körök radikális jobboldali mozgalma. Ez utóbbiak olykor baloldali alternatív gesztusokat és gondolatokat is megengednek maguknak, nem tudván, hogy mi micsoda.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a politikai önazonosságok, identitások csúszásai, elmosódottságuk, habkönnyű fölcserélhetőségük ötlik szembe, s emiatt nem is veszik őket túl komolyan honfitársaink. A jobb- és baloldali érzület viszonylagossága nem oka, hanem következménye ezeknek a társadalmi fejleményeknek. A jobb- és a baloldalra hagyományosan jellemző eszmények, emlékek, mítoszok, elvek programok továbbra is léteznek társadalmunkban, csak lebegő formában, eloldva horgonyukról, amely a szétázott-szétmállott politikai közösségben nyugodott egykor. A „jobb” és a „bal” megkülönböztetése elavult, mondják népszerű kommentátorok, ámde valami nem „avul el” amiatt, hogy valahol alkalmazhatatlan, bár ugyanazt másutt sikerrel alkalmazzák akár mint értelmezési módszert, akár forgatják mint politikai fegyvert. A politikai közösség lefegyverzettsége az oka ennek a bizonytalanságnak, amely azonban – mint látjuk – nem zárja ki a politikai rettegést és gyűlölködést. Ennek is van oka azonban, az, amit a szociáldemokrata Kéthly Anna „a demokratikus élmény nélküli demokráciának” nevezett a Szocializmus 1946. március-áprilisi számában, amihez azt tette hozzá a szintén szociáldemokrata Faragó László ugyanott, hogy föltételes demokráciának nevezhető csak az olyan, amelyet csak a külső erőviszonyok tartanak meg annak. Nem kétséges, ha ma Európában a diktatúrák volnának többségben, a mai magyarországi demokratikus rendszer is összeomlanék anélkül, hogy különösebben böködni kellene.
Mi az oka a demokratikus élmény hiányának? Nem egyszerűen az, hogy a rendszerváltás nem volt forradalmi, ahogy a közhelygyárosok szajkózzák szakadatlan, hanem a rendszerváltás sajátos viszonya a történelemhez s az aktuális, a létező népakarathoz. A rendszerváltó nemzedék legitimáló mítosza természetesen 1956 volt. Mármost 1956-nak igenis voltak „uralkodó eszméi”, amelyektől ez a politikai generáció vagy eltávolodott, vagy eleve idegenkedett tőlük. (Én is csak később találtam vissza ezekhez a gondolatokhoz, nem 1989 körül, amikor – akkor még liberálisként – látnom kellett, hogy az új rendszerben Bibó István nem időszerű. Most másképp látom ezt is, Bibót is, de ehhöz a rendszerváltás iránti alapos kétely kellett, ami nem volt éppen boldogító.) Ezek az „uralkodó eszmék” könynyen fölsorolhatók: nemzeti függetlenség és önrendelkezés, demokratikus szocializmus (ezt nevezte akkoriban Bibó „kizsákmányolásmentes társadalom”-nak), munkástanácsok (tehát a termelők uralma a munkahelyeken). Ezek nem 1989 uralkodó eszméi.
Ami közös volt (szabadságjogok, jogállam, politikai pluralizmus), az nem volt 1956 eredeti hozadéka, az csak a liberális demokrácia konszenzusa, amelybe 1956 és a vele rokon más kelet-európai mozgalmak, lázongások vitték bele azt, ami 1917–1919-ből származott, de amit a lenini–sztálini rendszer meg se próbált realizálni. A kronstadti lázadástól kezdve próbálták a proletárok vegyíteni a szocializmust a szabadsággal, de ez soha nem sikerült nekik. Ez az örökség ma abszurdnak tetszik a legtöbb ember számára, aki egyáltalán hallott felőle harangozni. S ami 1989 sötét titka: ilyesféle megoldásokon, autonomista, antietatista szocializmuson bizony nem kevesen törték a fejüket, és a posztsztálinista államkapitalizmusnak a piaci kapitalizmussá változtatását (privatizáció, igazgatósági kivásárlás, átruházás, kisajátítás révén) a régi rendszer uralkodó osztálya szervezte meg példás hatékonysággal, kooptálva néhány kívülállót is a forma kedvéért, miközben mind a rendszerváltók, mind a régivágású kommunisták értetlenül bámultak. Ezt a közvélemény kezdettől fogva utálta, s még mindig nem hagyta jóvá. Az állítólagos „állami vagyonnak” a termelők közötti szétosztását, de még inkább a termelők általi kontrollját látták volna szívesen, akárcsak 1956-ben, de nem volt (és ma sincs) párt vagy más fontos erő, amely a termelők érdekét és óhaját képviselni volna képes. 1989-ban minden befolyásos csoport polgári társadalmat és tőkés gazdasági rendszert kívánt (némelyek radikálisabban, mások kevésbé), 1956-ban meg úgyszólván senki.
Nemzeti függetlenséget, önrendelkezést is óhajtottunk valaha, 1989-re ez elhalványult. A szovjet csapatok távozásának örültünk ugyan mindannyian, de halványan. Úgyszólván meg se említette senki már napokkal a kivonulás után. A függetlenségnek már az első világháború után se örültünk (rajtunk kívül csak az osztrákok voltak még ilyen furák), egyedülállóan a világ népei között, hiszen nálunk a függetlenséget úgy hívják: Trianon. Könnyen léptünk be a NATO-ba és az EU-ba. Bár a külfölddel szembeni változatlan bizalmatlanságunk és tudatlanságunk nem változott, ez nem járt együtt a nemzeti függetlenség vágyával. Hiszen etnicisták és idegengyűlölők vagyunk manapság, nem pedig demokratikus nacionalisták, mint eleink közül oly sokan, legszebben Petőfi. Nem idegen államokra neheztelünk vagy féltékenykedünk – ezt csak akkor érezhetnénk, ha a magyar államról azt vélnők, hogy a miénk, de nem véljük –, hanem idegen népekre és személyekre. Az állammal kapcsolatos – baráti vagy ellenséges – politikai elkötelezettség olyan elvontság, amelyet csak a közösség érezhet át együttesen, de ilyen közösség nincs. 1956 minden más tartalmával is ez a helyzet. Így például a híres-nevezetes antikommunizmussal is. 1956 fölkelői a gyilkos megszálló helytartóit és hóhérsegédeit gyűlölték – Rákosit és a többi sztálinistát –, nem a kommunistákat mint olyanokat, akik közül rengetegen váltak forradalmárrá. 1989 alig talált már itt kommunistákat, jókat vagy rosszakat. Az egypárt vezetői többnyire a csatlós-kollaboráns rendszerbe beleszületett vagy „beleszocializált” emberek voltak, hivatalnokok, nem népbiztosok. Óvatos konzervatívok vérmérsékletük szerint, óvatos szkeptikusok. A világnézetet – bármilyet – nem értik és utálják. Számukra az állítólagos, méghozzá „valóságosan létező szocializmus”-sal való szakítás az eszményekkel mint olyanokkal való szakítás volt, minden eszménnyel. A sztálinizmust „az eszménnyel”, az enyhülést meg a reformot az eszménytelenséggel képzettársították. Így hát a „kommunista” szó itt gyakorlatilag a félig tervező, félig piaci államkapitalizmus menedzsereit és kinevezett közhivatalnokait jelentette, míg 1956 és 1968 csatái különféle irányzatú szocialisták között zajlottak le többnyire a leghevesebben.
Senki nem is nagyon szorgalmazza, hogy elolvassuk Nagy Imre műveit, hadd lássuk, hogy értette az öreg, amit csinált. Arra se nagyon szeretünk emlékezni, hogy 1956 legékesszólóbb írója Déry Tibor volt: Déry neve körül dermedt csönd honol, hiszen természetesnek vesszük, hogy nagy írók csak „polgáriak” lehettek. Déry származására nézve polgár volt persze, de polgári, az nem volt. Kommunista volt a bécsi polgárháborúban 1934-ben és Pesten 1956-ban. Ezek az 1989 utáni nemzedék számára megfoghatatlan paradoxonok.
A magyarországi szociálliberális balközépnek természetesen vannak komoly történeti érdemei. Számos más olyan kelet-európai politikai konstellációtól eltérően, amelyben szerepet játszott az exkommunista utódpárt valamelyik alakváltozata, az itteni szocialisták-szociáldemokraták – szabadelvű szövetségesük közreműködésével – egyértelműen elutasították a magyar középosztályt-értelmiséget mérgező antiszemitizmust, idegengyűlöletet és etnicizmust (az MSZP-ből sorra eltávozott minden ismert soviniszta), és a magyar progresszió fontos célkitűzései között hűségesnek látszanak mutatkozni az egyikhöz: a Duna menti, Kárpát-medencei népek kiengesztelődésének, együttműködésének, urambocsá’ barátságának ügyéhöz avval, hogy a határokon túli magyar nemzeti kisebbségek ügyét elsősorban emberi jogi kérdésként és a kulturális autonómia kérdéseként, nem államhatalmi-területi problémaként kezelik. Medgyessy Péter, akinek nem vagyok politikai híve, a demokratikus német politika ujjmutatását követte – Adenauer kibékülését a franciákkal, Willy Brandt kibékülését a lengyelekkel és Izraellel –, amikor december elsején koccintani mert Nastase román miniszterelnökkel, a magyaroknak (akkor még !) liberális-demokratikus kisebbségi jogokat biztosító, az akkor még demokratikus Magyar Köztársasággal vetélkedő-versengő gyulafehérvári „egyesülési” gyűlés évfordulóján. Hiába átkozza ezt – nem egészen őszintén – a magyarországi és utódállami etnikai jobboldal, azért ez az irredenta végét jelenti, ha egyszer megtörténhetett. Rég ideje volt, hogy kezet nyújtsunk a román népnek. A gyakorlatban ez már másfél évtizede megtörtént, az árpádsávos lobogóba burkolózók remek üzleteket kötnek román vállalkozókkal Erdélyben, csak a szimbolikus képmutatás szférájában van ez másképp.
Ám ez a valóban szociáldemokrata típusú hagyománykövetés (hiszen a kommunistákkal szemben, akiket a kilencszáznegyvenes években „árvalányhajas marxistáknak” nevezett Justus Pál, a szociáldemokraták nálunk mindig ortodox, dogmatikus internacionalisták voltak) teljesen ösztönös. A fasiszta hagyomány él és virul, Bosnyák, Szálasi, Hitler, Fiala, Marschalkó, Dövényi Nagy Lajos, Kolosváry-Borcsa Mihály, Rajniss, Milotay stb. művei mindenütt kaphatók, de Rónai Zoltán, Böhm Vilmos, Ignotus Pál, Sós Endre, Mónus Illés, Faragó László antifasiszta klasszikusai (hogy csak szociáldemokratákat említsek) föllelhetetlenek. (Egyébként az antifasiszta konzervatívok – vannak ilyenek, csak nem nagyon jutnak szóhoz – is kiadathatnák végre magyarul Kolnai Aurél The War Against the West c. világhírű alapművét…) Az antifasiszta-antirasszista-antisoviniszta hagyományból csak a helyenként problematikus, mert hithű kommunista Bálint György és Fábry Zoltán emléke él, ami nem baj, de én antifasisztában jobban szeretem az antisztálinistát. (Őrületes, hogy a magyarországi szocialisták a kései Horthy-kor jobboldalának olyan – az osztrák szélsőkatolikus korporatizmusból merített – ötleteit veszik elő, mint a nem választott, hivatásrendi fölsőház, amely ellen állítólagos világnézeti elődeik küzdöttek, méghozzá az osztrák szociáldemokraták fegyverrel az utcákon…) A baloldali hagyaték többi eleme pedig egyszerűen ismeretlennek mondható, és lezárt múltnak tekintik – ami világosabban választja el a magyar műveltséget a Nyugattól, mint bármi más. A Marx, Nietzsche, Freud, Weber iskoláján át nem esett műveltség nem modern műveltség. És ebből Marxot nem lehet kifelejteni, mert ha kihagyják, a démoni kvartett másik három tagjának mondandója is elhalványul valamiért. Tetszik, nem tetszik, összetartoznak. Marx munkái csakis és kizárólag Kelet-Európában nem kaphatók.
1989 után csak az a baloldali gondolat reinkarnálódott csupán, amely megerősítést kaphatott az angolszász mainstreamtől, amely már a kilencszázhetvenes évek óta ihlette a kritikailag gondolkodó társadalomtudósokat, a rendszerváltó ideológiák megalkotóit. Itt hatalmas változás ment végbe, ugyanis a baloldal – mivel elfogadta, hogy a kapitalizmus örök – a leglényegesebb ponton föladni volt kénytelen a marxi örökséget: nem a kizsákmányolást kifogásolta eztán, hanem az egyenlőtlenséget. A kettő – enyhén szólva – nem ugyanaz. Mindenfajta szocialista, tehát nem polgári elméletben azt a rendszert szokás bírálni, amely az egyenlőtlenséget okozza, és nem egyszerűen az egyenlőtlenségek rendszerét. „A polgári baloldal” programja a sziszifuszi munka. „A polgári baloldal” hallgatólagosan elismeri, hogy a kapitalizmus (mint minden osztálytársadalom) egyenlőtlenséget okoz, s ezért politikai (állami) eszközökkel ezt újra s újra korrigálni kell. Ennek a korrekciónak az eszköze az állam.
Az a kérdésem: hogyan lehet együtt élni???
Pogaonyi Lajos:......Népszabadság....
Milyen traumákon ment át a magyar társadalom az elmúlt száz évben? Kik és hogyan tudtak túlélni, talpra állni, kik miben hittek és miben csalódtak? Milyen túlélési stratégiákat választanak az emberek? Ezt kutatta Losonczi Ágnes szociológus. | A magyar családok túlélőképességét, megkapaszkodni tudását, illetve lecsúszását három generáción át vizsgálva mire jutott?
A társadalmi fordulatokban az egyes családok küzdőképességére, túlélőképességére figyeltem, hogy ki és hogyan vetődött ki életéből és hogyan tudott visszakapaszkodni a lesüllyedésből. Illetve: ki nem tudta fenntartani a hirtelen emelkedést. A könyvem munkacíme ez volt: Átélni, túlélni – megélni, élni. Ez tűnt a század kérdésének. A kutatás befejezése után a széttöredezett viszonyokat, sőt hasadásokat látva most inkább az lenne a kérdésem, hogyan lehet „együtt élni”. Konkrétan a Sorsba fordult történelem címet kapja a könyv a Holnap Kiadónál.
| Ön mintegy hetven budapesti család történetét ismerhette meg. A kutatás az egyik pesti negyedben történt. A család egy – mintavétel alapján – kiválasztott tagjával, „szóvivőjével” beszélgettek.
– A fordulatok megértéséhez – szociológiai kategorizálás szerint – a közép-alsóközép társadalmi rétegekből választottunk mintát. Sem elit-, sem szegénység- vagy romakutatást nem akartam végezni, ennek kiváló művelői vannak. Ha csak „fentről” veszünk metszetet, vagy éppen ellenkezőleg csak „lentről” akarnánk megérteni, mi történik, akkor két oldalról kapnánk egyoldalú képet. A családtörténetekből látható volt a „közép” változékonysága. A társadalom pólusairól, a „szélről” is vezettek ide az utak. Voltak, akik magasról csúsztak le: hol politikai okokból, máskor gazdasági kényszerek miatt, nemegyszer a rendszerek erőszakos megfosztó akciói következtében. Mások igen mélyről emelkedtek idáig. Életükben különböző gyökereket metszett el a század sokféle fordulata. Voltak, akik képesek voltak újra és újra felállni – a lepusztultságtól az emelkedésig folytatták a megtört család életét, nagy vitalitást bizonyítva. Mások társadalmi értelemben elvéreztek. Kérdés, mi a vitalitás forrása vagy éppen hiánya, hogy mi magyarázza az életképességet, a változékony helyzetek próbatételeinek megoldási tehetségét vagy éppen tehetetlenségét.
| Mire derült fény?
– Megtört családutakra, meghurcolt generációkra. A sors veszélyeztetésen és megfélemlítésen keresztül törte meg a társadalom és benne a családok életútját is: a háborúk, a rosszul rendezett békék, a diktatúrák, a terror, az erőszak, amely gyűlöletgerjesztő ideológiákra épülő mozgalmakkal, rendszerekkel párosult. Szembekerültünk a beszédekben is hevesen feltörő, ma már kimondható nagy társadalmi traumákkal. A rendszerváltozás után, a bekövetkező nagy „múltrobbanás” idején egyszerre lehetett mindenről beszélni, amiről addig ajánlatosabb volt hallgatni. Egy lélegzetre mondta el ki-ki a maga meghurcolását, a trianoni menekülést, a zsidók deportálását, az orosz hadifogság emlékeit, de a szocializmusban elviselt bántalmakat is, a börtönt, az internálást, a kitelepítést. Egyszerre került felszínre az üldözöttség csaknem minden változata, de az üldözők helyben maradása is, a sok átélt dráma a szembesülésekkel. Kis mintánkban szinte minden előfordult, ami előfordulhatott az országban is.
| Szenvedéstörténet és diadaltörténet egyszerre.
– A megmaradás és felülkerekedés minden megrázkódtatáson valahol az emberi küzdőképesség és az erő diadala. De lehet az állóképességet sikeres túlélési „technikának” látni, és lehet a túlélőket egyoldalú – mindegy, milyen oldalú –, szigorú megítéléssel bűnösnek, bűnnel teli túlélőnek látni.
| Minden egyes traumánál kizökken az idő. Mennyire igaz ez a rendszerváltás éveire, 1989–90-re?
– Voltaképpen a Trianontól kezdődő traumák sorozatára derült fény a kutatásban. Eredeti feltevésem szerint 1989– 90-nel le is zárható a traumatikus időszakok sora. Itt már nem végeztek ki senkit, nem lőttek agyon senkit, nem konfiskáltak senkit, minden megy majd a maga hétköznapi útján. Ha nem is mondanám bársonyosnak a fordulatot, de nem megrendítő. Így csaknem lezártam a könyvet, amikor a gyors és tömeges egzisztenciális süllyedések egy nagy csoportját vizsgáltam: hetven családból harminchármat létalapjában rendített meg a rendszerváltás. Valódi traumát okozott, ahogy ellehetetlenült az életük folytatása. A megrendülés független volt a szemléletüktől, hogy várták vagy nem a rendszerváltozást. A szocializmus öszszeomlásának „sérültjei” markáns csoportot alkottak.
| Egységes jellemzői vannak az „összeomlás sérültjeinek”?
– Akarjuk vagy nem, látjuk vagy nem: a kilencvenes években a szocializmus összeomlása és az újrakapitalizálódás kínjai sok családban hoztak újabb törést. Nem az érzelmi és szocialista kötődés miatt. Korántsem az egypártrendszerű diktatúra utáni sajnálkozásról van szó. Különösen nem a hosszúra nyúlt szovjet megszállást sírják vissza, nem is voltak káderek, hogy a káderlét előnyei után sóvárogjanak, ahogy tudható, hogy az előző rendszer káderrétege számára a változás sokkal kevésbé hozott egzisztenciális veszélyt. Közhely, hogy éppen a régi rendszer vezető rétegéből sokan tudtak élni a „kézre eső” spontán privatizáció, az új gazdasági és politikai hatalom helyzetbiztosító előnyeivel. Velük szemben viszont a becsukott üzemek, karcsúsított vállalatok munkásainak, alkalmazottjainak nem volt módjuk a változást szerencsére váltani. A társadalmi várakozás euforikus képzete szembesült az új valósággal, és ha talajt vesztettek, azoknak se tartósította az örömét, akik reménykedtek a változásban. Összegezhetném kétféle sóhajba a tapasztaltakat 1989 után: „Mi lehettem volna, ha nincs ez a negyven év!” Ezt a szocializmus kárvallottjai mondják. Majd ugyanez a sóhaj ellentétes tartalommal: „Mi lettem volna, ha nincs ez a negyven év!” – mondják, akik a szocializmus idejében emelkedtek fel, és az összeomlásával talajt, egzisztenciát, reményt és eszmei beteljesülést vesztettek. Többen közülük a szocialista rendszerben érték el eredetükhöz viszonyítva „a társadalmi csúcsot”.
| A szocializmus náluk is és másoknál is pozitív jelentéstartalommal rögzült az életükben.
– Ők azok, akik sajnálják, sőt gyászolják a szocialista rendszert. Van, aki az eszmét védi, van, aki a rendszert szerette, mást az egzisztenciális bizonytalanság rendített meg a mában, van, aki a jövőt féli. Az elbizonytalanodott társadalmi igazságérzet miatt nosztalgiával emlegetik az „akkori” tiszta igazságokat – ha beteljesületlenek voltak is. Külön is választják az eszmét és a rendszert. A rendszer csődjét nem vetítik rá a szellemi eredetre. Ahogyan igaz megrendüléssel panaszolták, hogy a biztonsággal és a jövőképpel együtt elvesztették életük eszmei értelmét. Azokban is felébredt a nosztalgia, akik annak idején bírálták a rendszert, sőt szemben álltak vele, de ahogy kicsúszott a lábuk alól a talaj és a rendszerváltással elveszett a létalapjuk, megrendültek a változás módjában/eredményében. Ahogyan az is kétségbe vonta társadalmi szükségességüket, hogy a változás „egyszerűen” fölöslegessé tette őket. Sokan úgy vélték, hogy a rendszerváltozással itt majd automatikusan működni fog a piac, a jólét, a demokrácia, a többpártrendszer és a pluralizmus. Itt majd olyan szabadság lesz, ahol mindenki megtalálja a saját maga helyét. Nos, ehhez képest kényszerhelyzetek csapdáiba kerültek, és kiderült, hogy a szabadság éppen olyan egyenlőtlenül van elosztva, mint minden más. Van, akinek jut szabadság, van, aki a szabadságban azonnal meg tudja teremteni magának azt, amire szüksége van, vagy még többre is képes. A szabadság ugyebár, olyan, mint a levegő, de ez azt is jelenti, hogy a levegőből nem lehet megélni. Raymond Aron francia szociológus mondja, hogy ott nincs igazi szabadság, ahol nincs szabadság a szükségtől és a félelemtől.
| Nagyon foglalkoztatta a munkáscsaládok sorsa.
– A szocializmus emblematikus osztálya, a század két nagy szabadságígéretében megfürödve itt van az új szabadságban. Szabadon választhatnak munkahelyet – ha van kereslet irántuk. Szabadon adhatják el munkaerejüket, amit szabad áron értékesíthetnek, ha van, aki megfizeti. Szabadon szervezhetik ön- és munkásvédelmüket, ha létezik szervezet, amely eléri őket, illetve ha ők elérik az érdekszervezetüket, és még hagyják is működni azt a munkaterületükön. Munkásból még „átmehetnek vállalkozóba” is. Szabadon vállalkozhat mindenki, akinek van terve, ötlete, tehetsége, és mindenekelőtt anyagi alapja ahhoz, hogy autonóm módon magát és családját fenntartsa. És próbálkoznak is. Sokszor megannyi kudarcon át.
| Növeli a rossz közérzetet a tulajdonváltás, a privatizáció módja és menete.
– Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy „miénk a gyár”, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt. Mindez megrendíti a bizalmat az új világ fogadásában. Látták, hogy a felvásárolt üzemeket az új tulajdonosok sok helyütt először kifosztják, majd csődeljárásnak vetik alá, ami a vásárló bankszámláját dagasztja. Úgy kezd ideálissá válni „innen nézve” a munkások élethelyzete a szocializmusban, ahogy nehezednek életesélyeik, és ahogyan durvul a vadkapitalizmus. Úgy szépül a múlt, ahogy bizonytalanodik a jövő. Sok zavaros gondolat kel fel és ütközik a volt szocializmus körül. A múltat ki-ki saját érzelmei szerint színezi át. Negyven évet nehéz sommásan „leírni”, emberekkel, tettekkel, alkotásokkal együtt és mindent felemelni vagy mindent a bűnök birodalmába suvasztani. Ha összemosódik az áldozat a vétkessel, ha mindenkire rávetül a bűn vagy a bűnpártolás, akkor mit lehet kezdeni az „igazi bűnösökkel”? Az új amnézia meghozza azt a teljes amnesztiát, amelyben összekeveredik a jó és a rossz, az erkölcsileg elfogadható és elfogadhatatlan, és a cinkosság hazug érdekközösséget kovácsol. A „mindig is így láttam” önigazoló önmentése segít azoknak a lihegő alkalmazkodásában, akik „akkoriban” inkább haszonélvezői, mint kritikusai voltak a szocialista rendszernek. Ha felülkerekedik a hamis önigazolás kényszere, akkor vannak, akik az elnyomott szégyenérzetet saját vétkeikért harsogó gyűlölettel sem restellik másokra vetíteni. Lehet kompenzálni és túlkompenzálni a saját múltat, bár az együttműködés és „benne lét” kellemetlen utóhatását nehéz patyolattá tenni. Ezért idézem sokszor Fodor Ákos Sóhaj a Dunánál című négysorosát: „Ó drága J. A.! / Itt mindenki csak a mások / Múltját vallja be…!”
*************************************************
IRÁNYT VÁLTOTT A NÉPSZABI VAGY ÉN OLVASTAM ROSSZÚL???
Sajnálatos betűelütéssel magyarázta a Zalai Hírlap mai első oldalán a tegnapi, Medgyessy Péter USA-beli látogatásról szóló szalagcímét. A megyei napilap címoldalán ugyanis az alábbi címmel tálalta a cikket:
"Kaliforniában kezdte az USA-beli tátogatását". A"durva elírásért a miniszeterelnök és olvasóink elnézését kérjük" -írja a Zalai Hírlap, majd hozzáteszi: "A történtek miatt az érintett munkatársainkat szigorúan felelősségre vonjuk."
A számítógép billentyűzetére nézve a felelősségrevonás érthető, mivel a "t" és "l" betű távolsága meglehetősen nagy - 4 karakternyi - , ráadásul más sorban is vannak.
HA IGY KEZDÖDÖTT VOLNA A KEZDET KEZDETÉN MA BÉKESSÉG LENNE AZ ORSZÁGBAN.
A miniszterelnök bocsánatot kért 1956-ért Nagy Imre és mártírtársai emléknapján, amikor koszorúzási ünnepséget tartottak a budapesti Kisfogház emlékhelyén.
Mielőtt Medgyessy Péter miniszterelnök, Boross Péter volt kormányfővel és több '56-os szervezettel együtt megkoszorúzta volna a Kisfogház udvarán Nagy Imre és mártírtársai emléktábláját, Fónay Jenő, a Pofosz alapító elnöke, volt '56-os elítélt mondott beszédet.
- A táblán lévők az életüket adták, mi, akik hálával gondolunk a magyarok Istenére, hogy nem kerültünk oda közéjük, mi, megesküszöm önöknek, az első perctől arra gondoltunk mindig, hogy valami módon békülni kellene. Vajon, miért nem sikerült? Én úgy érzem, a magyar társadalom érett arra, hogy végre kimondjunk egy szót.
Medgyessy Péter miniszterelnök ezután a következőket mondta:
- Volt egy elkészített beszédem, de meghallgattam Fónay Jenőt, és úgy érzem, méltatlan lenne előre megírt mondatokkal szétrombolni azt, amit ő itt elmondott, emberséggel, érzelemmel, hittel, saját személyes élményekkel együtt. Azt mondta, hogy ki kellene mondani. Engedjék meg, hogy én kimondjam: bocsánat azért, ami akkor történt.
************************************************************************************************** Pongrácz Gergely: Nem Medgyessynek kell bocsánatot kérnie
2004. június 17., csütörtök 12:28
Bocsánatkéréssel emlékezett a kormányfő Nagy Imrére és mártírtársaira a szerdai emlékünnepségen.
- Mit szól hozzá, hogy Medgyessy Péter bocsánatot kért '56-ért?
- Tulajdonképpen nem Medgyessy Péternek kell bocsánatot kérnie, éppen úgy, mint ahogy nem Hiller Istvánnak kellett bocsánatot kérnie. Akik ezeket a bűnöket elkövették az egész magyar nemzet ellen, a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja, az a Magyar Szocialista Párt. Elsősorban a Magyar Szocialista Párt elnökének kell bocsánatot kérnie - nem '56-ért, hanem azokért a bűnökért, amiket '45 óta elkövettek - vélekedett Pongrácz Gergely, az '56-os Magyarok Világszövetségének alapítója, az '56-os forradalom Corvin-közi parancsnoka. Nekem jogom van megbocsátani a saját nevemben, de akiket agyonvertek a kihallgatások során, akiket felakasztottak, azoknak a nevében vajon kinek van joga megbocsátani? De lehetne az ő nevükben is megbocsátás, ha a penitenciát is a bűnbánat után, a bocsánatkérés után vállalják.
*************************************************
GERGŐ MINDIG FEJÉN TALÁLJA A SZÖGET!!!!!
SZÁMTALANSZOR MONDTAM EZT MÁR ÉN IS.
Hétfô este az itteni (cabeltv) történelmi televizio
adon, Einstein feleségérôl Mileva Maric-rol szolt a
müsor, aki 1875-ben szerb nemzetiségü magyar
állampolgárként született. Egyedüli leányként járt
ugyanabba a felsô iskolába mint Einstein, nagyon
nagyon jo tanulo volt.
A nagy lényeg az adásban az volt, hogy arra jöttek rá,
hogy lehetséges hogy a relativitás elmélete, nem is
Einstein-tôl, hanem éppen feleségétôl származik.
Házasságot kötöttek, de késôbb elváltak, és Einstein
feleségül vette unokatestvérét. Mivel elváltak, és
Mileva a gyermek neveléssel foglalkozott, minden babér
Einsteinnek ment évekkel késôbb.
De itt van a lenti oldal, sajnos csak angolul. Jo
olvasást.
"Nem is volt olyan rossz az inkvizíció, mint gondolnánk" - próbálta enyhíteni a vallási üldözések okozta szenvedések mértékét keddi nyilatkozatában a Vatikán. Az egyház történészei 1998-ban kezdték intenzíven kutatni az inkvizíció történetét, írja a Daily Telegraph.
Az egyháztörténészek kutatásai szerint a "közkeletű hiedelmekkel" szemben az inkvizíció nem is volt olyan véres. Igaz ugyan, hogy csak Spanyolországban 125 ezer eljárást indítottak az egyház dogmáinak megsértői ellen, a kutatók szerint azonban csak az esetek "alig néhány százalékában" ítélték máglyahalálra a vétkezőket. A legtöbb halálos ítéletet nem egyházi bíróságok, hanem a spanyol hatóságok hozták, állítják a történészek.
A pápa máris kihasználta az inkvizíció megítélését enyhítő kutatási eredményeket. Keddi nyilatkozatában ugyan megismételte négy évvel ezelőtti bocsánatkérését az egyház túlkapásai miatt, de rögtön finomított is álláspontján. Mint mondta, az inkvizíciót történelmi kontextusában kell megítélni. Azt ugyanakkor nem részletezte, mit is ért történelmi kontextus alatt."
2004. június 16., szerda, 18:20|Utolsó módosítás: 2004. június 16., szerda, 18:34
A cikk betűmérete : kisebb nagyobb
Medgyessy Péter miniszterelnök Nagy Imre kivégzésére emlékezve így fogalmazott: "bocsánat azért, ami akkor történt". A miniszterelnök szerint hasonló összefogásra van most is szükség, mint amilyen az 1956-os forradalom alatt volt. Medgyessy azon a megemlékezésen szólított fel a megbekélésre, melyet az a szabadságharcos közalapítvány szervezett, melynek Boross Péter az elnöke.
"Bocsánat azért, ami akkor történt" - mondta Medgyessy Péter miniszterelnök szerdán a Kisfogházban, ahol Nagy Imre és mártírtársainak kivégzésére emlékező rendezvényt tartottak. A rendezvényt a Szabadságharcosok Közalapítvány szervezte, melynek elnöke Boross Péter, az MDF volt miniszterelnöke.
Medgyessy nem mondta meg, hogy pontosan kinek, illetve minek a nevében kér bocsánatot, elsősorban személyes motivációjáról beszélt: "Ki kell mondanom, még akkor is, ha én 14 éves voltam 1956-ban. (..) Egy ország felelős vezetője, egy megválasztott kormányfő nem teheti meg, hogy egy ilyen eseményen ne mondja azt, amit szívből érez, ami a szívében van."
Medgyessy Péter arról is beszélt, hogy 1956-ban az emberek képesek voltak az összefogásra a békéért, a szabadságért, a függetlenségért és a demokráciáért. Szerinte most is ilyen összefogásra lenne szükség. "Mi mindannyian, baloldaliak, jobboldaliak és liberálisok, de tisztességes emberek, akik jót akarunk nemzetünknek, a családunknak, a közösségeknek, legyünk képesek egymásra nézni tiszta szemmel és azt mondani, gyertek, csináljuk együtt. És felejtsük el azt, ami széthúzott bennünket, és vállaljuk el a saját történelmünket." Azt mondta továbbá, hogy nem szabad megismétlődnie annak, hogy nemzeti kérdésben magyar magyarral szemben áll.
A rendezvényen Medgyessy Péteren kívül koszorúzott Boross Péter is, a Szabadságharcosok Közalapítvány nevében. Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége nevében a követlezőket mondta a helyszínen, Medgyessy beszéde előtt: "Úgy gondolom, hogy ennek a lépésnek nagyon régen meg kellett volna lennie. És talán a felejtés is könnyebb lenne." Ugyanakkor Fónay szerint is eljött az idő a békülésre. "De annak a szónak valódi megbékélésnek kell lennie" - figyelmeztetett.
Szabálytalanul tiltották ki Vágót a Hír Tv internetes fórumáról
2004. június 14. hétfő 18:07
Sem adatvédelmi szabályzat, sem moderálási elv nem található a Hír Tv internetes honlapján. Az adatvédelmi biztos szerint azonban Vágó Istvánt csak akkor tilthatták volna ki egy fórumról, ha megsérti a nyilvánosan hozzáférhető alapelveket.
Vágó Istvánt, az RTL Klub műsorvezetőjét kitiltották a Hír Tv internetes fórumáról. A kvízmester Adonész álnéven jelentkezett be, és egyik hozzászólása után a moderátor megintette: „Itt nem szeretjük a nácikat, de a nácizókat sem!” A moderátor látta, hogy a hozzászóló az RTL Klub szerverét használja. Néhány perccel később Nácibűz címmel Adonész új topicot nyitott a Hír Tv fórumán. Amikor ezt a Sala nevű moderátor észrevette, azonnal megszüntette a topicot. Vágó válasza nem késett: „Zsidózni lehet, nácizni nem?” – kérdezte. Ezután megjegyezte: gondja lesz rá, hogy ez a hír szélesebb körben is elterjedjen. Sala ekkor fenyegetésért kitiltotta Adonészt a fórumról.
Lovas Lajost, a hírtv.net főszerkesztőjét ma nem sikerült utolérnünk. Korábban a Mai Napnak azt nyilatkozta, hogy nem tűrik a fórumokon a törvénybe ütköző és személyiségi jogokat sértő megnyilvánulásokat. Vágó István látogatásait azonban továbbra is várják.
– Minden számítógép, amelyik feljelentkezik a netre, rendelkezik egy egyéni azonosítóval, ez az úgynevezett IP-cím – mondta a Stop.hu-nak Sándor J. Benedek informatikus. – Létezik egy nyilvántartási adatbázis, ahonnan lekérdezhető, hogy az adott IP-cím melyik szolgáltatóhoz tartozik. Az RTL Klub maga is szolgáltató, tehát saját tartománnyal bír, így szolgáltatóként azonosítható. Azt nem tudhatta meg a moderátor, hogy Vágó István chatel a Hír Tv fórumán. Két úton szivároghatott ki az információ. Vagy maga Vágó mesélte el valakinek a történteket, vagy az RTL Klub rendszergazdája állapíthatta meg, hogy a belső rendszeren melyik gépről kezdeményeztek kapcsolatot a Hír Tv fórumai felé. Ez utóbbi azonban szerintem valószínűtlen, hiszen az ő munkája bizalmi állás.
Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos szerint ha a honlap üzemeltetői személyes adatokat kezelnek, akkor az adatvédelmi szabályokhoz a felhasználónak is hozzá kell tudni férnie. Ugyanez vonatkozik a moderálási elvekre is. A Stop.hu újságírója azonban a Hír Tv honlapján sem adatvédelmi szabályzatot, sem moderálási alapelveket nem talált.
Az IP-cím a jelenlegi jogszabályok szerint határesetnek számít, de az ombudsman személyes adatnak tekinti. Péterfalvi elmondta: a Hír Tv moderátora csak úgy tudta kideríteni, hogy Adonész honnan írt, ha letárolta az IP-címet. Ez a 22-es csapdája: ahhoz ugyanis, hogy kiderüljön, vajon az IP-cím birtokosa természetes személy vagy nem, tárolni kell az IP-címet, ami természetes személy esetében szabálytalan eljárás.
Vágó István és Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója megkeresésünkre azt felelték: nem kívánják kommentálni a történteket.
Dr. Hajduska Marianna pszichiáter szerint sokan sokféleképpen használják az internetet. Van, aki csak információkat gyűjt, aztán már ki is száll. Mások ismerkednek, beszélgetnek a fórumokon, mert magányosak.
– Korunk klubéletformája a chatelés – mondta a szakember. – Van, aki először álnéven kezd beszélgetésbe, de legközelebb már bátrabb, és elárulja a valódi nevét. Sokan használnak álnevet, mert ez lehetőséget ad az egyszerű embereknek, hogy szabadon kinyilvánítsák a véleményüket, amire egyébként nincs lehetőségük. Ez az oka annak, hogy gyakran olvashatunk a fórumokon szélsőséges, bántó, esetleg provokatív véleményeket is. Aki mindig álnév mögé bújik, valószínűleg nem meri felvállalni önmagát.
Kérem, engedje meg, hogy köszönetet mondjak Önnek és
cégének, amiért felnyitotta a szememet és ezzel számottevően segített abban, hogy meghozzak egy fontos döntést. Talán nem tartom fel vele, ha röviden összefoglalom miről is van szó.
Örömmel vettem részt a június 05-i Dózsa György úti
T-Mobile napon, és nyugodtan mondhatoam, számos
meghatározó élmény ért. Soha nem fogom elfelejteni,
hogy milyen öröm volt két órával a koncert meghírdetett kezdési időpontját megelőzően rádöbbenni, hogy a helyszínnek testi épségem veszélyeztetése nélkül a közelébe sem tudok menni. Mennyi kíntól, szenvedéstől, dobhártyámra nehezedő nyomástól mentettek meg ezzel cégük figyelmes szervezői. Valódi euroéper állampolgárnal (citoyen) éreztem magam, amikor a valaha volt karhatalmisták stílusát idéző szekuritisok körbeparancsoltak a kordon körül, ordítva közölve velem, hogy hova álljak, mit csináljak, mihez van jogom és mihez nincs, miközben a cégvezetők páncélozott autói az arisztokrácia diszkrét báját idézve siklottak be a világokat elválasztó kordon mögé.
Társadalomtudományi hallgatóként érdekes és tanulságos volt megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor egy vállalat vezetői az ügyfelek pénzén technológiai orgiát szerveznek önmaguk kielégítetlen libidószükségleteinek levezetésére. A helikopterek, a léghajó, a megavattok, a hangfalerdők, a helyi rendezésű élőközvetítés ? gyönyörű. És persze a védettség élménye: a szekuriti, a kordon, a válaszfal, a mindezzel együttjáró nyelvi arogancia, a lekezelő tónus, a rendereutasítás, a mihez van jogom és a mihhez nincs, a fennhéjazás, a plebs kirekesztése, stb.
Önnek persze igaza van. Azok, akiket az Ön csahoncai itt
porig aláztak holnap ugyanúgy elhiszik majd, hogy ez az
egész értük folyik. Amikor öt forinttal csökken majd a
percdíj keveseknek fog eszébe jutni, hogy hány
millió forintjukból finanszírozták ezt az
orgiaszerű megalomán
önkielégítést.
Kár, hogy egyedül azok nem vehettek részt a programban, akiknek a pénzéből létrejött. Boldogsággal tölt el, hogy a rácson át láthattam, Önök kétszázan (akiknek a kedvéért a Dózsa György úti koncerttér ötven százalékát ülő alkalamatosságok elhelyezése végett kisajátí-tották), jól érezték magukat. Mi háromszázezren kívül szintén megvoltunk. A cseh túristák a nyakamba hánytak, az emberek egymást taposták és hergelték egy talpalatnyi hely megszerzésért, a főváros által frissen telepített háromszáz méter hosszú dísznövénysor megsemmisült, a mentőautó nem tudott eljutni a sérültekhez (gondolom előre meghatározták mekkora emberi életben számított veszteségráta mellett számít még PR-szempontból sikeresnek a koncert), az emberek utálták egymást, dühösek voltak, ingerültek és arogánsak egymással. Csak remélni tudom, hogy hangoskodásunkkal zavartuk Önöket a szórakozásban (bevallom, néha káromkodtunk is, szégyenlem magamat, tudja, a családi háttér, a származásbeli különbségek kordonon inne és túl?).
A tapasztaltak tükrében nyugodt szívvel és boldogan
tudtam úgy dönteni, hogy hétfőtől szolgáltatót váltok.
Máshol is leszarnak és hülyére vesznek, iközben megtetetik vele a maszlagot, hogy nekem, meg értem, de ott legalább nem hazudják azt, hogy megnézhetem ingyen a Sting-et, hogy aztán lábujjhegyen állva nézzem, amint Önök kisújjeltartva eltikettbeszélgetnek talpig Armaniban.
Baszom alásan:
netuddki
_______________________________________________
Privát megjegyzésem: a léghajó a másnap esti viharban Budaörsön megsemmisült.
Budapest javítóintézeteinek matek dolgozat feladatai
1. Kolompár Dzsenifer barátnőivel (2 db) minden pénteken 36 üveg sört lop a közeli non-stopból. Hány üveggel lopnak összesen, mire nyolcadikosok lesznek? A lányok most elsősök.
2. Egy kis budapesti szórakozóhelyen három ukrán kurva dolgozik. Ha egy menet (egy óra) ára 10.000 Ft, amiből a tulajdonos 8.000 Ft-ot leakaszt, akkor mennyit kell a kurváknak dolgozniuk, hogy a tulajdonos befizethessen egy thaiföldi luxusüdülésre, ami 200.000 Ft-ba kerül?
3. Olegnek 19 gramm "uncut"-kokainja van, aminek az ára az utcán 13.000 Ft/g. Ebből elad 3 g-ot Abdulnak, 4 g-ot pedig Szaszának. Mi a maradék cucc napi értéke, ha Oleg maga nem sokat tol belőle, hanem tovább dílerkedik a koksszal a napi áron? Mennyit keres Oleg össz-vissz a kokszon, amit eredetileg a faterja seggében csempésztek be az országba?
4. Sanyi és Laca egy ukrán autógyűjtőtől a következő teljesítménybért kapják: - BMW: 40.000 Ft - Merci: 50.000 Ft - Toyota: 20.000 Ft - Opel: 15.000 Ft. Ha a srácok négy BMW-t és hat Toyotát újítanak a gyűjtőnek, akkor hány Opelt kell szerválniuk ahhoz, hogy mindketten 300 ropit keressenek?
5. Janónak van egy lefűrészelt csövű vadászpuskája négy tölténnyel. Egy töltényben 88 db, egyenként 0,5 g tömegű sörét található. Ha minden lövés során 44 sörét célt téveszt, akkor mi a találati százalék, és mennyivel nő Janó osztálytársának a tömege a sörétektől?
6. A bőripari kézműves Ibrahim (32 éves) egy hónap alatt 8 db hetedikes kiscsajt szedett fel a Westendben. Hány hónapig kell a bevándorlási hivatalnak Ibrahim papírjait tologatnia, hogy a hetedik évfolyam összes (69db) cicusát még külföldi állampolgárként intézhesse el?
7. Gyuszi faterja Vácon üli a hatéves büntetését, amit gyilkosságért kapott. A gyilkosságért 500.000 Ft-ot akasztott le. A vérdíjból minden héten eljátszanak a lovin 15.000 Ft-ot. Átlagosan minden befektetés 8.000 Ft veszteséggel jár. Mennyi marad a vérdíjból, mire Gyuszi faterja egy év elteltével feltételesen szabadlábra kerül?
8. Egy szomáliai család 5 felnőttből és 13 gyerekből áll. Az állam a következő támogatásokban részesíti a családot: -felnőtt: 15.000 Ft/hó -gyerek: 8.000 Ft/hó. Ezen kívül kapnak havi 30.000 Ft lakhatási támogatást, valamint 20.000 Ft értékü étkezési utalványt. A család havonta 15.000 Ft-ot költ az autójuk fenntartására. Meddig kell a családnak Magyarországon rohadnia ahhoz, hogy haza látogathassanak, ha az út összesen 2 millió forintba kerül?
